Felhasználónév
Jelszó
Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
legfrissebbek
Vadrózsa 50/30/20
ironman2010.09.17
Pest határán 60 k...
Ottorino2010.09.17
Meteor
yoyo2010.09.17
BEAC Maxi
Pap Gábor2010.09.16
Nyírvidék 20 / A ...
Bubu2010.09.14
UTMB, CCC, La Pet...
e b o l a2010.09.12
Avar-kortól napja...
dnvzoli2010.09.09
Zöld Túra 50/30/2...
efemm2010.09.08
Gyalogtúra Jean B...
kocka2010.09.06
Ipoly-mente 90 ke...
sobri2010.09.06
teljes lista
 
túrakereső
 
eddig
457túráról
3244beszámoló
túraév: 2010
MeteorTúraév: 20102010.09.14 18:47:44

Meteor 50


Hűvösvölgy, rajthely. Nem kell sokat várni, sőt, semennyit sem kell várni, a többség már régen útra kelt, a rajtidőnk megegyezik az idei BEAC Maxi tömegrajtjának az időpontjával. Kerek repkény intézi a formaságokat. Itinert kapunk, benne csupa okos szöveggel, hasznos számokkal és vázlatos térképpel. Nagyon használni nem fogjuk, egyrészt, mert valamennyire emlékszünk még az útvonalra, másrészt, mert a papírok a túra nagyrészét egy vízhatlan kis dossziéban töltik. Kilépünk, az égbolt olyan, mintha egy bazi vödör szürke festékkel bemázolták volna. Nagy meglepetés nem ér, egész héten ilyen volt. Elindulunk a sárga köves úton.


Úton a Nagy-Hárs-hegyre. Szép ködben kanyargunk fel ide, őszintén remélve, hogy odafent hátha a felhők szintje fölé emelkedünk. Ez nem jön be, a kilátó vigasztalanul áll a szürke masszában, a pontőrök pedig a kilátó aljában. Ők kevésbé vigasztalanok, inkább csendes beletörődéssel várják a pontőrködésből hátralévő szűk egy óra elteltét. Az erdő zöldje ebben az időben sejtelmesen világít, várjuk a Gyűrűk ura valamelyik szereplőjének a felbukkanását. Hiába.


János-hegy, Erzsébet-kilátó, közjáték. Az előző hegyről békés kocogással távozunk, Repkény fej-vagy-írás alapon próbálkozik eldönteni, hogy fel akar-e menni majd az Erzsébet-kilátóba. Elvégre egyszer száz éves egy létesítmény, és az pont idén van. Szépjuhásznénál sikerrel teljesítjük a túra ügyességi fejezetét, élve átjutunk a forgalmas úton. Szerpentinút, pár hete az éjszakai Gyermekvasutas túrán itt nem sokat láttunk és íme! most sem látunk többet. Felérkezünk a hegytető elé, lézerfény hasít bele a sűrű ködbe a kilátóból. Nem birodalmi rohamosztagosok szállták meg a fővárost, hanem valamiféle bornapok kerülnek megrendezésre és annak az előkészületeibe futunk (sétálunk) bele. A pont, az nincs meg, viszont találkozunk Nagy Lajosékkal. Ők odalent néznek körül, mi a kilátót látogatjuk meg, de se pontőr, se kilátás nem fogad a legfelső-1. szinten. Odalent viszont friss a hír, a pontőr a Libegőhöz költözött, biztos utálja a tömeget.


János-hegy vasútállomás, megint közjáték. Megkapjuk a bélyegzést odafent, lejt az út, sűrű, ködös erdőben, a változatosság kedvéért. Megállapítom, egyelőre csak magamban, hogy az egész heti esőzés ellenére kitűnően járhatóak az utak. Kimondani azért még nem merem. A vasúti átjárónál az Augusztus 23. Művek gyártotta gyöngyszemekre oly jellemző hangú motorzúgás üti meg a fülünket: ez most jön vagy megy? A kérdést eldöntendő kitérünk az állomáshoz, ahol Füsti-67 topiktárssal találkozunk, aki épp szolgálatban van. Elbeszélgetünk a Gyermekvasútról, úgy is, mint túráról, közben felpöfög a hegyre az Mk45 2001 által vontatott szerelvény. Készül néhány fénykép, majd érzékeny búcsút veszünk az állomástól.


Csacsi-rét, harmadik ellenőrzőpont. Útközben csatlakozik hozzánk egy sporttárs, igazoljuk a „teljesítménytúrázók legszívesebben a teljesítménytúrákról beszélgetnek” tételt, sokadjára. Elrongyol mellettünk kutyA, körülbelül tizenhét és félszer gyorsabb nálunk. Sikerül nem eltéveszteni a sárga sáv oldalra térését, ezen az egynyomos, egyhetven felett néhol kényelmetlenül bozótos ösvényen kicsit lankad a beszélgetési kedv, majd hirtelen felbukkanunk a pontnak helyet adó esőháznál. A pontőr bácsi akkurátusan megszámol mindkettőnket, útitársunk megáll frissíteni, mi ellépünk, majd talán utolér. Indulásunk után kénytelen vagyok előhalászni a hátizsákból a kabátot, biztos, ami biztos, hátha elijesztem az esőt.


Pikortégla-üregek, megint ellenőrzőpont. Széles út, keskeny ösvény, megint széles út váltják egymást. A jelzések is változnak. A látótávolság nem, az ugyanúgy ötven méter. A börzsönyi sarat taposó BEAC-osokra gondolunk, nem először, meg a mátrai patakokkal küzdő Vadrózsásokra. Ahhoz képest nekünk itt paradicsomi állapotok állnak fenn. Az ellenőrzőpont előtt elkezdődik az eső, szépen, szolidan, majd fokozatosan erősödve. A ponton már szakad, sátorból nyúl ki egy kéz, villámgyorsan intézzük a papírmunkát. Beszélgetnénk még a hallhatóan kissé unatkozó pontőrrel, de mi éppen ázunk és álló helyzetben fázunk is, úgyhogy kénytelenek vagyunk a beszélgetést rövidre zárva elbúcsúzni. Kiérünk az erdőből a Budaörs fölötti kopár vidékre, az eső varázsütésre eláll.


Esőfüggöny. A Vitorlázó-emlékműnél egy kissé bizonytalan sporttársat erősítünk meg a helyes irányba vetett hitében. Semmi nem látszik az alattunk elterülő, nyüzsgő városkából, a két autópálya közös szakaszából, az ország egyik legnagyobb teherforgalmú vasútvonalából. Egymás lépteinek a zaján és a lélegzetünkön kívül hallani sem lehet semmit. Üres, tompa csend ül a tájon, még a beszédünk is halkabb, ha néha megszólalunk. Átkapaszkodunk egy nyergen két domb között, fölfelé ritkás, fenyves ligetben, szinte száraz talajon. Lefelé már csúszik, a túrabot ment meg egy eséstől, nem tart sokáig, és megérkezünk a Sorrentóhoz, a pontőr színes esernyője fedezékében csücsül. Itt még sikerül fényképezni. Továbbsétálunk, meredek lejtőre érkezünk, előttünk ügyeskednek néhányan a lejtőn. Amikor éppen nem sikerül, akkor üvöltenek. Amikor sikerül, akkor is, csak máshogyan. Odalent utolérjük őket, olyan, minhta az iszapbirkózó bajnokság versenyzőivel találkoznánk. Suhanunk, Repkény megy elöl, kíméletlenül nagy sebességget tart, én meg próbálom tartani. Eljutunk a Nagyszénászug szélére, itt leszakad az ég, sűrűn, masszívan zuhog. Nincs időm felhúzni a kabát cipzárját és nincs értelme felhajtani a kapucnit, pillanatok alatt csurom víz a pólóm, a sapkám. Akkor már inkább szellőzzön.


Esőfüggöny, még mindig. Megelőzünk néhány társaságot, ugyanis Repkény elkezd kocogni az esőben. Letérünk a Kavics-árok felé, eszméletlen mennyiségű víz hömpölyög mindenhol és persze mind befelé folyik az árok aljába. Elég egy pillanatra kihagynia a figyelmemnek, hanyatt vágódok, bele az ösvényen szaladó patak közepébe. Mondok egy párat, olyat, hogy még asz is van benne, mogorva puffogásom tárgya főleg az, hogy immár egyetlen felületen sem vagyok száraz, sőt. Aztán eszembe jut, hogy a fényképezőgép is lehet, hogy kapott az áldásból, ez aztán a teljes kétségbeesés feneketlen tavának örvényes vizébe taszajt. Megnézni nincs alkalmam, mert egyrészt ugyanúgy szakad az eső, másrészt sietünk. Valahogy az előttünk álló természeti képződmények szépségét sem tudom maradéktalanul élvezni, elkezdek a feladás gondolatával játszadozni, olyan, mint egy játékhajó a tengeri viharban. Felbukkan, aztán újra elmerül. Végül abban állapodok meg magammal, hogy megvárom, mi lesz Budakeszin (mégis, mi lenne...) és abban, hogy ha kiszállnék, akkor már a Moszkva térre érve vidám napsütés fogadna, így semmi értelme kiszállni. A Mária-szikláknál a pontőr trükkös műanyag fóliás pecsételési módszert alkalmaz, megóvandó az itinereket a cafattá ázástól. Lecuppogunk Budakeszi peremére, csudálatos nagy az autóforgalom a Nagyszénászugba vezető úton. Termetes kutya kísér minket kissé, bundája csurom víz. Gazdái autóból sétáltatják, ilyet se láttam még.


Esőfüggöny vége, Budakeszi. A faluban (város?) vadonatúj patakok fogadnak, nagyjából mindenütt, a csatornarendszer képtelen megbirkózni a rázúdult feladattal, néhány csatornafedőn szabályosan buzog fel a szennyvíz. Van neki szaga is, igen. Megpróbálom megtörölni az orromat, de nem találok semmit, amivel megtörölhetném, az egészen már csak nevetni tudok, meg azon is, hogy néhol bokáig gázolok a csatornalében. Repkény ezalatt az olyan ember óvatosságával lépked, akinek a cipőjén centi széles lyukak biztosítják a megfelelő szellőzést. Megérkezünk a busz végállomásáig, összeszedem a lelkierőmet, mostantól jöhet akármi eső, azért sem adom fel. A fotógépet gyorsan bevágom a szeletelt kenyér mellé, a nejlonzacskóba, ott legalább száraz helyen van. Felsétálunk a Mammutfenyők felé, az ellenőrzőpont – érthető okokból – a fáktól alig száz méterre táborozik, autóval. Az autóban a kislányok a rendezői instrukciónak megfelelően nem a kövér, hanem a széles bélyegzővel pecsételnek – továbbmegyünk.


Hosszú-hajtási kőbánya felé. A túra – szerintem – legszebb szakaszán járunk itt. Először még ki kell keveredni Budakesziről, távvezetékek nyiladékát keresztezzük párszor, piros M jelek mutatják a helyes irányt, nem sűrűn, nem tolakodón, de mindig éppen jókor. Végül rátérünk a hosszú egyenesre, mohaszőnyeggel fogad az erdő alja, neonzölden, élénken világít a ködben, amerre csak nézünk. Érintetlennek tűnő, de legalábbis ritkán járt vidéken vándorolunk. Az eső időközben teljesen eláll, némi gyenge szellőt érezni a fák között, ahogy a valóságban is nyílegyenes úton talpalunk. Nyílt területet keresztezünk, új kerítését jó magas létrán másszuk meg. A távolban csak sejteni lehet a hegyeket, szürke és fehér felhők vágtáznak előttük. Egyre emelkedik velünk az ösvény, lassan, mintha nem akarna felérni sosem a tetőre. Azért csak megérkezünk, a pontőr hölgy egy esernyő alatt üldögél magányosan, az esernyőt spárgával applikálta a fára, elmondása szerint szinte mindegy, hogy ott van-e vagy nincs, úgyis minden csurom vizes. A kőbányát nem nézzük meg, a múltkor már láttuk gethe, Varacskos Disznó és -ethka- társaságában. Eszembe is jut, hogy a TTB-s menetményből egyedül kutyA bukkant fel eddig, a többiek – úgy sejtem – jóval előttünk járnak.


Nagy-Kopasz, kilátó, sokadik ellenőrzőpont. Kikerüljük a bányaudvart, utunk iránya változatlanul északnyugati. Az erdő lassan változik, sűrűbbé, sötétebbé válik. A szürkeségben jobbra pillantva valahol ismerős fehér foltot veszek észre egy fán, közepén zöld háromszöggel. Megvan a jelzés. Mögöttünk kiabálnak, nem értünk belőle egy szót sem, de visszakiabálunk, hogy erre kell menni a Meteoron. Aztán néma csend. Vállat vonunk, reméljük, nem Páty vagy Telki felé indulnak el, de szerintem ez a kereszteződés speciel teljesen egyértelmű. Odébb mély árkot keresztezünk, valószínűleg emberkéz alkotta töltésen. Ez lehet a Hideg-völgy, az aljában meghatározhatatlan mélységű, sötétbarna trutymó tükre mutatja a nagy semmit. Kikapaszkodunk egy burkolt útra, mellettünk szigorú tábla emlékeztet arra, hogy a magas kerítésen túl a terület állami. Ide hozzák vadat lőni a baráti országok baráti diplomatáit, gondolom. Műutat keresztezünk, tovább emelkedik az út. Álmosodom és Kerek repkény is hasonlóról panaszkodik, a Budakeszi előtti virgonc futkosás lendülete elfogyott, megette az erdő és az emelkedő. A Tarnai-pihenő kopár kilátópontját kényelmesen, sétálgatva érjük el – kilátás természetesen nincs, éppúgy lehetnénk kétezer méteren, mint kétszázon vagy akár az itiner szerinti négyszáz-valamennyin. A pontőr lelkesen fogad, pár percet beszélgetünk vele. Innen már csak fel kell sétálni a Nagy-Kopaszra, a kilátó tövében újabb ep. fogad, tőlük tudjuk meg, hogy igen sokan kiszálltak az ötvenesből, a többség Budakeszin.


Nagykovácsi, sokadik közjáték. A Nagy-Kopaszon is kihagyjuk a kilátózást, nem érzem úgy, hogy sokat vesztünk vele. Kellemes úton kanyargunk le a hegyről, az út itt is alig észrevehetően sáros, mintha csak egy kis futó, nyári záport kapott volna egész héten. Elágazás következik, valamit magyarázott a pontőr a hegyen, hogy le szabad vágni, de nem kötelező. Ha pedig nem vagyunk kötelezve, akkor inkább maradunk a jól bevált úton, legalább biztosan meglesz az ötven km. Fiatalosban sétálhatunk így, a víz a levelekről folyamatosan pereg a nyakamba, néhol már arra is lusta vagyok, hogy elhajoljak az ágak elől. Végül csak kiérünk a széles útra, Nagykovácsi felé kanyarodunk, a földben vidáman bomlik a talpunk alatt a tórium. (Tudom, hogy nem bomlik, de így jobban hangzik. Tórium amúgy valóban található Nagykovácsinál, méghozzá sok.) Házaspár kirándul velünk szembe, az úriember megkérdezi, hogy ugye nem a Meteoron vagyunk? De igen, az ötvenesen. Elég furcsa látványt nyújthatunk. Így trappolunk be Nagykovácsira, ahol nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy találunk nyitva tartó boltot, lévén egész nap csak némi kakaós kalácsot falatoztunk mindketten, jó lenne valami változatosságot vinni az étrendbe. Az első lehetőséget nagyvonalúan kihagyjuk (van még kalácsunk ám), mert Repkény látja, hogy éppen most mostak fel. Végül találunk megfelelő ábécét, méghozzá a jelzett úton ott, ahol le lehet vágni a jelzések talán nem is annyira értelmetlen kurfliját. A közjáték: a boltban egy bácsi két doboz cigaretta megvásárlása után a kint várakozó Kerek repkénynek beszól, hogy meg fog fázni, ha vizes ruhában ácsorog odakint. Jó tudni.


Hűvösvölgy, meg ami odáig még hátravan. Elhagyjuk az egyre ködösebb Nagykovácsit. Régen jártunk már a faluban, egy csomó új házat figyelhetünk meg, a 2005-ös térképem a helyüket még bőven üres területként tartja nyilván. Felkapaszkodunk a Zsíros-hegy gerincére, újra betérünk a ködbe, itt már ezen a kora délutáni órán is kellően sejtelmes sötétszürkébe burkolt táj fogad. Lassan elhagyjuk a hétvégi és hétköznapi palotákat, megérkezünk a turistaház romjainál lévő elágazáshoz. Itt két ifjú sporttárs pihen, láthatóan nem nagyon tudják, mitévők legyenek. Pedig – pont szemben az érkezési iránnyal – szép nagy papírlap látható. Elég közel lépni hozzá, hogy informálódjunk az ellenőrzőpont helyzetéről, amely a Muflon-itató néven ismert büfé, igaz, ha a srácok még nem jártak erre – és nincs térképük sem – akkor nem kell tudniuk ezt. Aztán lendületből elindulnak a zöld sávon, gyanús nekem, hogy mintha a kék itt másfelé térne, Repkény pedig még hamarabb visszafordul. Utánuk szólok, ők is megfordulnak. Lesétálunk a büféhez, gyors bélyegzés, indulás tovább, jó lenne minél hamarabb célba érni. Lelkesedésünket lehűtendő, újra elkezd szemerkélni az eső, egyre határozottabban, de már nem tud olyan intenzitást elérni, mint déltájt. Elfogyott a lelkesedése. Ismerős ösvényeken kanyargunk a Remete-hegy felé, az eső lankadtan kopog a sapkám siltjén és Repkény kapucniján, majd, mintha nagyot sóhajtana az ég, egyszerre eláll. Épp jókor, mert megérkezünk a Remete-hegy vidáman csúszós lejtőjére. A kilátás mérsékelt, de így is hangulatos, a Hosszú-erdő-hegyről nagy pamacsokban száll fel a pára előttünk. A biztonságos leereszkedés érdekében nagy óvatossággal és megfontoltsággal haladunk, csak a lejtő legalján engedem ki a fékeket, hogy utolérjem a nálam jobb egyensúlyérzekű Repkényt. Odalent jól megtorpanok. A későbbi Ördög-árok felé jó fél méter mély patak száguld, a belátható legkeskenyebb ponton is vagy másfél méter szélességben. Utolér a két ifjú sporttárs, kicsit furcsán néznek ránk, hogy miért bizonytalankodunk, ők kemény legények és átgázolnak. Mi megpróbálkozunk az ugrással inkább, Repkény egyik lába megmerül az átkelés során, de azt mondja, hogy már úgyis mindegy. Nem messze innen megtaláljuk az újabb ellenőrzőpontot, itt is jó hosszan elbeszélgetünk, pontosabban a pontőr mesél érdekes terveiről. Végigsétálunk a szurdokon, talán túl hamar véget ér, a száguldozó szombat délutáni sofőrök között kanyargunk fel Máriaremete templomához. Útközben feltűnik, hogy a bakancs talpa minden lépésnél olajozatlan kerekű talicskához hasonló hangokat bocsájt ki, pedig nem szorult kavics a talp bordázatába. Nem csak nekem tűnik fel a jelenség: a buszmegállóban várakozók osztatlan döbbenetét sikerül kivívni. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. :) A csodaszép templomnál megtudjuk a pontőr hölgyektől, hogy esküvőt tartottak és azt is, hogy összesen valami harminc induló volt a hosszútávon és abból jópáran feladták. Elbúcsúzunk, végigtrappolunk a Kék hűvösvölgyi célegyenesén, ami nem is végig célegyenes. Kitérünk a Nagyrét felé, néhol belekocogunk, csak azért, hogy minél hamarabb vége legyen, mert kezd újra csöpögni az eső. Nagyrét-Hűvösvölgy átkötés, minden összebarmolva, lefújva, megrongálva: nem anyagi válságban élünk, mert aki ezt csinálja, annak nem anyagi gondjai vannak, hanem értelmi. Tehát visszaérünk Hűvösvölgybe, a rezesbanda lelkes indulóba kezd, ünneplők kis gyülekezete fogad... na nem a túrázóknak szól a műsor, hanem valami ünnepség résztvevőinek. Azért jólesett. :) A célban örülnek nekünk is, megkapjuk a célpecsétet és a rendkívül szép fémjelvényt. Kisétálunk, sunyiban lefotózzuk az ünneplőket szállító különvonatot és megcélozzuk a villamost. Összegzés: szép útvonalú túra a Meteor (főleg, ha az ember nem jár gyakran a Budai-hegységben), a rendezők kedvesek, ellátmány csak a célban jár (2 dl üdítő, de nem is ígérnek mást), a jelvény szép. Köszönöm a társaságot és a nyirmogásom elviselését Kerek repkénynek! Végül, de nem utolsósorban köszönöm a túrát a rendezőknek és gratulálok a teljesítőknek!


-Kékdroid-

 

 
 
LábatlanTúraév: 20102010.09.03 00:27:06

Lábatlan 35


Lassít a piros személyvonat, kitérőn suhanunk át, elhagyjuk a fővonalat. Megérkezünk Kerek repkénnyel Almásfüzitőre, körül lehet nézni, ilyen egy elhagyatott állomás: az egykori, vélhetően nagy forgalmú épület, sok kiszolgáló egységgel – büfé, étterem, fodrász, kutyafüle – üresen tátong, a jegykiadás ideiglenesen évek óta szünetel. A város nagy előnye, hogy a távolsági tömegközlekedés két eszközének az állomása egymás mellett található, a buszok pályaudvarának csúfolt néhány kocsiálláson sincs sokkal több élet, mint vasúti sorstársán. Itt találkozunk a helyszínt szintén ebből az irányból megközelítő Joeyline-nal, majd a Komárom felől érkező buszjárattal. Utóbbi Lábatlanig szállít minket, előbbivel elbeszélgetünk az úton. Fordítva nagyobb mutatvány lenne. Piszkén félig kiürül a Vértes Volán ezen járata, meglepően sokan sétálunk a rajthely felé, nagy meglepetésemben alig veszem észre a feliratot az utca túlsó oldalán: „Éhes vagy? Itt finom!” A jó ég tudja, mit adnak. Megérkezünk a rajtba, lassúságunk – amely az egész mai túra vezérmotívuma – révén a buszról velünk egyszerre leszálló Joeyline kábé tíz emberrel előrébb tart a sorban. Abban a sorban, amely meglepően gyorsan halad, negyed nyolc körül már a térképpel, táblázattal, leírással felvértezett itiner birtokában indulhatunk el nagy meghatottságban a KDP első kilométerei felé. (KDP: úgy is ismert, mint Közép-Dunántúli Piros, amely a fizikai kihívás mellett jelentős szellemi erőfeszítést is jelent az egyszeri turistának, különösen a jelzések követése és értelmezése terén.)


Tehát kisétálunk Lábatlan-Piszkéről, mélyúton trappolunk fölfelé, reggelizünk, visszanézve álmélkodunk, bámészkodunk. Balra Győr, jobbra Esztergom és mögötte, kéken és fenyegetőn a Börzsöny tömbje, amely nem viccel. Mi azonban a Gerecsében járunk, momentán. Nagy beszélgetésben vagyunk valami rettentően nagy jelentőségű dologról, mint például a TGV vonatok optimális szerelvényfordulója a Kisszénás-Kondoros vonalon, pusztaszabolcsi karbantartással. Ennek köszönhető, hogy egy beton (?) oszlopvégnél, amelyre a piros sávot szép mázolási technikával applikálták fel, simán nem vesszük észre a napfényben huncut sárga színben játszó szalagozást és éppen az ellenkező irányba fordulunk. Amikor határozottan lejtőssé válik az út és határozatlanul megtorpannak az előttünk járók, mi egy laza ívben megfordulva korrigáljuk tévedésünket és visszasétálunk a beton (?) oszlopvéghez. Itt jól körülnézve éppen, hogy a szemünket nem szúrja ki a vígan lebegő sárga szalagozás. A szalagokon túl pedig az esztergomi Bazilika tűnik fel, amint magasan a folyó fölé tornyosulva őrzi a Dunakanyar bejáratát. Kicsit közelebb a Gete és a Kék útvonalról ismerős huplik sorozata, torzított 3D-s szintmetszetként emelkedik a folyó völgye mellett. Betérünk az erdőbe, vége a potya panorámának.


