Túrabeszámolók

SÁRGA 70  (2010.04.30-2010.05.01)

Táv: 70,7 km; Szint: 2226 m. (itiner)

By courtesy of Spot autóval érkezünk Esztergom pályaudvara elé. Bő félóra van még a rajtnyitásig, de a peronon már szépszámmal igazgatják serényen a szerelvényüket. Olyanok is akadnak, akik már teljes túradíszben feszítenek. Sűrű üdvözlések mentén jutunk el egy padhoz, ahova lepakolhatunk, és megkezdhetem túratársaim számára a SÁRGA előtt szokásos kávélöket kiosztását. Most tejszínt is hoztam, mert már második éve morognak ennek hiánya miatt. A rendezők asztalokat hurcolnak a peronról nyíló, kellemetlen szagú, üres helyiségbe, és lassan elindul a nevezés. Befut a Budapest felől érkező vonat is; özönlenek a túrázók. Sikerül az áradat előtt benevezni, és az itinert átvenni. Néhány perc van még 23:00-ig, addig a derekamra kötöm a vékony dzsekimet és kihúzom a túrabotomat. Kiváló idő van, így pólóban sem reszketek. Hát, akkor mehetnénk. Kilépve a pályaudvarról teszünk néhány lépést balra, aztán átmegyünk az úttesten, hogy megcélozzuk a nagy sötét parkot. Az ezt megelőző alkalmakkor mentünk már a régi sárgát követve, a park bal oldalán vezető, párhuzamos utcán, jó nagy kerülővel; aztán mentünk már a park mellett, jobb oldalon, a járdán, a tömeget követve. Most Spot mindenkit akkurátusan beterel a parkba. Aha, látok is egy friss [S-] jelzést. Egy padon egy szerelmes pár (már szétválva) bámulja a menetoszlopot. Kiérünk a világosra. A Tecsó erős neon fényében megfürödve megyünk tovább. Enyhén emelkedik a szilárd burkolatú utca. Még nem kell lámpát gyújtani, mert a közvilágítás kielégítő. Később aztán bokrok váltják fel a házakat, és a kövér, sötét sárga Hold próbálja átvenni az utcalámpák szerepét. Mindenesetre bekapcsoljuk fényvetőinket, és a csontszáraz agyagon kaptatunk fölfelé a fülemülék édes dalával teli éjszakában. A bokrokra akasztott, fényvisszaverő csíkokat idegbajos szentjános bogarakként ütemesen csóválja a lágy szellő. A bódító virágillattal fűszerezett, tavaszi levegő felrepít az első emelkedőnkön. Spot és Pisti, a két rakéta már elhúzott a látóterünkből, Suzyval nyújtjuk át itinerünket Petamiéknak.

1. ellenőrzőpont, Vörös-kereszt.

Megkezdjük kanyargásunkat ezen a Hegymeg nyugati széle című mezőn. Az óriás Hold ide-oda görög az égen. A kellő számú és megfelelő helyekre kitett fényvisszaverő nyilacskák nélkül nagy lekvárban lennénk. Van hogy egy mini erdősáv miatt 180 fokban visszafordul az út. Az előttünk imbolygó lámpák mintha mérgezett egereken lennének; teljes anarchia látszatát keltik. Végül rátérünk az erdőbe vezető szántóföldre. Szerintem idén még nem szántottak, mert van rajta egy viszonylag jól betaposott ösvény, amin tűrhetően lehet haladni. (Nem úgy, mint tavaly.) Az erdő bejáratát vigyázó sorompót kikerülve jól lehet baktatni a széles úton. Jólesik a "séta" a csillagos égbolt alatt. Arra gondolok, hogy a lehető legnagyobb távolságot kéne megtenni éjszaka, hogy a holnapi "hőségre" minél kisebb maradjon. Jóllehet tudom, ha megszakadok is, marad bőven holnapra. De hát, nem is szeretek túlságosan előre gondolni, most egyelőre fókuszáljunk a 2. pontra. Elérjük a mászókával kombinált kaput. Okulva a tavalyiakból, most nem létrázok, hanem egyenest a kapuhoz megyek, amelyen egy "KEDVES VADAK!" kezdetű felirat fogad. Nem olvasom végig, mert jönnek mögöttem, de sejtem, hogy arra fut ki a dolog, hogy az utolsó csukja be maga után az ajtót. Hátra is fordulok ezzel a kéréssel, de aztán utánam az özönvíz. Az az érzésem, hogy hamar elértük a köves utat, amin jobbra fordulunk és ami nemsokára szilárd burkolatra vált. Az út közepén egy bazi, kivilágítatlan teherautó, megbuggyantva nagyátmérőjű fatörzsekkel. Csendben megyünk el mellette, hátha alszik benne valaki. Balra felvágunk egy útra, ami ismét bevisz az erdőbe. Itt se takarítottak tavaly óta; a lehullott faágakba még a gyakorlottabbak is meg-megbotlanak, bele-belerúgnak. Aztán hosszú szakasz következik, amit az erdőben közlekedő járművek, munkagépek kerekei szántottak fel. A legtöbb helyen a megkötött sár peremein és azok között kell ide oda manőverezni, ahogy azt a sofőrök is tették valószínűleg. Sok helyen még puhán tartotta a víz a dágványt, itt ezt is figyelni kell. Állandóan azt lessük Suzyval, hogy az előttünk feltorlódó lámpások vajon nem a következő ellenőrzőpont eljövetelét jelentik e. De nem. Csak megyünk, megyünk. Egyszer csak egy visszafelé világító valakihez érünk. Miért világítanak visszafelé? - teszem fel a költői kérdést. Erre a fényforrás gazdája válaszol cinikusan: "Mert várják a többieket." - És tovább vakít, bele a pacekba. Nem tehetek mást, ha valaki nem veszi észre magát; még én kérek elnézést. Most már tényleg nagyon hosszúnak érzékelem ezt a pont nélküli szakaszt; és amikor az órámra világítok, elképedve mondom, hogy ilyenkor már majdnem lent szoktunk lenni Pilisszentléleken. Alighogy ezt kimondom gyanús fényeket pillantok meg alant. Ez bizony közvilágítás, és akkor ez nem lehet más, mint Szentlélek lámpái. Rögtön le is szólítok egy utánam jövőt, remélve, hogy nem hagytunk ki pontot. Elmondják, hogy felhívták a rendezőséget és azt a választ kapták, hogy eltévedt a pontőr. Nem tudom eldönteni, hogy vicc ez vagy sem, de hát mit van mit tenni, továbbmegyünk.

2. (őrizetlen) ellenőrzőpont, Cserepes-árok, [S-; S+ elág].

Jobbra leballagunk a völgykatlanban elterülő Pilisszentlélekre. Először nem a fények felé megyünk, hanem egy füves, mélyebben fekvő részre, ahol már lehet érezni az éjszaka nyirkos, hűvös leheletét. Egy cserje sávnál élesen balra kell fordulni, és akkor már a rideg, kékes fényt árasztó utcalámpák felé haladunk. A fülemülék megint rázendítenek, a kutyák még jobban; aztán feljebb, a Klastrom vendéglő részegjei még az előzőeknél is jobban. Zajlik a night life a Pilisben. Egy másodpercre megállunk a felvégen; húzok egy kis málnaszörpöt a nagy emelkedő előtt. Megbeszéljük Suzyval, hogy a nyeregben mindenképp megvárom. Nyugodt tempóban vágok neki a kaptatónak. Meglepően hamar érem el az országutat, amiről nemrég az autóban ülve lenéztünk Szentlélekre. Keresztezem az utat, majd a túloldalon tovább emelkedek. Az egyik keresztirányú erdészeti út túloldali peremén áll valaki, és ez is visszafelé világít. Most már nem szólok semmit, csak lekapom a fejlámpámat és egy kis fényjátékot rendezek neki, hogy értse miről van szó. Enyhülni kezd az emelkedő és hamarosan megpillantom a Pilis-nyereg emlékoszlopát. Távolabb egy csoportot látok lemenni a rossz úton. Már éppen kiabálni akarok, hogy jöjjenek vissza, mert itt jobbra kell lefordulni egy alig észrevehető, kis ösvényen, amikor látom, hogy maguktól visszafordulnak. Én is visszafordulok az asztalokhoz, hogy megegyek egy szendvicset, és üdítőt igyak. A háborús emlékoszlop tövében ülő túratárs szól, hogy az előbb jó felé mentem. Megköszönöm az észrevételt és megnyugtatom, hogy csak ide, az erdei bútorzathoz jövök. Folyamatos beszédre leszek figyelmes. - Te vagy az Zsolt? - kérdezek bele a sötét éjszakába. - Te vagy az Ottó? - válaszolja. - Hogy bírod? - Kösz jól. Zsoltnak a nem rég lezajlott GERECSE 50 volt az első ötvenese, és most is az ötvenest akarta megcélozni, de a többiek azt mondták, hogy ha már megcsinálta az ötvenet, akkor már bagatell egy húszast rátenni a Budai-hegyekben. Hát, most itt tartunk. Megérkezik Suzy is. Neki is kell valamit enni, leül. Nekem már ráfagyott a póló az izzadt hátamra, ráadásul hátulról fújdogál a szellő, úgyhogy visszaveszem a hátizsákomat, aztán fel is állok. Lassan Suzy is végez, elindulunk. Megjönnek Béla bácsiék, ők nem pihennek, így együtt ereszkedünk le a nyeregből. Meredek mélyútban óvakodunk lefelé, vigyázva a kiálló gyökerekre, kövekre. A fákon megerősítő, fényvisszaverő pontok vannak, de akad [S-] jelzés is. Már nem is nagyon figyelünk rájuk, zsigerből megyünk, csak Béla bácsi kérdezgeti mindig, hogy "Láttatok jelzést"? Szintben haladó útra érünk le, amin balra fordulunk. Nemsokára a jobb kéz felöli növényzet levelei között fény és beszédhang szüremkedik át. Egy épület kerítése mellett megyünk le jobbra a

3. ellenőrzőpontra, Klastrompusztára.

A lányok a pados asztalnál pecsételnek, és amíg Suzy félrevonul szervizelés céljából, addig én jól becsokizok, bemálnázok. Zsoltékkal indulunk tovább balra, az emelkedővel kezdődő, jobbra, nagyívben hajló úton. Hosszú, nagyjából szintben haladó, egyenes szakasz következik. Elég unalmas része ez a túrának, örülök, amikor végre jobbra elkanyarodik az út. A kanyar jeladás arra, hogy fokozottan figyeljek arra, hogy a nemsokára következő jobbos kis beugrót nehogy elbaltázzuk. Most elég jól ki van irtva a növényzet az ösvény bejáratánál és a kiváló fényvisszaverő táblácska is megerősít. Nem hosszú lejtő után balra kikerülünk egy távvezeték irtása alá, hogy némi séta után a csillagos égbolt alatt visszatérjünk az erdőbe. Jól haladunk a Táloki-erdőben, dumára is futja az energiából. Zsolt már most fél az Újlaki-hegytől. Te jószagú! Hol van az még. Ha arra gondolnék, akkor most, rögtön leülnék. Inkább előadok néhány taktust az Ocsi csornüje kezdetű dalból, nem törődve a tetszési indexszel. Suzy hozzám lép és közli, hogy ne várjam a Mónikában, mert Pilisvörösváron befejezi. No, nem a dal hatotta meg, hanem legyőzte őt a diarrhoea. Nincs mit tenni ez ellen; fáradt térddel nem lehet únos untalan leguggolni az erdőben. Lassan elhúzok a csapattól, és a jobb kanyaros lejtő után már egyedül bukkanok ki az erdőből, és lépek rá a gázpásztára. A szalagozás szabadít meg attól a félelmemtől, ami akkor vált volna valóra, ha a kerítés menti dzsindzsásban kellene előretörni. Picit fázok. Főleg a hasam fázik, mert nincs rajtam a megszokott övtáskám. Azért se öltözök fel. Nemsokára emelkedő jön, akkor majd felmelegszek. Megpróbálom a derekamra kötött dzseki ujját a hasam magasságába cibálni. A hosszú gázpásztának is vége van egyszer, és lehet jobbra kanyarodni, meg egy sorompót kikerülni. Kerítés mellett emelkedik a köves szekérút. Nem durva az emelkedő, de elég alattomos és hosszú. Néha pocsolya szakítja meg az egyhangúságot. Amikor már szintben lehet haladni jó nagyot nyújtózkodok. Ahogy így feltekintek, még nyomát sem látom a pirkadatnak. Jól van, akkor még időben vagyok. Elágazások jönnek, egyik a másik után. Mindkettőnél jól látható [S-] jel mutatja, hogy a bal ág a frankó. Így érek el az Iluska-forráshoz. Hálózsákos alakok durmolnak az út közelében. Bátrak, mert nem félnek attól, hogy rájuk lép valaki. Tapintatból nem csattogtatom a botomat a murván, de azért határozott léptekkel megyek tovább, egyenesen a következő bal kanyarig. Innen pár lépésre, egy kerítésnél jobbra ki kell mászni a mélyútból, és a kerítés vonalát követve kell eljutni az erdő széléig. Már csak egy pár méter balra, aztán be az erdőbe, a meredek oldalú Fehér-hegy lába elé. Jó pár csúcstámadó verődött itt össze. Felfelé menet, fura módon senki sem akar előzni. Lassú léptekkel, mélyeket lélegezve érem el a csúcskövet. Itt már nyugodtan lehet fújni néhány nagyobbat, Pilisvörösvárig nem lesz említésre méltó emelkedő. Egy kis szlalomozás a murvás ösvényen és már itt is vagyok a kis esőháznál. Nincs tábortűz és a házban sem dekkol senki. Lejjebb veszem észre a piros-fehér bóját.

4. ellenőrzőpont, Vörös-hegy nyerge, pihenő.