Kicsit eseménytelenebb, ám haladósabb etap áll előttünk. Van emelkedő, hosszú és elnyújtott, mint egy tanévnyitó, meg van hirtelen arcbakapós, mint amikor az ember a reggeli fogmosás közben jön rá, hogy első órában magyarból témazárót ír. Sétálunk dél felé, mellettünk sárga műanyaggal megerősített vadkerítés, remélem, nem a rendezők húzták ki szalagozás címén. Néha tisztásra érkezünk, akkor látszik a TV-torony a Gerecse tetején és mi örülünk, hogy már megint egy kicsivel közelebbről látszik. Aztán megint emelkedik az út, érdekes sziklák bukkannak néha ki a föld alól, kíváncsian nézelődnek, pármillió év és elkopik róla a talajréteg, addig meg fél lábon is ki lehet bírni. Kikerülünk egy optikailag amúgy levágható susnyafoltot, néhány lelkes sporttárs eltrappolna egyenesen, de minket megedzett a beton (?) oszlopvégnél történt kalandunk és nem hagyjuk magunkat félrevezetni az érdekesen festett nyíl által. Az idő és a jelek minket igazolnak, nemsokára távvezeték ismerős nyiladékára fordulunk rá, ez az út vezet Szárliget felé (Tata is játszik, de az másik mese). A távvezeték el jobbra, dolga van még ma, ez a három fázis eteti a televízióadást a hegytetőről. Nomen est omen, a Maróti-hegy mellett halad az útvonal, mielőtt Pusztamarót apró kis telepére érkeznénk. A múltat emlékmű idézi és ismertető tábla, az elnéptelenedett falura a temető emlékeztet, a jelent üdülőként használt (és tényleg használt!) épületek jelentik. Az egykori Süttő-Pusztamarót kisvasútra az alépítmény néhol fellelhető nyomain és egy-két megmaradt támfalon, pilléren kívül semmi nem emlékeztet. Itt az első ellenőrzőpont is a túrán, gyorsan elintézik nekünk a bélyegzést. Irány a hegytető.


Szépen, kényelmesen sétálunk ki Pusztamarótról, egy ideig a Bikolpusztára kanyargó erdei utat követjük, majd hirtelen kanyarral egynyomos ösvényre térít a jelzés, kezdődik a kaptató. Trükkösen erőt gyűjtve lassan haladunk a sorral, a méteres susnya nem teszi vonzó perspektívává az előzést. Nem mintha nem érnénk rá. Valahol aztán ellépünk kissé, kényelmes ösvényen, sziklák között kanyarog utunk, előttünk-mellettünk a Pisznice oldalában tátongó kőbánya fejtése vöröslik a lombon át. Utolér DJ_Rushboy, beszélgetünk egy kicsit, Repkény lemarad, mert tüskét talált a lábujjában, félcentiset, érzése szerint. Lottóznia kellene, tényleg fél centis a tüske. DJ_Rushboy ellép, a magunk kényelmes tempójával utánaeredünk. A kastélyszerű, fantasztikus kilátással rendelkező üdülő – amely valóban kastély – mellett bukkanunk rá a kék háromszög elágazására. Ezen a helyen el lehetne tölteni akármennyi időt elmélkedéssel. Kihagyjuk a meditációt, főleg, mivel egy méretes tehén állja el az utat, keresztben. A megfelelő szakkifejezések alkalmazásával („NE, TE!”) korrigáljuk a tehén orientációját, párhuzamost képezve a tehén és az út gerince között. Már csak az út járható közepéről kéne valahogy beparancsolni a két keréknyomban elterülő mocsárba, de a városlakástól exponenciálisan lecsökkent mezőgazdasági ? faktorunk együttvéve sem elegendő ehhez az igen precíz művelethez. Inkább kikerüljük. A küldetés sikeres teljesítése után tovább trappolunk, ígéretes szedres mellett, a falatozást sajnálatosan kihagyva, legalább utolérjük Lippai Beát és Bell Sanyit, akik viszont majd akkor előznek vissza, amikor kekszet eszegetünk. Újabb visszatérő motívum a túrában az evés és utolérés sajátos kettőse. Közben, szinte észrevétlenül, tüdőnket és lábunkat kímélve megérkezünk a hegytetőhöz igen közel épített adótorony mellé. A nagyobb építmény kistestvérei is itt sorakoznak, amely sort a jellegében eltérő geodéziai mérőtorony zárja. Itt elektronika csak akkor található, ha valaki hoz, viszont van high-tech vaslétra és frissen mázolt kerítés a tetőn. Pontőr – még – nincs, ezért Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy felmászunk a geotorony létráin, kilátni. Van mit, a Gerecse belseje és a Vértes felé, a Kisalföldön sorakozó szélkerekek felé, a Duna völgye felé, Esztergom felé, a Börzsöny és tőle délre a Pilis párába vesző kék vonulatai felé. A helyzet élvezeti értékén alig ront a nagyjából 70 km/h sebességű szél. Lemászunk, pontőr még mindig nincs, ám elég elindulni, és máris van. Nagy gyakorlattal a lábán bélyegezve az itinert gyorsan leigazol minket, mehetünk tovább.


Eleinte könnyedén kanyargós utunk valami őrült, előre be nem jelentett módon lejteni kezd, masszívan. Hogy ne legyen egyszerű, a tapadási súrlódást kivették a játékból, nagy örömömre szolgál, hogy kockáztatva a hülye síelőnek minősítést, elhoztam a túrabotot. Visszacsatlakozunk a Kéktúrába, rét mellé érkezünk, a túlsó oldalán mászik fel a zöld jelzés Tardos felől. Amikor csatlakozik a kettő, akkor érkezünk majdnem meg Bányahegyre, ahol a bányát cselesen kikerüljük, a hegyet viszont nem. A ponton Sztancsik mesterék kínálnak szörppel és nápolyival, mindkettőt nagy lelkesedéssel fogadjuk. Óvodás kisgyerek módjára, jóllakottan, totyogva, de idült mosollyal kirándulunk tovább. Vértestolnáig a „néptelen” jelző alkalmazható a tájra, egymáson kívül senki mást nem látunk, amelyben közrejátszik a sűrű aljnövényzet is, nyilván. Eleinte még kényelmes szekérutunk kényelmetlenül benőtté változik semmi perc alatt, leendő sudár tölgyfák és kevésbé sudárnak számító lágyszárúak csapnak arcon ágaikkal, leveleikkel. Nevetek, ez is valami? Aztán ez a valami olyan hosszúra nyúlik, hogy kezdem elveszteni a humorérzékemet, a jelek szerint a Gerecse sem viccel. Nevezetes kerítésekhez érkezünk, átmászunk, Repkény enyhe rosszallással, de elfogadja, hogy meg kell kerülni a rétet, hogy megtekinthessünk egy csoffadt kék nyilat. Távcsővel is látszott volna. Újabb kerítés, újabb mászás, majd megint. Örvendek a lehetőségnek, hogy annyi időm van, hogy megállhatok a létra tetején, fényképezni, ezt népesebb mezőnyű teljesítménytúrákon csak komoly kockázattal tehetném meg. Esetleg úgy, hogy sokkal előbb ideérek, mint mások, és belefér az időbe egy-két kattintás. Magasfeszültségű távvezetéket keresztezünk, a középső kábelek belógása lassan eléri a fiatal erdő feltörekvő lombkoronáját. Vagy az oszlopot kell megemelni, vagy a fákat csökkenteni, nemsokára. Jól járható utunkat elhagyja a jelzés, rémlik már, hogy hol is járunk, itt szokott volt lenni egy mondás az egyetlen útról meg a játékról. Kibukkanunk az országút vértestolnai bekötőjénél, bekötünk, akármit is jelentsen ez. Most nagyjából azt jelenti, hogy megérkezünk Vértestolnára, de hol van már az a kocsma?


Megvan. Előbb még megszemléljük a „Mesterségem címere...” játékra emlékeztető díszobjektumot, amelyből kiderül, hogy nagyjából mivel is keresik a kenyerüket a derék vértestolnaiak. Tehát: szarvast lőnek, kamiont vezetnek, westernlovagolnak, szobát festenek, állatot tenyésztenek, levelet hordanak, üllőt kalapálnak, discóba is járnak (borosüvegből sört inni), ácsolnak, fogyasztást mérnek, megint kamiont vezetnek, varrnak, hajat vágnak, zenélgetnek, tüzet oltanak és piknikeznek (ez a kettő egy táblán szerepel), mindig gólt rúgnak, traktorral napraforgót ültetnek, takarékoskodnak, eljárnak a háztájiba (vagy azt már nem úgy hívják?), malteroznak, számítógépeznek, köszörülnek, kereket cserélnek és CNC esztergálnak. Dióhéjban. Betérünk a kocsmába, ahol Lendvai Imréék őrzik a pontot, kérünk egy diplomáciai kávét és egy üdítőt, nem fejenként, hanem külön. A kedves kiszolgálás és a rendíthetetlenül őrködő ponttal való beszélgetés még a gyengécske kávét is feledteti. Továbbsétálunk, lassan illene melegebb időnek lennie, de még mindig ugyanaz a szél fúj. Elhaladunk a focipálya mellett, előttünk óriási zöld tömb, az Öreg-Kovács ül rá a tájra, képletesen. Aki unja a focimeccset, még mindig nézegetheti a hegyeket. Táblák figyelmeztetnek, hogy vigyázat, egy valamivel kisebb betűkkel írt tábla pedig arra, hogy gyerekek. Körül is nézek gyorsan, de egyet sem látok. Lehet, hogy lesből támadnak?


A gyerekrajtaütést sikeresen elkerülve kijutunk a faluból, újabb masszív emelkedő áll előttünk, úgy is, mint hegy. Megelőzünk egy kis családot, ahol a kislány menne, de anyuka-apuka próbálják visszafogni: nem verseny, csak teljesítménytúra. Így van. Kicsit később másik család, másik gyerek, ő a vele kábé egy súlycsoportban lévő csalánossal próbál dűlőre jutni. Ilyenkor áldom a szerencsémet, hogy már elmúltam száz...sok centi, amikor először járatlanabb utakra tévedtem. Kikerülünk néhány kidőlt faóriást, néhol ez egész nagyívű esemény, néhol csak egy kis kapaszkodásból megússzuk. Az erdő pedig közben ott van és szép. Felérünk valahová, ezt csak onnan vesszük észre, hogy egy idő után a stabilan emelkedő ösvény szerény lejtővé lényegül át. Távvezeték, ugyanaz, de most jó magasan, majd sziklás szurdok, kényelmesen járható ösvénnyel következik. Kényelmesen végigsétálunk, bámészkodunk. Odalent szembesülünk a zord valósággal, miszerint még igen meredek kapaszkodót kell abszolválni a cél előtt. Valóságos gerincút, a hirtelen megterheléstől sivít a tüdőm, még tüsszögni is elfelejtek, de folyamatosan haladva felérünk egy kanyarhoz. Itt egy állandósított tájfutó bójára lelünk, amely alibit szolgáltat ahhoz, hogy kifújjuk magunkat, Repkény leigazolja ittjártunkat a koros szúróbélyegzővel. Innen már egy óvatlan pillanat kérdése, hogy felérjen az ember a Ranzinger Vince- (ex Aknatorony-) kilátóhoz, amelynek tövében a túra utolsó ellenőrzőpontja pihenget. Mivel jó masszív acélszerkezet biztosítja az építményt és mivel a lépcsők végig körberácsozottak, különösebb tériszony nélkül sikerül fölérnem a tetejére, erős hátrányban az ilyen objektumokat elmélyültebb barátsággal kezelő Repkényhez képest. Odafentről megint pofátlanul szép a kilátás. Közvetlenül alattunk Tatabánya városa terül el, észak felé az Öreg-tó látható, Tatával a partján. Iparvidék jellegű is a táj, erőművek pöfékelnek halkan, itt Bánhida, amott már Oroszlány, amelyet inkább Vértesinek neveznek. No meg a Vértes, a városon túl, dombok, egymásba érő völgyek tája. Szép.


Lemászunk, épp időben, mert kezd növekedni a népsűrűség és a lépcsőn elég körülményes kikerülni egymást. Elfogyott a szintemelkedés, lejtő visz a célig. Egy, a kora délutáni időponthoz képest erősen részeg társaságot is sikerül kifogni itt, a síelős poént persze, hogy nem hagyják ki. Lesietjük őket, be a célba, ahol suvlajjal és fiával találkozunk a résztvevők közül a világon elsőként, a célban pedig efemmékkel a rendezők közül a világon elsőkként. Megkapjuk a túráért a világon első teljesítőknek járó díjazást, majd a túra során többször egyeztetett fuvarral élve visszaszállításra kerülünk suvlaj által, akinek ezúton is ezer hála és köszönet jár, hogy megmentett a Turultól levezető másfélmillió lépcsőfoktól. :) Igen köszönöm továbbá Kerek repkénynek és mindenki másnak a társaságot, a Nyájas Olvasónak a türelmet, a Rendezőknek pedig a rendezést. Tetszetős kis túra a Lábatlan, jópofa díjazással, össze kellene szedni belőle minél többet.


-Kékdroid-

 
 
Gyermekvasút nyomábanTúraév: 20102010.08.23 21:43:52

Gyermekvasút nyomában – éjszakai


Nehéz erről a túráról újat írni. Pár évvel ezelőtt voltam a nappali változaton és főleg annyi maradt meg belőle, hogy rengeteg az ember és rengeteg az ellenőrzőpont. Meg az, hogy akármennyire sietek, csak nem sikerül rendesen haladni. De inkább a tömeg.


Most is tömeg fogad Hűvösvölgyben, a Gyermekvasutas Otthonnál, igaz, nem túl nagy. Indulásra már az. Bubu, Hevér Éva, Joeyline, Vándor Csillag, moiwa tesója, Dávid bukkannak fel. Rajtoltatás a Keleti pályaudvaron látott technika analógiájára történik: egy sor van, egy rendező irányítja a népet az éppen felszabaduló asztalhoz. Ügyes.


Indulunk. Hűvösvölgy vasútállomás, múzeum, egyszer már meg kéne nézni. Lépcsőn vissza, nem szeretjük a zúzottkövet. Fazekas-hegy, betonbunker, kis kilátás, meredek lejtő. Nagyrét, szúnyogok, előttünk magasodó Hárs-hegy. Alig jövünk valamennyit, máris újabb pont következik. Utána újabb vasútállomás, utánunk szólnak, hogy miért nem a síneken maradva haladunk tovább, miért is megyünk le a turistaútra. Mert csak. Visszamászunk, kinézek magamnak pár jó fotóhelyet, ahová, magamat ismerve, jó darabig nem fogok eljönni. Pedig tényleg jók. Kis-Hárs-hegy, banzáj, lehet kocogni lefelé vagy húsz métert. Repkény kocog. A Nagy-Hárs-hegyen is kocog, pedig az már emelkedő. Barlang következik, utána két lépés a hegytető. Infósék nem szívatnak meg, nem a kilátó legfelső szintjén adják a pecsétet. Visszamegyünk a sárga sávra, később emiatt félhangos beszólást szenvedünk el egy elmés résztvevőtől, sérelmünkre. Amíg mi vagyunk a gyorsabbak, nem érdekel (jaj, dehogynem).


Szépjuhászné, még világosban látjuk, forgalmi szolgálat is van. A következő hegy, aki János, jó magasan tornyosul fölénk. Nekivágunk, piros a sáv, ami felvisz, szerpentinen kanyarogva. Elbizonytalanodott túratárs, Csaba csatlakozik hozzánk, nagyjából János-hegy vasútállomásig haladunk nagyjából együtt. A kanyarok végén egyenes, majd megint kanyarok, trükkös fa-labirint az útkereszteződésekben - ezt még nem láttam - végül hegytető. Szerelmespár, magányos romantikára vágyó, ölelik egymást a kilátó túloldalán. Nem megfelelő időpontban vannak nem a megfelelő helyen, legalábbis a mögöttünk érkező kábé ezer túrázó a magányos romantikát kissé megzavarhatja. Pontőr, az nincs. A papír szerint nem is kell még lennie, bár, kissé túlzó dolog kábé 7 km-re két órát adni. Másfelet is. A parkolóban éppen elcsípjük, elhiszi, hogy jártunk a hegytetőn, még fotó is volna róla, ha kellene.


Joeyline-nal, Dáviddal és egy futó katona leánnyal, Szandrával (aki nem fut tovább, épp a pontnyitások miatt) kibővülve trappolunk tovább Makkosmária felé. Előtte vasútállomás, János-hegy alatt, a pontőröknek zuhanyrózsa-szerű a lámpájuk. Megint csak visszakapaszkodunk a turistaútra, mert ott mégis kényelmesebb menni. Budakeszi fényei villannak fel néha nyugat felől. Budaörsé és Törökbálinté délről. A Hold pedig odafent, tiszta égbolton süt le a tájra, olyannyira, hogy a lámpára alig van szükség. Makkosmária, kivilágítatlan templom és kivilágított ellenőrzőpont. Gyorsan továbbmegyünk, hogy ne egyenek meg a szúnyogok. Szigorúan monoton emelkedő következik Virág-völgy vasútállomásig, különösebb esemény nélkül. Feltűnik, hogy hiányoznak a tömegtúrák ismerős „Tibi bácsiiii, most merre kell kanyarodniiii?” jelenetei, pedig most még élvezném is a helyzetet. Az itiner szerint valami esőházat kellene látni valahol a sötéten át. Annyira azért nem erős a holdfény, vagy én vagyok túl bamba. Az állomáson szamócás szörppel frissítünk, a váltóállító berendezést tanulmányozom, amíg lepecsételik a papírjainkat. Séta tovább, Disznófőre.


Átkelünk a hegygerincen, lesétálunk a forráshoz, a pontőrök az esti meccsek eredményeit élő adásban közvetítik A4-es papírlapok segítségével. Visszamászunk, át a sötét Anna-réten, közben Budapest és környéke láthatárba vesző fénytengerét bámuljuk. Lenyűgöz, még mindig. Székelykapun sétálunk be, valami ösvényt, meg a vasút vonalát és még több ösvényt követünk Csillebérc felé. Előjelző, bejárati jelző, állomás. Két nyitott személykocsit tárolnak a második vágányon, szükség lesz még rájuk.


Összetorlódik a mezőny, mindenfelől érkeznek túrázók. Elindulunk Normafa felé, utcákon, ösvényeken visz át a leírás a megállóhelyre. Kezdek álmos lenni kissé: a következő szakasz felébreszt, az utat ugyanis mélyen kimosta a lezúduló víz, néhol a szokásosnál nagyobbat kell lépni, le is ülök az újdonsült árokparton, megcsúszás következtében. Kiszabadulunk a susnyásból, be az erdőbe, az árok mellé, amelyet hosszan követünk. Olyan szigorúan követjük, hogy egy kanyarnál simán le is megyünk, hogy annál kalandosabban kapaszkodhassunk vissza a helyes útra. Zöld háromszög tűnik fel, innentől újra emelkedünk.


Az Úti Madonna elnyeri a leghangulatosabb ellenőrzőpont címet a túrán, fáklyák vezetnek fel a kegyhelyhez. Innen már csak fel kell kanyarogni a Széchenyi-hegyre, kikerülni az adótornyokat és az itiner által is említett utcán... izé... milyen utcán is kell menni? Leesik, rosszfelől kerültük meg a tornyot és kiszolgáló berendezéseit. Ejnye-ejnye. Visszatérünk a helyes útra, megcélozzuk a Széchenyi-emléket, ahol a pontőröknek lemerült a bélyegzőpárnájuk, így aláírást kapunk a pecsét helyett. A lényeg, hogy legyen valami.


A leírás szerint izgalmasabb, lépcsős úton trappolunk be a célba, a zöld sávot követve. Az Mk45-2006 éppen körüljár, a sor éppen nagyon rövid, a virsli pedig éppen finom, amikor Repkénnyel leülünk odabent falatozni. Útitársaink közül Dávidot éppen nem látjuk, aztán később mégis, Szandra utoléri párját, aki eleinte futott, de a pontnyitások miatt sétára váltott, Joeyline pedig sietve megcélozza a Márton Áron teret az éjszakai busz miatt. Vonatra szállunk, sok-sok ismerős ül a kocsiban, a mezőny elejének elég a két zárt vagon, ezzel döcög le a mozdony Hűvösvölgyig. Innen Repkénnyel a menetrend szerinti személyvonat két utasaként visszatérünk Csillebércig, hogy kibővítsük kábé 7 kilométerrel az éjszakát. Lesétálunk a KFKI felé, a Buda Határán útvonalán rá a piros sávra, végül a Repülés emlékmű irányába eltérve jutunk Budaörsre. Köszönöm a társaságot minden útitársunknak és a rendezést a Gyermekvasutasoknak. Jó kis túrát raktak nekünk össze.


-Kékdroid-

 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túraév: 20102010.08.12 20:44:05

Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km


A Rockenbauerre vissza kell menni - nézünk össze Kerek repkénnyel. Tavaly majdnem szó szerint eszméletlenül durva volt a túra. Az összebarmolt erdei úton bukdácsolás az éjszakában, a folyamatos bögöly- és szúnyoginvázió, majd a vakítóan fehér homokos út Hosszúvölgy után és a szinte teljesen árnyékmentes utolsó öt kilométer Palinon keresztül olyan erős hatással volt ránk, hogy Kerek repkénnyel elhatároztuk, 2010-ben legfeljebb egy kellemes klímájú, ismerős terepen vezető éjszakai 70-es résztávra megyünk. Ehhez képest nem nagyon kellett egymást győzködni, hogy idén is ott a helyünk reggel hatkor Kanizsán. Főleg, hogy tavaly Siményi Mikinél láttuk a négyszeres teljesítőnek járó jelvényt és nagyon szép színűnek találtuk. Péntek délután találkozunk Suvlajjal, mint sofőrrel és Vándorköszörűssel, mint nem is olyan rég látott útitárssal az Ecseri úti metrómegállónál találkozunk, egy elképesztően nagy eső után. A mai két felhőszakadás egyébként sem kecsegtet semmi jóval, főleg, hogy kémeink szerint Zalában is masszív esők járnak. Útra kelünk, suhan az autó a pályán, beszélgetünk. 


Már látszik az adótorony a Gelse melletti hegyen, ismerős a kép, ott vezet a Thury emléktúra tavasszal. Közeledünk Nagykanizsához. Itt rutinból találjuk meg a gimnáziumot, becuccolunk a különszobába, azért különszoba, mert négyőnkön kívül senki nem talál ide. Benevezünk, átvesszük az itinert: a hetes rajtszámot kapom, remélem, szerencsét hoz. Kellemes meglepetés a színes másolat az újabb kiadású Dél-Zala térképről, a Hahó elgépelés Hahót helyett fel sem tűnne, ha a rendezők nem mondanák. :) A szöveges leírás tartalmaz egy komolyabb hibát is, erről azonban majd a maga helyén és idejében. Összefutunk SzLA-val, aki állítása szerint igen kiváló pizzériát talált, kedvünk támad tesztelni. Valóban kellemes hely, kellemes adagokkal, jóllakottan térünk vissza a szállásra. Összefutunk a koszovói nyaralásáról nemrég hazatért sétáLós bácsival, és a Dunaújváros-Nagykanizsa távot végigkerékpározó Wolfkeryvel. Utána mosdás, alvás. Utóbbi annyira jól sikerül nekem, hogy boldogan alszom át az éjszakai vihart, amelyről később sokan beszélnek, látható nyomait pedig Hahótig követjük.


Repkénnyel kitaláljuk, hogy kivételesen nem reggeli és kávé nélkül indulunk el, rendelünk két melegszendvicset és két presszókávét a szomszédos büfében. Most nincs itt Jámbor, hogy protekciót szerezzen, így szépen végignézzük a rajtot és kb. negyed hétkor, késve, de élelemmel felszerelkezve és egy jó presszókávéval felvértezve útra kelhetünk. Áttrappolunk az ébredező Nagykanizsán, csekély a forgalom, hűvös az idő, az emberek józan többsége igyekszik odahaza maradni, esetleg felkelve meglátni a borús, sötétszürke égboltot a másik oldalára fordulni. Mi meg a hozzánk hasonló huszonegynéhány őrülttel ebben a szép időben arra készülünk, hogy... mire is? Arra, hogy elgyalogoljunk jó messzire Nagykanizsáról, aztán visszagyalogoljunk ugyanoda, kicsit másfelé. Nehéz úgy elmagyarázni, hogy ne nézzenek teljesen hülyének. Végigballagunk Palinon, látnivaló a kripta épületén kívül nincs, az viszont félelmetesen, kísértetiesen magasodik a 74-es főút fölé, a komor felhők előterében. Lekanyarodunk a főútról, utolérjük a Vándorköszörűs-Suvlaj duót, kicsit előrébb Wolfkery sárga pólóját ismerem föl. Tyúktelep mellett vezet az út, veszettül büdös van, örülök, hogy nem valami nagyobb tenyészdét építettek ide. Kényelmesen sétálunk Zsigárd felé, a vasúti átjáróhoz közeledve ismerős zaj üti meg a fülemet, előreszaladok, de pont elvétem az M41 2316 vontatta Szombathely-Pécs gyorsvonatot, így a nagy semmit sikerül lefotózni. Sebaj, jövünk még erre holnap is. Remélhetőleg.