Innen már nincs messze egy újabb gázpászta, amin balra kell fordulni és kb. egy kilométert lejtőzni. A munkálatok óta ritkás sávokban gyökeret vert már homokos talaján a fű. A turistautat nem állították helyre, és a fákkal együtt kivágott jelzéseket sem pótolták. A szalagozás viszont korrektül rávezet mindenkit a széles nyiladékra. Most veszem észre, hogy már el lehet oltani a lámpát; hasad a hajnal. Az ezer féle madár is rákezdte, mindegyik mondja a magáét torkaszakadtából. Valódi tavaszi hajnal ez a nehéz virágillattal és a madarak kakofóniájával. A távolban, egy fenyőcsoportnál, már látszik is a pásztáról elvezető szalag. Jobbra kiágazok egy kellemesen járható talajú útra, ami a hétvégi telkek felé visz. Szabad jelzésnél keresztezem a Budapest-Esztergom vasútvonalat. Arrébb már hiába keresem, nem látom a kerítésbe épült kis Polszkit, úgy látszik kioperálták már. Hosszan megyek a szilárd burkolaton, amíg derékszögben, balra rá nem kell fordulni a Kálváriára. Jó magas, de legalább látni a dombtetőt. A fűcsomókon lépkedek fölfelé, elég volt a flaszter. Itt is Petamiék őrködnek, meg is kérdezem, hogy: "Ti ott vagytok minden kilométerkőnél?" Bár nem hiszem, hogy értik a régi film címével való célzást.

1. feltételes ellenőrzőhely, Pilisvörösvári kálvária.

Innen már lefelé kell menni, bár megint szilárd burkolaton. Ismét láthatom a vasúti síneket, de most fentről, egy keskeny hídról. Most nem látok szembejönni olyanokat, akik kihagyták a kálváriát és visszaküldték őket a Mónikából. Később hallottam, hogy futók arra hivatkoztak, hogy nem volt kiszalagozva a kálvária felé vezető út, és el is fogadták a kifogásukat. Az nem számít, hogy ott a [S-] jel egy villanyoszlopon, a sarkon. Jó pár perc múlva kis időre végzek a városnézéssel, és a szalagozás mentén, élesen jobbra kanyarodok. A Mónikából már szállingózik néhány túrázó.

5. ellenőrzőpont, Mónika italbolt.

Hátra megyek a garázshoz. A figyelmes pontőr hölgy a pecsételésnél előnybe részesíti az 50-eseket és a 70-eseket, és felhívja a figyelmet a frissítési lehetőségre. Ez nagyon korrekt. Kiülök a kerthelyiségbe egy lekis kenyérrel. Sietve gyűröm le a falatokat, közben összeragacsozom a nadrágom. Kifűzöm a cipőmet, hogy egy kis púdert szórjak a sarokbélésre. Kiskabátomat leoldom a derekamról és belegyömöszölöm a hátizsákomba. Még nem jönnek a többiek, de elindulok. Rövid darabon visszafelé a térig, aztán élesen jobbra. Itt folytatódik a [S-]. Az utca végén balra egy kis sikátor van. Sokan visszafordulnak ez előtt, mert azt hiszik, hogy az utca egy szürke kerítésben végződik, nem látják a keskeny sikátor bejáratát. Pár méter után a 10-es útra jutok, amin átmegyek és jobbra fordulok. A jó öreg sínpárt megint keresztezem, hogy balra, egy kerítésnél megkeressem a lépcsőt, ami felvezet egy játszótérhez. Játszani biztos nincs kedve senkinek, de le lehet ülni egy padra, ha valami igazítani valója van az embernek. El kell jutni a lépcső lefelé vezető ágához, amiben a szalagokkal megerősített turistajelzés segít. A lépcső korlátja nagyban segíti a lejtmenetet; bátrabban csattogok lefelé. Egy templom mellett érek le Pilisszentivánra. Balra folytatom. Egy nyomós kútnál friss vizet iszok és vételezek, valamint arcot, nyakat mosok. A nadrágomról is nagyjából leszedem a lekvárt. Na, most jól nézek ki, de a lőtéri döglött kutyát sem érdekli a kinézetem, mondaná Pisti, ha nem húzott volna el a túra legelején. Átmegyek a széles utca túloldalára, és az első térnél befordulok jobbra. Lélekben felkészülök az Antónia-árokra. A zsákutca T betűje alatt ott van a [S-] jelzés. Itt valaki viccből átszalagozhatott, mert az út enyhén balra kanyarodó ágában látok egy szalagot lengedezni. Remélem mindenki észreveszi a turistajelzést, és nem hagyja magát átverni a piros-fehér szalagtól. Az utcából egy keskeny, homokos ösvény nyílik. Nem valami komfortos menni rajta, (benne) mert U alakú, s így fokozottan kell egyensúlyozni. Megint flaszter, de aztán egy forgóajtón át elhagyom a lakott területet. Itt van mindjárt az info táblával ellátott elágazás; a jobb oldali ág a [P-] jelzésen hosszan megy fölfelé a Hosszú-árokban. Nosztalgiával pillantok arra, (PIROS 85) de egyenesen folytatom utamat az Antónia bejárata felé. Reggeli, komfortos klíma van, jó ütemben csűrök fölfelé. Megszólal a telefonom; Suzy az. - Hol vagy? - Az Antónia közepében. - Még csak? Én már a Flóriánnál vagyok. Mázlim volt, mert a Mónikából kijövet rögtön a megállóba mentem, és rögtön jött is a busz. Mire befejezzük a csevelyt, már közelebb látom azt az örökzöld facsoportot, ami a megmászandó magasság tetejét jelenti. Felszívom magam, még túl kell jutni a kőgörgeteges, hullott ágas emelkedőn. Amikor meglátom az árokból jobbra kivezető turistajelzést, még egy nagyot rugaszkodok, néhány lépés még és balra fordulhatok a Zsíros-hegyi th. romjai felé vezető úton. A korai órán is intenzív autóforgalmat túlélve érkezek meg a rétre ahonnan néhány lépéssel, kiálló mészköveken le lehet jutni egy újabb italbolthoz.

6. ellenőrzőpont, Zsíros-hegy, Muflon Itató.

A pontőr srácnak és lánynak láthatóan nincs melege a kerthelyiség egyik asztalánál ülve. A kocsmáros lélekmelegítőt hoz nekik; és ő se a reggeli hírektől jókedvű. Az idillt hátrahagyva folytatom utam. Először egy nagyobb, majd egy kisebb mocsarat próbálok kikerülni, aztán már szabad az út. Tetőtől talpig melegen felöltözött túrázó köszönt. Én is üdvözlöm, miközben izzadt homlokomat törlöm a kézfejemmel. Jól rá lehet kapcsolni, kellemesen lejtős az út. Egy irtásra érek ki, a szembelévő csücskében ülnek a pontőrök. Egy gyökérben megbotolva majdnem ráesek az egyikre. - Akkor jó helyre telepítettük az akadályt - mondja valamelyikük.

2. feltételes ellenőrzőhely, Kerek-hegy, éles úttörés.

Élesen jobbra utat török és tovább lejtőzök. Ez a szakasz is hosszúnak tűnik. Mikor érek már a keresztező műúthoz? Nem tudom honnan hová vezet ez az út az erdő közepén. Miután átkelek rajta valamivel változatosabb lesz a táj. Egyre lejtősebb az út és most már ki kikerülök a lombsátor védelméből. Ezerrel süt a reggeli nap, de egyáltalán nem kellemetlen; még a napszemcsi felvételét is elodázom. Hajdan volt telkek orgonabokrai mellett visz az ösvény Solymár felé. Érdemes néhány mély lélegzetet venni, mielőtt kiérnék a nagy forgalmú útra. A virágillatot hirtelen kanálisszag váltja fel. Micsoda ingergazdag környezet. Sietek, hogy minél előbb elérjem a kazánlemezből készült kis hidat. Előbb azonban lehúzom a fejem a szakadt kerítés mellett, hogy ne kábítson el a kar vastagságú, belógó faág. Már nem tarka reklámszatyor hívja fel rá a figyelmet, hanem rátekert piros-fehér szalag. Már itt is a híd. Néhány lépés és kiérek Solymár főútjához. A benzinkút után átmegyek a túloldalra. Nem várt frissítőpont fogad. Valszeg a futók végett létesítették, de nem zavarnak el; egy kis vizet és mogyorót fogyasztok. Lemegyek az Alsó-Jegenye-völgybe. Nem számolom a Paprikás-patak fahídjait; elég sok van belőlük.

7. ellenőrzőpont, Rózsika-forrás.

A pihenő helyen székel a pontőrség. Egy megpihent túrázó csoport éppen indulni készül; leülök egy felszabaduló helyre. Szendvicset veszek elő, hosszú, de főleg szintes az út még a következő frissítőpontig. Az utolsó néhány falatot már útközben fogyasztom. Valójában csak most érek a Rózsika-forrással egy vonalba. Valaki átment hozzá a hídon, de én innen látom a réztábláján a NEM IVÓVÍZ feliratot, úgyhogy megelégszek egy pillantással a Rózsikát ábrázoló műalkotásra. Még egy kis kanyargó a patak mentén és kiérek egy nagy, füves rétre. Sátrak vannak felverve a szélén, már a hangosítást szerelik. Gőzerővel készülnek a majálisra. Ez már komoly hagyomány lehet itt, mert a SÁRGA idején itt mindig vigalomra készülnek. Én azzal ünneplem május elsejét, hogy igyekszek épségben és időben befejezni a tegnap elkezdett túrámat. Ennek szellemében most jobbra felindulok a meredeken. Úgy kb. a közepén járhatok ennek az emelkedőnek, amikor egy jobbos leágazásnál kapu szerűen elrendezett piros-fehér szalagozásra leszek figyelmes. Éppen az előttem haladó akar arra fordulni. - Nem kell bekanyarodni - figyelmeztetem. Jóhiszemű vagyok, mert nem gonosz átszalagozásra gondolok, hanem feltételezem, hogy a lent ünneplők részére rendeznek futó programot és ez nekik szól. Külön pechünk, hogy a szalagok színe megegyezik a mi szalagjaink színével. Persze, utóbb hallottam olyan véleményeket, hogy ezt az esetet a pilisszentiváni átszalagozással állítják párhuzamba. Lényeg, hogy itt megfelelően sűrű a [S-] jelzés, tehát nyugodtan lehet azt követni. Én is azt teszem. Lassan balra kanyarodik az emelkedő, és nagy nehezen felérek a vassorompóhoz, ami előtt elsétálok. Innen lassan vízszintesbe vált az út. Valahol a közelben van Budapest határa, most már lehet mondani, hogy hazai pályán játszom. Minden esetre irány a Virágos-nyereg. A keskeny ösvényt jótékonyan takarja a növényzet. A levelek közt beszűrődő napfény vibráló fényjátékkal szórakoztat, ami már kezd egy kicsit zavarni. Inkább hunyorogva megyek tovább, de még mindig nem veszem fel a napszemüvegem. Nagy sokára kisebb, sziklás emelkedő horgad elém.

3. feltételes ellenőrzőhely, Kötők padja.

A pontőrség hölgy tagja kedves mosollyal fogad és megjegyzi, hogy milyen jó időt jöttem. Egészen fitten jövök el a ponttól, az udvarias túlzás hatására. Tovább egyensúlyozok a keskeny ösvényen. Vigyázni kell, mert a baloldalon a nix van. Innen már többet látni; egy távvezeték nyiladékából nézek le a hegyoldalból. Esztergom felé csattog a piros vonat. Most valahogy nem vágyok vissza oda. Az ösvény becsatlakozik a [K-] jelzésű útba. A szélesebb, kényelmesebb útra térvén egy nagy sóhaj szakad fel a mellemből, ami hangos nyögéssé fajul. Az imént mellettem elfutott túratárs visszafordul, hogy nincs e valami bajom. Megnyugtatom, hogy csak a szélesebb út miatti örömömet fejeztem ki eképp. Még egy elnyújtott emelkedő és itt vagyok a Virágos-nyeregben. Most már felveszem a napszemüveget, mert sokáig kitett részeken kell kóricálni. Először viszonylag szintben haladok a repülőtér irányába, de mielőtt még elérném balra kanyarodok egy kétágú, durva köves útra, ami már tisztességesen emelkedik. Amikor a két ágát elválasztó növénysáv elfogy, akkor jobbra betérek az erdőbe. Kitartóan tolom fölfelé a lépéseket, nem állok meg. Kibukkanok a fák közül; néhány lépés és már látom a mészkő alakzatot, ahová fel kell jutnom. Kőről-kőre lépegetve érem el a csúcs vaskályháját.

8. ellenőrzőpont, Újlaki-hegy.

A bélyegzést valamivel lejjebb, a repülőtér felöli oldalban kapom meg. Izzadt arcomat a lágy szellőben fürdetem néhány másodpercig. A rettegett Újlaki-hegy nekem lefele menet okoz gondot. Hogyan menjek  úgy, hogy ne fájjon egyik izületem se? Nem lehet. Megyek, ahogyan bírok. A parkoló után még egy fától fáig lejtő a lepusztult falépcsős úton. Nagy megkönnyebbüléssel fogadom a lejtő megszelídülését, majd a Határ-nyereg után szívesen emelkedek a Vadaskerti emlékmű felé. Még mielőtt odaérnék az emlékműhöz, a [S-] balra kanyarodik. Máris mászhatok fel erre a meredek buckára, hogy aztán a másik oldalán leereszkedhessek a Hűvösvölgy irányába. Az erdő neszei közé a távolból beszűrődik a forgalom zaja; az Úttörővasút kürtje is felharsan. Elég volt már a lejtmenet, éppen ideje, hogy átmehessek az Ördög-árok kis kőhídján. A lángosos fejlődött; elhaladva előtte látom, hogy már gyrost is árul. Nehezemre esik a zebra előtt ácsorogni; a sűrű forgalom egy résén átiszkolok, hogy a húgyszagú aluljáróból felemelkedve a vasutasok alakuló terének szintjére lépcsőzzek.

4. feltételes ellenőrzőhely, Hűvösvölgy.

A kajákat sasolom, de biztonság kedvéért megkérdezem, hogy a 70-eseknek is kell e bélyegeztetni. Jó, hogy így tettem, mert a tavalyival ellentétben most kell. Betolok egy lekváros kenyeret, majd a piros szörpből iszok egy pohárral. Itt olvadozik a Klastrompusztán megkóstolt desszert. Egy maréknyit a számba gyűrök, és a vízcsapnál hűs vizet kortyolok hozzá, utána kimosakszok a csokiból és az izzadságból. Sanyi már vidám képpel cseréli frissre a pólóját, azt mondja, neki elég volt. Nekem is! - válaszolom, majd gratuláció után, a csap mellett lemegyek, vissza a SÁRGÁRA. A villamos árka fölötti árnyas úton haladok el az ismeretlen honvéd sírja mellett. Emelkedni kezd az út; felkaptatok a műút szélére. Gyors körbepillantás után azonnal át tudok menni. Innen kanyarogva igyekszek fölfelé a Hárshegy vá. alatt vezető szintbeli útra. Alig fújok néhányat, máris mehetek át a síneken és a vas forgóajtón, majd fel a néhány lépcsőfokon. Ezerszer bejárt útvonal ez már. Hamarosan feljutok a kereszteződéshez, ahol a Szépjuhászné, a Kis-Hárs-hegy és a Nagy-Hárs-hegy között lehet választani. Én jobbra megyek a kövekkel sűrűn kirakott, vakítóan árnyékmentes utat választva. Az erdei pihenőhely után balra-jobbra fordulva beállítok egy sebességet, amellyel feltehetően egyenletesen feljutok a kilátóhoz. A hajdani bánya bejáratánál következetesen lemegyek a kis fahídra, majd átmenve rajta visszakapaszkodok a rövid szerpentinre, amelyen felkanyargok a kilátó tövébe.

9. ellenőrzőpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly-kilátó.

A ponton egy több túráról ismert hölgy vizet iszik, aztán maga elé mondja: "Én nem vagyok normális." Aztán rám néz és azt mondja: "De te se!" Nem tudom. Lehet, hogy ebben a világban nem is szeretnék normális lenni. Nem tökölök sokáig. Én is iszok egyet és továbbmegyek. Frappíroz, hogy most már belátható időn belül vége lesz a megpróbáltatásaimnak. A kezdetben sétányjellegű út kellemetlen fékezést igénylő lejtővé válik. Most már minden kiálló követ érzékel a talpam. A Szépjuhásznénál megint kiérek az erdő jótékony takarásából. Az út menti nyomóskúthoz megyek és bőven iszok a hideg vízből; nyakat is mosok. Nem viszek sok vizet magammal; egyrészt, mert nem akarom cipelni, másrészt meg számítok a Sorrento előtti frissítésre. Átmegyek a Budakeszi úton és felmegyek a János-hegyet elkerülő karéjra. A kellemes, árnyas út fái között rálátok a Vadaspark vasútmegállóra. Később a Kis-kőfejhez érkezek, hogy onnan egy kisebb fajta emelkedő után élesen jobbra fordulva lemenjek a vágány szintjére, sőt azt keresztezve, a Korányi szürke kerítése mellett, még lejjebb, a kis fahídhoz. Így hullámvasutazgatok egy darabig, mígnem egy völgybe "futok" le, ahol több jelzetlen út találkozik. Innen kell felkapaszkodni egy erősebb emelkedőn a János-hegy felől jövő [P-] jelzéshez. Rám fér a pihentető lejtőzés a Virág-völgy irányába; kezdek komolyan kifáradni. Amikor a [P-] elmegy Makkosmária felé és én elkezdek egy árok baloldali peremén emelkedni, akkor már sóvárogva gondolok egy kis pihenésre, meg egy kis csokira, mert kezdek összezuhanni. A túlontúl hosszúnak tűnő árok felső végén végre jobbra kanyarodik az út, és a lugas jellegű sétány felvisz a vágyott helyre.

10. ellenőrzőpont, Csacsi-rét.

A közelebbi asztalnál már ülnek; elvánszorgok a következőhöz, és lehuppanok a padra. Elroppantok egy zsebkávét, sűrű kávés töltelék ömlik el a számban, a csokoládét lassan morzsolom szét és nyelem le. Megiszom a maradék vizemet, de úgy érzem, hogy nem frissültem fel eléggé, kell még egy bonbon. Ahogy feltápászkodok az asztaltól rám szól egy túratárs: "Mi ez a csoffadt mozgás?" - Hát, messze van Esztergom - válaszolom. Amikor megtudom, hogy ő is onnan jött, sőt egy órával később indult, akkor felteszem a kezem, nincs több érvem, egyszerűen kivagyok, és kész. a Csacsi-rétről kivezető út egy keskeny, U alakú ösvénybe torkollik, ahol csak úgy lehet haladni, mint egy kötéltáncos. Nézem, hogy jobbra, vagy balra dőljek e ki. Örülök, hogy kidőlés nélkül sikerül egy szélesebb útra kilukadni. Csíki csárda 8 km, olvasom a táblát. Aú, az még nagyon sok. Megint csöng a telefonom, ezúttal Pisti az. Nem találja a Huszonnégyökrös-hegy nyergében a pontot. Azt mondja, hogy már lent van a városban, de ep. az sehol nem volt. Innen a távolból csak azt tudom neki javasolni, hogy hívja fel a rendezőséget, mert nem tudom, hogy ő tévedt é el, vagy csak oda sem állt ki a pontőr. Lassan a KFKI alá érek, és nemsokára jobbra letörik az út. A kereszteződésben nett, fiatal lányok tanulmányozzák az itinerüket. Kinézetükből ítélve a babatávon vannak. Megkérdezem, hogy a SÁRGÁN vannak e, igenlő válaszuk után a helyes irányba mutatok, majd én is arra indulok. A lejtő aljában, egy bal kanyarban megtalálom a várva várt frissítőpontot. Fél literes, bubis vizet kapok, és mogyorót, mazsolát tömhetek az arcomba. Most már egy fokkal jobban vagyok. kortyolgatás közben figyelem, nehogy tovább menjek egyenesen, ahol jobbra le kell kanyarodni a völgybe. Egy nagy szikla után keskeny balos ösvény nyílik, ami felvisz a domb oldalába, ami erősen jobbra lejt. Sokszor csak a botomat erősen leszúrva tudok állva maradni. Jönnek szemből. Udvariasan félreállok, jobb lábam fél méterrel lejjebb van. Észreveszik a pólómat. - Mikor adtak sárga pólót a Balaton-átúszáson? - kérdezik csodálkozva. - Semmikor, a SÁRGA 70 tiszteletére festettem be. - SÁRGA 70, ami Esztergomba kezdődik? Mikor indultál? Éjjel 11-kor? Mosolyt erőltetek az arcomra, és fél lábbal a völgyben fogadom a megelőlegezett gratulációkat. Visszakecmergek az ösvényre. Tovább mosolygok magamban, tetszik ezeknek a kedves embereknek az őszinte érdeklődése. Nem is volt fárasztó ebben a hülye pozitúrában eltöltött idő, inkább felvillanyozódtam a beszélgetéstől. A túra utolsó nagy, meredek emelkedőjéhez érkezek. Akármennyire is fáradt vagyok, egy szuszra felmegyek. Egy fiatal apát érek utol, a kisfiával kirándul. Előzékenyen félre állnak, amit hálásan megköszönök. Néhány lépés után egy sziklaoltár elé járulok.

5. feltételes ellenőrzőhely, Sorrento.

Pisti esetére gondolva megkérdezem a fiatal párt, hogy kiállt e a Huszonnégyökrös-hegy pontőre. Nem tudják, a posztjukat is csak nemrég foglalták el. Tovább megyek, mert hol van még a Csíki csárda. Rövid lejtő után murvás utat keresztezek és balra betérek egy keskenyebb útra, amin egy darabon a METEOR 50-nel ellenkező irányban haladok. Egy sorompó után igazi akadálypálya következik. Számtalan fatörzs fekszik egymás után az úton, keresztben. A nagyobbakon átterpesztve, a kisebbeken átlépve jutok keresztül. Ilyenkor már a szimpla átlépés is nehézkes. Csikicsárda-csikicsárda-csikicsárda; zakatol ütemesen az agyamban. Már nagyon tele van a puttonyom. Félre állok, hogy legalább a hólyagomon könnyítsek. Beáll mögém egy tag, aki már elég hosszan jött utánam. Mutatom neki a helyes irányt. Alig akarja elhinni, hogy még nem lehet lemenni. Azt mondja, hogy a céllal ellenkező irányba haladunk. - Úgy is van, majd odalent vissza kell kutyagolni a forró flaszteron - mondom. Szerelvényigazítás után mozgósítom a maradék erőtartalékomat, és folytatom az utat a hegy oldalában. Leérek egy keresztező szekérútra, amin jobbra fordulok. Egy olyan helyen, ahol lelátni Budaörsre, a szélesebb útból egy keskenyebb ágazik ki jobbra. Mindössze három féle módon van ez jelezve. Egy nyílban végződő fatáblán, egy az útra levert facölöpön, valamint egy élő fán virít a [S-] jelzés; a szekérút megtartva vonalvezetését lemegy Budaörsre. (Később kiderült, hogy Pisti ezen ment le.) Én tovább megyek a jobbra ágazó, keskenyebb úton. Sajnos még odébb van a lemenetel, de azért feszülten várom már a tisztást, ami ezt jelzi. Egyszer csak a hátam mögül szólal meg a túratárs akit nem sokkal ez előtt engedtem magam elé. Ő is lement a fentebb említett, szélesebb úton, csak előbb észbekapott, mint Pisti. Úgy látszik, már mindenki nagyon be akarja fejezni. A túratárs szövegéből kiderül, hogy még mindig kétkedik abban, hogy a helyes irányba megyünk. Én már nem reagálok a felvetésre, megpróbálok belefásulni a gyaloglás ütemébe, és szótlanul caplatok tovább. Már azt hittem, hogy sosem érek ide, de most megpillantom a piros-fehér bóját, és a földön ülő pontőr lányokat.

11. ellenőrzőpont, Huszonnégyökrös-hegy nyerge.

Az egyik közülük valószínűleg szintén Balaton-átúszó, mert ő is megkérdezi hogy mióta van sárga Balaton-átúszásos póló. - Azóta, mióta befestettem egyet - válaszolom. Köszönve az érdeklődést tovább indulok balra, aztán kisvártatva megint balra, egy lejtősebb, de árnyas útra. Nem tart sokáig az árnyék, itt van vége az erdőnek, és a túra természetben haladó szakaszának. Egy utcára érek ki, aminek a talaja kőkeményre száradt agyag. Az utcát alkotó telkeken építkezés folyik. Továbbra is meredeken lejt az út. Egy határvonal után keményburkolat váltja fel az agyagot, és a lejtő is szelídül, csak a csapágyak nem akarnak forogni már a lábamban. A nap ragyogóan süt tovább, néha egy kis szellő enyhít a melegen. Egyáltalán nem panaszkodom az időjárásra; az ideálist megközelítő időben volt részünk, csak a fejem ne akarna meggyulladni. A keresztező utca, amire leérek, balra a Csíki csárdához vezet. Tessék, már itt vagyok, de messze még a cél, legalábbis kínos az odajutás. A Csíki már nem csárda. Udvarán szárítókötélen lengedeznek a ruhák. Budaörs központja felé araszolok. Nem tudok gyorsan menni, de nem is akarok; holnap reggel még fel kell kelnem a HALMI-DŰLŐre, mert még esélyes vagyok az MVTE éremre. Ennek okán már nem akarok hólyagot a talpamra, ha idáig sikerült megúsznom nélküle. Egy mellékutcában lógnak a szalagok. Nincs járda, félre kell állni az elölről-hátulról érkező autók elől.  Amikor ennek az utcának vége, át kell menni a Budaörsi út másik oldalára, és lemenni egy ottani mellékutcába. Itt már van járda. Az utca végéből már látni a körforgalmat, aminek a másik oldalán van a

cél: Budaörs, Illyés Gyula Gimnázium.

Felmegyek a körforgó szintjére; a zebránál átenged egy udvarias autós. Már csak az iskolaudvar néhány métere és pár lépés a tornateremig. Amíg (a változatosság kedvéért) Petamiék intézik az érkeztetést, fixírozok egy jóképű szivacsot, amire rávetem majd magam, mert ha így megyek ki az utcára, akkor ziher, hogy elájulok. A TOJÁS SÁRGÁJÁt automatice megkapom, de a négyszeres SÁRGA 70 teljesítők (11 fő) között nem lehetek, mert sajnálatos módon az ős alkalomkor "csak" a 40-en indultam. Elbotorkálok még a mosdóig, hogy lemossam arcomról az út porát, aztán visszatérve a tornaterembe már tényleg csak a cipőfűzőm kioldására van erőm, és elnyúlok a kiszemelt szivacson. A kötélen lengedező gyerekek zsivaja csak vattába ágyazva jut el a tudatomig, aztán már úgy se...

Ottorin

 

TELEKI 50 - TÚRABESZÁMOLÓ - 2010.04.03.

Táv: 49,4 km; Szint: 2054 m; Szintidő: 13 ó.