A 17-es vasútvonal túloldalán új tájelem fogad, méghozzá a 74-es főút Palint elkerülő szakasza, egyelőre forgalom nélkül. Tehát tavaly már ennek készítették elő a terepet, rövidesen talán átadják és jövőre nem annyi autós fogja megcsodálni a Rockenbauer mezőnyét, mint most. Kikerülünk pár óriási teherautót, átkelünk a Principális-csatornán, belépünk a sáros utak birodalmába. Már most leszögezem: Kerek repkénnyel ellentétben én egyáltalán nem szeretem a sarat, sőt, egyenesen utálom. Most viszont lelkileg felkészültem arra, - aki eső után túrázik, az ne lepődjön meg, ha sáros lesz - hogy az aszfaltos szakaszok kivételével igen rusnya terepviszonyok várhatóak. Ehhez képest, többnyire kellemes csalódást jelent a terep. Többnyire. Zsigárdig, sőt, Homokkomáromig azonban egyáltalán nem kell foglalkozni a sárral. Az első erdőfolton átsétálunk, élvezzük a kellemes, hűvös klímát, a tavalyi hőségre nem is emlékeztet semmi. Kiérünk a Zsigárd előtti rétre, a kis település nem változott tavaly óta, az égen impozáns felhőalakzatok kergetik egymást, csak most tűnik fel, milyen messzire ellátni.


Első ellenőrzőpont, kulcsosház. Senki nem áll meg a pecsételésnél okvetlenül hosszabb időre, mi is csak beköszönünk, üdvözöljük SzLA-t, akivel szinte egyszerre érkezünk meg. Elhúzunk, mint a vadlibák, végig az egyenes nyiladék aljában. Pocsolyákat kerülgetünk, néhány kóbor szúnyogot elhessentek, szerencsére idén ők kihagyják a túrát, csakúgy, mint a böglyök, belőlük is csupán néhány eltévedt példánnyal találkozunk. Sétálunk, megnézem közelebbről az Erzsébet-emlékhelyet, egészen kitisztították a kis utat hozzá. Ez a pont az előjelzője a Hosszúvölgy felé forduló kanyarnak, rövidesen látszanak a falu házai, a mellettünk lévő réten magányos gólya lépked, kényesen keres valami reggelinek valót. Hosszúvölgyet éppen, hogy érintjük, a kanyargós úton Homokkomárom felé összesen két jármű halad el mellettünk, a Zala Volán buszjárata és egy kisteherautó, természetesen mindkettő egyszerre. :) Murphy örök.


Homokkomáromban Suvlaj úgy dönt, hogy megpróbál bevásárolni, Vándorköszörűs pedig úgy, hogy megpróbál elszaladni előlünk. Végül egyikük terve sem valósul meg abban a formában, ahogyan szeretné. Suvlaj ugyanis nem várja meg, amíg a kocsmáros átvánszorog a boltba, Vándorköszörűs pedig nem várja meg, hogy a sáros lejtőkön-emelkedőkön egyedül essen hasra - előttünk pedig úgysem blamálja magát ilyesmivel. :) Tehát rövidesen újra négyesben szüttyögünk tovább. Elhagyjuk a falut a kegytemplommal, az úttól elforduló kőkeresztet - inkább az út került az évek során a kereszt túloldalára, majd a mélyutat és a K+ elágazását is. Egyre nagyobb a sár, néhol jó szolgálatot tesz a túrabot. Obornakig van összesen két apró domb, nagy lendülettel vesszük az emelkedőket és nagy óvatossággal a lejtőket. Csúszik ugyanis minden, kocogni is csak óvatosan érdemes. Obornak épületei előtt elkanyarodunk fölfelé, kicsit másutt, mint ahol a túra általában elkanyarodik, a kétméteres, bozótvágó nélkül nehezen járható susnya arra int, hogy érdemes megtenni ezt a minimális kitérőt. Ez a túra egyik legmeredekebb, ám ahhoz képest igen rövid emelkedője, amely a lehullott vízmennyiség hatására most nagyon megsértődött: nem engedi, hogy olyan egyszerűen felmenjek rajta, ha lépek egyet előre, biztos, hogy közben ugyanannyit csúszok hátra. A bottal ügyeskedve lassan felérünk azért: a kör kinyílik, idáig tart az oda-vissza etap.


Filctollal igazoljuk az áthaladást a bójánál, (bóJa, kérem szépen, tudom, hogy ez nem nyelvtanóra, de akkor is) eltrappolunk a széles dombháton. A sötét felhők alatt az erdő üdítően zöld, sokkal szimpatikusabb, sokkal zöldebb, élettelibb így, mint a kiégett, nyári égbolt alatt. Hopp, még egy bója, ez az Úttörés. Repkény adminisztrál helyettem is. Azt számolgatjuk, mennyire lehetünk lemaradva a mezőnytől és arra jutunk, hogy nagyon, valamint arra, hogy ezen nem érdemes sokat gondolkodni, mert utolérni úgysem fogunk senkit. Inkább eszünk némi feketeszedret, bőségesen terem és finom, édes. Szépen leérünk az Oltárci-réthez, a Lenti-Csömödér ÁEV kisvasúti hálózatának keleti végeihez. A sínek állapotából ítélve még idén, de már elég régen járt erre utoljára tehervonat, több helyen alámosott a pálya, látható némi nyomtávbővülés is. Eltávolodunk a vasúttól, betérünk az erdőbe, kerülgetjük a fákat az ösvényen, majd újabb rét következik és meglátjuk az Oltárci vadászházat. Mielőtt az ellenőrzőpontra sietnénk, megállunk inni egyet a vadászház csizmamosójánál, közben Repkény kapitális méretű szövőlepkét fényképez, amely az ajtón piheni ki az éjszakát. Először azt gondolom, csak dekoráció, de hamar rá kell jönnöm, hogy tévedek. :) Átsétálunk a pontra, almával kínálnak, egyszerre többet is vihetünk, mert kevés a résztvevő. Már nem tudom, hogy itt adnak-e először csokit vagy csak Hahóton, esetleg Söjtörön, de igazából mindegy, mert a csoki finom és Repkény úgyis nekem adja a sajátját. :)))


Oltárc után hosszan sétálunk réteken, mezőkön, erdők aljában, majd erdőben is, mielőtt újra felkapaszkodnánk a már ismerős dombhátra, a szőlőhegy tetejére. Itt újabb bója fogad és Vándorköszörűs újra igényli a futás lendületét, úgyhogy elporoszkál Hahót irányába. Maradunk hárman, végigsétálunk a szőlőhegyen, szépen gondozott és elhagyatott telkek váltogatják egymást, szerencsére az előbbi számaránya a magasabb. Műúton sétálunk egy kicsit, ez a börzöncei szőlőhegy, szép kilátás nyílik a keleti völgy felé, északon pedig Hahót kelleti magát a távolban. Hullámvasút következik, erdőben, benőtt, de járható ösvényeken kerülgetjük a pocsolyák sorát. Megérkezünk Dombtetőre, újabb filctoll, újabb betű az idei itineren, Kerek repkény az egyetlen hármónk közül, aki őszintén élvezi a sárhelyzetet. Ereszkedünk, szépen lassan elérjük a zöld sáv kereszteződését és Hahót felé fordulunk. Eleinte nincs is semmi probléma, szépen lehet haladni, néhol felbukkan egy adótorony, amelyhez képest betájolhatjuk irányunkat és távolságunkat a faluhoz képest. Még messze van, előttünk, ez az eredmény. A hamis illúzió, miszerint sima - és gyors - utunk lesz Hahótig, hamar szertefoszlik. Masszív dagonyás kerül elénk, a zöld sáv jelzések kérlelhetetlenül arra vezetnek, ahol az utat sűrű növényzet és alatta bokáig érő, agyagos sár borítja. Nem örülök, minden lépésnél egyensúlyoznom kell, egy helyütt elesek - minek az ilyennek túrabot - sűrűn káromkodok. Hogy ne bántsam meg két útitársamat, inkább előresietek, magányosan szidni magamat, hogy miért kellett nekem eljönni ilyen vacak terepen egy hosszú túrára, inkább maradtam volna otthon füvet nyírni.


Lassan elül bennem a puffogás és átadja a helyét a lemondásnak, Hahóton kiszállok, ennek így semmi értelme, ha egy ilyen szakaszt az éjszakában is túl kell élni, akkor inkább menjek haza egy résztáv céljából, mint bárhonnan máshonnan. Karalábéföld szélére érkezünk, megvárom Repkényt és Suvlajt. Már Repkény sem lelkesedik annyira. Egyenesen indulunk el, egyre jobb minőségű, burkolt úton, amikor hirtelen felbukkan egy sárga + jelzés. Előkapjuk a tájolót, majd bevillan az őszi Deák túra emléke, ez a jelzés észak felé vezetne minket, visszatérve a sárga sávba! Alig száz métert kell visszamenni, újra a sárban talpalunk az újra megtalált zöld jelzésen. Csodálatos. A régebben annyira kényelmetlennek tartott, betonlapokból kirakott mélyút szinte megváltásként kerül elénk, ez jól járható, lehet sietni, a bukdácsolástól, egyensúlyozástól, csúszkálástól elfáradt lábaimnak valóságos gyógyír most a beton. Suvlaj lelkesedése kicsit lecsökken, úgy dönt, hogy majd Hahóton kitalálja, meddig akar most eljutni a túrán.


Megérkezünk Hahótra, Vándorköszörűst még éppen ott érjük és így ott is tartjuk még vagy húsz percig, amíg megpihenünk, töltekezünk. Kapunk csokit és zsíroskenyeret, paradicsommal-paprikával a kedves pontőröktől, a kocsmában a tavalyihoz képest most kevésbé szívélyes a kiszolgálás. Sőt, eltűnt a kimért gyümölcslé, csak üveges kepi van, aranyárban. Szerencsére kólát azért kapok korsóval is. :) Lassan elindulunk, Hahót főutcáján lépésben jön szembe egy autó, hangosbeszélőn mondanak valamit belőle, eleinte nem értjük, aztán leesik, ahogy közeledik: "A zsákos oltott meszet, veszed, veszed, veszed!" A végén pedig felviszi a hangsúlyt. Eszméletlen. Erőlködnöm kell, hogy ne röhögjem szembe szegény sofőrt. :) Kisétálunk Hahótról, felkészülök az újabb sárdagasztó kilométerekre a következő burkolt útig, tehát nagyjából Söjtörig. Ehhez képest - ahogy SzLA is megmondja Hahóton - semmi különös nem történik. Kényelmesen kapaszkodunk fel a dombok közé a még mindig lenyűgözően szép mélyúton, még a Deákról ismerős szakaszon sincs olyan sár, hogy ne lehetne tempósan haladni.


Eljutunk a gazzal bőségesen benőtt Mackó-forráshoz, nem nézzük meg, hogy működik-e. Inkább elhisszük, tekintve, hogy szép nagy víz folydogál keresztül a turistaúton a Vas-völgy felé. Átugorjuk, trappolunk tovább, eleinte meredeken, majd szelídülő emelkedőn a söjtöri szőlőhegyre. A kilátás innen is csodálatos, észak felé fenyegető felhők gomolyognak, néhol látszik a kékeszürke esőfüggöny. Az már a Zala völgye, azon túl pedig a Rábáé. Közelebb Söjtör és Tófej házai sorakoznak, a Zalakerámia gyára is jól kivehető. Elérjük az újabb bóját, filctollal rajzolunk, innen csak le kell gurulni Söjtörre. Így teszünk, lesétálunk, próbáljuk közben győzködni Suvlajt és a rendíthetetlen ólomkatonaként ellenálló Vándorköszörűst, hogy nem is lenne olyan rossz nekik továbbjönni velünk Nagykanizsára. Söjtör előtt elszaladunk, hogy több idő jusson lábápolásra és a leharcolt állapotba került cipők regenerálására. A pontőr ismét csokival kínál, Isten tartsa meg jó szokását, mert ritka finom csokit sikerült beszerezni a túrára. Leülünk a Deák-ház előtt, két helybéli lány nagy csodálkozására levesszük a cipőinket, hogy megvizsgáljuk a felázott, hólyagszerű képződményekben bővelkedő, mély ráncokkal barázdált talpainkat. Nem ítélem olyan veszélyesnek a helyzetet, mint amilyennek látszik, de zoknit cserélek, Repkény is így tesz. Suvlaj közben túrabotjával lepiszkálja a sarat a cipőjéről, majd, munkájával elégedetten Repkény és Vándorköszörűs cipőjét is megtisztítja. Mehetünk tovább, vár Rádiháza és a családi depó, mert ugyebár mi már nem saját erőből... :)


Söjtörön valamiféle falunapot tarthatnak, ál-mulatós zene hallatszik, meg rengeteg nép nézi a fellépőket, eloldalgunk a kapu előtt. A szokásos söjtöri kocsmázás most elmarad, főleg, mivel zárva tart a kocsma, irány Pusztaederics. A Méregházat évről-évre méretesebb növényzet takarja, elsétálunk mellette, megcélozzuk a Válicka partját. Az időjárás mintha nem tudná eldönteni, hogy most derüljön vagy boruljon, úgyhogy felváltva teszi mindkettőt. Átkelünk a gyaloghídon a feltűnően bővizű patak felett, a túlparton láthatóan az ösvényen folyt egy ideig a Válicka, illetve a kukoricaföldről ide zúdult le az esővíz. Néhol szabályos hullámzás nyomai láthatóak az agyagos talajon. Itt megint nehézkes az előrejutás, botladozok, néha nagy loccsanással bele találok lépni egy-egy pocsolyába. Felemelő érzés, a frissen cserélt zokni azonnal átázik. Egyenesen örülök a hosszú, meredek emelkedőnek, visszanézve a pusztaszentlászlói strand látszik, az innen hallatszó zene sokáig kísér fölfelé. Odafent újra gyönyörű a kilátás, most ráadásul nem is főlünk a napon a hosszú nyílt szakaszon, mint tavaly vagy akár azelőtt. Trappolunk tovább, kényelmes út vezet Pusztaederics szélére, eleinte látszik a gáztározó föld feletti üzeme, ki tudja, talán éppen most is valami óriási gázmező bújik alattunk a mélyben.


Pusztaederics bójáját idén sikerül nem kihagyni, a kocsmázást viszont nem ejtjük meg, nem vágyunk újabb megállásra. Átsétálunk a falu végén, újabb emelkedő áll előttünk, erdőben, a borult ég alatt egyre nagyobb sötétben. Traktor érkezik szemből, félreállunk, nehogy pont mellettünk csússzon meg a hatalmas jármű, vezetője intéssel köszöni meg a gesztust. Még egy bója és már fent is vagyunk a rádiházi hegy tetején, itt intenzív fakitermelés nyomai láthatóak. Elég összevissza a terep, viszont nekem muszáj leülnöm egy pillanatra, mert valami kavics beásta magát a felázott zokni és a nagylábujjam közé. Kipiszkálom, későn: vidám kis vízhólyag kezd növekedni a kavics helyén, másnap délelőttre borsó nagyságúvá érik. Betrappolunk Rádiházára, útközben szilvát eszegetünk, van néhány érettebb szem is. Összefutunk Jámborral, most indult az éjszakai távon, nagy lendülettel halad tovább dél felé, miután elbúcsúzunk.


Rádiháza a féltáv, ha geometriailag nem is, lélektanilag mindenképpen. Leülünk, az Oltárcról ismerős pontőrök zsíroskenyérrel kínálnak, a kocsmában veszek két kávét, a hölgy kihozza az asztalhoz. Nagyszerű. Befut -rafter-, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy visszavigye Vándorköszörűst és a kiszállási szándékát véglegesítő Suvlajt Nagykanizsára. Miközben elbeszélgetünk, megérkezik Kerek repkény édesanyja, mint ügyeletes megmentő: gulyáslevest kapunk galuskával és csokit is és pogácsát és egyéb aprósüteményeket és egyéb finomságokat. A kibicelő trió elköszön, -rafter- kényelmes autója elröpíti őket a Dél-zalai metropolisz felé, mi még elvacsorázgatunk. Utána kapunk pótzoknit is, élek a lehetőséggel, gyorsan kicserélem a rajtam lévőt. Érkezik a mezőny vége lassan, először SzLA, aztán egy pár, akik pizzát rendeltek ide, majd Wolfkery és Mecseki barangoló és két útitársuk, közben elrajtol a 70-es távon egy pár, akik futva érkeztek valahonnan, mert a vasúti megközelítéssel valami hiba volt. Másfél órányi (!) üldögélés után elköszönünk Repkény édesanyjától, kicsit aggódva, de valahol büszkén néz utánunk.


Tiszta és száraz zokniban, jóllakottan, szinte kicserélve vágunk neki a túra második felének. Visszamászunk a szőlőhegyre, elhagyjuk a rádiházi oda-vissza szakaszt, a Kék jelzést követjük innentől nagyon sokáig. Betérünk az erdőbe, gyönyörű naplementében, a felhők eloszlottak, szinte teljesen eltűntek közben. Trappolunk, jó lenne Szentpéterföldére még világosban megérkezni. Átvágunk a tehéncsordán, néhány unatkozó bika megnéz magának minket, csak a rend kedvéért. Szerencsére Szentpéterföldére nem terveztünk kocsmás megállást, főleg, hogy a helyi kocsmahivatal épp zárva tart. Még Sanyival sem találkozunk. :( Távozunk a kis településből, most kezdődik az éjszaka, előkerülnek a fejlámpák, a vadászházból ránk kiabálnak, hogy az erdő szélén maradjunk, mert a csemetékre vigyázni kell. Valóban, egész szép sor facsemete áll a turistaút másik szélén is, reméljük, nem csak tőlünk féltik ennyire. Fölfelé talpalunk az erdőben, szépen, kényelmesen, a lokális maximumon elérjük az újabb bóját. Ráfordulunk a hosszú egyenesre Lasztonya festői községe felé, Kerek repkény pedig elkezd panaszkodni, valami nem egészen stimmel a jobb vádlijával. Rávilágítok. Tényleg nem stimmel, valószínűleg bedurrant. Kellemetlen, de majd kimasszírozzuk, meg a kalciumos pezsgőtabletta erejével elűzzük a gondot.


Hosszas vándorlás után, melynek során az előttünk haladó trió lámpáit egyre közelebbről látjuk, elérjük a soron következő ellenőrzőpontot, amely egy minden meglepetést nélkülöző bója. Itt érjük utol először SzLA-t és a Rádiházán látott két futót, akik most gyalogolnak, Évit és Istvánt. Ők egyből tovább is indulnak, mi viszont megállunk, kezelni Repkény lábát. Rájövünk, hogy ez nem húzódás vagy más ilyesmi, ez bizony csúnyán vizenyős lett. Ezzel nem tudunk mit kezdeni különösebben, lassan elporoszkálunk, útközben ötletelünk, mit lehetne alkotni vele. Elérjük Lasztonyát, ahol idén egyetlen tömegverekedő sem jön szembe, viszont találkozunk egy bősz, alattomosan hátulról támadó kutyával. Már elhaladunk mellette, megyünk vagy négy-öt háznyit, amikor Repkény egyszer csak megszólal: "Jön." Valóban jön, suhintok egyet a túrabottal és elkezdek határozottan felé lépni, erre elszalad, de tudom, ha most visszafordulok, akkor is újra utánunk jön. Így is újra próbálkozik, de abbéli meglepetésének hatására, hogy nem fordultam vissza, hanem ugyanúgy haladok felé, inkább visszamenekül a szélesre nyitott kapuk mögé. Előny, hogy nem harapott meg, hátrány, hogy Lasztonya összes kutyája veszettül ugatni kezd, ezt hallgatjuk még a faluból kivezető, meredeken emelkedő mélyúton is. Suvlaj felhív, lassan hazaérkezik és lefekhet aludni. Kicsit irigylem. :)


Odafent már nyugalom fogad, a környező falvak apró fénypontjai és a csillagos égbolt. Csodálatos látvány. Kezdődik a hosszú kanyargás, majd a lejtő a műútig, újra fényeket látunk, ezek megint SzLA-ék lesznek, a Torhai-forrásnál mindnyájan megállunk pihenni, a bója nyugodtan lengedezik az esti szellőben. Repkény a lábát próbálja kezelni, én gumicukrot majszolok (J a a t Mátra115-ös szereplése ihletett a gumicukorra :)), a többiek szőlővel kínálnak, elfogadok pár szemet. Érkeznek mögöttünk, indulunk tovább, nagyjából ugyanaz a helyzet alakul ki, mint tavaly, amikor Nomádék értek utol mindig. Újabb emelkedő, Kerek repkénynek ez jobban esik, mint a lejtők, nekem is kényelmesebb a vízhólyagok szempontjából. Feltűnik, hogy itt már alig van némi sár, az is csak réteg jellegű. Menetelünk. Sokáig. Kellene egy kávé, az vigasztal, hogy Bázakerettyére egy bő órával hamarabb érünk, mint tavaly és talán még nyitva lesz a kocsma. Elbotorkálunk mindenféle furcsa, nehezen járható ösvényeken, már majdnem úgy tűnik, nem lesz meg a következő bója, de megvan, innen csak le kell ereszkedni a meredek parton Lispeszentadorjánba. Megtesszük, talpalunk a sötétben, kezd újra felázni a zokni a cipőmben. Majd Bázakerettyén felhasználom az utolsó pár tartalékot. (Van egy utolsó utáni is még nálam, de az tényleg nagyon-nagyon végszükség esetére.) Mintha megtáltosodnánk, úgy suhanunk át Lispén, a megszokott emelkedőről áthelyezték a túrát, talán a jelzést is. Hosszú évek után ugyanis sikerült beszántani az utat, gratulálok hozzá ezúton is, biztos nagy terméshozam várható attól a plusz egy méter széles sávtól. Az igaz ugyan, hogy így kényelmesebb, nem olyan meredek. Itt történik, hogy egyszerre nagy nyivákolást hallunk meg, egy csapzott kismacska bukkan fel mellettünk, eleinte mosolygunk, milyen aranyos, aztán elküldjük, menjen haza... szegénynek nem nagyon lehet hová hazamennie, mert követ, hegynek fel, át mindenen, amikor lemarad, akkor keservesen sír. Lassan elhagyjuk, nem hallatszik tovább, arra gondolunk, hátha mégis haza tud menni valahová, csak a sötéttől félt. Felérünk a gerincre, utolérjük SzLA-ékat, magabiztosan haladnak az éjszakában. Hirtelen fekete-fehér szőrcsomó ugrik ki mellénk az útra, a kismacska az, ugyanúgy miákol, mint az előbb, csak mostanra csuromvizes lett a harmatos fűben. Kerek repkény megsajnálja és felveszi szerencsétlent, aki, hogy ne kerüljön ki a lámpák fényköréből, inkább mellettünk botladozik, többszörösen kitéve magát annak a veszélynek, hogy bele találunk véletlen rúgni. Egy ideig ez működik, csak szegény cica láthatóan nem kézi alkalmas kézi hordozásra, így egy szép csíkot karmolva Repkény karjára lecsúszik a földre, de kitartóan követ tovább, egészen Bázakerettyéig. Itt egy darabig megint lemarad, de a pontra érve ugyanúgy ott rohangál körülöttünk.


Bázakerettye kocsmája nem lopja be magát a szívembe, ugyanis megint zárva találjuk, a pontőr-főrendező szerint úgy tíz perccel az érkezésünk előtt elunta magát és hazament. Kár, hogy a kocsma nyitvatartása szombatonként hajnali 3-ig van a kiírás szerint. Kesergek pár sort az elmaradt kávémért. Repkény kap vizet, beborogatja a kendőjével a lábát, így megy tovább és valami csodás módon a kendő nem lesz sáros. Befutnak a többiek, Wolfkerytől Repkény kap egy fájdalomcsillapítót, később Mecseki barangoló is ad egy szemet, köszönet érte, ez viszi végig valószínűleg a túrán. Másik két útitársuk kissé megzuhant, a fiatalabb srác rágyújt és meggondolja, hogy folytassa-e a túrát, végül úgy dönt, kiszáll itt. Az idősebb férfi is rágyújt, majd a harmadik bunkó megszólalása után összenézünk Kerek repkénnyel és egy pillanat alatt elpucolunk a pontról. Érett már ugyanis egy visszaszólás, de azt lehet, hogy nem tette volna zsebre...


Most pedig következik a teljesítménytúrázó történetem eddigi leggonoszabb és legszomorúbb cselekedete: kifelé Bázakerettyéről ugyanis újra megjelenik a kiscica, a szokásos szívet tépő nyávogásával. Mi pedig otthagyjuk... :((( mivel lámpát nem kapcsolunk, nem mer követni a sötétben, de bízom benne, hogy Bázakerettyén otthonra talál, vagy reggel valahogy visszakeveredik Lispeszentadorjánba. Magunkkal vinni semmiképp nem tudnánk, ha velünk próbálna jönni, talán még meg is halna, enni ugyanis nem tudunk adni olyasmit, amit egy macska is megenne. A nyávogása még sokáig elkísér minket, a lámpát pedig Budafáig fel sem kapcsoljuk, nehogy véletlen utánunk jöjjön.