Ha előbbre szálltunk volna fel a Szob-Sturovó felé tartó hajnali vonatra, akkor a mozdonyvezetői állásból élvezhetnénk az éjszakainak beillő tájat. Vácon, az átszállásnál kényelmesen masírozunk előre a csatlakozáshoz, de a szemfülesebb túrázók, a vonat jobb oldalán leszállva a másik oldalról rohamoznak. Nekünk sem kell több, amikor észre vesszük a támadást, mi is felvesszük a nyúlcipőt, hogy ülőhelyet foglaljunk a nyamvadt kis BzMeg-en. Nem mindegy, hogy a durván másfélórás úton ül e az ember vagy pedig áll, pláne, ha 50 km gyaloglás és 2000 m szint tornyosul előtte. Éppen, hogy mindannyiunknak sikerül elcsípni egy-egy ülőhelyet. Felpörög a Diesel, nekilódulunk a rajthely irányába. Amikor letérünk a fővonalról, a kaszni nagymérvű függőleges kilengéseket produkál, amin már szinte senki sem lepődik meg. Jó társaságban repül az idő; nekilátok a reggelimnek, hogy még a vonaton be is fejezzem. A sötétséget hajnali derengés váltja fel, de nem látni semmit a párás ablaküveg miatt. Az egyik szendvicsem szalvétájával törlök kukucskálót az ablakra. Semmi különös, néhol belvíz csillog a földek szélén. Adomázgatva érkezünk meg a Drégely vasútmegállóhoz. Már áll a nevezési iroda a padoknál, és csodák csodájára már nevezők is láthatók a helyszínen. Hja, kérem, akinek saját sofőrje van. Amíg Suzy benevez engem is, addig - immár hagyományosan - beszentelem a nyíltszíni budik egyikét. A kora reggeli verőfényben jól látszik a lehelet. Fázós toporgás helyett húzok még egyet a cipőfűzőkön. A versenylázban égők közül elszabadulnak néhányan; félig viccesen utánuk bődülök, hogy nincs még 7:00. A zöm visszasomfordál. Közben befut az ellenvonat is; most már tényleg: Vigyázz, kész, sajt! Átmegyünk a vágányon, és nekivágunk a köztudottan terepes túránknak. A betonkorát oszlopán még ott a [P-], de a továbbiakban meglepődve nézem a [P+] jelzéseket. Mi az, már az elején eltévedtünk? De nem, a táj a tavalyi. Akkor rosszul emlékszem a jelekre? Ez sem. Az egyik, szürkével lefestett, régi jelzés alatt még kivehető a [P-]. Mindegy, emiatt nem fogom kidobni a majdnem új Freytag & Berndt térképemet. Vonatunk irányához képest visszafelé ballagunk egy megállót a betonon, és a Schaffer-kútnál átmegyünk a síneken, majd be az erdőbe. A kút környezetébe épített pihenő rétjén megállok. Hideg van még, de levetkőzök egy pólóra, és egy nagyon vékony pulcsira. Olyan kiváló kiránduló idő van, hogy a hősszabályozásomat végig meg tudom oldani a pulcsi ujjának feltűrésével, és alaphelyzetbe állításával. Jön az emelkedő. A megbeszélés értelmében most nem várunk egymásra; akinek valami dolga van, az a saját ideje terhére intézi; így jómagam is fel tudom mérni, hogy saját tempómban mire vagyok képes ezen a túrán. Már az elején széthúzódik a mezőny. Egy forrónadrágos, formás fenék tulajdonosa előz meg; már majdnem meglódul a fantáziám, amikor rájövök az apró szépséghibájára: az illető fiú. Nem baj, senki sem tökéletes. Megfontolt, egyenletes léptekkel megyek fölfelé, nem akarok megszakadni már az elején, s ha lehet, a végén sem. Még így is meg-meg botlok az avar alatt megbúvó kövekben. Sokallom az emelkedőt, és még csak most érek a [PL] jelzéshez, ami az igazi, kemény mászást vetíti előre. Ezt is leküzdöm, és nekimegyek a vár egyenetlen garádicsának

1. ellenőrzőpont, Drégelyvár.

Nem sokat lihegek idefent, hanem kibújok a kis kőkapun és lefelé botorkálok a nincs lépcsőn. Sikerül pofára esés nélkül lekászálódni a sziklák között. Végre vízszintes a talpam alatt a talaj. Van itt valami emlékmű, amit fotóznak. Tavaly én is lefényképeztem, de már nem emlékszem, hogy mi a ragya van rajta. Nem sok ügyet vetek rá, inkább továbbmegyek. A [K-] kereszteződéshez érek le. Még otthon jól bevéstem, hogy itt a bal kéket kell választani. Diesel motor hangját hallom. Először a vonatra gyanakszom, de egy kanyarban megjelenik egy traktor. Kísértetiesen ugyan ott, ahol tavaly, és ez nem egy dézsa fű. Most nem végzett akkora pusztítást a turistaútban, de azért most is nehéz kikerülni a sarat a szegélyező növények miatt. A nagyjából vízszintes haladás után egy hegy árnyas oldalához érkezek. Kissé fázok, mert a lejtőn nincs fűtés, de nem sokat törődök vele, inkább a gyakori átfolyások kikerülésére koncentrálok. Az egyik ilyennél felkényszerülök a padkára, ahol susnyáson török keresztül. Utolér egy túratárs és megjegyzi, hogy ez a szakasz a LEFAGYSZ-ra emlékezteti. Nekem sajnos / hál' istennek nem volt hozzá szerencsém. Ahogy így baktatok lefelé, a "Fogj egy sétapálcát és légy vidám" kezdetű nótát dünnyögöm magam elé, többször egymás után. Már nagyon unom, de nem cserélődik a lemez a fejemben. Meglepően hamar érek el Pénzásásra, az útkereszteződés melletti békapocsolyájához. Előttem az iménti túratárs bűvöli az itinerjét, aztán megindul a helyes irányba a [K4] jobbos, flaszteros emelkedőjén. Elég húzós, de még éppen nem kellemetlen. Akkor látom a sporit utoljára, amikor balra átugorja az árkot, hogy a szintén emelkedős, keskeny ösvényre térjen, ami bevezet az erdőbe. Nem sokáig bolyongok a fák között, mert ösvényünk kivisz egy úgynevezett feltáró útra, amin ismét balra kell fordulni. A széles út apró zúzalékkővel van felszórva. Megpróbálok a keréknyomba menni, ahonnan jobban elsodródtak a kövek. Jobbra lenézve látom annak a kis csapatnak a tagjait, akik a várnál előztek meg. A fák között, az avarban igyekezenek felfelé; valszeg elbökték a kis ösvényre való áttérést. Amint egy kereszteződésnél kitágul előttem a tér, és balra egy kőbányát látok, már tudom, hogy innen lelejtőzhetek a következő ellenőrzőpontig.

2. ellenőrzőpont, Csánki-kert.

A hatalmas kiszáradt fa dacból holtában is állva maradt. Ezüst színű, kéregtelen törzsén turistajelzések díszlenek, pontőrök azonban sehol. Van aki alibi fényképet készít, én továbbmegyek jobbra a [S-] jelzésen. Aljnövényzet övezte ösvényen emelkedek, amiről egy gerincre jutok. De jó, hogy nem felejtettem otthon a napszemcsit; még így szemüveggel védve is kicsit hunyorítani kell a hétágra sütő nap miatt. Amint beérek az erdőbe, a Bugyihó mohával benőtt kövein legeltethetem a szemeimet. Még egy kis szintbeli gyaloglás és a szemből bejövő [P-] nyomán balra lekanyarodok Királyháza irányába. Csúszósabbnak gondoltam a meredeken lejtő utat, de elég jól lehet rajta ereszkedni. Persze, akadnak szakaszok, ahol nem lehet kikerülni a nagyobb méretű gördülő köveket; meg-megcsúszok. No, már látom is a patakot. Ahova levezet a jelzés, ott nem lehet száraz lábbal átkelni; a kis "híd" már a múlté. Lejjebb megyek a patak mentén, de ott se jobb a helyzet. Sokat tökölődök, amíg meglátom, hogy valaki egy közbülső szigetecskére ugrik át és onnan egyensúlyoz faágakon és köveken a túlpartra. Totojázásom közben megérkezik Suzy, Zsolt és Zoli. Nem is vettem észre, hogy a fiúk hol jöttek át, Suzynak megmutatom az általam üdvözítőnek vélt átjárót és az utolsó lépéseinél segítek is egy picit.

3. ellenőrzőpont, Királyháza.

A hivatalos bélyegzésen kívül kapunk egy mesenyomda lenyomatot a Csánki-kertnél kimaradt igazolás helyére. Így már rögtön jobban fest az itiner. Elvehetünk egy energiacsokit és beállhatunk a teatartályhoz friss csapolásra. Megeszem a fél csokit, de ahogy zsebre teszem a másik felét, felsejlik lelki szemeim előtt a Mána felé vezető emelkedő, ezért újra kézbe veszem, és egy újabb pohár teával eltyopogatom. A legtöbben pólóra vetkőznek, én magamon hagyom a vékony pulcsit. Fent, azért jóval szellősebb a klíma. A harmadik pohár után már nem várok senkire, elindulok. A Rakottyás-patak még néhányszor akadályt jelent, de ezt is leküzdöm. A [P-] most felvág egy erős emelkedőre. Ennek is van előnye: egy jó darabig megmenekülök a patakátkelésektől. Nagyjából emlékszem, hogy mire számíthatok, ennek szellemében nyugodt, kitartó kaptatásba kezdek. Néha, amikor nagyobb sziklára kell fellépni, reccsen egyet a jobb térdem, aminek nem igazán tudok örülni. Jól van, már itt is vagyok a Tóth Péter emlékműnél. Eolhárfázok egy kicsit bíztatásképpen a felfelé törekvőknek. Néhány méteren egy kis levegőhöz lehet itt jutni, de még sehol a Mána. Egy hosszú, nagyon hosszú emelkedő végén ott van egy még meredekebb emelkedő. Ha ezen is felérek, a Nagy-Mánáról tekinthetek le a Rózsás-patak völgyébe. A patak erős zúgása teszi még lenyűgözőbbé a látványt. Sokan mondják, hogy az ország egyik legszebb kilátása nyílik innen; az eddig látottak alapján ezt megerősíthetem. Még szebb volt tavaly ilyenkor, mert a természet már kezdett zöldbe öltözni. Sokan leülnek, leheverednek itt. Én megyek tovább, mert tudom, hogy hosszadalmas, hullámzó gerinctúra vár még rám. A sokadik emelkedő után már figyelem, hogy mikor pillantom meg jobbra a [Z-] jelzést. Ez még nem az, még ez se. Süt a nap ezerrel, de a szellőjárás miatt nincs döglesztő melegem, csak a fejem lángol. Na végre itt a [Z-], és állnak is mellette.

4. ellenőrzőpont, Magosfa nyerge.

Tavaly ilyenkor itt hó volt, most csak néhány nedvesebb folt jelzi, hogy nem rég volt az olvadás. Innen [P-; Z-] a Csóviig. Próbálom kivenni a betonhengert a fák között, de még nagyon korai a kísérlet. Egyre türelmetlenebb vagyok. Úgy érzem, hogy a csoki már kiégett belőlem, sőt már minden kiégett belőlem; én magam is kiégtem; a vastagbelem már eszi a vékonybelemet. Na! Na! Miért nem látom már azt a redvás betonoszlopot, pedig már ott kellene lennie. Igen, kezd elősejleni a fák mögül, már csak egy kisebb emelkedő és ott vagyok a padoknál. Az egyikre leroskadok és szendvics után kutatok a hátizsákban. Falatozás közben garatra dobok egy Magne B6-ot is, a magammal hozott málnaszörpből is fogy rendesen. Az utolsó falatnál befut Zoli és Zsolt, Suzy már kikerült a látóterükből. Szedelőzködök. Egy szelet csokival a szabad kezemben leindulok a [K-; P-] jelkombináció nyomán. Sebtiben befalom a csokit, mert mindkét kezemre szükség van; egyikkel a botba, másikkal az ösvénymenti fákba kapaszkodok. A gerincre érve egy hosszabb menetelés következik sziklákkal tarkítva. Tavaly itt összefüggő hóréteg volt, most csak a hűlt helye. Egy nagyobb szikla állja az utamat. Most kell jobbra lemenni ezen a baromi meredek lejtőn. A VULKÁN túrán felfelé jöttem itt, és egy hajszálon múlott, hogy nem hullottam vissza. Na, ez is megvan, mindjárt itt a Rakodó fakeresztje. Felkészülök még egy erős emelkedőre. Ha ezt leküzdöm, akkor sokáig nem lesz gond az emelkedőkkel, annál több az erős lejtőkkel. De ne szaladjunk a dolgok elébe; másszunk fel a közismert síparadicsomba a

Nagy-Hideg-hegyre. (5. ellenőrzőpont)

Messziről látom, hogy nagy élet zajlik a teraszon; esznek, isznak, jóltartják magukat. Bemegyek a zárt étkezőbe. Rohadt meleg van. A Kéktúra bélyegzőt nyomom az itinerembe és ugyanazzal a lendülettel sarkon fordulok. A mosdóban hideg vizet tankolok, és lemegyek a lépcsőn a ház előtti rétre. Mindenki toronyiránt átvág a sípályán, én lemegyek a jelzett [K-] kocsiútra, hogy néhány kanyar után betérjek az erdőbe, ahol hosszas föl-le, föl-le lankázás vár. A kellemetlen lejtő akkor következik, amikor kiérek az erdőből. Kemény talajú, köves, meg-megcsúszós lejtő ez. Madártávlatból látszanak a lenti település házainak a tetői, és arra a szintre kell leereszkedni. A Barna Ferenc emlékmű súlyos kőkeresztje kb. a lejtő felét jelzi számomra. Valamelyik itinerben, talán a VULKÁN-éban olvastam B. F. tragédiájáról. Az emberi segítőkészség netovábbja az ő története, érdemes megismerni. Alig akar véget érni ez az erőt, idegeket forgácsoló lejtő. Amikor viszont vége van, abba sincs köszönet, mert valami elképesztő módon fel van túrva az út. Olyan mélyek a nyomok, hogy elképzelni sem tudom, hogy mekkora gép szánthatta fel. Egy helyen komolyan gondolkodóba esek, hogy merre ugorjak. Inkább félre állok, hogy könnyítsek a hólyagomon. Most már nyugodtabban fel tudom mérni a helyzetet. Amikor a patak melletti pihenőhöz érek, már teljesen nyugodt vagyok, mert csak pár lépés a parkoló, és még egy pár a

6. ellenőrzőpont, a Kisinóci turistaház.