Budafától aztán újabb megpróbáltatások következnek. Meredek kaptatón mászunk fölfelé, egyre álmosabbá válok, ráadásul a frissen töltött akksik a lámpában most gondolják úgy, hogy nekik már elegük van a világításból. Lassan csak a következő fáig tudok elvilágítani a fejlámpával. Kényelmetlen. Megint találkozunk SzLA-ékkal, Repkény előremegy Évivel és Istvánnal, én egy ideig SzLA-val maradok, aztán ő kissé leszakad, a többiek viszont már elöl járnak. Ballagok fölfelé valami bánatos emelkedőn, borzasztó álmosan, aztán lefelé, van itt egy tó, bele ne lépjek, lassan utolérem Repkényéket, az jó lesz, mert talán szóval fognak tartani. Megrázom magam, próbálok tenni valamit, hogy ne aludjak el menet közben. Hirtelen kiérünk egy rét szélére, ez ismerős hely, innen kell leereszkedni a kistolmácsi vasútállomásig. A lejtőn kissé felébredek, ha nem akarok seggreülni, odalent pedig a lekaszált rét látványa vidít fel. A Kozár-forrásnál megpihenünk: töltünk vizet, sokat. Iszunk is, majd, miközben SzLA elcsattog a túrabotokkal, mi is továbbsétálunk lassan.


Kistolmácson a kocsmában nincsenek helyi menő csávók, csak a Bázakerettyén kiszállt srác alszik a sarokban. Kapunk teát, finom, aztán veszek kávét is, ami szintén finom, csak kissé gyenge. Ilyet hétköznap iszik az ember a munkahelyén, vagy két előadás között az iskolában, de nem egy hosszú túrán, a hajnali órákban, bő kilencven kilométer után. Sebaj, mert finomnak tényleg finom. Továbbmegyünk, a faluban tűzoltók táboroznak, már elcsendesedett a község a buli után, nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem.


Bevallom, innentől Valkonyáig szinte semmiről nincs határozott emlékem a túráról. Vannak házak Valkonya után a szőlőhegyen, meg van erdő is, az biztos. Kiérünk egy dombtetőre, ahonnan fények látszódnak a távolból, talán Nagykanizsa, talán nem. Ahol Borsfát sejtem, ott nincs semmi, ezek szerint rossz helyre sejtem. Olyan a helyzet, mint egy delíriumos rémálom: nem tudom, merre és meddig megyünk, csak követek két lábat, közben tompán beszél néha hozzám egy kedves hang, de nem tudom, honnan. Mellesleg a talpam ég és érzem, hogy a vízhólyag az eldurranás határán áll a lábujjam tövében. Hirtelen megérkezünk Borsfára, de a helyzet nem sokat javul. Leülünk a buszmegállóban, eddig itt mindig Repkényt kellett életre kelteni, most viszont nekem volna kedvem elnyúlni a padon és egy jó nagyot aludni. Kár, hogy a megálló tele van utassal, így még leülni sem tudunk. Amikor viszont kitaláljuk, hogy majd Valkonyán pihenünk, megjelenik két ismerős fényszóró a távolban egy Ikaruson és az érkező busz kiüríti a megállót. Diadal! Akkor itt szabad öt percet aludni. Még lenne harminc másodpercem, amikor megérkenek SzLA-ék és tovább is mennek. Utánuk botorkálunk, Repkény navigál, miközben én többször is elalszom menet közben. Tényleg nem emlékszem rá, de állítólag olyat mondtam, hogy "Tavaly nem jött össze a Mecsekben ötszáz résztvevő, mert nem tetszettek a képek." meg Rammsteint énekeltem, de a sor vége az volt, hogy "bicikliösvény". Szürreális.


Már egészen világos az ég, amikor egy telefonhívás riaszt fel: -rafter-rel beszélünk, kérdezi, hol tartunk. Kicsit gyanús, hogy a nyaralásán miért kel föl valaki hajnalok hajnalán, de végül csak legyintek, miért is ne kelhetne föl? Beszélünk pár szót, közben beérünk Valkonyára, etetőpont, a Kanizsa túráról ismerős rendezőség kínál egy-egy szelet kenyérrel. Érdekes, de többet nem is kívánok, inkább tolok magamba néhány szem gumicukrot, mert az finom. Repkény nem túl lelkes, de nem is álmos. SzLA a talpa állapotáról meditál, Istvánék pedig elindulnak, mert már világos van és lehet futni. Megérkeznek a többiek, Repkény most Mecseki barangolótól is kap egy fájdalomcsillapítót: tényleg ez viszi tovább, mert lassan összeszedjük magunkat és a bátorságunkat, ideje nekivágni a híres-neves hét dombnak.


Nézőpont kérdése, mennyi ez a hét, mert amúgy tényleg hét, de lehet többnek is gondolni. Az elsőt hamar túléljük, lefelé menet viszont még egyszer hanyattesek, ez már több a soknál. Itt hív fel Vándorköszörűs, jólesik hallani a hangját, még a csekély térerő torzításán át is. Furcsa, mindenki hajnalban kel vasárnap is? Felérünk a műútra, majd a Szuloki-forráshoz, a térkép itt kissé hézagos, de legalábbis üvöltően pontatlan ((C) Galaxis útikalauz...), mert valahogy egész máshogy vannak a dolgok. Jöhet a második domb, felkaptatunk, aztán le a magasleshez, ahol a réten erős rothadásszag ül, ez fejbekólint rendesen. Legalább nyerünk némi lendületet az emelkedőhöz, itt széles út fogad és ösvény nélküli kék jelzések vezetnek a susnyás völgybe, ahonnan föltérve végre elérjük az eszteregnyei elágazást. Fehér alapon kék R jeleket követünk a tavalyi papírfeliratok helyett, nekem tetszik ez a megoldás, a térképen is így szerepel és a pecsételős lapon is Eszteregnye, szőlőhegyet találunk. A szöveges leírásban viszont még Obornak, műútról szól a fáma... Mi kitérünk a jelzésen, szembetalálkozunk Évivel és Istvánnal, a futó párossal, akiknek kölcsönösen bemutatkozunk, mert nem szerettem volna végig "a futó pár" megnevezést alkalmazni. Kisétálunk a pontra, itt vizet, almát és csokit is kapunk. Elsőrangú, a csokit is és az almát is hamar beépítem a szervezetembe. A víz után. Még van pár domb hátra, beszélgetünk, még kocogni is támad erőnk. Kezdek felébredni. Egy meredek lejtő alja felé megelőzünk egy sporttársat, kissé elhalt már, mint később kiderül, beletett egy kis pluszt a távba. Még egy emelkedő. Meg még egy. Kisüt a Nap, felhőtlen az ég és mi megérkezünk az Obornak feletti dombtetőre. A kör ezzel bezárul.


Óvatosan leereszkedünk, itt fölfelé rettenetes volt jönni tegnap, mostanra száradt annyit az út, hogy kényelmesen járhatónak mondhassam még én is, aki érzékeny az ilyesmire. Odalentről izgatott beszélgetés hangjai szűrődnek át a bozótoson: Wolfkery, Mecseki barangoló és harmadik társuk keresi az obornaki pontot... ami Eszteregnyén van. Nem túl lelkesen, de becsülettel visszatérnek, ezzel még kétszer megmászva a dombokat. Zord. Megteszünk egy széles ívű kanyart a műúttal, hogy a falu felé tendálva egy ismerős autót és még ismerősebb gazdáját lássuk meg. El sem hiszem. -rafter- képes volt nyaralás közben idejönni, hogy összeüssön egy miniatűr depópontot. Van minden: üdítő, kóla, édesség, sósság, meg még egy összkomfortos kempingszék is... köszönet érte! :) Elbeszélgetünk egy kicsit, majd elindulunk, a következő domb közepéig összetagozódva azzal a sráccal, akit valamelyik dombról lefelé előztünk meg. Aztán le is hagyjuk, egyrészt, mert ilyenkor már a saját tempónkon kívül nem tudunk máshogy menni, másrészt, mert kissé összevissza furcsaságokat beszél és nem akarjuk, hogy ebből később bárkinek kellemetlensége legyen.


Lesétálunk az első dombról, fel a következőre, itt beszélünk Suvlajjal, aki már tegnap este tudott -rafter- kis meglepetéséről, nem mellesleg Vándorköszörűssel egyetemben. :) Szép kis összeesküvő társaság. :) Lassan újra megérkezünk Homokkomáromba, a délelőtti mise résztvevői már sétálnak a templom felé. Újra az országút, újra Hosszúvölgy következik, majd újra a homokos, egyenes utak. Déja vu: megint tűz a nap és megint a homokot rugdossuk, talán nincs annyira meleg. A végtelen zsigárdi egyenesnél elhúz mellettünk egy motor, két gyerekkel, nem sokkal később ugyanők visszafelé. Kösz a benzingőzt, srácok, ez hiányzott. Már majdnem Zsigárdon vagyunk, amikor két erdésszel találkozunk, kérdezik, mennyit megyünk, a válasz hallatán nem annyira meglepődnek, mint inkább elégedetten mosolyognak. Megérkezünk Zsigárdra, pezsgőtablettát kapunk és vizet és még meg is mosakodhatunk. Egy pár új talpat szeretnék, de az nincs. Akkor inkább menjünk. Végigtrappolunk a földúton, újra elérjük a 74-es új szakaszát, de vonatot hiába szeretnék fotózni, most nem érkezik semmi. A menetrendkönyv pedig nincs nálam, üsse kavics. Kerek repkénynél múlik lassan a fájdalomcsillapító hatása, Palinba érve teljesen véget is ér. Innentől szenvedés. Nincs árnyék, nincs légmozgás. Van viszont aszfalt és aszfalt és aszfalt és nagy forgalom, nagy zaj és meleg. Egyre melegebb. Az M7-es alatt lerogyunk a kerékpárút szélére, úgy kell összekaparni magunkat, hogy végre elinduljunk. A vége a legrosszabb, a táblák könyörtelenül mutatják a távolságot, a körforgalomtól annyit enyhül a helyzet, hogy az út menetirány szerinti bal oldalán némelyik ház kellemes árnyékot vet. Elhagyjuk a K+-ot, Repkény már a sírás szélénél tart, de jön, kitartóan, összeszorított fogakkal.


A stilizált földgömbnél már megnyugszunk. Hihetetlen, de vége van. Besétálunk az iskolába, megkapjuk a díjazást. Fürdés, elképesztően jólesik. Telefon Suvlajnak, Vándorköszörűsnek, -rafter-nek, haza a családnak. Levélkét, csokit találunk jótevőinktől a hálózsákunkon, köszönjük szépen. :) Még elfetrengünk pár percig, amikor befutnak Kerek repkény szülei, kivánszorgunk az autóhoz, beszállás után pedig a következő kép már az, hogy Lentiben vagyunk és valahogy ki kellene szállni.


Köszönöm Kerek repkénynek, hogy nem hagyott teljesen elaludni a zalai éjszakában. Köszönöm Vándorköszörűsnek és Suvlajnak a vidám beszélgetéseket. Köszönöm -rafter-nek a meglepetés depót és Kerek repkény édesanyjának a finom vacsorát. Köszönöm Neked, kedves Olvasó, hogy elolvastad a beszámolómat. Köszönöm a Rendezőségnek, hogy még ilyen kevés erőforrással is megrendezik évről-évre ezt a túrát. Nekem így, ebben a formában nagy kedvencem.


A célban megmutatták, milyen jelvény jár a tizenhetedik teljesítésért. Nagyon messze van az még... de nagyon szép...


-Kékdroid-

 
 
Kazinczy 200 és résztávjaiTúraév: 20102010.08.05 20:59:04

Kazinczy – Nyugodó 50


A cím átverés, a következő pár sor nem csupán a Nyugodó fedőnevű ötven kilométeres éjszakai mókázásról szól, hanem az előtte a Zemplén hegyei között eltelt néhány óráról is.


Sátoraljaújhely vasútállomás, gyorsvonat érkezik alig tíz perc késéssel Budapestről, átszállók sétálnak kényelmesen a Borsod Volán részint modern, de többségében muzeális korú járművekből álló zempléni flottájához. Ritka kivétel ez a vidék, ahol a tömegközlekedés e két eszközének menetrendjét legalább ennyire összehangolják. Megtaláljuk a füzéri buszt, alig néhányan vagyunk túrázók rajta, egy ifjú putnoki leány élete második százas túrájára készül, próbáljuk egyszerre lelkesíteni és az útvonal várható nehézségeivel ijesztgetni. Kicsit ellentmondásos a helyzet. Pálházán kétszáz fős gyerekcsoport tódul fel a szóló Ikarusra, Füzérig csínján kell bánni a levegővétellel. 


Füzér, plébánia: rendezők fogadnak, Kerek repkény nevének eredetére többen is rákérdeznek, ő az egyetlen a pontőri listán, aki a fedőnevén szerepel. Néhányan arra tippelnek, hogy a Repkény név egy fiút takar, el kell szomorítanom őket. :D Kapunk egy tányérnyi kiváló paprikás krumplit, összeszedjük a pontőri eszköztárat: bója, tintapárna, bélyegző. Lebeszélem az igen lelkes lányokat arról, hogy kenyeret is pakoljanak a zsákunkba, kapunk rétest, sósperecet, kekszet, vizet. Ez a frissítőpont készlete, egyedül a víz miatt aggódom, keveslem a tizenkét litert, de többet nem nagyon tudnánk kivinni. Nomád testvére fuvaroz el Bodó-rétre, ezer hála és köszönet ezért, végig gyalog haladva nem érnénk oda pontnyitásra. Elbúcsúzunk, nekivágunk az előttünk álló bő másfél kilométeres távnak, amelyet erős negyven méter szint nehezít, az is lefelé. Bizony. :) Amire kisétálunk a XII.18. határkőhöz, egy dolog bizonyossá válik: a Zemplén este, az alkonyat fényeinél a legszebb. A határkő környezete kissé megváltozott tavaly óta, fürge sodrású, ám koszos patak rohan a határsávban. Kinézünk egy megfelelő helyet, amely az útvonalon is van, meg is lehet előtte állni pihenni és a továbbindulás sem kétértelmű a túrázóknak. Amire felverjük a sátrat és kirakjuk a tájékoztató papírfecniket, besötétedik, várjuk az első érkezőket.


21:20-kor megérkezik alow, nem sokkal később vasssalmos is befut, szó szerint. Eltelik némi idő, Repkény szolidárisan elalszik, megpróbálom a Gyűrűk Urával múlatni az időt, de most nem kötnek le a hobbitok mindennapjai. Sebaj, enélkül úgyis túl könnyű lett volna a zsák. Éjfél körül jönnek páran, Remóra emlékszem, világítós ruhában, majd Tinca érkezik, bandrás61-gyel, Bíborral és DJ_Rushboy-jal, ha valaki még volt a társaságban, akkor az ő hangját nem ismerem fel, mert a fejlámpák fényénél inkább hang alapján sikerül azonosítanom a népeket. Nem sokkal később pesza91 is meglátogatja szerény pontunkat útitársával, ittjárta után lepöckölöm az óriás kaszáspókot, aki a sátor ostromával próbálkozott, majd Nagy Attiláék is erre járnak. Utánuk hosszú szünet következik, KuJoMi és útitársa érkeznek, majd Cam Mogó – akit nem ismerek fel :( - és Tamási Gézáék, végül, már világosban befut a seprű Nomád és Siményi Mikiék is. Remélem, nem hagytam ki senkit, direkt felírtam a neveket, akit tudtam, ezúton is elnézést kérek attól, akit esetleg kihagytam volna. Ahogy telik az éjszaka, lassan megszokom a neszeket is: vadak nem járnak erre, a patak zúgása viszont néha mintha emberi beszéd hangját hozná, gyerekek nevetését, vidám beszélgetést. Lehet, hogy csak félálomban gondolom így. Igyekszem mindenkihez időben felébredni, a lámpák fénye már jó előre kivilágítja a sátrat, a korhadt ágak reccsenése a halkan suhanó talpak alatt pedig biztossá teszik, hogy nem a Hold világít be a ponyván keresztül. Mivel az egyes áthaladók között fél-egy-másfél órás szünetek telnek el, bőven van alkalmam aludni nekem is.


Felkel a Nap, nyitjuk a következő pontot, a Szaláncon csak 6,7 km-nél vagyunk. A hosszútávosoknak ez már valahol 110 km környékén fekszik, ki tudja, miért, nem annyira az elcsigázottság látszik az arcokon, mint inkább a lelkesedés: féltáv letudva, új nap, új szakasz következik. Újabb száz kilométer nekik. Az élre törő vasssalmos 7:50-kor érkezik, fél óra múlva befutnak a nemrég elrajtolt frissebb sporttársak: a vinatti, lépéshiba, moiwa trió. Befut Szendrei Feri és bajnai, nem sokkal utánuk beindul a nagyobb üzem, a Füzér 20-on is ellenőrzőpont vagyunk. Erre jár a pont elhelyezését dícsérő Joeyline; a csokival kínáló Bell Sanyi – köszönet érte :) –; Vándorköszörűs, aki hátizsákot kap tőlünk, hogy legyen hová tennie a dm-es szatyrát; RitaB-ék és Siményi Vili, nem sokkal később vaddinóék triója. Már épp kezdenénk hiányolni a többi hosszútávost – Álmos már rég elhúzott – amikor megérkezik Tinca és bandrás61, kicsit álmosabban, mint az előbb. DJ_Rushboy is meglátogat még egyszer, majd Remo is. Ebédidő tájékán pesza91 hiányolja a talpát, amelyet éppen pecsenyének süt meg valaki. Utána nagy szünet, alow már a futók idejében érkezik, beharangoz egy futó hölgyet, akivel aztán pontzárás után, de még találkozunk. Már kezdenénk összepakolni, amikor befut a mezőnyt záró Bíbor és Tamási Gézáék. Bíbor itt kiszáll: nehéz döntés, de logikus. Összepakoljuk a sátrat, leszereljük a pontot, a K+ elágazásnál találkozunk szegény eltévedt futó lánnyal – olvasva a beszámolóját, most már tudjuk, hogy Boszi72-vel -, aki három hete még a Szurdok seprűcsapatának egyik tagja volt, most azonban benézett egy kanyart és lelkesen elindult a Nagy-Milic felé. Lelkesedése azonban még van: továbbrohan, miután nagyvonalakban felvázoljuk a XII.18. határkőnél való helyes tájékozódást. Felmászunk a Panoráma-büféhez, kávé, kóla a menü, inkább diplomáciából, mint valós igényből. A rétről a Zemplén déli hegyei kéklenek, elsétálunk Hidegkút mellett: itt még csak fölfelé jöttünk, legutóbb tavaly ezen a túrán, azelőtt pedig Cam Mogóval, két eső között. Füzéren leadjuk a pontőri holmit, megvacsorázunk, kérünk egy-egy itinert és hozzá rajtszámot: irány a Nyugodó.


Este negyed nyolc lesz öt perc múlva.


Az elejét, jó szokásunkhoz híven elfotózgatjuk: van mit fényképezni. Mögöttünk Füzér mesebeli vára, előttünk az úticélunk, a Sátor-hegyek és a Zemplén óriásinak tűnő központi tömbje. Füzérkomlós előtt kicsi sárga buszt látunk begurulni a faluba, a motorfék bömbölése egy pillanatra megtölti a völgyet, majd újra elnémul minden. Füzérkomlós kellemes kis falu, ez nem meglepő, az itteni falvak többségéről el lehet mondani ugyanezt. Egyedül itt van azonban kiállított Mk45 sorozatú mozdony, a néhai Hegyközi kisvasút emlékeként, amely a háború előtti időkben a balsai Tisza-hídon keresztül összekötötte a Zemplént a Nyírséggel. A jelen: egy éppen kivehető fordítókorong-rom Füzérkomlóson, a még működő erdei kisvasút Pálházán és az „ideiglenesen” üzemszünetet tartó Nyírvidéki Kisvasút. No meg az előttünk álló susnya Bózsva széléig. A kisvasút töltésén vezető Kéktúra ezen szakaszával már ijesztgetett Repkény (is), én nem emlékeztem ennyi szúrós ágra, igaz, én október végén jártam utoljára itt, pár évvel ezelőtt. Kicsit kellemetlen, de örülök annak, hogy még egyáltalán világosban itt vagyunk. Megelőzzük az előttünk induló Lévay Béláékat, kezd enyhülni a terep, már több a nyitott szakasz, mint a zöld alagút a sötétben. Bózsva előtt visszafordulunk, lenyűgöző látvány a jutalmunk, a Nagy-Milic uralja az egész tájat, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti széles medencére nézve eszünkbe jutnak a többiek, akik valahol azon a vidéken érnek most a Lipovec előtti hét árokhoz...


Bózsva főutcáján autó fékez le mellettünk, lépéshiba és moiwa utaznak hazafelé, kölcsönösen jó utat kívánunk egymásnak. :) Vendéglátóipar, kéktúráskocsma következik, tiszta nosztalgiautazás ez nekem. Kávé-kóla-keksz, hadd ártson a cukor meg a koffein, a mérsékelten lelkes, de mosolyogni próbáló pultosnőtől még az OKT bélyegzőt is elkérjük, színesebb lesz tőle az itiner. Bózsván a sziklánál találjuk az első ellenőrzőpontot, van ananászbefőtt, meg enni-innivaló bőséggel. Megérkezik KuJoMi és Bell Sanyi és még egy túratárs, Kerek repkény közben a szikla tetejéről nézi a tájat. Elindulunk, előkerül a fejlámpa, kár, hogy az akksik nem töltődnek maguktól, mert most alig látok valamit, ha magam elé nézek. Pedig biztos nagyon szép a völgy, amelyen fölfelé kell kapaszkodni, csak kicsit sáros az alja. Valamelyest feljebb, amikor már járhatóbb az út és nem azt kell figyelnem, hogy mikor lépek bokáig sárba, végre alkalmam nyílik körülnézni Repkény lámpájának a fényénél. Óriási bükkfák között sétálunk, mellettük mély szurdokvölgy nyúlik el, mi ennek az oldalában ballagunk. Lassan Kishután vagyunk, vadonatújnak tűnő aszfaltúton sétálunk a hosszú falu központja felé. Érintjük az alvó vasúti megállót és elsétálunk a meglehetősen éber kocsma előtt. Az út Nagyhuta felé lapos és hosszú, cserébe gyorsan lehet haladni és közben mégis nézelődni. Én például menet közbeni elemcsere után azt nézegetem, hogy az egyutcás falu házainak a túlsó oldalán igen komor látványt nyújt a sűrű, sötét erdő és a házak fölé magasodó dombság-hegység.


Nagyhután titkos pontba botlunk és vinattiba, aki rövidesen tovább is indul. Eszünk pár falatot, iszunk egy korty pálinkát, majd a kék négyzetre térve vinatti nyomába eredünk, akinek bő ötven kilométerrel több van a lábában, mégis kell vagy fél óra, amíg utolérjük. Annyira sikerül utolérni, hogy végül hármasban tesszük meg a túra második, kevésbé szép, ám talán túlságosan is eseménydús felét.


Meredek emelkedőn talpalunk fölfelé, eleinte szűk árokban, lábunk alatt - félelmeimmel ellentétesen - alig van némi sár. Ez a túra egyetlen igazán komoly, hosszú kaptatója, el is tart a Pap-hegyig, ahová már széles szekérúton érkezünk. Mellettünk falvak, városok fényei világítják be az eget a hegyeken túl, Sárospatak egészen tisztán kivehető. Kereszteződéshez érkezünk, a Zemplén 50 önkiszolgáló ellenőrzőpontjának maradványai mutatják helyzetünket, kicsit keresni kell a jelzést, az irányt. Fölsétálunk egy újabb emelkedőn, beleszaladunk az Országos Kéktúrába ismét: szalagok mutatják az utat, eleinte egyértelműen vezetnek, majd trükkösen betérnek az Eszkálai erdészházhoz. Nem is mi lennénk, ha ezt a betérést észrevennénk, így jól túlmegyünk vagy száz métert, amikor az erdészház fehér épületének falai felbukkannak mellettünk. Itt kellene lennie valahol az ellenőrzőpontnak, visszamegyünk az utolsó látott szalagig, észrevesszük az árkon átvezető betérést.