Komótosan kezdem pusztítani a zsíros kenyeret, egy lekváros is lecsúszik. Az itt megszokott szappan ízű limonádéval öblítem le a menüt. Jól fel kell tankolni, mert a megpróbáltatásoknak koránt sincs vége. Jön már Zoli és Zsolt. Utóbbinak gratulálok, mert neki már itt osztják a kitűzőt meg az emléklapot. El is vonul sörözni. Zoli is vele megy erőt meríteni. Rá is fér, mert az ünnepek alatt (Húsvét) meg akarja csinálni a Tripla Maxit (TELEKI 50, ISASZEG 45, TOJÁS 40). Elindulok. Lötyög a katyvasz a hasamban, amit itt összezabáltam. Kezdetben a [S4] vezet, aztán fára erősített A4-es lapok terelnek át a [S+] jelzésre. Itt jegyzem meg, hogy a jelzetlen, vagy bizonytalan helyeken a rendezőség nagyon korrektül megoldotta a túrázók útbaigazítását. Egy kisebb patakon kell átugorni, ez semmiség. Aztán egy úttalan, avar lepte emelkedőt kell legyűrni, ez már nem annyira semmiség. Szédült kanyargás után érkezek meg a Kálvária dombjára. Jól körülnézek, de most sincs itt rendkívüli pontőr. Suzy később mesélte, hogy lefelé menet látott ballagni túrázókat a turistaháztól jövő flaszteron Kóspallag felé. Azt hitte, hogy a végzett 30-asok mennek a buszhoz, közben szépen mentek tovább a delikvensek az 50-esek útvonalán. Hát, ez van. Nekilendülök lefelé, a stációk mentén, Kóspallag felé. A faluban egy kereszteződésben rálelek a [K-] jelre. Nyugodt település ez. A szép időben némelyek kitelepültek a kispadra. Az egyik porta előtt rongybaba reklámozza az üveg mézeket, lekvárokat. Bentről figyelnek a háziak; menet közben mély meghajlással és "keziccsókolommal" köszönök a bábunak. Tavaly, a NAHÁT 95-ön az egyik túratársam csillagászati számmal kifejezett összegért vett itt egy üveg lekvárt, ráadásul még körbe is kellett cipelnie az említett túrán. Egy út menti közkúthoz lépek. Nedvességet látok körötte, feltételezem, hogy víz is jön belőle. Lenyomom az öntöttvas fogantyút, és már ömlik is a flakonomba a friss, hűvös víz. Nyakalok belőle tisztességesen. Jólesik a tiszta víz a szappan ízű limonádé után. Már látom az infó táblát, amelyiknél balra le kell térni a [P-; S-] sávra. Mindjárt hantázhatok össze-vissza, ugyanis a Kis-Hanta-patakot kell át-, meg átugrálni. Amikor ősszel erre jöttünk (ellenkező irányból) a NAHÁT-on, akkor észre se vettem, hogy bármilyen vízen át kellett volna kelni, annyira le volt apadva. Balra elmegy a [S-], és nemsokára jobbra kanyarodik velem a [P-]. Belepillantok az itinerbe: Mi a túró az a Pusztatorony nyerge? Jaj, megvan! Az a kúp az, amit az országút felöl le szoktak kispistázni. Na, erre kíváncsi vagyok, de előbb még el kell érnem a horgásztavat. Gyakran emlegetem a tavalyi TELEKI-t, de tényleg, egész más most minden. Tavaly például nem elégedtek meg a békák az ő szemszögükből hatalmas, nagy tóval, hanem a keréknyom vizében nyüzsizett az ebihaltól a kifejlett példányig mindenki. Most száraz a nyom, csendes a tó, késik a természet. Megérkezek a kerítéshez; kívül parkolnak, belül családostul pecáznak a nagy Hohók. Két pudli szalad elém, tekintetük azt kérdi: merre tartasz vándor. - Szevasztok fiúk, egyelőre csak felmásznék erre a szomszédos kis dombocskára, ha megengeditek. Szerencsére a várromhoz nem kell felkapaszkodni a szárazon is csúszós ösvényen.

7. ellenőrzőpont, Pusztatorony nyerge

Örömömet fejezem ki a pontőrségnek, (legkivált a csinos hölgynek) hogy itt őrködnek. A múltévvel ellentétben, ugyanis ennek sokkal több értelme van, mint a Szent Gál-földön való silbakolásnak. Óvatosan leereszkedek a domboldalon, nehezemre esik átkecmeregni egy ösvényre dőlt fán. Egy pillantást vetek a semmi kis forrásra, és a szalagkorlát felé tartok, ahol kivezet a jelzés a veszélyesen kanyarodó országútra. Átmegyek az út bal oldalára, és amint lehet balra fordulok. Elvezet az út egy kerítés mellé, amely mentén eljutok a Korompa-patakhoz. Egy rövidebb patak menti túra után megint az átkelési lehetőséget keresem. Egy előttem járó sporttárs a túloldalról mutatja meg a megfelelő helyet. Még néhány könnyebb átkelés és mára végeztem az összes patakokkal. Balra, fölfelé tart az út és egy nagy mezőre bukkanok ki. Ez a Szent Gál-föld, egy múlt évi ellenőrzőpont. A műútra érve szemügyre veszek egy autót, hogy vajon nem rendkívüli ellenőrzőpont e, de nem ül benne senki. A [P-; Z-] mutatja a helyes irányt (jobb) a flaszteron. Már éppen megunnám a szilárd burkolatot, amikor az árok kövére festett jelek jobbra beinvitálnak az erdőbe. Sokáig úgy vezet az út, hogy közben balkéz felől látom a műutat a bokrok mögött. Hirtelen jobbra kanyarodik az út és már ki is kerül a látókörömből az aszfalt. Hosszúnak tűnik ez a fákkal tisztásokkal váltakozó szakasz, de aztán végre látok két civilt balra felsétálni.

8. ellenőrzőpont, Törökmező

Almát vehetek ki egy dobozból, és azt a nadrágom szárába törölgetve rögtön tovább is állok. Az a tervem, hogy mindenképp beleférek 12 órába. (13 a szintidő.) A [K-] jelzésen kiérek a Törökmezőre, majd egy jobbos, hosszú, enyhe lejtmenet következik. Hogy néz ki itt is minden?! A Körtvélyeshez közeledve tájkép fogad csata után. A fákat kivágták, a terület feldúlva; egyre többször látok ilyet. Megérkezek a kerítés maradványaihoz, kezdődhet a mászás a Körtvélyes oldalában. Böcsületesen megküzdök a feljutásért. Odafönt, még a lejtőn megpillantott hölgy piheg, a két lány heverészik. Jöttömre gyorsan lábra kapnak. Néhány mélyebb lélegzet után megindulok a Köves-mező felé. A műútra érve örömmel tapasztalom, hogy most már lehet az ösvényen haladni, eltakarították a fakitermelés nyomán létrejövő akadályokat. Megszólal a telefonom; Pistinek és Attilának lehet gratulálni, már a vonaton ülnek. Hát, ezek aztán jól belehúztak. Megint kezd kifogyni az üzemanyagom, a Köves-mezői pihenőnél csokit húzok elő a hátizsákomból; nincs ideje olvadozni a kezemben. Az erdő "bejáratánál" egy hölgy a Büdös-tavat kérdezi. Se büdös, se szagos tavat nem ismerek, és térkép sincs nálam; nem tudok segíteni. Sietek a túra utolsó nagy falatja felé. A levéltelen fák között már sötétlik fennen a Hegyes-tető. Ez már a látvány miatt se menne egy kis rásegítés nélkül; a Világos-tér pihenőjénél egyenesen a karburátorba töltök egy energiaitalt. Most már jöjjön, aminek jönnie kell: uccu. Boldog ember, aki már lefelé tart. Felérek a keresztúthoz, ez három lépés szintben, de innen kezdődik az igazi emelkedő. Most már kivehető a kilátó bástyája, nyomás tovább. Már csak harminc méter, húsz, tíz...

9. ellenőrzőpont, Hegyes-tető.

Lüktető halántékkal érkezek meg a torony tövébe. Szerencsére nem kell felmennem a kilátóba, a pontőr gyerekek lent elintézik az adminisztrációt. (Később Suzy elmesélte, hogy nekik fel kellett menni a pecsételésért. :-) Azért egyszer körbepillantok, mielőtt még lemennék arra, amerről feljöttem. Lefelé menet buzdítom a feltörekvőket; eleinte a hátralevő méterek számát mondom, aztán csak hajrával szurkolok. A közelebbi ismerősöknek azt mondom: "Ne félj, lesz még rosszabb". Átmenve a Világos-téren, a Julianus kilátó támadóinak egy nagyobb csoportjával találkozom. Én már majdnem teljesen megkönnyebbülve fordulok balra a [S-] jelzésen. Egy utolsó, elnyújtott, alattomos emelkedő után lejtmenetbe váltok. Hol erősödik a lejtő, hol elviselhetőbbé válik. Megfontoltan haladok lefelé; bőven időn belül vagyok, fő cél, hogy épségben lejussak. Az idő fiatalsága miatt a Dunakanyar panorámájáról még akkor sem tudnék naplementés fotót csinálni, ha lenne nálam fényképezőgép. Még néhány erősebb lejtő, még néhány kanyar, és amikor élesen balra letörne a [S-], akkor én egy jobbra-balrával rátérek a [S3] jelzésre, és néhány lépés után már látom is a Trianoni Emlékmű kerítését. Vállon veregetem magam; még egy óra és huszonöt perc van a szintidőből. A rendezők gratulációja után a macskaköves járdán lebaktatok Zebegény szívébe. Még elérném a vonatot, de megvárom Suzyékat. Állig felöltözve, a padra fagyva figyelem az egy szál pólóban leérkező, harangszóval ünnepelt teljesítőket, és a templomi körmenetben ballagókat. Mindenki megy valahová...

Ottorino

TÉRY ÖDÖN EMLÉKTÚRA 50 -  túrabeszámoló 2010.03.20.

(Kicsit másképp.)

Most áll össze a nevezési iroda, de már sokan zsezsegünk a hűvösvölgyi vasútállomás aljában. Elsők között jutok az itinerhez és a kis különálló igazolólaphoz. Meglátom a sorban Vilmost és Ildikót. Van még időm hétig, ezért megvárom őket. Együtt baktatunk át a vasúti híd alatt, majd a "Munkásmozgalmi sétány" [K-] jelzését követjük. Nevetgélünk a múlt túráinak eseményein, jövőbeli túrákon való részvételt tervezgetünk és kidumáljuk a távol levő közös ismerősöket. A Nagyrétet a Náncsi néni irányába hagyjuk el. Hosszú aszfaltkoptatásba kezdünk a remetei kegytemplom felé. Egy, a rajtban lejátszódott intermezzót idézek fel: Ketten nézegették az itinert, az egyik nevetve azt mondta, hogy [K+], a másik helyeselve pedig azt, hogy naná. Fordítom: A templomot a [K+] jelzést követve erősen le lehet kispistázni, mert nincs ott ellenőrzőpont. Mi persze böcsületesen átmegyünk jobbra a kis vashídon, továbbra is a [K-] jelen. A templomnál erős harangozásba kezdenek. Jó ez a nyugodt, csendes kertvárosi élet. Balra hagyjuk el a templomkertet, majd ismét az utcákat járjuk, figyelve a jelzést. Ahol a [K+] visszaköt, hátranézek: Egyetlen árva kispistázó jön abból az irányból. Ez elég jó arány. Mielőtt bekanyarodnánk a Remete-szurdok felé vezető utcába, meglátjuk a pontőrt, aki egy vasajtóval lezárt, beton építményt használ asztalként.

1. ellenőrzőpont, Remete-szurdok.

A szurdokot elérve levetem a kiskabátomat, mert nemsokára brutál emelkedő lesz. Előbb azonban végigsétálunk a patakocska mellett, aztán sikkesen átlibbenünk fölötte a másik oldalra. Még azért van annyi sár, hogy kissé nehéz kikászálódni a másik oldalon. A lakótelek melletti emelkedő a bemelegítés, aztán jobbra felvágunk az igazira. Idén is jönnek biciklivel szépszámmal. Szimpla hátizsákkal is nehéz felvergődni, hát még  drótszamárral a válladon. A fennsíkon lélegzethez lehet jutni. Hátranézek; Vilmosék még sehol. Hát, én most tovább lépek. Ők a 20-ra jöttek a holnapi Bia 25 miatt, de nekem még ott kezdődik a tánc, ahol ők befejezik, no meg Dömösről is haza kell majd keveredni valahogy. Hosszan nyomom, monotonon. Néha félrehúzódok egy cangás elöl, csak ez változtat lépéseim ütemén. Kellemes idő van, élvezem a gyaloglást a szabad levegőn. Némelyik fán a fehér muflon jelzés van, erről a BUDAI 50 jut eszembe. Egy régi irtást kerül az út, aztán ismét be az erdőbe. A levéltelen fák közt már látni a házakat. Nagykovácsi egészen felhúzódott az erdő széléig. Néhol átfolyások vannak, elég körülményes kikerülni a szegélyező aljnövényzet miatt. Két biciklis jön; az egyik két keréken, a másik két lábon ragad bele a sárba. Elhagyom a Muflon itatót. Kihaltnak látszik, senki nem fogyaszt a kerthelyiségben. A Zsíros-hegyi turistaház maradványai előtt érek ki a fényözönre, aztán tovább megyek Nagykovácsi irányába. Persze nem megyek le, hanem jobbra kanyarodok a [K-] jelzéssel. Rövid séta egy árnyasban, aztán emelkedő egy fenyőfákkal övezett, vakító murváson. Amint enyhül az emelkedő, balra indított S kanyarba kezdek, aminek a végén egy biciklis pecsétel.

2. ellenőrzőpont, Nagyszénás, emlékfal, pihenő

A jelzett ösvényre  fa dőlt, sokan az emlékfal utáni emelkedőn sorjáznak fölfelé, én inkább megküzdök az akadállyal. A Szénáson mindig fúj a szél; most is. Sőt, most metsző, hideg a szél. Azért gyorsan körbe tekintek; nyugtázom, hogy a Pilis és a Gete még megvannak. Sietve leindulok, remélve, hogy hamarosan szélárnyékba kerülök. Gyorsan eljutok a turistajelzésekkel ékített, magányos fához, amelytől jobbra meredeken visz le az út Piliscsabára. A sudár szálfák, a völgykatlanok, a sziklák nyújtotta látvány szép, de már elegem van ebből a lejtőből. Egy vadkerítés felső felfüggesztésű ajtaján bújok ki. Jó nehéz. Ha nem vigyáz az ember, néhány ujjperce bánhatja az óvatlanságát. Még egy nagy menet szintben, aztán kiérek egy szilárd burkolatú útra. Erős kipufogó hang hallatszik. Pár pillanat múlva ott terem két cross motoros. Egy túrázó nem elég fürgén húzódik félre, és az egyik motoros kioktatja az etikettre, miközben a gázkart rángatja rendületlenül. Amikor végre odébbállnak, csend és irdatlan benzinbűz marad mögöttük. Először egy ipartelep mellett, majd csabai utcákon vezet keresztül a [K-]. Egy temetőt mellőzök, aztán egy főutat keresztezek. A vasútállomáshoz érve látom, hogy a túrázók egy csoportja a felüljáró igénybevételével kel át a síneken. Egy pillanatig én is úgy gondolom, hogy felmegyek, de nem visz rá a lélek. Vonatnak se híre, se hamva. Azért jó indiánként a sínek mindkét irányába távhallgatok, mielőtt átpucolnék a túloldalra. A szemben lévő fasort veszem célba, azon kaptatok föl, hogy aztán jobbra fordulva, hosszú, elnyújtott lejtőn sétáljak le a következő ponthoz.