Az Eszkála-réti erdészház kicsit leharcolt látványt nyújt az éjszakában, sűrűn körbenőtte a növényzet. Mintha nagyobb épületre emlékeznék, de most nem érünk rá az arányokon meditálni. Mivel pontőrt változatlanul nem lelünk, pecsételünk magunknak az OKT bélyegzőjével: ha egy ilyen helyre végül nem találtak embert vagy épp nem ért még ide, az egyáltalán nem zavaró. Vinatti tanácsára Repkény az igazolás után is betintázza a bélyegzőt, hátha nem szárad ki a párás éjszakában. Tovasietünk, vissza a Kékre, irány Makkoshotyka. Ez az út kissé eseménytelenül zajlik, látnivalók nélkül, egyszerűen kellemesen sétálgatunk, beszélgetünk az éjszakában. Egy ideig. Éles kanyart teszünk ugyanis kelet felé, onnantól az út - pontosabban az ösvény - követése körülményessé válik. Kivágott fák, nehéz járművekkel összejárt utak fogadnak, vélhetően még nem volt idő a tereprendezésre. Arra gondolni sem akarok, hogy esetleg nem volt szándék rá. Megpróbáljuk kikerülni az akadályokat, néhol kényelmi szempontok vezérelnek - nem akarok fát mászni a zsákkal a hátamon - néhol pedig fizikai szempontok, ti. nem lennénk képesek átmászni az akadályokon.


Végül, egy meredek lejtő kényelmesebb terepviszonyainak örvendve, lesuhanunk Makkoshotykára. Csöndes utcákon sétálva érjük el a főutat, már várva a következő ellenőrzőpontra ígért frissítést. Székelyvándorék - a hosszú szolgálat után a Nagy-Milicen - itt is pontőrök, kenyérrel, üdítővel kínálnak. Kellemetlen sajátossága az itteni pontnak, hogy a kocsma tőszomszédságában található, ami önmagában nem lenne gond, de per pillanat egy nagyjából tízfős, nettó részeg banda randalírozik. Az egyikük leül hozzánk, kérdezi, honnan jöttünk, de még időben elrángatják "Te nem hozzájuk tartozol, te hozzánk tartozol, te miközülünk való vagy." Az, amikor Tarzant játszva egy másik lény megrángat egy fát, meg a kerítést, szinte fel sem tűnik. Kellemes sajátossága viszont a pontnak, hogy hosszan elbeszélgetünk, mielőtt nekiindulnánk az éjszaka maradékának.


Nagyjából hajnali kettő óra van. Fontos.


Elhagyjuk a falut, széles földúton haladunk, felettünk a csillagos égbolt, előttünk a Király-hegy tömbje, oda kell felmászni majd, miután elhagytuk a patakot, átkeltünk a hídon, meg egy másikon és valahol fölmegyünk. Ez az elmélet. A gyakorlat: átkelünk a hídon, megyünk előre a földúton, amelyről végül szalagok és jelzés hiányában, a térképre hagyatkozva visszavágunk egy mezőn a PT jelzés feltételezett helyzete felé. Átgázolunk valami növényzeten, talptól hasig vizes leszek a harmattól, pedig nem vagyok éppen alacsony. Újabb rétre érkezünk, ahol a patakot egy egészen valószínűtlen bozótos mögül halljuk csordogálni és már majdnem úgy döntünk, hogy hiábavalónak ítéljük ezt a kellemes kis húszperces kavargást, amikor egy oldalsó betérőn kilyukadunk arra a földútra, amelyet valamikor, valahol elhagytunk. Megtaláljuk a szalagozást, a túráét is meg valami hosszú vászonszalagokat is, amelyek nagyjából egyfelé mutatnak egy darabig. El is indulunk bőszen Sárospatak felé, ma hajnalban nem utoljára, de még időben kapcsolunk, amikor egyre több lesz az épület és egyre távolodunk a térképen igen közelre jelzett éles kanyartól. Visszamegyünk, először kipróbálunk egy utat, de az elvész a fiatalosban, végül rálelünk az egyébként kiszalagozott letérésre. Egyetlen probléma adódik, hogy sötétben az érkezési irányból nem nagyon látszik. Elindulunk fölfelé, meredeken, fülledt időben, de legalább a helyes úton. Megjelenik a piros tanösvény jelzés is, egyre sűrűbben.


Odafent becsatlakozik a piros sáv, kellemes, siethetős, szintbéli úton trappolunk, széles földútra térünk, majd hirtelen vissza az erdőbe, szalagok erősítenek meg a helyes irányba vetett hitünkben. Nem tart túl sokáig és korlátot látunk meg magunk előtt, mögötte ismeretlen, mély sötétséggel. Ez a Tengerszem. A szakadék korláttal határolt peremén sétálunk el a pontig, két úriember pecsétel. Elindulunk a szalagok mentén, levisznek egy nagyobb térre, tájékoztató tábla ír a hely eredetéről és egyéb érdekes dolgokról. (Nem most állunk meg olvasgatni, erre spec régebbről emlékszem.) Eltűnik a szalagozás, majd a piros sáv is, mi pedig töretlen lelkesedéssel haladunk újra (!) Sárospatak felé. Nem tudom, mi van ott, ami egyszerre vonz mindhármónkat. :) Időben kapcsolunk, visszakapaszkodunk, elvileg az eredeti iránytól egy hajtűkanyar jelleggel vissza kellett volna fordulni, de csak nem találjuk meg az utat. A pontőrök sem tudnak túl sokat hozzátenni a helyzethez, a szalagok mentén viszont nem jutunk sehová, csak a tó melletti placcra. Rálelünk egy piros sávra, az irány nagyjából stimmel, de az a fránya lejtő csak nem akar megérkezni, pedig már megyünk egy ideje. Hirtelen földútra érkezünk.


Ejnye.


Ez nem jó.


Itt már jártunk! Közmegegyezéssel nem térünk vissza a Tengerszem Bermuda-háromszögbe, ahol szinte minden irányban rosszfelé indultunk el. Nem, ennél sokkal-sokkal nagyobb butaságot teszünk. A széles földúton indulunk el, mert véleményünk szerint annak bele kell futnia a pirosba, vagy ha nem, hát a Kalajka-völgy végéből majd lemegyünk az elágazásba. Vissza kellett volna menni. Egy ideig nincs probléma, hajnalodik, lassan elrakhatnánk a fejlámpát, sietünk. Az út iránya ennek ellenére határozottan északnyugat felé kezd ívelni, a tájoló tűje könyörtelenül mutatja a valóságot, bármennyire is bízom abban, hogy rövidesen kelet felé térünk. Egy irtás szélén veszünk észre végül egy ösvénykét, amelyről feltételezhető, hogy levisz majd a Kalajka-völgy aljára. Az út a következőképpen fest: száz méter aránylag járható szakaszt ugyanannyi akácos-szedres benőtt rész követi, ez megy úgy negyed órán át. Végül elérünk egy patakot, a térkép világosan mutatja, a Kala(ma)jka-völgy kellős közepén, innentől szerencsére egyre határozottabb, könnyebben járható ösvény, majd egész széles földút vezet vissza a helyes útvonalra. Megtaláljuk a piros sávot és az ellenőrzőpontot is, közben a szúnyogok minket találnak meg és az első bögölycsalád is kezd ébredezni. Romantikus. A ponton iszunk egy pohár üdítőt, közben buzgón gyilkoljuk a minket támadó szúnyogfelhők tagjait, minden célzás nélkül elég rávágnom magamra egy tetszőleges helyen, hogy megöljek 2-9 darab kis vérszívót. Tájékoztatnak, hogy mindezidáig, iszonyatos kevergésünk dacára mi vagyunk a mezőny eleje. Ez durva, tekintve, hogy Bell Sanyiék és Lévay Béláék sem éppen lassúak, vasssalmosról nem is szólva, róluk tudjuk, hogy kábé közvetlenül mögöttünk vannak. Elindulunk a szalagozáson, bele valami iszonyatos susnyába. Hardcore útvonalkövetés, a szalagok megvannak és a piros sávot is ide festette valami lelkes őrült. Az én lelkesedésem most dönt úgy, hogy fogja a batyuját és elindul hazafelé, majd követem, ha akarom.


Lassan ötöt mutat az óra.


Sűrű káromkodások közepette végigverekedjük magunkat ezen a szakaszon is, a zsák különféle növények egész nagy sorát zúdítja a nyakamra, hogy élvezzem is a helyzetet, közben megharap pár bögöly. Végül kizuhanunk valami széles földútra, útitársaim egyszerre jönnek rá Rákóczis emlékeikből, hogy hol is vagyunk. Kényelmesebb körülmények között, viszont folyamatos bögölyrohamban érjük el az elágazást Pusztadélőn, majd kelet felé fordulva az OKT-n a Rákóczi-fát. Siményi Vili mosolyog ki a sátorból, gyorsan megkapjuk a bélyegzést és már zúzunk is tovább. Nem a rovarzónából való mielőbbi kiszabadulás reménye biztat. A szintidőn belüli beérkezésért küzdünk.


Mély árkokon ereszkedünk le, majd kaptatunk vissza, kanyargós, oldalazós, benőtt ösvényen trappolunk, érzésem szerint borzasztóan sokáig. Dél-délkelet felé néha rálátni a Bodrog völgyére, az azon túl elterülő Alföldre. Művelt táj felett járunk, tőlünk alig párszáz méterre szőlők, gyümölcsösök sorakoznak, belegondolok, eszembe jut, mennyire jólesne most egy szép piros dinnye, egy ropogós alma. Kalciumos pezsgőtablettás vizünk van helyette, meg csoffadt zsemlénk, előbbit megisszuk, utóbbit nem kívánom, kibírom a célig. Amikor már kezdem rettentően unni az állandó kanyargást és a hullámvasutat, eszembe juttatom, hogy a hosszútávosok itt már jó 200 km-nél fognak tartani és valószínűleg úgy is kevésbé fognak nyavalyogni, mint én most. Elérjük a károlyfalvi országutat, kissé csoffadt az állapota. Még egy emelkedő van előttünk.


Szerencsénkre az országút keresztezésével a susnyást és a rovarhadat is magunk mögött hagyjuk, szépen, kényelmesen kaptat fel az út a Nagy-Nyugodó nyergébe. Innen már nincs másfél kilométer, betrappolunk a Kovács-villába.


Hat óra negyvenhét. Húsz percet hagytunk bent a szintidőből.


A miheztartás végett: eredetileg úgy terveztem, hogy az első, de legkésőbb a második vonatot elérjük Sátoraljaújhelyen. Ezek már réges-régen Miskolc, illetve Szerencs környékén robognak...


Wágner Laciék fogadnak, lelkesen, vidáman, pillanatok alatt megkapjuk a díjazást és egy rendezői jellegű pólót is. :) Bedobok két pohár friss kávét, amitől hirtelen úgy érzem magam, mintha most ébrdtem volna. Vándorköszörűs hív, még Füzéren vannak, a táskát majd egyszer megkapom (már megkaptam, khmm), váltunk pár szót. Összeszedjük a másik nagyzsákot a sátorral és - immár kettesben Kerek repkénnyel - elrohanunk a vasútállomás felé. Itt a végén szeretnék gratulálni mindenkinek, aki bármelyik távon elindult és akár végig is ment. Nehéz, hosszú túra a Kazinczy, öröm volt itt pontőrködni és jó fárasztó volt túrázni: köszönöm a lehetőséget! Öröm volt ennyi elszánt, lelkes, jókedvű túrázóval találkozni, ennyi vidám emberrel összefutni akár a résztvevők, akár a rendezők körében. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vinattinak!


A vonaton hazafelé, a Tengerszemet rejtő Megyer-hegyet nézve az is eszembe jut, hogy végre lett egy teljesített túrám a Zemplénben. Nem adta magát könnyen, az biztos...


-Kékdroid-

 
 
Cuha 25/35/50/ Bakonyalja 25/45 / (Erdőalja 25) / BakonyerdőTúraév: 20102010.07.23 06:36:03

Cuha 50


Reggel. Hajnal. Meleg van, fölöslegesnek tűnik a kabát a táskában, de a meteorológia „Mi úgyis megmondtuk” jelleggel bőkezűen kiszórt riasztásai mellett mégsem tudok elmenni. Bubu megáll a mobillal a buszmegállóban, irány a transzvértesi műút, majd a Bakony kanyargós, keskeny országútjai, közben a sofőr és Jávor Zoli eszmecseréje szórakoztat (szórakoztatásra kerülünk). Bakonyszentlászlón előgyelgünk a rajtban, a hőség és a közlekedési nehézségek ellenére egész sokan jöttek el túrázni ma. Lassan letelik a rajtidő, elindulnak a saját idő terhére érkezők, többségük a reggeli vonattal érkezik Győr felől. A vonat továbbközlekedik Zircen át Veszprémbe, a 11-es vonalat pedig a mai nap során párszor még keresztezni fogjuk.


Fél kilenc környékén önrajtoltatást hajtunk végre, az akkurátus Bubu a polgári nevünk mellé felvési (felvésésre kerül) az itinerre a fórumos nevet is, majd, mivel már elég nagy a hőség ahhoz, hogy ne kelljen külön bemelegítő gyakorlatokat végeznünk, elporoszkálunk a sárga kereszt jelzésen. A fehér jelzésalapon halványsárga festés telibe kapja a napsütést, amikor ránézek, csaknem kisül a szemem. Letérünk (letérésre kerülünk) a főútról, parkban kanyargunk egyet, kiszáradt forrás és óriásira nőtt tölgy mellett, majd betérünk Bakonyszentlászló központjába. Kerek templom, iskola, hősi emlékmű, községháza a sorrend, utána hamarosan véget ér (végetérésre kerül) a település, kilépünk a poros, homokos útra, amelyen vadonatúj festésű piros sáv jelek kalauzolnak Pápateszér felé. Hiába, hogy alig sétáltunk még pár kilométert, azt is főleg síkon, szakad rólam a víz a hőségben, nem győzöm veregetni a saját vállamat, hogy elegendő vizet töltöttünk még hajnalban, indulás előtt. Homok váltja a port, módjával rugdosom, ne menjen sok a cipőbe. A térkép szerint errefelé ágazik ki utunkból a barátságos nevű „Szemkiverő út”, kár, hogy ezt már csak a számítógép előtt ülve, a térképre néha rásandítva veszem észre, különben jobban odafigyelek a terepen. Egyébként Repkény szerint az erre szálldosó böglyök verik ki az ember szemét. Egyébként, lassan lesétálunk a térképről, elvileg az atlaszon még szerepel ez a terület is, no meg a precízen összeállított itineren is megtalálunk mindent, ami az alapvető tájékozódáshoz szükséges. Tehát irány Pápateszér, kukoricáson vág át az útvonal, bár a jelzés előrelátóan kerül egyet az erdő felé, hátha egyszer ezt a csoffadt kis ösvényt is beszántják. (Beszántásra kerül.) Mi először bedőlünk a jártnak tűnő útnak, de az itiner megfelelő kezelése visszatérít a helyes irányra, a Kőris-hegy óriásinak tűnő tömbje zárja a láthatárt. A párás levegő miatt úgy tűnik, mintha több tíz kilométerre lenne a hegy, holott alig két-három óra gyalog. Fenyves váltja az akácost, Kerek repkény elhúz kissé, amikor már nem győzi strandpapucsával csapkodni a szüntelenül támadó böglyöket.


Rövidesen megérkezünk Pápateszér szélére, Pintér Józsiék pontját bezárni, innentől egy ideig együtt kirándulgatunk, amíg a Hódos-ér völgyében kicsit nagyobb tempóra nem váltva el nem lépnek előlünk. Ha idáig sokalltuk volna a kanyarok számát az útvonalban, most megnyugodhatnánk, mert Fenyőfőig talán összesen két derékszögű törés került az útvonalba. Viszont legalább fenyőfa van rengeteg, ez itt a híres-neves fenyőfői ősfenyves, szépen trappolunk az árnyékban a falu eléréséig. Itt elsőként – jó túrázóként – a kocsmát keressük fel, igazi kultúrhelyiségbe csöppenünk, de a dohányzás legalábbis tilos odabent. Hőkomfort szempontjából érdekes megfigyelést teszünk, miszerint a kocsmában a hőmérő szerint uralkodó 29°C is egészen hűvös lehet a kinti 36°C-val szemben, igaz, az érzékelő direkt kapja (kapásra kerül a napsütés) a napsütést. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy 34 vagy 36°C a hőmérséklet. Amikor már elég idő eltelik ahhoz, hogy regenerálódjunk a nagy meleg után, újra kimegyünk, folytatjuk az utat, amelynek a következő állomásán bezárjuk a következő ellenőrzőpontot, ahol laci069 vár minket müzlivel és szódával, sőt, efemmel is összefutunk, aki elszállítja a maradék müzlit és szódát.


Innentől a söpréshez csatlakozik laci069 is, így a túra első igazi emelkedőjét már öten mászhatjuk meg. A Pápalátó-kő megközelítése előtt egy helyen még kelet felé is nyílik némi kilátás, talán a Vértes nyugati pereme bukkan fel a távolban, adótornyokkal, meredeken letörő hegyekkel. A mi utunk meredeken fölfelé folytatódik, szép, bár vélhetően ritkán járt mély völgyben kaptatunk fölfelé, a földből kibukkanó (kibukkanásra kerülő) mészkőalakzatok között. Kerek repkénnyel érkezünk fel elsőként, ragasztunk magunknak matricát a kihelyezett készletből, a földön találok egy színeset is, amely ugyan már nem ragad, de ezen otthon még segíthetek, elteszem a fotógép tokjába. (Azóta is ott pislog.) Nézegetjük a kilátást, Pápa most speciel nem mutatkozik a távolban, ahhoz túl magas a páratartalom, viszont a pannonhalmi apátság – amelyet először eléggé bénán a Ság-hegynek vélek – körvonalai nagyjából kivehetőek. A pont hivatalos zárásakor elindulunk, szépen, kényelmesen.


Alig néhány kilométert teszünk meg a zöld jelzésen, amikor szalagokat követve (leszedve) letérünk Alízháza felé, egyre sűrűbb bükkösben, ahol egyre kellemesebb a klíma, működik a természetes légkondi. Maga Alízháza egy egészen kellemes környezetben lévő házikó az erdő közepén, olyan, mintha a világ végén járnánk, csak a térkép és az itiner tájékoztat arról, hogy a civilizáció igenis közel van. A Pápalátó-kőre felvezető árok inverzén sétálunk a lejtőn, keresztbedőlt fákon átmászva, vízmosást kerülgetve: ez az ösvény vezet a Hódos-ér völgyébe, már magasról látszik (látásra kerül) a megduzzadt patak kanyargó vonala. Laci069 a tavalyi söprés emlékeiről beszél, lelkesedése őszinte, nem csak a szívünket fájdítja azzal, hogy mindenféle jeget és szakadó esőt juttat eszünkbe. Ismeretlen szalagok tűnnek fel az egyik fán, efemm határozott kérésére békén hagyjuk őket, tájfutók fognak ezek alapján valami olyat csinálni, amit a tájfutók általában szoktak.


A patak völgyében újra összefutunk egy kis családdal, akiket nagyjából a Pápalátó-kő óta nem előzünk meg, mert egy seprűnek ez a cselekedet meglehetősen sportszerűtlen viselkedésre utalna. Nem mintha félteni kellene őket, meglehetősen gyorsan haladnak. Pintér Józsiék valahol itt lépnek el, maradunk még négyen, nézelődünk a patak állandóan alakuló völgyében, majd hirtelen jelzés kanyarodik balra, még egy tábla is megerősíti: működik a büfé Porva-Csesznek vasútállomásán. Ez önmagában nagyon jó hír, egyetlen árnyoldala, hogy odáig egyrészt sok az emelkedő, másrészt az is nyílt terepen vezet. Embermagas páfrányok szegélyezik az utat, majd széles rétre érkezünk, Bubu vaddisznós emlékeiről mesél, laci069 pedig a tavalyi esőről. Vaddisznóval nem lenne jó találkozni (találkozásra kerülni), viszont egy futó zápornak még én is tudnék örülni, holott általában nem szeretek csapadékos időben túrázni. Meredeken mászunk fel, majd még feljebb, erdőbe térünk be, ott újra emelkedő fogad, de már csak egy kicsi, a klímaberendezést valaki visszakapcsolta.


Amikor épp kezdeném feszegetni annak a kérdését, hogy milyen messzire is kell még menni az ígért büféig, laci069 rámutat egy igen ígéretes sárga foltra az erdőben: a turistaház körvonalai látszódnak a lombokon túl. Nem délibáb, valóban ott az ország egyik legszebb környezetű vasútállomása, működik a turistaház is és a büfé is. Lesietünk, Bubuval zárjuk a sort, odalent pedig elfoglaljuk a kiállítóterem előcsarnokát. Nem ámítás: valóban kiállítóterem, festett gőzössel és Bzmot motorvonattal, rengeteg újságcikkel, helyszínrajzzal és mindenféle kiállítanivalóval, amely felett az átlag vasútbarátok órákig képesek merengeni. Megnézzük a kis kiállítást, majd megcélozzuk a büfét, üdítő, jégkrém a menü, ez kiegészül a hátizsákból előkerülő ellátmánnyal, laci069 még a rendezőségi májkrémes kenyerét is megosztja velünk. Elücsörgünk egy ideig, közben cserkészek érkeznek és más kirándulók is, néhányan – mivel a derék büfésnek pár pillanatra térerőt kellett keresnie – minket néznek büfésnek, ahogy a kövön ülve eszegetjük a kis ellátmányunkat, kortyolgatom a műanyag pohárból a kávét, Repkény pedig közben a „Mentsük meg a vasutat” mozgalom keretében műanyag strandpapuccsal próbálja szétverni a böglyöket az állomás falán.. Ezek fényében legalábbis érdekes dolog egyszerre négyőnket büfésnek nézni. Lassan elindulunk, Kerek repkény papucsra, Bubúr szandálra váltja a túracipőt és nekivágunk a sokgázlójú Cuha-völgynek. Eleinte próbálok száraz lábbal átkelni, arra gondolva, hogy később a vizes zokni okozhat némi bonyodalmat, de a harmadik gázlón már egykedvűen áttrappolok, a fene fog köveken ugrálni. Menet közben – ám szerencsére még éppen fotózható helyszínen – elcsörög mellettünk az M41 2143 pályaszámú, hagyományos festésű dízelgép, némi késéssel cibálva vonatát, amelyre Porva-Csesznek állomáson már annyian vártak.


Az áradás alaposan átrendezte a szurdokot, néhány támfalat eltüntetett, néhol pedig egyszerűen összevissza kavicsos-sziklás medret hasított, öröm erre túrázni. Megérkezünk két perc késéssel Mészáros András ellenőrzőpontjára, amikor megtudtam, hogy lesz ep. a Cuha-völgyben, szinte sejtettem, hogy neki is lesz köze hozzá. Kapunk néhány szórólapot a július végi éjszakai túráról, továbbá megmérhetnénk a patak hőmérsékletét is, ha nem lenne friss mérési adat. Kellemes strandbéli hőmérsékletű a Cuha. Lassan elindulunk, a Kőpince-forrás előtti hídnál találkozunk a jó rendezőként mindenütt előforduló efemmel, majd a forrásnál újítjuk meg víztartalékainkat. Szükség van rá: a nálunk lévő készlet már fürdővíznek is elmenne, a forrás viszont jó hideg vizet ad. A Zörög-tetőre felmenni viszont több, mint kellemetlen: errefelé még csak télen jártunk, amikor még direkt kellemes is, most viszont egyáltalán nem az: Bubu előremegy, Kerek repkénnyel követjük, majd valahol laci069 is jön mögöttünk. Odafent megállapítjuk, hogy bizony jó háromnegyed órás késésben vagyunk (sérelmünkre), megpróbálunk távbeszélőn keresztül kapcsolatba lépni a következő ponton őrködő Gethével. A tetőn lévő embertelen – nem gonosz, hanem nincs ott pontőr – pont bezárása után megpróbálunk kissé kilépni, sikerül is behozni valamennyit a hátrányunkból. Addig viszont van kilátás Csesznek várára, köves-csúszós lejtő, aluljáró a 82-es főút alatt és néhány kissé fáradt túrázó, akiket végül nem söprünk be. Megérkezünk Csesznekre, meglátogatjuk Gethét és Zsolit a Kőmosó-szurdokban. Igen szép környezetben pontőrködhettek, kár, hogy rengeteg a hangya a környéken.


Csesznek vára felől kürt és trombita hangja harsan, lovagi találkozót tartanak, mi viszont ahelyett, hogy valami ökörsütés vagy középkori lakoma felé indulnánk, újra az aluljárót és azon túl az erdőt célozzuk meg. Bubu betér bélyegezni egy kocsmába a nála lévő kétszáznegyvenhét igazolófüzettel, mi valamivel odébb ülünk le, Gethe itt dönt úgy, hogy számára ennyi elég is lesz és autós mentést kér Mrs. Gethétől. Bandukolunk tovább: széles, sötét mélyúton kapaszkodunk vissza a Bakony felé. Bükkösben sétálunk a kora esti fényekben, majd kiérünk az erdőből, szalagozást követünk és szedünk le a fákról, közben a kilátást bámuljuk észak felé, a lemenőfélben lévő Nap narancsszínűre festi a távoli lankákat és a közeli erdőfoltokat.