3. ellenőrzőpont, Klotildliget, Liget bisztró.

Meglepően sokan fejezik itt be; mindenki zsíros kenyerekkel szaladgál. A büfébe nem lehet bejutni, annyian vannak. Én nem is akarok bemenni. Előveszek egy szelet csokit, majd a hozott málnaszörppel fogom leöblíteni. Ahogy kimegyek a kapun, balra fordulok a [P+] jelzésen. Egy sarokkerítésnél jobbra, aztán nemsokára balra fordulok. Innen már erdőbe vezet az emelkedős mélyút. Az első adandó alkalommal átváltok a [P-] jelzésre; később a [S-] is becsatlakozik. Kiérek az erdőből. Az itiner szerint innen le kell menni a régi [P-] jelzésen Pilisszántóra, hogy aztán a főútján fel kelljen kapaszkodni a Kőfaragókhoz, és innen balra be az erdőbe. Én úgy döntök, hogy az új [P-] jelzésen megyek, mintha visszafelé mennék a PIROS 85-ön. Erre utaltam a beszámoló elején a "Kicsit másképp" megjegyzéssel. Arra vagyok kíváncsi, hogy visszafele is kiismerem é magam a sokszor félrevezető [P-] jelzések kavalkádjában. Ennek szellemében elindulok a nagy sárga táblákkal jelölt gázpásztán. A kerítés melletti dzsindzsásban, ahol a tulajdonképpeni [P-; S-] ösvény vezet, ott nem tudnék menni, mert már kb. egy éve visszahódította a természet. Jó hosszan megyek a pásztán, amíg visszatalálok az  erdőből kijövő [P-; S-] jelekre. Itt jobbra felvágok egy erős emelkedőn, aztán elnyújtott bal kanyarba kezdek. Amikor kiegyenesedik az út, elkezdem fogyasztani azt a Csévi-nyereg felé. Szembe jön velem egy fiatal pár. Kérdezik, hogy merre van Pilisszentkereszt. - Pont ellenkezőleg - válaszolom. Arra, amerre én megyek. Kiderül, hogy a túra Klotildliget-Dömös résztávját csinálják, és, hogy már másfél órája kóvályognak a [P-] jelzések útvesztőjében. A bibi ott van, hogy Pilisszántó felvégén három út fut össze; ebből kettő az új [P-] két iránya, a harmadik a régi [P-]. Ők a régi [P-] jelzésen mentek fel és fordultak balra az új [P-] jelen, ahelyett, hogy tovább mentek volna még vagy 150-200 m-t a Pilisszentkereszt felé vezető műúton, és az út bal oldalán, az erdőbe bevezető utat keresték volna, ami szintén [P-] jelzéssel van ellátva. Ha egészen véletlenül nem találkoznak velem, azon vették volna észre magukat, hogy oda lukadnak ki, a semmi jelzésre, a gázpásztára. Most visszafelé jönnek velem a Csévi-nyereg irányába, amerről jöttek. Már esélytelen, hogy szintidőn belül maradjanak, ezért el is engedik a témát. Amint vizuális kontaktusba kerülünk Szántóval, köszönik a kalauzolást és lemennek egy jelzetlen úton. Én küzdök tovább a hullámvasút vonalvezetésű [P-] mentén. Még itt is van úgy, hogy kétfelé ágazik a [P-]. Néha meg is kell állnom morfondírozni egy pár másodpercre. Egy nagyobb emelkedő után végre felérek a jól ismert murvás útra és lefelé tartok a szántói felvég felé. Amikor kiérek az országútra, balra fordulok és az út szélén megyek fölfelé. Egy kicsit feljebb van a balos beugró az erdőbe annál, mint ahogy az emlékeimben élt. A [P-] helyett csak fehér négyzetek vannak a fán. Biztos most újítják fel a jeleket, de erről sehol nem lehetett hallani egy mukkot sem; aki most van először ezen a túrán az többszörös szívási lehetőséggel szembesül. Besuttyanok az erdőbe és tovább gyűröm a mélyút emelkedőjén. Igyekszek túl lenni rajta, mert tudom, hogy mindjárt itt a Szántói-nyereg és azon átbukva már lefelé siethetek a Vörös-földeken Szentkereszt felé. Mielőtt kiérnék a műútra komoly sárral kell megküzdenem a temető mellett. Egy nagy hókupacba lábnyomnyi ösvényt tapostak a bakancsok. A kerítésen túl éppen temetés folyik. Rezes banda búcsúztatja az elhunytat. Szépen fújják; a kontrát önkéntelenül magam elé brummogom. A zenéből ítélve szlovák nemzetiségű lehet az eltávozott. Ezek után még jobban örülök annak, hogy egy ilyen gyönyörű tavaszi napon a szabadban haraphatom a levegőt. Lecsattogok majdnem a pomázi műút kereszteződéséig, hogy a kis fahídon átmenjek a vendéglőbe.

4. ellenőrzőpont, Pilisszentkereszt, Emma vendéglő.

Természetesen most is a húslevest választom ellátmányként  a sör vagy az üdítő helyett. A szerény levesbetét miatt semmi perc alatt végzek a lével. Pólóra vetkőzök és kézbe veszek egy energiaitalt. Eléggé elcsigázott a Csévi-nyereg felé tett nagypistázás. Keresztezem a műutat, és az erősen emelkedő, szilárd burkolatú utcán folytatom utam továbbra is a [P-] jelzésen. Az erdőben, főleg a kitettebb helyeken, már elég jól megszikkadt a sár; a Fagyos katonához közelítve azonban avarral takart, süppedős dagonyán kell átkelni. Arra számítok, hogy fentebb, az út meredeksége miatt jobban el tudott folyni a víz és nem lesz akkora sár. Hát, már megint nagyot tévedek. Az árokszerű út legnagyobb részén csak a peremen lehet araszolni, de ott meg visszafog az aljnövényzet. Alaposan kifáradok, mire már látszanak az üdülők. Idefönt se könnyű haladni, letaposott havon csúszkálok. A kerítés mellett, ahol nem taposták le, még tartja magát a húsz centis hó. Mellőzöm a réteses bódét, és átvágok a túloldalra.

5. ellenőrzőpont, Dobogókő, Turistamúzeum.

Lenézek a tornác padlójára, de most nem látok ásványvizes palackokat. Nem baj, innen már kibírom a pár korty saját itókámmal. Továbbsietek, mert most már fázom. Idefent jegelve több fokkal hidegebb van, mint lent. Nem akarok megint öltözködni, így pólóban vágok neki a Téry útnak, most már végig a [P-] jelzésen. Állig felöltözött emberek nézelődnek az egyik kilátó-teraszon. Hol letaposott havon, hol sáron csúszkálok lefelé majdnem a Tost-szikláig. Az oda vezető egyenes szakaszon szembe jönnek velem a Júlia-pihenő pontőrei. Röptében pecsételnek. Most nincs se nyalóka, se cukorka, se almagerezd, csak á Dieu van. A sziklától lefelé már elég extrém a lefelé haladás.

6. ellenőrzőpont, Júlia-pihenő.

A kis falépcső fokai majdnem teljesen el vannak tömődve sárral, alig tudok lebotorkálni rajta. A Szakó-nyereg után se sokkal jobb a helyzet sár tekintetében. A műút előtt hirtelen meredek lesz az ösvény, megcsúszok, elkapok egy karót és jól hanyatt rántom magam. Na, bravó! Jó sáros lett a nadrágom ülepe. Remélem így is fel fognak engedni Dömösön a buszra, mert visszafelé már nem bírnám ki gyalog. A következő lankánál megdöbbenek; teljesen tarra vágták a hegyoldalt, esetleg egy-két jellegfát hagytak meg. Mehetsz, amerre látsz, mert a fákkal együtt a jelzéseket is kivágták. Megint keresztezek egy műutat; jobbra nézek, az erdész kopjafája még megvan. A fenyvesből kiérek egy tisztásra, balra le kell menni az útra. Balról még egy tisztás, aztán be az erdőbe, hogy a nem létező hídon átmenjek a magas szürke fák közé. Lefelé kanyargok az avarszőnyegen, számítva az alul megbúvó kövekre. Már a túra végén járok, kibukkanok az erdőből, a temető átmászójához sietek. A létráról kiszúrok egy kék kutat. Oda megyek, hogy lemossam a kezemre száradt sarat és, hogy igyak egy kicsit. Hát persze, ha folyna belőle a víz. A sikátorból kiérek a főútra. Most már nem fecsérlem az időt kútkeresésre, rástartolok a templom mögötti kocsmára, ahol a cél van. Az oklevél és kitűző átvétele után még elérném a buszt, de nem állok sorba az egymillió ember után, inkább feljebb megyek egy megállóval, ami egy kilométerre van a céltól. Leülök a megállóhoz közeli padra, eszegetek, majd rendezgetem a papírokat. Ekkor észreveszem, hogy a kib...ott Budapest kupás füzetet elfelejtettem lepecsételtetni. Hogy az a ... Futás vissza a célba, pecsételtetés. Közben a célhoz közeli megállóban kétszer annyi ember gyűlt össze, mint egy órája. Kénytelen vagyok ismét feljebb menni egy megállóval, mert állva nem bírnám ki a másfél órás busz utat. Ahogy visszaérek, tíz percen belül jön is a busz. Összesen hárman szállunk fel rá, válogatni lehet az ülőhelyek közül. A következő megállónál - ki tudja miért - húsz percen keresztül szállnak föl a buszra az emberek...

Ottorino.

NORMAFA 20 TÚRABESZÁMOLÓ 2010.03.06.

Táv: 19,2 km; Szint: 680 m. Új útvonallal, régi, jó hangulatban.

Már a 22-esről leszállva szemet szúrt, hogy a megálló melletti pocsolya totál be van fagyva. Az égen felhőnek nyoma sincs, a Szépjuhászné vá. előtti fák törzsét vörösben láttatja a hajnali verőfény. Nem fázok, de a reggeli elővételéhez le kell vennem a kesztyűmet, és diszkréten elkezdenek lefagyni az ujjaim. Amikor pedig töltöm kifele a nevezési lapot a hideg, műanyag asztalon, akkor csak azért nem ordítok a fájdalomtól, mert ciki lenne. 7:00-át írnak indulási időnek a tetszetős, színes térképet is tartalmazó itinerre. Nincs bő lére eresztett duma; a térkép, a fontosabb pontok- és a turistajelzések feltüntetése önmagukért beszélnek. Hétig még van bőven idő, megeszem a másik szenyómat is, legalább nem kell körbehordozni. Felváltva rakom zsebre a kezeimet. Mellettem beszélik, hogy változott az útvonal. Legfontosabb, hogy a Csacsi-rétig a [S-] jelzésen kell menni, addig sem kell nézegetni az itinert, ebben a fagyban, aztán úgyis jön a pont, akkor majd megnézem. Itt az idő, indulok. Ahogy megyek át a Budakeszi felé vezető úton, érzem, hogy az orromat már nem érzem. Kénytelen vagyok a fázós kezemről lehúzni a kesztyűt, hogy megdörzsölhessem az orromat, nehogy már szégyenszemre itt letörjön nekem. A sár úgy fagyott az utakra, ahogy legutoljára kitaposták. Tetszik, hogy sehol nincsen csúszkálás. A vasút mellett vezet a turistaút, a fák között látni az új Vadaspark megállót. A Kis-kőfej után már csak néhány métert kell fölfelé megtenni, aztán már mehetek is a lejtőn, hogy keresztezzem a sínpárt, és a Korányi szürke kerítése mellé szegődjek. Rögtön az elején egy kidőlt fa tövig lebontotta a kerítést. A mélyponton átvezető fahídon is átmegyek, és folytatom a hullámvasutazást. Eszembe jut a SÁRGA 70; aki idáig eljut az már majdnem biztos lehet a sikeres teljesítésben. Az egyik lejtőn elfut mellettem Virág Attila kollégám, éppen csak összecsapjuk a tenyerünket. - Én is szalannék, ha tunnék - kiáltom utána. Szerintem fél tizenkettőre már otthon szaglászik a kiskonyhájában, hogy mit főz ebédre a neje. Néhány másodperc és már ott látom a völgykatlanban, mindjárt odaér a hosszú, meredek emelkedőhöz, ami a [P-] által jelzett murvás útra köt fel. Amikor én is odaérek meglepően könnyen küzdöm le az emelkedőt. Na, persze egészen más az amikor 60 km-rel a lábadban kell megtenned ugyanezt. A [P-] társaságában szép komótosan lesétálok a Virág-völgybe, ahol balra fordulok, és felmászok egy párkányra, ahol a szimpla [S-] emelkedik a Csacsi rét felé. Vadregényes tájék ez a keskeny ösvényével a jókora bevágás peremén. Az összevissza bedőlt fáknak már csak a felszeletelt darabjait látni az út mentén. Egy hirtelen jobb kanyar után a lugas szerű út felvisz az

1. ellenőrzőpontra, a Csacsi rétre.

Már nem érzem a hideget, ezért gyorsan leveszem a mellényemet. A kapott Lottó szeletet pedig elteszem ínségesebb időkre. Most nézem meg az itinert a további útvonalat illetően. Végig sokszor bejárt terep; könnyű megjegyezni. A [S-] jelzésen folytatom. A keskeny, mindig sáros ösvény most kőkeményre van fagyva. Hosszan baktatok az erdőben, amíg jobbról, a Végvári-sziklától fel nem jön a [P-]. Innentől ezt kell figyelni, mert a [S-] nemsokára lemegy Budaörs felé, és az nekem nem jó. A KFKI felöl jövő műút kereszteződésénél Jávor Zoli - akit időközben utolértem - rámutat egy táblacsokorra. - Aki ezt a táblát meglátja a PIROS 85-ön, az már boldog - mondja. - Igen - felelem -, az már gondolkozhat azon, hogy miként keveredik haza Budaörsről. Még egy kis nyúlós emelkedő a [So] becsatlakozásáig, aztán ereszkedhetünk le a köves úton a

2. ellenőrzőpontig, a Piktortégla-üregekhez.