Újra turistajelzésre érkezünk, ez itt a Pakuts-pihenő, újra a túra névadója mellett sétálunk, még akkor is, ha a patak között és köztünk két méter magas csalános terül el. Tábla és jelzés együtt irányít a helyes út felé, megérkezünk a híres Alsó-Cuha-szurdokba. Vadregényesebb, trükkösebb és valóban nehezebben járható, mint a felső szurdok, viszont csodaszép. Néhány helyütt igencsak kapaszkodni kell, sziklába, földbe, ami éppen megtart. Néhol elbizonytalanodom, megpróbálom emlékeztetni magam arra, hogy épp ma reggel kaptam meg a múlt heti bejárásról az oklevelet, hogy mekkora tereprutinom van. Repkénynek persze nincsenek ilyen problémái, a táskájára visszatagozott strandpapuccsal is könnyebben közlekedik (kerül közlekedésre) a hasonló terepviszonyok között. Majd, amilyen hirtelen leereszkedtünk a szurdokba, olyan gyorsan véget is ér, a Cuha békésebb mederben folydogál tovább a Duna felé. Mi pedig az Ördög-rétre érkezünk, itt az utolsó ellenőrzőpont, kapunk némi apró sósperecet is a bélyegzés mellé.


Irány Bakonyszentlászló, az esti utolsó személyvonat mozdonyát halljuk, amint keresztüldübörög a Cuha völgyén és a mellettünk lévő erdőn, majd elhal a hang, ahogy a vonat Győr felé elrobog. Széles utunkat kevésbé jártra cseréljük, újra fenyvesben sétálunk, újra érkeznek a böglyök. Keresztezzük a 11-es vasútvonalat, a mai nap már nem előszörre, megjegyzem magamnak a helyet, jó lehet még ide visszajönni. Repkény előresiet az ízeltlábúak egyre növekvő koncentrációja miatt, annyira, hogy a sárga romjelzéstől felhív, hogy merre is menjen tovább, holott kábé két perccel vagyunk mögötte. Széles, kiváló minőségű aszfaltutat keresztezünk, a falutól délre fekvő bauxitbánya felé vezet, majd végül megérkezünk újra Bakonyszentlászlóra. A cél szerencsére már nagyon közel található, megvan az Ősfenyves turistaház, kereken szintidő leteltére érünk be. Megkapjuk a díjazást, az utolsó kitűzőt Kerek repkény kapja, mint a seprűk egyetlen lánytagja. Eszegetünk, pihengetünk, végül újra beszállunk a Bubumobilba, ahol sikerül egészen Bakonycsernyéig ébren maradnom. Vidám kis túrán sikerült részt vennünk ebben a kellemes kis július közepi hőségben, köszönöm padlernek és efemmnek a rendezést, Bubúrnak a megmentő fuvart, majd végül, de nem utolsósorban a társaságot Kerek repkénynek, Bubúrnak, Laci069-nek, Gethének és Pintér Józsiéknak!


-Kékdroid-

 
 
Szurdok 40Túraév: 20102010.07.18 21:07:00

Szurdok 40 – pszeudorendezői álbeszámoló


Még korán vagy talán inkább meglehetőst későn kelünk fel, kicsoszogok a konyhába, bánatosan serceg a sebtében felkockázott hagyma a serpenyőben, nagy adag tojás fojtja el a hangot. Kávét töltünk magunkba, belapátoljuk a rántottát: kell az energia, napközben kevés lehetőség adódik majd enni, ezt már megtanultuk. Éjszakai világjáró busz visz a késői órán is nyüzsgő körtérre, a Bubumobilt ezer közül is kiszúrnám, beülünk, irány Pomáz. Repkény fényképezi a készülődést, Bubu szétoszt maga közt és köztem két nagy szatyor szalagot, elindulunk, ránézek az órára: 2:40. Végigtrappolunk a szinte teljesen kihalt településen, néhány csodálkozó autós kerülget, ahogy a zöld sávot az úttest felé tendálva követjük, mivel sok kerítés mögül bősz kutyaugatás harsan fel. Nyomóskutat tesztelünk, működik, finom, hideg a víz, bár a klíma egyelőre kellemesen hűvös, az emelkedő kezdetéig az esőkabátot magamon hagyom, csak a Janda-kulcsosháznál kerül fel szokásos helyére, a táska fogantyújára. Két hete, amikor már sötétben trappoltunk Buda határán, szentjánosbogarak fényjátékát csodálhattuk meg, mostanra a szúnyogok vették át az uralmat, nem győzöm csapkodni őket, alacsony hatékonysággal. Pomáz felett visszatekintünk, keleten már pirkad az ég alja, mögöttünk Pomáz, Szentendre fényei festik színesre a láthatárt. Belépünk az erdőbe, lassan elérjük a Janda Vilmos kulcsosházat, Bubu megvizsgálja a forrást, de csak egy újabb hadosztály szúnyogot tud kicsalni belőle. Kezdődik az első kapaszkodó, fel kell valahogy jutni a Nagy-Csikóvárra. A fejlámpám, bár kivételesen még van benne szufla, nem világít túl messzire, nincs rá szükség, elég az előttem lévő másfél métert látnom. A teteje még úgyis messzire lesz, amikor feljutunk az első huplira, Kerek repkény okosan figyelmeztet, hogy ez még nem a hegy, csak a kistestvére. Szerencsére a lokális maximumig már nem oly meredek az út, mint idáig volt. A csúcskőnél majdnem elmarad a fényképezkedés, nekem nagyjából a mellkasomig ér a csalán, tehát Repkénynek majdnem a feje búbjáig. Bubu dokumentálja az áthaladásunkat az ellenőrzőponton, nos, nem egy diadalmenet. Lefelé könnyebb haladni, világosodik az ég, a lámpák visszakerülnek a táskáink rejtekhelyeire, őszintén bízom abban, hogy ma nem lesz már szükségünk rájuk. Felkötözünk pár szalagot, kikerül néhány iránymutató nyíl, papírból, irányunk a Holdvilág-árok.

 


Ez az árok mind közül a leginkább félelmetes. Ahogy visszatérünk az erdőbe, újra besötétedik, a fák lombozata nem engedi át a Nap korai, görbült sugarait. Leereszkedünk a régészeti feltárásnál, az esővíz megállt a sziklák mélyedésein, irány a létra, mivel a túra hivatalosan erre vezet, ezt az utat kell kiszalagoznunk. Bubu leér, Repkény követi, én maradok a végére, szép lassan, óvatosan kapaszkodom egyik fokról a másikra, főleg lefelé. Hol a túrabot, hol a kabát, hol a táska akad fent, végül sikerül lejutnom, a többiek addigra kitalálják, hogy megvizsgáljuk az egyik barlangot. Régészek Árpád vezér sírját keresik a Pilis gyomrában, egyelőre kevés sikerrel, talán ez a barlang, a két szabályos járattal is hasonló tevékenység eredménye. Visszatérünk a szabad levegőre, végigballagunk a kissé átrendeződött árkon, a forrásoknál megállunk egy rövid pihenőre. Itt jár a levegő, kevesebb a szúnyog, ideális hely a pontőrködésre. Sok van még hátra, indulunk is: többször átbukdácsolok a patakon, a kávé hatása már régen elmúlt, most a lelkesedés hajt, hogy rövidesen elérjük a Salabasina-árkot. Megérkezünk a mai nap először, de nem utoljára érintett piros sávra, fölfelé indulunk, majd a szalagokat bölcsen a táskában hagyjuk, nem hiányzik, hogy lekapkodják a lelkes helybéliek. Elérjük a villanypásztort, ez már nem turistaút, a drót mellett battyogunk a susnya és a kisfeszültség határán. Később sem javul sokat a helyzet, a valamikori piros kör jelzést és egy még régebbi sárga keresztet erősítjük meg szalagokkal, míg végül egy kanyarral betérünk a Salabasinába. Az idei tavasz végi-nyár eleji viharok komolyan megváltoztatták az árok berendezkedését: szinte teljesen eltűnt az avar, az árok közepén a csalános, gazos szakaszt kipucolta a víz. A többit pedig nem tudom leírni: hordalékkúpok, kidőlt fák, leomlott partfal, odébbkerült tonnás sziklák... lenyűgöző látvány és egyben figyelmeztetés is: olyan erők tevékenykednek egy-egy ilyen viharban, amilyenek ellen a legjobb felszerelés sem nyújt menedéket. Felkapaszkodunk azon a ponton, ahol régebben csanya pontőrködött, most matricás szatyorkát kötünk fel a szikla oldalára, ebből kell megoldani az igazolást. Végigsétálunk a néhol szabályos V betűt formázó árkon, kikapaszkodunk belőle, majd visszamászunk, de itt már békésebb, szinte kényelmes sétaút fogad. Néhol mély tócsák gyűltek össze, itt, ahol a Nap fénye alig éri őket és a levegő sem mozdul, sokáig megmaradnak: felettük láthatóan emberkéz által elhelyezett fatörzseken kapaszkodunk át, egyszerre egy gyalogost még biztonságosan elbír, ketten már nem mernénk ráállni. Szépen lassan a végére érünk a Salabasinának, Bubu mutatja, melyik oldalvölgy indul a hasonló nevű forrástól. Amikor kimászunk a piros sáv kényelmes szekérútjára, meg is tesszük a kitérőt a kúthoz, kényelmesen meg lehet tölteni a bögréket.

 


Tölgyikrek: most bemegyünk végre, megnézni a fákat, előttük különös erdészeti vontatójármű parkol, olyan, mintha egy páncélozott lovasszekérbe robbanómotort épített volna egy részeg traktoros. Rátérünk a sárga sávra, füves, egynyomos ösvényt követünk, néha kikerül egy-egy szalag, nem feltétlen egyértelmű az útvonal. Bubu meséli, tavaly itt mennyi gombát tudtak szedni a bejáráson: most akárhogy nézünk, egyetlen példányt sem látni a félméteres aljnövényzetben. Elérünk egy tisztást, jobbra Dobogókő vonulata húzódik, balra pedig a mi utunk indul Szentkút felé. Odáig semmi említésre méltó nem történik, kirándulgatunk az erdőben, majd az irtás szélén, végül egy láthatósági mellényes kutya mellett elsétálva érkezünk meg az erdei szentélyhez. Újabb pihenőt tartunk, tízóraizunk, az induláskor töltött csapvizet kicserélem hideg forrásvízre indulás előtt. Leereszkedünk az országúttal párhuzamos kék keresztre, jó előre kihelyezzük a feltételes ellenőrzőpontot előjelző papírkát. Az előjelző talán nem is jó szó rá, már térköznyi távolságot is megteszünk talán, amire Bubu alkalmasnak ítéli a helyszínt a feltételes pont számára. Valaki a túrán meg is jegyzi, hogy nagyot kellett fékeznie, amikor megpillantotta. Az országútra egy méretes árkon keresztül kell kiugrani, nehezítés, hogy az árokban állott, zöldes víz poshad békésen. Lesétálunk a Szurdokalja parkolójáig, itt lesz a globális etetőpont, most még várnunk kell, amíg felérünk Pilisszentkeresztre. A Dera-patak szurdoka is alaposan megváltozott, a tanösvény táblái közül több hiányzik (némelyik nem a vihar áldozata egyébként), a fahidak közül is többet látni az árok alján, mint a helyén. Érdekes változás viszont, hogy az avart, a földet, hordalékot a mederből itt is több helyen elsodorta az áradat, a csupasz szikla kandikál ki a mélyben. A legmagasabb hídnál katonákkal találkozunk, igaziakkal, a hídépítést gyakorolják lányok, fiúk együttes erővel. Megpróbálkoznak meghívni az építkezéshez, de most más feladatunk van. Felkapaszkodunk a meder szikláin, kövein, innentől már könnyedén járható az ösvény. Az igazán nehezen járható szakaszt most nem is a Szurdok jelenti.

 


Ami utána következik, az több, mint kellemetlen, főleg, amikor szembesülök azzal a ténnyel, hogy a csalán (is) magasabb nálam. Mivel hármónk közül egyedül én vagyok hosszúnadrágos – ebből a viseletből nem engedek – elöl töröm az utat egy darabig, közben Bubu hátul szalagozza a lassan kialakuló gyenge csapást, Repkény pedig valahol félúton káromkodik és csapkodja a bozótost. Jövőre machetét kell hozni vagy kivinni a túrát a Kék jelzésre a faluig. Ironikus, de egyébként ez az Isten által elhagyatott, lapuleveles, gazzal felvert mocsár is jelzett turistaút, méghozzá az ígéretes nevű „Szurdok tanösvény” útvonala. Kitérünk a patakpartra, megpróbáljuk ott vezetni az utat, ágak alatt bújunk át, Repkény cipőt mosdat, Bubu pedig reumára kezeli magát. A magam részéről, mivel borzasztóan finnyás ember vagyok, inkább letaposom a csalánt és átugrom a patakot, közben a nyakamra potyog ez-az: faág, levél, pók, kullancs, földdarabkák. Lassan – nagyon lassan – véget ér a móka, megérkezünk Pilisszentkereszt házai közé, a kertekből érdeklődő tekintetű emberek csodálkoznak ránk. Bubu megpróbál befizetni az erdészetnél valami illeték+áfát, de már zárva találjuk az impozáns, csupa üveg-fa épületet. A cukrászda viszont nyitva áll, még ilyen retkesen, sárosan is kedvesen fogadnak, nem győzünk örülni a sok finomságnak. Feltöltekezve sütivel, kávéval folytatjuk az utat, a legnagyobb kora délutáni melegben vágunk neki a túra egyik leghosszabb nyílt szakaszának. Legalább szolidárisak vagyunk a holnaputáni túrázókkal. Végigsétálunk a mező melletti úton, már nincs trágyadomb, amit olyan jól ki lehetne szalagozni, van helyette tüskés ág, Bubu mutatja, hogy szerinte hol lenne ideális egy újabb szalag. Szegény seprű, fog majd örülni. :) Felsétálunk a Klastrom-kúthoz, harcművészeti tábor lehet itten, mert sok félmeztelen alak – persze, csupa fiú – gyakorolja egymás bottal való elcsépelését semi-contact üzemmódban. Minket békén hagynak, bár a visszaköszönést néhányuknak még illene gyakorolni. Igaz, ezt ott nem merem szóvá tenni. :D A forrásnál rövidke pihenő, amúgy sétálunk tovább a füves, néhol lekaszált ösvényen, balra a Pilis masszívuma, jobbra elhanyagolt, gazzal felvert kertek, pusztuló hétvégi házak. Néhány jobb állapotú nyaraló után lejtő jön, majd éles balkanyar: ez a Vaskapu siratófala, fölfelé egyébként még mindig jobb, mint lefelé. Szépen, lépésben, bőrlégzést gyakorolva érkezünk majdani pontőrködésünk helyszínére, készül néhány lelkesítő fénykép, majd folytatjuk a felfelé sétálást, egyre szelídülő gradiens mentén. Végül felérünk a Pilis platójára, fantasztikus erdők vannak idefönt, innentől örömtúrázóként sétálgatunk, nézelődve, fotózgatva, eddigi átlagsebességünket tovább csökkentve. Leereszkedünk a sziklás aljú erdőben a Vaskapu-szurdok felső végébe, itt a szokottnál több szalagot dobálunk fel a fákra, Bubu táskájából újabb iránytábla kerül ki.

 


Bőszen szalagozva érjük el a Joci-forrás mellett is elvezető köves utat, a sárga kereszt jelzés errefelé csak mutatóban vagy még úgy sem létezik. Kiérünk a műútra megint, átkelünk, a sorompó mellé még kerül egy újabb szalag, több viszont nem, mert errefelé a kiránduló-forgalom is nagyobb, meg a jelzések is előkerülnek. Felsétálunk a Zsivány-sziklák kilátópadjához, Repkény előttünk jár, menekül is visszafelé, mert a padnak árnyat adó fa épp virágzik és rengeteg méh aktivizálta magát itt. Én is csak pár pillanatot töltök a padnál, amíg lefényképezem a Vaskapu-sziklát, aztán visszasétálok az erdőbe. Megnézzük a Zsivány-sziklákat, a teljesítménytúra mezőnyét a régi kék sáv felé tereljük pár szalaggal. Ritkán járt úton, mohás sziklák között bukdácsolunk fel a dobogókői parkolóhoz, ahol a működő büfében újabb etetést szavazunk meg magunknak. Az inkább hosszú felén túl vagyunk, most az inkább trükkös fele következik a túrának.


Könnyen indul: kilátózunk, a megunhatatlan dunakanyari panorámában gyönyörködünk, a Börzsöny óriási gerincét bámuljuk, előtte a Duna kék csillogását. Elengedjük a piros sávot, a sárgán trappolunk, vízmosta úton. Egy idősebb pár a Rám-szakadék távolságát kérdezi, a válasszal kissé elégedetlenek, utána a Szívcsakra felől érdeklődnek. Repkénnyel csak értetlenül pislogunk, de Bubu kapcsol, a Rám-hegyről van szó, az nincs annyira messze. Átkötés következik, újra szalagozni kell, itt előreengedem a többieket, hogy utána úgy kelljen loholnom utánuk. A piros sáv körül kissé megritkult itt az erdő, amúgy is eléggé leharcolt környék benyomását keltette, így viszont szép kilátás született a Prédikálószékre és a Dunakanyar nyugati oldalára. Csodálatos. Leereszkedünk, megtanuljuk, hogy a Pilisi Parkerdő szerint is tilos és életveszélyes felmászni a máglyákra. Ezt jó tudni. A boszorkányoknak is. Lassan megérkezünk a Fényes-forrás letérőjéhez, az út odáig meglepően jó állapotú, még sietni is lehet, módjával, mert a szalagokról nem szabad megfeledkezni. A forrásnál rövid szünetet tartunk, majd megcélozzuk a Lukács-árkot.

 


A Lukács-árkot korábban sem tartottam könnyű etapnak, idén azonban valóban túltesz a többin. Néhány kidőlt fának a lombján még csak-csak átverekedjük magunkat, néhányszor a patakban sikerül landolni a kiszemelt kő helyett. Egyébként, elképesztően látványos szakasz, félelmetes bedőlt fákkal, beomlott oldalakkal. Csak az árok legaljában tudunk valahogyan elbotorkálni, egymással csak kiabálva sikerül szót érteni, nem azért, mert dühösek vagyunk, hanem azért, mert a bővizű patak akkora zajjal zúdul le a völgyön. Ahol régebben egy jó tizenöt méteres rönk segítette a leereszkedést, most nincs semmi, csak a csúszós szikla, rajta és alatta a patakkal. Bubu itt dönt úgy, hogy visszaszedi a szalagokat, elbúcsúzunk, Repkénynek és nekem sincs kedvünk újra átvergődni a fákon és a csalitoson. A vízben lépkedve leereszkedünk a meredélyen, köveken ugrálunk, fák alatt bújunk át és másik fákon kapaszkodunk keresztül. Végül egy medence megakasztja menetelésünket, muszáj kikapaszkodni az árokból, fel egészen a régi sárga jelzésig. Itt várjuk be Bubut, aki meglepően hamar megérkezik, kiszalagozta a biztonságosabb feltérő utat a szurdok feletti ösvényre és az egyik trükkösebb, de még járható feltérőt is. Megcélozzuk a Rám-szakadékot, az időnk vészesen fogy az utolsó dobogókői busz indulásáig. Szerencsére itt már kevesebb szalagot kell kikötni, a jelzések jók, láthatóak, az út is egyértelmű. A Rám-szakadékon – hasonlóan az eddigiekhez – komoly szerkezeti átalakítás került megvalósításra ((C) Bubu). Egész komoly erdőfoltok hiányoznak, a szakadékban gondosan felfűrészelt farönkök sorakoznak végig festői összevisszaságban. Sajnos a nagy sietségben és a lassan leereszkedő félhomályban nincs annyira lehetőségünk megfigyelni az apró részleteket. Azért, feltűnik, hogy a korlátok alatt hol másképp kell lépni, egy helyütt viszont a korlát kábé bokamagasságban fekszik, a hordalék itt szépen megült. Még egy dolog feltűnik: sikerül úgy végigérni a Rám-szakadékon, hogy Kerek repkényen és Bubun kívül egy teremtett lelket sem látok. Ilyen sem volt még.

 


A tereplépcsőt szépen gondozott, jó állapotban találjuk, kivezet minket a fényre, az erdő alkonyatára. Elsétálunk a Rám-hegyig, a felmászást természetesen nem bliccelhetjük el olyan piszlicsáré ügy miatt, mint a busz indulása, becsülettel felkaptatunk. A közös kép viszont elmarad, épp elég körülnézni és legalább egy pillanatra kigyönyörködni magunkat a Dobogókő-Prédikálószék-Dunakanyar-Árpád vára körkilátásban. Utána rohanhatok Bubu után, ő már a Miklós-forrás felé trappol: ide is lemegyünk, elvégre ez is része az útvonalnak. Rengeteg a víz a forrásban, a kifolyó mellett még pár helyen zúdul kifelé a hegyből. Bubu frissít egyet, mi közben a szúnyogokat irtjuk, mérsékelt lendülettel. Az utolsó fejezete következik a túrának, a második dobogókői mászás. Szerencsére a távvezeték nyiladéka üdítően gazmentesnek nevezhető, csak egy pár méteres szakaszon van valami kis félmagas útszéli zöldség, igazán nem sok. Valahol itt borul el az agyam, elkezdem felkötözni mindenfelé a szalagokat, ahová csak gondolom, nem várva meg a főrendezői ajánlást, a szemem előtt az utolsó víkendbusz lebeg, ahogy bőgő motorral otthagy minket Dobogókőn.

 


A Thirring-körút elképesztően távolinak tűnik, holott minden lépésnél próbálom fokozni a sebességet, a jelek szerint csekély sikerrel. Repkény és Bubu közel vannak mögöttem, mindhárman sietünk, ahogy tudunk, a körúton már kevesebb szalag kerül ki, egy pillanatra pedig így is megállunk Hegedűs Róbert kopjafájánál. Leereszkedünk a sziklák alá, varázslatosan szép alkonyati fényben sétálhatnánk, ha nem kéne rohanni. Elhaladunk az emlékhely mellett, a mai utolsó emelkedő következik. Nálam elfogy a szalag, Bubu talán még kiköt párat, ellépek, mögöttem Kerek repkény szedi a lábait, mögötte pedig Bubu siet. Felérünk Dobogókőre, ahol talán az eddig általam látott legszebb dunakanyari kilátás tárul elénk. Elmosolyodok, ránézek az órámra: 20:20. Öt perc múlva indul a busz, lesétálunk, a sofőr hiszi is, meg nem is, hogy majd' 46 kilométert gyalogoltunk. Szólunk neki, hogy vasárnapra nagy tömeg várható, legyint, szabadnapos lesz, horgászni megy Pilismarótra. Mázlista. :) Lekanyargunk Pomázra, néhány megállóba korábban érkezünk, leállított motorral várjuk meg a menetrend szerinti indulási időpontot. Példás. Pomázról a Bubumobil újra a körtérig suhan velünk, onnantól még éppen nem éjszakai busszal utazhatunk, majd szinte pontosan 25 órával az ébresztőóra csipogása után ledőlhetünk aludni, fáradtan, de elégedetten: sikerült kiszalagozni a Szurdokot. Már csak reménykedni kell, hogy nem történik semmi havária.

 


Vasárnap reggel már bőven a rajt után jelentkezünk Pomázon, minimális segítséget nyújtunk a rajtoltatóknak, ez főleg bögre- és itinerosztogatásban merül ki. Megérkeznek efemm-ék, elvisznek Klastrom-kútig, onnan sétálunk fel a pontra, amíg én nagy szuszogva felkaptatok, Repkény szóval tartja az első érkező résztvevőt, aki így pontosan nyitáskor, 9:40-kor érkezik a Vaskapuhoz. Egy ideig csak szállingóznak a gyorsléptű túrázók, majd dél körül beindul a nagyüzem, sok kedves ismerős és sok kedves ismeretlen érkezik hozzánk. Idén sikerül újra tintával bélyegezni, a labello elfogyott tavaly óta. :) Próbálunk fényjeleket adni a völgy átellenes oldalán szolgálatban lévő laci069-nek, de nem nagyon sikerül, jövőre tükröt is hozunk. Végül a menetrend szerint érkező Kékesék zárnak minket, mi pedig szép komótosan lesétálunk Pilisszentkeresztre, felpréselődünk a mozgó heringesdobozra, amelyről lefelejtették a nyitható ablakokat, így nagy mértékű folyadékveszteséggel, de legalább késve megérkezünk Pomázra. Szép, kerek napra sikerül ez is. Köszönetet szeretnék mondani egyrészt minden résztvevőnek, aki jelenlétével megtisztelte szerény ellenőrzőpontunkat, és váltott velünk néhány szót. Köszönöm továbbá: Kerek repkénynek a társaságot, és a türelmetlenségem elviselését, Bubunak a kalauzolást, a szalagokat és a fuvart, padlernek és efemmnek az eljuttatást Klastrom-kúthoz, a pomázi rajtban vándorköszörűsnek, botosembernek, pygmeának és Laci069-nek a társaságot (no meg Bubunak a csokit), a Lükepék-Gethe ifjú párnak, hogy a rendkívüli pontőri értkezlet után még túrát rendezni is maradt erejük. Végül, de nem utolsósorban, gratulálok mindenkinek, aki eljött és túrázott a Szurdok valamelyik távján!