Innen derékszögben balra kell fordulni a [So] jelzést követve. Most már kifejezetten kellemes az idő. Fagypont körül lehet, talán valamivel magasabb a hőmérséklet, de a Nap ragyogóan süt. Valahol a [P4] jelzésbe való becsatlakozásnál - ahol élesen jobbra kell fordulni - ér utol Herhof Attila. Kifejezem abbéli örömömet, hogy idén is megrendezik a PILISCSABAI 40-eseket. Ő pedig abbéli aggályát fejezi ki, hogy arra az őszi szombatra sok Pest-környéki túra van kiírva. Közben az egy fára magasan felerősített Mária kép mellett megyünk el. A Kolacskovszky th. előtt feljön a [Po], hogy a Frank-hegyről meredek, köves úton jöjjön le velünk a Kakukkhegyi útig, ahol balra fordulunk a szalagozáson. Egy jó darabon lakott területen, szilárd burkolaton haladunk. Az Irhás-árok utcáját elérve jobbra, aztán hamarosan balra fordulunk az Adorján utcába, ami igen meredeken emelkedik. Télen, felfagyott útviszonyok mellett itt valószínűleg csak terepjáróval lehet közlekedni. Gondolom a környéken lakóknak ez semmi problémát nem okoz. Jobbról bejön a [Z3]. Régen jártam erre: a múlt héten jöttem fel rajta az Ördög orom felől, a ZÖLD 45 alkalmával. Még egy kis darabon fölfelé megyünk az utcákon, hogy egy jól jelzett ponton jobbra betérjünk az erdőbe egy keskeny, sáros ösvényre. Most összehasonlíthatatlanul jobb útviszonyok mellett megyünk le rajta a keskeny vashídig, mint egy hete. Akkor a képlékeny sárba meg-megcsúsztam, most a megfagyott sár tempós haladást biztosít lefelé. Átdobogva a hídon megtámadjuk a Széchenyi-hegyet. Nem megyünk fel egyenesen, hanem ráállunk a [Z3] által jelzett szerpentinre.

3. ellenőrzőpont, Úti Madonna kápolna.

Bent pecsétel a pontőr. Jó magyar szokás szerint jobbról, balról, elölről nyújtják neki az itinereket. Hátulról csak azért nem, mert ott van a mini oltár, és a pontőr az előtt áll. Tovább megyünk a szerpentinen; még két hajtű és meglátjuk az adótornyot. Felkapaszkodunk a fennsíkra, ahol etetőpontra lelünk. Mázli, hogy nincs akkora szél, mint egy hete, mert akkor lepkehálóval kéne hajkurászni az utánfutón összeállított terülj, terülj asztalkát. A tavalyról megszokott friss fehér kenyér megkenve zsírral, beterítve csalamádéval nagyon jólesik. Attila továbbmegy, mert kezd fázni. Én még bedörzsölök egy zsíros kenyeret forró teával. A lakóház mellett vezető ösvényen továbbmenve kibukkanok a műútra, ahonnan már látni a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi végállomását. Innen [Z-] a jelzés, ami műúton visz majdnem a Normafáig. Amikor ismét turistaút kerül a cipőtalpam alá, lemegyek rajta a síház mögötti rétesező alá. Itt egy fára erősített A4-es tudatja, hogy egy pár méterre fel kell menni az említett büfé padjaihoz.

4. ellenőrzőpont, Normafa.

Visszamegyek a [Z-] jelzésre, ami együtt megy a [Ko] jellel. Innen ez utóbbit kell figyelni. Többször hátranézek mentemben, de senki nem jött le, mindenki fent csattog a jelzetlen sétaúton. Az Anna-rétnél lemegy a [Z-], és én felfelé kezdek emelkedni a [Ko] jelzésen, az Anna kápolna mellett. Már nem is nézem, hogy jön e valaki utánam a bemutató ösvényre, de tény, hogy senki nem előzött meg. A Libegőnél átváltok a [P-] jelre, ami már jó lesz végig. A támfalba kezdődő kőlépcsőt célzom meg, ami falépcsővé változik, és ami a kilátó aljáig emelkedik.

5. ellenőrzőpont, János-hegy.

Kis dzsekiben van a pontőr, ácsorgáshoz ez igen lájtos. Innen már lefelé kanyargok a Pozsonyi-hegy platójáig, hogy egy kis szintbeli haladás után ismét lefelé kanyarogjak. Egy kiránduló családnak kinéző csoport majdnem minden kurflit levág. Először azt hiszem "sima" kirándulók, de a szövegkörnyezet felfedi, hogy a túrán vannak. Emberek! Talajerózió! Megvan? Azon már meg se lepődök, hogy az utolsó, nagy kanyart is levágják, ami a Budakeszi útra, a zebrához vezet. A célban jóleső gesztus a kis csomag ropi és a búcsú tea. Akármennyire is visszafogtam magam, még csak 11:15 van. Ebben a szép napsütésben még nincs kedvem haza menni, lesétálok a Hűvösvölgybe egy kevésbé járt útvonalon. Jól jön most a Csacsi réten kapott Lottó szelet...

Ottorino



 

ZÖLD 45 - 2010.02.27.

Táv: 43,31 km; Szint: 1605 m; Szintidő: 11 ó. (A túra tükrében tavaly óta tovább zsugorodott Magyarország, de a Budai-hegyek százegynéhány méterrel feljebb gyűrődtek.)

Nyitásra oda akarok érni, ezért hajnalok hajnalán kelek. Egész éjjel esett az eső, most csak elvétve látni karikákat a pocsolyákban. A reggeli készülődés után teljes menetfelszerelésben állok az ajtó előtt. Ahogy kinyitom, kisvártatva vissza is csukom. Zuhog az eső, a szél viharos lökéseket produkál. Sorba futnak be a telefonok; a túratársak mondják le a farkasréti találkozót. Vannak, akik inkább Bogácsra mennek, hívnak, menjek én is. Nagy a kísértés, de még nem döntök. Tíz percenként megyek az ablakhoz, és egy óra múlva olyan szemetelősre enyhül az eső, mint mikor felkeltem. Döntök: ZÖLD 45. Kiugrási lehetőségnek még mindig ott lesz Nagykovácsi. Az indulás melletti legfőbb érvem az, hogy utoljára a BARLANGTÓL BARLANGIGon voltam utoljára, és teljesen szét vagyok tunyulódva. A metró felé menet kétségeim támadnak döntésem helyessége felől, mert jéghideg szél fúj be az egyik fülemen, hogy a másikon távozzon. De nem vagyok az a visszafordulós típus, ezért alászállok. A Moszkvára kibukkanva az orrom előtt megy el az 59-es villamos. Ha már így alakult, visszahúzódok a metró huzatos épületébe, és nekilátok a reggelimnek. Ráérek, a következő csak 20 perc múlva jön, addig kellemesen átfagyok. Szerencsére olyan helyet foglalok a villamoson, amely mellett egy kis melegség jön fel. Alig egy-két túrázó szerű fazon (fazona) látható. A zöm már túl van az Ördögoromon. A sok megálló után végre itt a végállomás, ami nekem a kezdet. Azért még sok nevező szorong a BKV bódéjában. Egyik oldalon bemegyek, kitöltök, fizetek, a másik oldalon kiesek. 07:20 van. Még sehol nem vagyok, de már azon filózok, hogy jó lenne világítás nélkül végigmenni. Nekilódulok a [Z3] díszítette, lejtős utcán. Kéz a zsebbe, a még összecsukott túrabot a bal combomat verdesi. A szél fúj, az eső permetez, de nem olyan vészes, hogy esőkabátot kéne felvenni. Még a kanyar előtt átmegyek a túloldalra és befordulok az Edvi Illés utcába. Itt már nem olyan lendületes a járás, nyílik a túrabot, és nekivágok az Ördögoromnak. Szaporázom fölfelé, mert enyhén szólva nincs melegem; főleg a kezem fagy le. A kellemes az, hogy jól járható a terep, az emelkedőn elolvadt a hó.

1. ellenőrzőpont, Ördögorom.

A pontőr két kézzel kapaszkodik az itinerbe, nehogy elfújja a szél. Pecsételtetés után gyorsan odébbállok. A hétvégi házaknál már egy kicsit szélvédettebb az út. A lakóházas utcákat gyorsan magam mögött hagyom. A keskeny, csúszós ösvényre való letérés most jól jelzett. Itt sincs hó, de eléggé képlékeny a talaj. A vashídra való rálépés előtt azonban meredekebbé válik, és az ösvény menti fácskák is félrehúzódnak; itt óvatoskodok egy kicsit. Átvágok a keresztező úton, és felfelé kaptatok az Úti Madonna kápolna felé. A balkéz felöli lakótelken egykedvűen fekszik a kutya, most nem ugat. A kápolna mellett elhaladva feltartom az arcomat, gyengén permetezik még az eső. Mindjárt kezdődik a cikkcakkozás felfelé. A szerpentinről a fenti rétre vezető, meredek ösvény csúszós, sáros, ezért az egy pár méterre levő, kevésbé kitaposott sávot választom a feljutásra. A fennsíkon már nincs semmi szélárnyék; a Széchenyi-hegyi adótorony kísértetiesen siránkozó hangja erősíti azt az érzést, hogy a szél rögtön leüvölti a fejemet. Az esőcseppek elpárolognak, mielőtt földet érnének. Széttárom a karomat, de nem tudok vitorlázórepülésbe kezdeni. A műút előtti bokros ösvény sáros ugyan, de egy hangyányival szélvédettebb. Az útra kiérve már látszik a

2. ellenőrzőpont, a Gyermek-vasút felső végállomása.

A pontőr a pénztár-váróterem bejárata előtti sarokba húzódva őrködik. Pecsételés után rápillantok az itinerre, a Normafa ki van ikszelve, a Tündér-szikla a következő. Mostantól a [Z-] a követendő jel. A műút kátyú hátán kátyúiban összegyűlt pocsolyákat kerülgetem, majd a sínpár és a sövény közötti murvás úttal próbálkozok, azt remélve, hogy itt enyhébb a szél. Csalódnom kell, mert elölről fúj, így a bokorsor nem véd semmit. Az elolvadt hó viszont mérhetetlen mennyiségű kutyabélsarat hagyott maga után. Egy darabig manőverezek a rakások között, de amikor egy fagyzugos szakaszon a betaposott hó jégpályát alkot, akkor inkább a bokrok között visszamenekülök a flaszterra. Hamarosan Normafa megálló előtti parkolóhoz érek; átmegyek a zebránál. Nem kell érinteni a síházat, tehát megyek tovább a [Z-] nyomán, mintha mi se történt volna. Vagyis csak majdnem úgy; a turistaúton itt is a letaposott hó alkot jégpáncélt, ezért az út fölötti füves részen megyek, ameddig ez lehetséges. Az Anna-rét közelében viszont le kell menni a fagyos részre. Néhol már ráhordták a sarat, itt valamivel könnyebb haladni. Hirtelen, jobbra letörik az út, a lejtőn a jeget enyhe sár váltja fel. A műút keresztezése után az erdészház-szerüség mellett megyek el. Pár lépés után megint jön a jeges hó; akaratlanul léc nélküli síelésbe kezdek. Mögöttem egy fiú a Grósz Glopnerról regél egy lánynak. Száraz gatyával sikerül leérnem a Disznófőhöz. Nagy a csábítás, hogy a flaszteron kispistázzak, de inkább az igen sáros fasori ösvényt választom. A Gloppner hősei persze a szilárd burkolaton lejtőznek. Nem baj; nemsokára a [Z-] úgyis becsatlakozik a műútba. Sárrázás után tovább lejtek a Tündér-sziklához vezető karéjra. Rövid séta után megpillantom a tavalyi pontőr arcát.

3. ellenőrzőpont, Tündér-szikla.

Most nem áll itt kígyózó sor, mint egy évvel ezelőtt; hamar továbbjutok. Erős lejtő következik sziklás talajon. Akkora, fából készült lépcsőfokokat építettek ide, hogy még akadálypályának is megfelel. Gyanítom, hogy a bringások ellen van így, mert már vészesen leerodálták az egész környéket. Megint egy fellélegzés: lejutottam a Libegő alatt vezető útra. A székek üresen csüngnek a drótkötélről. Emelkedő következik, be az erdőbe. Egyszer csak egy robaj szerű hangot hallok a hátam mögül. Gyorsan hátrafordulok. Kb. 20 méterre egy vastag fa dől ki éppen, recsegve. Mellette pont elhalad valaki. Szerencsére az ijedtségen kívül nem történt semmi, mert a fa az úttal párhuzamosan vágódott el. Nem kell ide Gloppner, van kaland itt is bőven. Megérkezek a tábla jelezte, jobbra térő ösvényhez, ami most is, mint a legtöbb alkalommal sáros. Nem vészes, kellemesen lecsúszkálok a Budakeszi útig. A végén egy nagyobb lejtő van, ahol nem lehet fékezni, itt futva teszek meg pár métert. Az egyik autó dudál; valszeg azt hiszi, hogy lendületből át akarok futni előtte. Szembe nincs nyitva a nagy kapu, amely utat nyitna a kispistázóknak. Most jobbra indítva egy szép nagy kerülőt kell tenni, hogy aztán kétszer balra fordulva kövessük a műút vonalvezetését. A volt Hárs-hegyi kemping után jobbra bevisz a jel a sárosba, de a kedves sporttársak zömét ez a legkisebb mértékben sem érdekli. Ráadásul a végén itt is az a leszaladós, agyagos csúszda. Itt egy darabon megint flaszter, aztán jobbra megint erdő, de ezt már senki nem tudja kikerülni. Amikor kiérek a házak közé balra figyelek, hogy mikor jön a lépcső, ami a Széher útra visz föl. Amikor befordulnék, hirtelen elém vág egy kollega bácsi sodrófa alakú túrabotjával, hogy aztán előttem araszoljon fölfelé a lépcsőn. Persze középen kúszik, hogy még véletlenül se tudjak előzni. Az utolsó harmadban fentről jön valaki, így kénytelen lehúzódni, amit ki is használok az előzéshez. A Széher úton átbukva, a lejtős úttesten lefelé kifújhatom magam; a sodrófás megint előz. Had menjen, itt kellően széles az út. Lent, egy buszmegállóban várnak felhúzott vállal, toporogva a pontőrök.

4. ellenőrzőpont, Fekete István emlékház.

Itt egy kicsit eltér a túra útvonala a zöld jelzéstől. Szalagozás vezet le a villamos hídja alá, ahol ismét visszatér a jel. A Szabó Lőrinc iskola után megint lépcső állja az utamat, de ez csak egy rövidebb változat. Két kanyar után egy hosszabb, elnyújtott lépcsősor következik. Itt választhatom a lejtős úttestet is. Így is teszek, és most én előzöm le a sodrófást, akit ezután, többé már nem is látok. Megint két kanyar, és jön a harmadik - egyben a legmeredekebb - lépcső. Korlát van mellette, de ahhoz túl hideg, hogy segítségével húzzam magam fel az Apáthy-szikla karéjára. A sziklánál párás, borongós a kilátás, még mindig szemetel az eső. Tovább kanyarodok jobbra, majd az erdőben aprókat lépkedek a meredeken felfelé vezető fa lépcsőfokokon. A műút előtti pihenő-tűzrakó helynél most is nagy a szemét. Az utat keresztezve már az Árpád-kilátó a következő meghódítandó magasság. Némi szerpentinezés után meglepődök, hogy milyen hamar felmorzsolódott ez a szakasz; már a terméskő diadalív alatt megyek át.

5. ellenőrzőpont, az Árpád-kilátó.

A pontőrök a kilátó védelmébe húzódtak. Öt darab csoki kockát lehet elvenni; rögtön hozzá is látok, nagyon ízletes. Itt se időzök, tovább indulok a Szépvölgyi út irányába. Lejtő után rét, amelyen megállt a víz, néhol jégborda. Ezen átevickélve még egy kis lejtő, aztán a Szépvölgyi út felső szakasza. Nem, nem a flaszteron megyek, hanem a jeges, sáros, csúszós jelzett úton. Jól van, most már kivezet a jel a keményre; hamarosan jobbra fordulhatok a trafóháznál, és bevehetem magam az erdőbe. Lakótelkek jönnek, aztán alattomos, hosszan elnyúló emelkedő. Ezt is leküzdöm, és felérek a Hármashatár-hegyi úthoz, amit keresztezek. Most jön a csúszkálás lefelé, a Guckler szikla karéja felé. Nincs hó, de a meredekebb helyeken meg-megcsúszok. Leérve a körséta útra nem a panorámát nézem, hanem a keskeny sávot, ami nem jeges. Gyakran futnak szemből sportolók, ilyenkor félreállok a jégre amíg elhaladnak. A Guckler sziklánál már sejthető, hogy nincs messze a Virágos-nyereg.

6. ellenőrzőpont, a Boróka büfé.

Nagy a nyüzsi a büfében. Zsolték integetnek a belső helyiségből. Bélyegeztetés után leülök hozzájuk pár percre. Már rég cseszteti a sarkamat valami. Púdert szórok a cipőmbe az inkriminált helyre, és már indulunk is. A szendvicsem felét, amit a villamoson kezdtem el rágcsálni, már útközben pusztítom el. A hétvégi telkeket elhagyva a lebaltázott jelzések újra festve pompáznak. Az erdőbéli lejtő után sem kell hezitálni, hogy most balra kell e menni. Igen, először balra, aztán a jól szlalomozható fasoros lejtőn jobbra. A vízszintest elérve még elég jól járható a terep, de ahogy haladunk előre egyre több az átfolyás, és ezzel arányosan nő a dagonya. Hozzá társul még egy enyhe, de alattomos emelkedő, ami még csak súlyosbítja a sártaposást. Egy kacifántosabb részen ki is dőlök a sorból, be az út menti susnyásba. Úgy csúszott ki a lábam, hogy felülről nedvességet érzek a cipőmben. Ne gondoljatok rosszra, hideget. Bosszúsan megyek tovább. Kiérve a szántóföld szélére csak romlik a sárhelyzet. Gyakorlatilag nincs út, csak felszántott, talaj. A cipője mindenkinek darabonként legalább két kiló. A homok utat elérve se sokat javul a pálya. Messziről már látni a Szarkavárat. És igen, még ennél is lehet kétségbe ejtőbb a dágvány. A várhoz vezető út egy merő sárga agyagbánya. Ha rosszul lépsz az agyag lecuppantja a lábadról a cipőt; még a magas szárút is. A vár alatt A4-es fogad, ami arról tájékoztat, hogy fel lehet menni, és aki akar az 400-ért kaphat egy kitűzőt. Hát, én ezt most kihagyom. Nem azért, mert már nem tudok bemenni a lakásba a kitűzőktől, hanem, mert nem ismerem a hátralévő terep pillanatnyi állagát, és semmiképp nem akarok kicsúszni a szintidőből; pláne megszakadni, hogy behozzam a lemaradást egy szarkavári látogatást követően. Zsolték a 30-on vannak, ők felmennek gyönyörködni, ezért itt vége a közösen bejárt szakasznak; tovább megyek Solymár felé. Az első szilárd burkolatú utcán nagy trappolásba kezdek, mérsékelt sikerrel, a sár nagy része marad a topánkámon. Solymár főútján már látni ugyanilyen sáros egyéneket, akik már visszafelé tartanak. Ki a buszhoz, ki a vonathoz. A 20-as távnak a 45-30-asok ellenőrzőpontjában van vége. Felkaptatok az emelkedős utcán, a templom teréig. Itt jobbra van a

7. ellenőrzőpont, a Kocsma Galéria.

A bejáratnál üdvözöljük egymást Hartmann Misivel. Ő már kifelé jön. Utolérsz, mert sántítok - mondja. Ha tudná, hogy nekem hogy fáj minden izületem a három heti kihagyás és a Szarkavári sárdagasztás után... És különben is... Lényeg az, hogy nem sok bűzt szívok el a kocsmától, hamar kivágódok a térre. Misi most fordul be a templom mögött. Azt gondolom, hogy tényleg hamar utolérem. A meredeken emelkedő utcát csak gyűröm, csak gyűröm, nem akar fogyni, aztán hirtelen egy platóra érkezek. Innen egy-két szusszanás után az erdő széle fogad. Már egy ideje nem permetez az eső, nem figyeltem meg, hogy mikor állt el. Kis erecske béreli ki a turistaút közepét, aztán hol balra, hol pedig jobbra kanyarog, hogy az ember ne unatkozzon fölfelé mentében. Már vagy fél úton járok a Zsíros-hegyi th. felé menet, amikor végre utolérem Misit és Imrét, aki még a meredek utcán csatlakozott hozzá. Kedélyes beszélgetés közepette érünk fel a turistaház maradványaihoz. Misi azt javasolja, hogy menjünk fel a Nagy-Szénásra. - Várjál öregem! nekem még fel kell mennem előbb a Nagy-Kopaszra. Gyere inkább te is oda. Nem - mondja Misi - én már óvatosan érdeklődtem, hogy átkonvertálható e a 45 30-ra. Igenlő választ kaptam, ezért lefalcolok Nagykovácsiban. Ennek szellemében baktatunk lefelé a flaszteron. Nagyon szépen kiszélesítették az utat, még járda is van. De ha jól figyeltem meg, (bár ne lenne igazam) az útszéli nyomós kút áldozatul esett a korszerűsítésnek. Ez nagy érvágás lenne, mert amikor majd a nyári hőségben jövünk erre, ráadásul fölfele... Jut eszembe: hőség; idő közben kisütött a nap is, a szél is szellőre moderálta magát. Rögtön jobb lesz az ember kedélyállapota. Amikor a temető mellé érünk már elkezdek laufolni, hogy semmi értelme azt a háztömböt megkerülni. Már-már hajlok arra, hogy egyenesen kimenjünk a sikátoron keresztül a főútra, amikor két lány megelőz, és a jelzett úton folytatják. Még hátra is néznek mosolyogva, hogy mi merre fogunk menni. Hát így már muszáj megkerülni azt a nyomorult tömböt.

8. ellenőrzőpont, Nagykovácsi, plébánia.

Leülök a teás tálca mellé. Jó, hogy van hideg szörp is, mert azt vegyíthetem a forró teával, és nem kell a drága időt fújkálással tölteni. Zsíros kenyérből is termelek tisztességesen, mert tavalyi tapasztalat, hogy a Nagy-Kopaszra való felmászás hihetetlenül kimeríti az üzemanyag tartalékokat. Búcsúzok Misitől és a többiektől, majd kimegyek az utcára, ahol jobbra indulok. A kőkeresztnél balra letérek a szilárdról. A Telki felé vezető út inkább patakra hasonlít, ezért a házak melletti úton megyek, amíg el nem fogy. Ekkor az út jobb oldalán, az út szintjénél magasabban fekvő mezsgyén folytatom. Amikor ez is elfogy, akkor lemegyek az útra. Itt már valamivel jobb a helyzet, de azért még látni, hogy a víz csordogál Nagykovácsi irányába. Amikor elérem az erdő szélét, akkor jobbra fordulok a [Z3] jelzésre. Bokrok határolta, szélvédett ösvény, amin megyek; itt megmaradt a jégkása. Valamit talán lehoz a Szarkavárnál a cipőmre ragadt agyagból. Hamarosan kiérek egy rétre. A rét sarkától indul az emelkedő a Csergezán kilátóhoz. Foltokban azért van még hó, jégkása, de azért jól tudok emelkedni. A látottakból arra következtetek, hogy lenn, a Hosszú-hajtásnál talán nem lesz akkora lábvíz, mint tavaly. Megfelelőnek ítélem a tempót, amellyel feljutok a hegyre; jobbra felnézek, és a csupasz ágak között látom már a kilátó felső harmadát.

9. ellenőrzőpont, Nagy-Kopasz.

Sajnos a ponton sem tudják, hogy mi a helyzet a Hosszú-hajtással. Azon meg se lepődök, hogy a magamba tömött zsíros kenyér csalamádéval már kiégett belőlem. Bőven tudok fogyasztani a szívesen kínált csokiból. Itt se tökölök sokat, lefelé indulok. A hó teljesen elolvadt, a cipősarkak által felkapált föld feketéllik alattam. Utolér egy túratárs, innen együtt megyünk a célig. Hamar elérjük a [P3] kereszteződést, majd a Tarnai-pihenőt, aztán tovább szerpentinezünk lefelé. Egy útvillánál elbizonytalanodom - 1000-szer jártam már erre -, de egy cölöpön friss [Z3] jelzést látunk, méghozzá a jobb oldalon, ezért a jobb ágat választjuk. (Hagytam magam megdumálni.) Ahogy így megyegetünk szépen, egy szál megerősítő jelzés, annyi nem sok, de annyit sem látunk. Olyan nagy gáz azért nem lehet, mert már erős forgalmi zajt hallok, ez csak a Telki-Budakeszi országút zaja lehet. És tényleg, oda bukkanunk ki, a semmi közepébe. Hát, ebből nagypistázás lesz. A másik oldal mezsgyéjén megyünk Budakeszi irányába, amíg jó nagy darab gyaloglással el nem érjük azt a kereszteződést, ahol nekünk kellett volna kibukkannunk, ha el nem tévedünk. Jobbra térve visszavesszük a [Z3] jelzést. Az Erzsébet erdészlak mellett átmászunk egy létrán. Csodálkozom, hogy most nem ugat a kutya, de egy fél másodperc múlva megjelenik a behemót állat, és vakkant néhányat. Jól van öreg, megszolgáltál három deka száraztápot. Egyre csak a talajt vizslatom, de most nincs nyoma a rosszemlékű hókása-tengernek. Átkelünk egy kőhídon, amit, hogyha nem figyelünk, nem is veszünk észre. Balra, az egyik bentebb álló fán szalagot látok lengedezni. A múltévben - hogy stílusos legyen -, ez zöld krepp papírból volt. Most - gondolom az eső miatt - csak fehérnek látszó műanyag szalagot tettek ki. Balra fordulunk, és megkezdjük utunkat a Hosszú-hajtáson. Összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mint tavaly volt. Persze sár azért van, és elmélyítéséről gondoskodtak az erdei járművek, de egyik oldalról a másikra ugrálással többnyire ki lehet védeni. Most egy picit fölfelé kell menni, aztán a kőbányát kikerülendő balra, és kétszer jobbra. A fák között csodálatosan bársonyos színek ébrednek a verőfényben. Amikor a harmadik derékszögű kanyar után caplatok fölfelé a bánya mellett, meglátom a pontőrt.

10. ellenőrzőpont, Hosszú-hajtási kőbánya.

Felszabadultan jegyzem meg, hogy ez az utolsó pont, s a pontőr még megtoldja azzal, hogy már csak kb. 3 km a cél, ahol sör és forralt bor között lehet választani. Kicsit (nagyon) kétkedve fogadom az információt, már ami az ellátmányt illeti; nem emlékszem ilyenfajta dáridóra ezen a túrán. Lazán megyünk tovább az enyhe lejtőn. Jó, hogy már nincs hátra semmi extra, mert a bal csípőm meglehetősen fáj; a Szarkavár marasztaló agyagja nem tett jót neki. Előttünk úgy negyven-ötven méterre szépen sorjáznak keresztbe az őzek. Még a lombtalan növényzetben is egy pillanat alatt tűnnek el. Kiérünk egy rétre, aminek a túloldalán ott van a túránk utolsó előtti mászókája. Ezen még szinte jól is esik átmászni a monoton síkon való gyaloglás után. Az autók nem tudnak kerítést mászni, így innentől tök baba az út. Az utolsó átmászás után egy mélyútba jutunk. Ez a túra végső erdei szakasza, ami egy telephely mellé lyukad ki. Kisétálunk a Pátyról bejövő útra. Reménykedtem, hogy nem kell elővenni az elemlámpát, de azt álmodni se mertem volna, hogy napsütésben érek be a Fülcsi sörözőbe. Jó hogy a pontőr megkérdezi, hogy van e egyéb bélyegezni való, mert a Budapest kupás füzetet nagy valószínűséggel elfelejtettem volna lepecsételtetni. Szóba hozom a kőbányánál szolgálatot teljesítő pontőr sör-bor vízióját. Közlik, hogy van rá lehetőség a kocsmában, de csak saját költségen. Hja kérem, hát azt én is tudom, hogy saját költségen ehetek akár tűzdelt őzgerincet áfonyával és / vagy ihatok fekete címkés Sétáló Jancsit is, de csak egy jegyet veszek a 22-esre...

Ottorino