 


-Kékdroid-

 
 
Buda HatáránTúraév: 20102010.07.06 06:22:10

Buda Határán 25/A és 25/B


Szalagozunk, őrködünk, túrázunk


Budatétény vasútállomásán – ami megállóhely – hiába várjuk ketten Kerek repkénnyel az egyébként busszal érkező Bubut és R.Gellértet, cserébe az örvendetesen sűrű vonatforgalomban nem unatkozunk a várakozás percei során sem. Végül a fordított-lekerekített duplavés, amerikai eredetű gyorsétteremlánc helyi üzemegységében áll össze a társaság. R.Gellért szorgalmasan kötözi a zsírkrétát, Bubu elpusztít egy menüt, mi Repkénnyel fagyizunk egyet és a zsírkrétás kódokon ötletelünk. Végül egy V6 (nagyjavítás) és egy B5 (szabványos papírméret) telik a fantáziánkból, az ominózus Bubu ötletgazdái sajnos nem mi vagyunk. :) Végül olyan háromnegyed négy körül elindulunk, rögtön felfelé a Tétényi-fennsíkra. A 25/A résztáv számomra egyébként is kellemes mennyiségű újdonsággal szolgál: részben még sosem jártam az útvonalán, részben pedig hiába jártam már többször is néhány szakaszán, az mindig sötétben történt. Tehát Tétényi-fennsík, néha egy-egy facsoport vagy néhány ház között kilátás nyílik Dél-Budára és azon túl a Csepel-sziget lakatlanabb részeire. Nem tagadom, de még ez az ipari jellegű táj is szép számomra a maga nemében – a Csepeli Erőmű kéményei, a lakihegyi adótorony, még messzebb a százhalombattai iparvidék csővezetékei egyaránt láthatóak. Kényelmesen sétálunk, néha Bubu szalagot köt, elvégre ezért keltünk útra ezen a kellemesnél valamivel párásabb péntek délután. Átkelünk egy 400 kV-os távvezeték alatt, a 7-es főút és a Szoborpark bukkan fel előttünk, Lenin, Marx meg a többiek immár békésen rozsdásodva nézik a turisták nézelődő csoportjait. Elhagyjuk a beépített területet – nem a várost! – követjük Bubu emlékeit, először eldumáljuk a dolgot és rossz helyen bukkanunk fel, túl közel a táj fölé magasodó ormótlan víztoronyhoz. Sebaj. Visszaszedjük a szalagokat, megtaláljuk az elvétett elágazást, majd immár a Pézsmahagyma tábla mellett megfelelő irányt választunk. R.Gellért majdani pontőri helyét nem irigylem, szúnyogból is, napsütésből is kijut majd neki vasárnap.


Érdekes kanyarulatot szalagozunk ki a Kamaraerdő szélére, először bemegyünk a fák közé, majd visszajövünk. Gondolom a túra alapkoncepciója miatt van ez így. Kicsit sétálunk még, végre fák között, itt nincs olyan meleg, viszont rengeteg a szúnyog, a szalagkötözéssel sietni, már-már kapkodni kell. Azért is megoldjuk. Leérünk egy tisztásra, kutyasétáltatók, délutáni sétálgatók néznek meg maguknak alaposan, ahogy néhány piros-fehér szalag kikötözése után bevesszük magunkat a sűrűbe, fel a Vadász-hegy felé. Meredek, kissé benőtt, de még mindig bőven jól járható az ösvény, a tetejére egész hirtelen érkezünk fel, egy magas, cserébe lefűrészelt létrájú kilátó mellett. Bubu szerint sétáLós bácsi így is megmászta. :) Ügyes. Kihagyjuk az ipari alpinizmust, elsétálunk egy romos épületegyüttes mellett – valaha ház, talán valami raktár volt, aztán hajléktalanok húzták meg magukat benne, ma már talán nekik sem kell. Innentől lefelé megyünk sokáig, nagyon sokáig: először erdőben, szúnyoghaddal kísérve trappolunk, majd végre nyílt terepen, hétvégi házak között. A 41-es villamos elképesztően gazos pályáját egy lovascsoporttal együtt érjük el. Egyelőre a lovakkal nem a villamost pótolják. Talán. A Budaörsi Repülőtéren épp egy kisgép száll le, a kifutópálya végében burjánzó bozótosból pedig egy régi barátunk bukkan fel, aki részben pilóta, részben fűnyíró, most viszont meglepődik nagyon, hogy itt talál minket, nejloncsíkokat kötözgetve az út szélére. Félelmetes szakasz következik, Repkény csak úgy rohan, amikor át kell kelnünk az Egér útnál az autópályáról érkező autók előtt.


Az autópálya impozáns látvány egy autó vezetőüléséből, de így felülről is, a túrán épp elég belőle annyi, amennyit egy átsétáláskor láthat az ember. Óriásplakátok között trappolunk be Budaörs szélére, kis viskók állnak a füves út szélén, a telek határára nem kell kerítés, mert az autópálya kezelője fenntartja. R.Gellért leáll kecskét etetni egy kicsit, majd utolér, amikor éppen a Felsőörsöd utca kezdete ellenőrzőpontot készülünk üzembe helyezni. Ennek örömére ő kötözheti fel a kódot a kerítésre. A város és az előváros határútján célozzuk meg a Budai-hegyeket, jobbra a főváros házai állnak, balra Budaörsé, kontraszt nincs a kettő között, egyformán gazdag a környék. A Tűzkő-hegyi parkerdő bejáratánál Bubu kiakaszt egy szalagot, a parkerdő elnevezés nem illik az egész útra, legföljebb a felső szakaszára, az alján ugyanis szép magas a susnya az úton. A kilátás viszont elsőrangú, mögöttünk a Tétényi-fennsík tömbje zöldellik, alattunk pedig Budaörs épületei, házakkal, autópályával, raktárakkal. Kelet felé Buda házai, lakótelepek, gyárak, a Gellérthegy huplija, a Duna bal partján Pest épületei sorakoznak, ameddig a szem ellát. Elhagyjuk a tanösvény tábláit, felírjuk a megfelelő választ az ellenőrzőpont kérdésére, továbbsietünk. Természetesen emelkedőn, közben, hogy szótlanságunkban se unatkozzunk, aggresszív kutyák rohannak fel és alá a rájuk bízott nagy értékű ingatlanok kerítése mentén, bőszen ugatva. Lassan, de biztosan elérjük a Frank-hegyi turistaházat, Bubu felírja a telefonszámot és készítünk néhány fényképet, önigazolásképpen. A ház nem szűnt meg és mivel túl sok vendég nem várható este hét után, már nincsenek nyitva, így pecsételni sem tudunk. Felbaktatunk a Kakukk-hegy csúcsára, vasoszlopnál helyezzük ki a zsírkrétát, szorgosan kötözzük a szalagokat. Út ugyanis csak szerényen, a növényzet által jól elrejtve létezik, a határárokhoz viszonyítunk és Bubu emlékeihez. Kerek repkénnyel kitaláljuk, hogy majd jól veszünk valami kaját Budakeszin, ezt végül tökéletesen elfelejtjük. Időközben megérkezünk az Irhás-árok felső végére, innen csak néhány percig tart eljutni a csillebérci buszfordulóig. A helyszín nem cáfol rá hírére: tényleg megfordul egy busz, amíg teszteljük a nyomóskutat.


Innentől a Budaörsi-hegy oldalában botladozunk, gazos ösvényeket váltunk gazos ösvényekkel. Olyannyira, hogy még Repkénynek is kezd elege lenni a sok nehezen járható szakaszból és örömmel fogadja a hírt, hogy egy rövidke szakaszon műúton kell túráznunk. Ez azonban nem tart sokáig, lekanyarodunk újra a határárok felé, piros M jeleket, az őszi Meteor túra jelzéseit követjük. Kész megváltás a piros sáv ismerős, széles szekérútjára megérkezni és azon betrappolni Makkosmáriára. Szürkülni kezd az ég alja, amikor továbbindulunk, a piros sáv elhagyja utunkat, el Dobogókőn, Dömösön át Csillaghegyig. Mi maradunk a Mária út lila M betűin, Bubu régi zöld négyszög, háromszög és sáv jelzések nyomvonalairól mesél. Nem sokkal később, az orosz katonai emlékmű után stílszerűen kinyit egy csomag KA??MAP-t, valami szárított tintahalszerű finomság, a munkácsi vasúti restiből. Nekem ízlik. :) Közben betrappolunk Budakeszi házai közé, majd ezzel a lendülettel el is hagyjuk a lakott vidéket, a Vadasparkhoz irányító táblákat követjük egy darabig. A leendő ellenőrzőpont-játszótérre sem felejtjük el a letérést, még egy kis körhintázás is belefér az időnkbe.


Közben szép csendben besötétedik, a lámpát viszont csak a sáros, pocsolyás részeken kell feltétlen használni, meg közben, szalagkötözéskor. A telihold lassan felkúszik az égre, mi töretlenül megyünk és szalagozunk, szinkron üzemben, amíg egyikünk kötöz, a többiek továbbmennek és ott is megáll valaki szalagot kötni. Ettől eltekintve eseménytelen az út, pocsolyák próbálnak lassabb haladásra késztetni, csekély sikerrel. Lovastanya következik, majd kiserdő, újabb ellenőrzőpont – igen, a Bubus – végül pedig meglepetésszerű hirtelenséggel befutunk Adyligetre. A Buda Határán első 25 kilométerére is végre sikerült eljutnunk, ráadásul szintidőn belül megtörtént a szalagozás is, ráadásul alig kell pár percet várnunk a 63-as buszra, megint ráadásul a villamos is szinte azonnal az átszállás után indul. A vonatról nem is beszélve. :)


A második 25 kilométerre vasárnap, a túra napján kerül sor. Reggel, szerencsére nem túl kora reggel jelentkezünk Lükepékéknél az adyligeti játszótéren rajtpecsétért. Még időben elindulunk, hogy a fél 11-es pontnyitásra odaérkezzünk, nagy blama lenne lekésni a saját ellenőrzőpontunk nyitását. Felsétálunk egy dombra, mindenféle kacsalábon forgó kacsalábak között, a két évvel ezelőtti beszámolómban említett sitt csekélyebb mennyiségben, de jelen van. Előbb vagy utóbb, de talán rájönnek a környékbeliek, hogy nem menő dolog a luxuspalota mellett az erdőben kiborítani a hulladékot. Kissé benőtt csapáson, kerítés mentén követjük a szalagozást – mint oly sokszor ezen a túrán – a Remete-szurdok bejáratáig. Ez a szakasz a sűrű erdővel és a völgyben kanyargó patakkal igen kedves számomra, akárhányadszorra is járjak itt, nem érzem lerágottnak egyáltalán. Igaz, nem is járok túl sűrűn a Budai-hegységben. Végigsietünk Repkénnyel a szurdokon, felkaptatunk a Remete-hegy meredek, csúszós-sziklás emelkedőjén. Itt őrködtünk tavalyelőtt is, itt őrködtem tavaly is, idén azonban az itinernek megfelelően már a kék sáv-kék kereszt elágazásig elsétálunk és pontban fél tizenegykor megnyitjuk a pontot. Alig öt órás ottlétünk alatt sok rég és kevésbé rég látott ismerősnek és még sosem látott ismeretlennek egyaránt pecsételhetünk, neveket nem sorolnék, mert egyrészt nem emlékszem mindenkire és nem lenne teljes a lista, másrészt még véletlen beírnék valakit, aki ott sem volt. :) A lényeg, hogy őrködés közben elképesztő számú szúnyogot lecsapunk és még több jön, amelyet még lecsapni sem tudunk. Egyedül a néha megeredő enyhe nyári záporok jelentenek némi menedéket a vérszívók és a meleg elől. Néhányan felajánlanak szúnyogriasztót, köszönöm ezúton is, van saját, igaz, a kenegetést kétóránként ismételni kell. Nem túlzok, hogy nagy megkönnyebbülést jelent a két seprű érkezése, valamint a Gethe úrtól kapott hír, hogy több résztvevőre nem kell várni.


Három perc alatt összecsomagoljuk az ellenőrzőpontot és a seprűk után iramodunk, lerongyolunk a K+ lejtőjén Budaligetre. Itt találkozunk velük megint, aztán lassan elnyúlunk tőlük, megérkezünk az Alsó-Jegenye-völgybe, a patak hangos zúgással kíséri utunkat. A Rózsika-forrás őrének visszük a boldogító hírt, hogy hamarosan zárhat, nem kell tovább etetnie a szúnyogokat. A túra második felének a mumus emelkedője következik, még így is szép meredek maradt, hogy hatóságilag nem mehetünk fel a Kálvária-hegyre (inkább a kvados meg a krosszmotoros keménycsávókat szűrnék ki az erdőből ilyen vehemenciával). Le is lassulunk rendesen, a nyeregben őrködő kollégának is hozzuk a jó hírt, hogy a két seprű rövidesen megérkezik és neki sem kell több vért áldoznia a teljesítménytúrázás oltárán. A Tök-hegynél még kitekintünk a Hármashatár-hegy felé nyíló kilátásra, kattintunk néhányat a géppel és megcélozzuk a lejtőt a Rozália-téglagyár felé. Itt új útvonalon trappolhatunk, szerencsére nem ragaszkodott senki a kék kerékpáros jelzés kegyetlenül köves, vízmosta útjához. A helyettesítő ösvény alig gazos, egész gyorsan járható, le is sietünk a vasúti átjáróig, ahol a fénysorompó éppen a megérkezésünkkor vált tilosra. Megvárjuk a két csatolt 6342-es motorvonatot, amint szép komótosan elballagnak Esztergom felé, majd tovasietünk bandrás61 pontjára.


Itt találkozunk a frissítést pótló laci069-cel is, bodzaszörpöt kortyolgatunk, nápolyit, sóspereckét majszolunk, majd vérszemet kapva, hogy még aránylag korán hazaérhetünk, továbbindulunk. Szerencsére nem kell derékig, sőt, még bokáig érő gazban sem gázolni, nemrég kaszáltak errefelé, lovak, kecskék mellett sétálhatunk tova. Azért a vasúton való átkelés trükkösségén még én is elcsodálkozom: átkelünk a hídon, majd leereszkedünk a patakpartra, hogy a híd alatt keresztezzük magát a vasútvonalat. Rafinált. :) Innen már sima ügy eljutni az ürömi főpályaudvarra. Újra némi szintemelkedés következik, egészen a Péter-hegyig: házak között, majd susnyában, halott, feketévé égett fenyvesben, végül ép erdőben sétálunk. Visszanézve gyönyörű a kilátás, ahogy a következő szakaszon szinte végig. Legalábbis ott, ahol nincs erdő – szerencsére a Péter-hegyet nem engedte még senki beépíteni, így itt háborítatlan, szép fenyvesben túrázhatunk. Az ellenőrzőhelyen megválaszoljuk az itiner kérdését és már ballagunk is tovább, újra gazdagabb vidékre érkezünk, néhány túrázóval is összefutunk, mindenki rendületlenül halad a cél felé.


Megérkezünk a Róka-hegyi kőbányába, az innen kivezető út megnyerte nálam a túra legszebb szakasza címet: gyönyörű a kilátás – csaknem egész Budapest látszik – miközben fantasztikus sziklaalakzatok között mászunk fölfelé. Odafent újra a szokásos kontrasztot figyelhetjük meg: százmilliós házak kerítése mentén méteres, ronda gaz burjánzik. Vagy éppen a kertben, bent. Szerencsére van más néznivaló is, egészen pontosan az előttünk magasodó Pilis vagy éppen a sokkal közelebbi Kevélyek közelebbi háta. Mi most egyiket sem választjuk, elkanyarodunk Békásmegyer északi pereménél, a városnegyed házait aranyló színűre festi a délutáni napfény. Újabb emelkedő áll előttünk, egész pici: drága német luxusautó és a csehszlovák járműipar remeke egymás sarkában vánszorog lefelé rajta. Egyébként a Skoda vezetője láthatóan ügyesebben veszi az akadályokat. Mi közben fölfelé megyünk, a kis házak, kunyhók között lassan eljutunk moiwa pontjáig, ő is számolhatja majd a szúnyogcsípéseket, lesz rajta bőven. Az Ezüst-hegyi kilátónak – amely két éve még kisebb szerkezeti hiánnyal, de állt – immár nyoma sincs. Sétálunk tovább: leereszkedünk a Sanyi&Gaby emlékkereszthez, az igazolásként szolgáló kérdésre szánt válasz egyre kevésbé látszik, de kisegítenek, sikerül ezt a rejtélyt is megoldani. Innentől már csak lecsorgunk Békásmegyerre, a Csobánka téren sétálgató, bandázó fiatalok megbámulnak, aztán napirendre térnek felettünk. A célban rengeteg ismerős, váltok pár szót a kenyérkenésnél szolgálatot teljesítő Andrew79-cel, beülünk kenyeret enni Bubu háta mögé, nézzük a túra sikeres teljesítőit. Mi is kapunk pecsétet a Budapest Kupa füzetünkbe, matematikai esélyünk még van arra, hogy kupát teljesítsünk. Majd jövőre, hátha sikerül jobban odafigyelnünk. :) (Szégyen, gyalázat, de bevallom, ezek a kupák nem igazán nekünk valók. A Bükk Teljesítménytúrázója sem fog idén összejönni, meg más sem nagyon. :( ) Némi bodzaszörp eltüntetése után összeszedelőzködünk, útra kelünk, zöld vonattal és nagy piros villamossal hazafelé.


Köszönetnyilvánítás: köszönjük szépen Laci069-nek a rendezést és azt, hogy idén is részt vehettünk a túrában, ha csak egy kis részében is, továbbá, hogy teljesítőként is végigmehettünk a távokon. Köszönjük Bubunak és R.Gellértnek, hogy velük tarthattunk a szalagozáson és R.Gellértnek, hogy vele is. Végül, de nem utolsósorban köszönet mindenkinek, aki eljött és megtisztelte a rendezvényt jelenlétével.


-Kékdroid-

 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túraév: 20102010.06.16 11:12:27

Olajos körút 30


Ugyanaz a járat, ugyanaz a busz, de Laci helyett másik sofőr, mert tavalyi Lacink szabadságon van. Utas viszont egész sok akad, bizony, öten is utazunk így reggel, igaz, Bázakerettyéig csak ketten tartunk ki Kerek repkénnyel. Bázakerettyén már ismerjük a járást, felsétálunk a térképen csak Olajbányász Kultúrotthonként szereplő objektumhoz a dombtetőre, elmerengünk az itt parkoló autók jelentős létszámán. Úgy látszik, az ország sok erdejében bevezetett korlátozás megtette a hatását, ha máshová nem lehet menni, akkor még mindig itt van tartaléknak Zala. (Egyébként is, erre a hétvégére valahogy leült a dömping, nem rendezhetnek mindig százast. :)) Odabent a nevezéssel nem telik el annyira sok idő, a rendező nénikkel való beszélgetéssel azonban annál több. Végül megkapjuk a spártaian egyszerű itinert, van rajta fénymásolt térkép, hely az igazolásoknak és kész. Az egyes ellenőrzőpontok távadatai nincsenek feltüntetve, ez a 30-as távon mondjuk nem üti annyira szíven az embert, a 40-esen már inkább. Elindulunk, sikerül rögtön az elején majdnem rosszfelé menni, mert a naptárban lévő kiírás szerint Báza felé kellene elindulni és én teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a valóságban is így lesz. Pedig nem, mert Bázára a 20-as táv megy, mi levágjuk a piros sáv bázai nagy kunkorát a Meretai-erdő felé.


A borsfai országúton átkelve nemrég felújított szőlőhegyi aszfaltúton sétálunk, a sűrűn festett P+ jelek mellett ugyanolyan sűrű szalagozással találkozunk. Érdekes, nem emlékszem tavalyról szalagozásra, legalábbis ilyen nagy gyakorisággal kitett szalagokra semmiképp. Egyre melegebb van, az ég tiszta, kék, felhőnek semmi nyoma. Vagy megfőlünk napközben, vagy bejön egy vihar és akkor ronggyá ázunk. Tőlünk nyugatra is, keletre is tökéletes kilátás nyílik a környező dombokra, közöttük falvak háztetői piroslanak, még az ég alja is kék, semmi pára nem ül rajta. Majd később fog. Mögöttünk óriási adótorony, ez jelöli a cél helyét is, amikor Maróc felől visszanézünk, eléggé elkeserítő dolog tudomásul venni a távolságát. Olajátemelő egykor használt csonkja rozsdásodik a hétvégi házikók között, láthatóan régen használták már. A túra neve egyébként találó, a zalai dombok között Papp Simon geológus talált először kőolajat, valamint ennek kísérőgázaként földgázt, innen épült ki az első hazai kőolajvezeték a főváros felé, a mai napig megvan még. Végig lejtő szekérúton ballagunk a Meretai-erdő mentén, réten, ritkás, ligetes úton. Mellettünk kiszáradt ültetvény, nem ismerem fel a növényi torzókat, inkább a nem sokkal előttünk várakozó ellenőrzőpontra koncentrálunk. Megérkezünk, lepasszoljuk a három csomag töltött cukorkát, amelyet a rajtból küldtek a kissé feledékeny pontőrök után. Kicsit elbeszélgetünk, majd elsétálunk, a jelzés – immár a körút piros sávja – visszakanyarodik velünk Bázakerettye északi végére. Átkelünk a Csömödéri ÁEV kistolmácsi vonalának a sínpárján, velük párhuzamosan trappolunk, mielőtt visszatérnénk Kerettyére. A kisvasút egyike az utolsóknak, amelyeken elsősorban a teherforgalom hoz bevételt és mintegy mellékesen turistákat is fuvaroznak. Csendes, néptelen, ám szépen karbantartott házak között visz az út, mielőtt egy meredek emelkedőn felkaptatnánk a Bagoly-erdőbe, ahol ismerős dombhátra találunk, ismerős 20 kV-os távvezetékkel. A tetőn egy kicsit elnosztalgiázunk, a DDK-n sétálunk, amíg a kék sáv el nem tér a falu felé. Mi maradunk a dombon, méhkaptár borzolja a kedélyünket, óvatosan, a kezünket magasra emelve sietünk tova a méztermelők kiszuperált lakókocsija mellett. Nem sokkal arrébb olajkút ácsorog magányosan, nem tudni, működőképes-e még, vagy már kiiktatták a rendszerből. Olaj mindenesetre van körülötte rengeteg. Újra lejtőn haladunk, megérkezünk az Olajos emlékműhöz, nevével ellentétben egy szép tiszta, faragott kőtömbről van szó, olaj nincs rajta egy csepp sem. Amíg Repkény felírja a kódot, én megnézem magamnak az egykori átemelő szépen lefestett maradványait. Visszatérve összefutunk az Észak-Dunántúli Kupát is teljesítő szötskével. Megjegyzi, jó kis Észak-dunántúli vidék ez itt, a szlovén határ környékén :), majd búcsút veszünk, az útról látjuk, ő is megnézi magának az emlékhelyet.


Hosszú országúti séta következik, eseménytelen, de legalább árnyékos, egészen Lispeszentadorján széléig, onnantól az árnyék elmarad, de az országút és az eseménytelenség követ tovább. Lispén, Erdőháton, majd Szentadorjánon is végigsétálunk, az általunk látott helyi lakosság csupán egy jégkrémes szájú kisgyerekre korlátozódik. A templomnál újratöltjük a vizespalackot, szükség lesz rá: már most, kora reggel is meleg van, ráadásul a túrán a vízvételi lehetőségek igen korlátozottak. A falu határában a Markó-völgyi forrásból is tölthetnénk, most csak megkóstolom a vizet. Megállapítom, hogy finom, majd Repkény után rohanok. Nyílt, alig erdős utakat követünk, napsütötte emelkedőn a Maróc feletti szőlőhegyig. A megfőlés kezd valószínűbbé válni, pedig még egész korán van. Házak, „lakok” között ballagunk, majd elmaradnak az épületek, csak néhány romot találunk, már a tetőn is áttört a növényzet. Lassan, de biztosan megkerüljük a völgyben fekvő falut, tavalyról ismerős helyszínek mellett sétálunk el. Megtaláljuk, hol tévedtünk el, megtaláljuk, hol köszöntek ránk néhányan a Maróc-hegyi kereszt ellenőrzőpontnál. Felírjuk a kódot, majd Bell Sanyi és Vidova gora útmutatása alapján megtaláljuk a ponthoz tartozó keresztet is. Igazuk volt (miért ne lett volna), ha valaki hajlandó letérni a jelzett útról (amit mi nem tettünk meg tavaly), akkor nem egyszerű eltéveszteni, sikerül pótolnunk a tavalyi mulasztást. (A kóddal szemben kell letérni az ösvényről a lepusztult ház felé és rögtön balra kanyarodni.) Felújított kőkereszt, szépen kialakított pihenőhely, Olajos körút információk és Papp Simon emlékpapír, pontosabban nyomtatott életrajzi ismertető fogad. Ráadásul a kilátás sem gyenge, csakúgy mint végig a Maróc feletti dombokról. Tényleg látszik a Bázakerettye feletti adótorony, tényleg fenemód távolinak tűnik, köszönhetően a párás időjárásnak. Továbbmegyünk, egyre melegebb kezd lenni, próbálunk sietni, hogy minél hamarabb túljussunk a nyílt szakaszokon. A sáv trükkösen kanyarogva követi a dombok gerincének vonulatát, hol letér egy széles útról, hol visszatér egyre, közben füves csapásokat, egykor széles, ám mára benőtt utakat követünk. Nagy sokára elérjük a P+ elágazását, a hosszútávosok itt hagyják el az aszfaltutat abban az irányban, amerről mi érkezünk és amely aszfaltútra a vétyemi ősbükkös felől érkeznek meg. Ezen az aszfalton lehet levágni egy nagyot, ha valaki elmegy a vörcsöki erdészházig (+2 km, oda-vissza), valamint észak felé a vétyemi ősbükkösig (+3 km, oda-vissza). Ezen egyáltalán nem fair módszerrel lecsap egy szép hosszú, napos, aszfaltos kanyart Tormafölde felé, mégis megvan az összes igazolása. Tormaföldéről hiányzik egy pont, na. Éppen kielemezzük ezen tényállást Repkénnyel, amikor megjelenik egy kiránduló pár szemből. Mivel visszaköszönni még visszaköszönnek, de a „Melyik távon vagytok?” kérdésre már nem válaszolnak, feltételezzük, hogy tényleg kirándulnak és nem a teljesítménytúrán vesznek részt. Talán.


Továbbkirándulunk mi is, a műút szerencsésen árnyékos, mondhatni, hűvös. Nem is maradunk rajta sokáig, amikor a piros sáv megérkezik kelet felől, mi eltérünk arra, újra szembemegyünk a hosszútávosokkal. Nem túl magas dombról kell leereszkednünk, jól látszik, mi vár ránk: napos, nyílt, széles szekérút. Még mielőtt rátérnénk, érkeznek néhányan szemből: két hölgy, mögöttük SzLA és pesza91 duója. Elbeszélgetünk pár percig, majd fel is út, le is út: számukra fel, számunkra le. Még találkozunk egy fehérvári sporttárssal, vele véget ér a szemből érkezők mezőnye. Leérünk az imént látott szekérútra, hosszan trappolunk rajta a hőségben, olyan, mintha soha nem akarna véget érni. Ráadásul alulról erősen sugározza a meleget. Megérkezünk a kiscsehi műútra, itt sem jobb a helyzet, árnyék még annyi sincs, mint idáig volt. Szerencsés vonzata a helyzetnek, hogy a napon nincsenek szúnyogok, mint eddig mindenütt az erdőben. Próbálunk sietni, de nem nagyon megy, az ad némi reményt, hogy rövidesen megérkezünk a budafai etetőpontra. Elhagyjuk a kiscsehi elágazást, nyílegyenes, poros szélű út vezet hosszan Budafa felé, néha elrongyol egy személyautó gyenge kilencvennel, minket tetőtől talpig porfelhőbe burkolva. Sebaj. Az etetés-itatás közelsége és a nálunk lévő víztartalék hőmérséklete megengedi, hogy a drága vízből egy egész liternyit hűtési célokra használjunk fel. Magyarul megfürdünk. :) Felfrissülve menetelünk tovább, a 40-es távon résztvevőkre gondolunk, akiknek sokkal-sokkal több ilyen szakaszon kell átvergődniük, tavaly megtapasztaltuk mi is. Nagysokára megérkezünk az arborétum mellé, látszik az impozáns kilátó, a házak, majd az ellenőrzőpont, éppen akkor, amikor már elegünk kezd lenni a forróságból és a párából. Kiadósan megebédelünk zsíroskenyérből, csalamádé, hagyma, só a kísérő hozzá.


A hátralévő szakaszon néhány rövid, de velős emelkedő vár ránk, ismerős már erről a túráról is, szemből, de ismerős a Rockenbauerről is, amelyen ugyanebben az irányban kell haladnunk. Meredek kaptatók váltják egymást, néhány gyengébb lejtővel közbeékelve, valamint érintjük a Budafai Állami Szúnyognevelde 1. és 2. telephelyét. Az erdő legalább szép hátteret biztosít a csípésekhez. Amikor már elhagyjuk valamelyest a vérszívók otthonát, az utolsó tetőről mozdonysíp hangját halljuk, elkezdünk sietni, hátha ott érjük még a vonatot a kistolmácsi végállomáson. Amikor leérünk a dombról, a fák között felbukkannak az ismerős zöld személykocsik, de a szerelvény elején valami fekete gépezet ácsorog. Elgondolkodom. A Csömödéri ÁEV-nek nincs fekete C50-ese. (A sötétzöld Mk48-asakat pedig nem sűrűn használják.) Tehát ez az Ábel névre hallgató, 490.2002 pályaszámú gőzmozdony lesz – amikor erre rájövünk, éppen újra sípol egyet és lassan megindul. Én meg elkezdek rohanni, hátha még sikerül elcsípni egy akármilyen fényképen, menet közben kapcsolom be a masinát, még éppen sikerül egy gyengébb kép. Repkény is megérkezik, a kisvonat elpöfög, mi pedig előző fürgeségünket meghazudtolva elbattyogunk az esőbeállónál ücsörgő pontőrökhöz. Elbeszélgetünk, elmondják, hogy a hosszútávon tizenkét induló van, de a harmincas résztvevőinek létszáma számukra ismeretlen. Visszatalpalunk a Dél-Dunántúli Kék Aszfaltúton Bázakerettyére. Soha nem akar véget érni, lelki szemeim előtt egy nagy pohár hideg kóla lebeg, amelyet egyetlen húzásra felhajthatok a célban. Valahogy végül visszatérünk a faluba, felkaptatunk a művelődési házhoz, újabb, ezúttal egy működő olajkút mellett sétálunk el. Szépen nyikorog. A célban lepecsételik az itinert, oklevél nincs, a kitűző minden távon ugyanaz. Talán a mozgalom teljesítéséért is ilyen jár, még nem tudjuk, de megbeszéljük a nénikkel, hogy ha jövőre elhozzuk a kitöltött füzetet, akkor mindenféle postai adminisztráció nélkül megoldható a kiértékelés és a díjazás átvétele. Még hiányzik a bázai kis kör, ahol egyébként a mozgalomnak nincs ellenőrzőhelye, viszont a teljesítménytúra 20 km-es távja arra megy, valamint hiányzik a Tormafölde-Vétyempuszta vonaltól nyugatra lévő karika. A ház büféje még nincs nyitva, az egyik kinti kocsmában találjuk meg az egyre erősödő vízióimat megszüntető valódi pohár kólát, aztán irány a buszállomás, ahol Repkény édesanyja éppen arra járva felvesz minket. :) Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és a túrát a rendezőknek. Vannak rendezési hiányosságok, de az is lehet, hogy ezt a túrát még ugyanúgy rendezik, ahogy eddig is tették, immár tizenöt éve. Nekem tetszik az Olajos körút, fel kell készülni napkrémmel, rengeteg vízzel, kajával és nem lehet gond.


-Kékdroid-


Képek itt: http://olajoskorut.kekdroid.fotoalbum.hu/

 
 
Gödöllő ÉjszakaiTúraév: 20102010.06.07 17:49:20

Gödöllő Éjszakai 30


Nem szeretek a szemérmetlenül közeli múltba révedni, de a mostani túrán tapasztaltak értékeléséhez szükség van rá: négy évvel ezelőtt már jártam ezen a túrán és a körülményeket nem élveztem különösebben. Pont akkor és addig esett az eső, amikor és ameddig a túra tartott, utána a napi első egri gyorshoz már csodaszép hajnali napsütésben sétáltam Gödöllőn, térdig sáros nadrágban, a bakancsomban valóságos mikro-ökoszisztémát nevelgetve. Sajnos nem sikerült akkora átélést tanúsítanom az általam különben meglehetősen kedvelt éjszakai erdő iránt, éppen azért, mert inkább az időjárástól megváltozott terepviszonyokat figyeltem – ti., hogy ne essek hasra/hanyatt. Ennek eredménye, hogy nem sok jellegzetes eseményre emlékszem a 2006-os Gödöllő Éjszakairól, legalábbis annyira biztos nem, hogy elég legyen egy beszámoló megírásához. Az emlékek helyreállítása céljából, no és persze azért, mert már nagyon régen túráztunk a Gödöllői-dombságban, kitaláltuk, hogy ez a teljesítménytúra pont ideális lesz egy kis éji sétára egyéb teendőink közepette.


Így történik, hogy kisétálunk a Keleti pályaudvar üresen kongó vágányaihoz, ahol nincs sztrájk, de pont kifogunk egy szinte vonatmentes pillanatot, csupán a 1124-es Szili ácsorog az ütközőnél és egy szolnoki személyvonat pihen a második vágányon. Lassan megtelik élettel a pályaudvar, megérkezik a mi vonatunk is és percre pontosan tartja a menetrendet Gödöllőig. Az utascserét követően nagy sivítással húz el Hatvan felé a 014-es Flirt, Kerek repkénnyel pedig megcélozzuk az Erkel Ferenc Általános Iskolát. Az éjszakai élet különös alakjainak hatására inkább nem vágunk keresztül a parkon, jó lesz nekünk a kicsivel jobb közvilágítással ellátott Ady Endre sétány is. Tájékozódási ösztönünk és a rengeteg parkoló autó segítségével sikerül azonosítani a rajthelyet: zászló lóg a kerítésen, odabent külön padoknál lehet fizetni, majd nevezni a túrára. Kerek repkényt külön köszöntik, mint a táv századik nevezőjét, megkapjuk a maga egyszerűségében is elegendő itinert. Útleírás, térképvázlat, távadatok vannak, szintadatok nincsenek, de amikor a túra összes szintemelkedése csak 350 méter, ez teljesen fölösleges is. Nagy egyetértésben elindulunk, láthatósági mellénnyel és lámpáinkban kivételesen megfelelő töltöttségű akkumulátorokkal felvértezve, bele az éjszakába.


Az éjszakai túrázást rögtön némi gödöllői városnézéssel kezdjük, elvégre valahogy ki kell jutni a városból. Viszonylag eseménymentes utunk során azért néhány biztató kiáltást bezsebelünk jókedvű autósoktól. Lassan, de biztosan megérkezünk a város szélére, itt éles kanyarral rátérünk a turistatérképen nem szereplő zöld sáv jelzésről a turistatérképen szintén nem szereplő zöld körre, a térképen Zq a jelölése. Repkény még képes a logikus gondolkodásra: a q a német Quelle – forrás szóból eredhet, és ugyebár a kör jelzés forráshoz kéne, hogy vigyen, vagy mifene. Emelkedőn caplatunk, feltűnően kevés a sár, pontosabban a vizes homok, elvégre az egész tájegységre inkább a homokos talaj jellemző. Most ezt egyáltalán nem bánom. Jobbra tőlünk házak fényei villannak fel a lombokon átszűrődve. Később ezek elmaradnak, elrobogó vonat zaja hasítja ketté az autópályán közlekedő autók monoton zúgását. Kiérünk egy tisztásra, felhőtlen, csillagos égbolt magasodik fölénk, majd újra erdőben sétálunk, meredek lejtőn kocogunk le a Pap Miska kúthoz. Tekintélyes tömeg ücsörög szanaszét – többek között a kútnál is – a pontőröktől egy-egy szelet csokit kapunk, a papírjaink bélyegzése után. Nem várjuk meg az iskolások indulását, gyorsan továbbállunk. Lehuppanunk a forrástól, átballagunk egy hosszú betonalagúton, felettünk az M3-ason száguldó néhány éji utazó suhan el. Hosszú műutas szakasz áll előttünk Babatpusztáig, utolérünk két ifjú sporttársat, egyikük mérőkerékkel számláltatja a kilométereket. Egy ideig együtt sétálunk, hol előrébb, hol hátrébb a másiktól, majd a domonyi ponton lépünk el tőlük. Babatnál majdnem sikerül elvinnem a társaságot egy bőszen ugató kutya őrizte porta felé, végül mégis a helyes úton maradunk. Az egész jó állapotban lévő épületeket végül egy dombtető felé hagyjuk el, a Magyalos névre hallgató hupliról tisztán látszanak a közeli Domonyvölgy és a messzebbi Aszód fényei. Leereszkedünk egy elkerített rét mentén, útitársaink szerint a lenti lovas komplexumhoz tartozik az egész környék.


Elérünk egy elágazást, ahol meglehetősen sokan pihengetnek, tanakodnak, ez még nem az ellenőrzőpont, csak messziről tűnik úgy. Találkozunk a csapatát kereső petamival, a fene tudja, hányadik túrája ez már ma, nem kérdezzük meg, nehogy megzavarjuk a koncentrálásban. Elindulunk, mérőkerekes útitársunk állapítja meg később helyesen, hogy a jelzés velünk párhuzamosan halad vagy ötven méterre, mi beletettünk egy furcsa S-kanyart. Visszatérünk, keresztülvágva a harmatos füvön. Felfrissít a víz, pillanatok alatt átázik a nadrágom szára. Színes kavalkád fogad, fejlámpák fénye minden létező irányból világít, mindenki megy valahol, remélhetőleg tudják, hol. Megérkezünk Domonyvölgy ellenőrzőpontra, teával, nápolyival kínálnak. Kerek repkénnyel a gyors továbbállás stratégiáját folytatjuk, mivel a viszonylag szűk helyen hirtelen nagy népsűrűség alakul ki. Újabb domb következik, jobbos-balos kanyarral kell folytatni az utat, lehet, hogy van szalag, de mi nem találjuk. Domony felől pedig egy egész népes csapat érkezik, tehát arra biztos nem kell továbbmenni. Kiválasztjuk az itiner szerint is logikus ösvényt, alig megyünk rajta ötven métert, amikor egy bokron egyértelmű sárga sáv vigyorog vissza a sötétben. Mi is vigyorgunk, visszakiabálunk a völgy talpánál bizonytalankodóknak.


Ellépünk a tömeg elől, élvezzük az éji sétát, a távoli fények látványát. Az Öreg-hegyen, a Margita gerincén adótornyot pillantunk meg, piros fényű világítótoronyként jelzi leendő útirányunkat, felettünk a csillagos ég, tőlünk keletre a Galga völgyéből szűrődik fel némi minimális fényszennyezés. Nyugatra a Veresegyház-Erdőkertes-Őrbottyán egybeépülés, azon túl pedig a főváros fényei festik sárgásra az eget. Jó érzés ilyenkor éjszaka túrázni. Egymást követően két 120 kV-os távvezeték alatt ballagunk át, egy éles kanyart követően kétszer is. Az oszlopok ijesztő óriásként tornyosulnak fölénk, a jellegzetes zúgás azonban elmarad. Lejtő következik, majd hosszú emelkedő, benőtt, egynyomos ösvényen. Itt jelentkeznek először komolyabb tócsák. Telefonálok, kicsöng, aztán az én telefonom csörög, végül nagy nehezen sikerül beszélnünk a vonal túlsó végén -rafter-rel, aki a Mátrában kirándulgat az éjszakai erdőben. Kicsit fájdítom a szívét azzal, hogy itt szinte egyáltalán nincs sár. :P Ő azóta festett kaviccsal tudná fájdítani az enyémet. :) Ballagunk tovább, ismerősként üdvözöljük a két vezetéket, majd egy újabb kényelmes emelkedő következik, fel a Margitára.


Csokit kapunk, Repkénnyel kitaláljuk, hogy jó lenne felmászni a geotorony tetejére, szép éji fényeket nézni a négy égtáj felé. A torony létrái meg is volnának, sőt, a szintek is megvannak... részben. Annyira részleges azonban az egyes szintek lefedettsége, – nem beszélve arról, hogy milyen állapotúak lehetnek a lemezek – hogy inkább eltekintünk a mászkálástól. Elbúcsúzunk a kedves pontőröktől, majd továbbsétálunk, le a Margitáról. Éles kanyarok követik egymást, pocsolyákat kerültegünk több-kevesebb, de kivételesen inkább több sikerrel. Lehet haladni. Főleg, miután megérkezünk a völgybe, ahol hosszú, egyenes, mérsékelten sáros utat kell követnünk, néha felbukkannak a Pest Megyei Piros útvonal szépen karbantartott jelzései. Erdőszélen, útkereszteződésben érkezünk a Babati templomrom című ellenőrzőpontra, ez az utolsó a cél előtt. Mécsesek mutatják az utat, elintézzük a papírmunkát, a kedves pontőr hölgy nagy vonalakban elmagyarázza a maradék utat. Betrappolunk Babatpusztára, ismerős immár az útvonal, pár órája,  tegnap este itt jöttünk szembe. Éles, nem épp agyonjelzett kanyarral hagyjuk el a 3-as főút felé vezető keskeny aszfaltutat, a piros magányosan halad tovább Máriabesnyő, Gödöllő felé. A túra utolsó emelkedőjén trappolunk fölfelé, eleinte széles, jól járható földúton, majd kevésbé széles, de még mindig jól járható vízmosásban. Az autók zaja egyre közelebbről hallatszik, végül kiérünk egy felüljáróra: errefelé halad egész nyomvonalán a legmagasabban az M3-as autópálya. Ennek örömére, no meg azért, mert szomjasak vagyunk, tartunk egy kis pihenőt, közben próbálunk valami fényképszerűt is készíteni. Továbbsétálunk az erdőbe, nem sok idő telik el és újra Gödöllő utcáit koptatjuk, a már ismert útvonalon a célig. Alszik a város, csupán néhány magányos autós suhan el mellettünk, egyébként semmi zaj, semmi mozgás a túrázók mozgásán kívül.


Megérkezünk, gratulálnak a lelkes rendezők, leülünk zsíros kenyerezni, teázni, majd ott is maradunk, így egyrészt látjuk szinte a teljes maradék mezőnyt megérkezni, másrészt a vonatot nyugodt körülmények között tudjuk megvárni. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint a túrát a Margitásoknak, kellemes, szép kör volt. A négy évvel ezelőttitől ellentétben immár túlnyomóan kellemes emlékeim lettek a Gödöllő Éjszakairól.


-Kékdroid-

 
 
Somló 15 éjszakaiTúraév: 20102010.06.02 15:17:05

Somló 15É


A nappali Jutasi Őrmester után szinte kínálta magát a lehetőség, hogy egy könnyű duplázás keretében este ellátogassunk Somlóvásárhelyre, enni egy kis somlói galuskát, inni egy kis somlói bort és mellesleg sétálni közben egy jót a somlói szőlők között. Bubu felajánlásával még autós fuvarunk is születik, így nem kell aggódnunk amiatt, hogy az amúgy kiszemelt személyvonat esetleg megkésik. Egyébként megkésett, ahogy előtte a gyorsvonatok is, meg a V63-016 vontatta tehervonat is. Ahogy közeledik a rajtidő, egyre nagyobb számú résztvevő gyűlik össze, van alkalom szétnézni a tömegtúrák jellegzetes arcai között. Az acélbetétes bakancsos pszeudokatonák, a rajt előtt magukat a mozgásképtelenség határáig lerészegítők, a 15 km-es távokra félmilliós túracuccra beruházók szerencsésen kisebbségben vannak és különben is, kell, hogy mulattasson valami a várakozás hosszú perceiben. Fagyizunk, -Dilen- meghívására, összefutunk laci069-ékkel, később dnvzolival, aki a Nagy László emléktúrával köti most össze ezt a kis éji sétát. Eljő a kilenc óra, elindulunk, laza ötösfogatban.


A Somló barátságosan, szinte hívogatóan emelkedik előttünk, a balatoni Tanúhegyek északra szakadt testvéreként az alkonyat utolsó fényeinél. Be kell vallanom, hogy még sosem jártam a hegyen, pedig elég sűrűn megfordulok ezen a vidéken átutazóban, vonattal, autóval. Most itt a nagy alkalom, lelkesen trappolok a társasággal az általam sosem járt utakon. Szőlők, pincék között, néhány derékszögű kanyart megtéve közelítjük meg az első ellenőrzőpontot, vicces, hogy még egy ilyen babatávon is látni rövidítőket – igaz, többségük sosem tudja talán meg, hogy ő most rövidített. Egy elágazásban elválik tőlünk a sárga borospohár turistaút, ez össze-vissza kanyarog a Somló oldalában a pincék közt – Magyarország legkisebb területű borvidékét elég jól feltárják a turistautak, és mindegyik sárga. Mi most épp a sárga kereszten sétálunk egy kicsit, kerülővel jutunk fel a Taposó-kúthoz, ahol az első ellenőrzőpont fogad. Megköszönik, hogy lekapcsolom a lámpámat, igaz, sok különbség nincs a lámpa működő és kikapcsolt állapotban leadott fényereje között. Meredek, köves-rögös emelkedő áll előttünk, dnvzolival kicsit ellépünk a társaságtól, a tereplépcsőket fáradtan számoló tinilányokat előzünk, majd még néhány elcsigázott túratársat. Aránylag hamar felérünk a kilátóhoz, nagy a tömeg, nem megyünk fel a kedvezményes belépő ellenére. (Ide úgyis vissza akarok jönni valami embermentesebb időszakban.) Befutnak a többiek: Kerek repkény és -Dilen- elöl, Bubu és az időközben megérkező Marosi Attila pedig utánuk, Attila gyorsan tovább is suhan. Iszunk pár korty vizet, majd továbbmegyünk, csúszós lejtőn, egykori lépcsők kitámasztó szögeit kerülgetve. Könnyebben járható úton közelítjük meg Somló várát.


A vár az általam véltnél sokkal jobb állapotban van és sokkal nagyobb is annál, mint amire gondoltam. Magas, masszív falak között visz be az ösvény, kivehetőek az egykori helyiségek, van egy magas kúp is. Ide tényleg érdemes lesz visszajönni nappal. A pontőröktől csokit kapunk, majd Bubut megvárva továbbsétálunk, szembejövők trappolnak el mellettünk nagy zajjal. Utána mi döntünk úgy, hogy az előttünk tébláboló, a hangjukból ítélve erősen beivott tinédzsereket ideje lenne megelőzni. „Né' má', ilyen igazi turisták jönnek! Hová mentek, nem arra kell menni!” Pedig nem is sietünk annyira, és de, arra kell menni. Legalábbis a kiírás szerint. :) Kiépített úton kanyarogva sétálunk le a Szent Márton-kápolna felé, még egy rövidke eltévedés is belefér, Bubu nagy bánatára, holott csak kb. kétszáz métert teszünk bele az útvonalba. A bánaton talán enyhít valamennyit a valóságos hegynyi zsíroskenyér és a málnaszörp. Valamint a jóféle somlói bor, poharakba porciózva. Kihasználom az alkalmat – nem én vezetek – és megkóstolom. Finom. (Elképzelem, ahogy a borhoz értő Kedves Olvasó a szívéhez kap, hogy egyszerűen annyit mondok egy borról, hogy finom... :)) Továbbsétálunk Doba felé, de csak érintjük a falut, mivel a hegyet körbevevő út felé kell elkanyarodnunk. Bubunak köszönhetően nem maradunk a műúton, a jelzés ugyanis betér rövid időre a szőlők közé, majd vissza.


Elérjük az utolsó ellenőrzőpontot, ez az ötödik pecsételőhely 10 kilométeren, igaz, idáig szükség is volt ennyire, innentől pedig csak egyenesen be kell sétálni a célba. Igaz, odáig még vár minket némi szintemelkedés, Repkény és -Dilen- el is húznak, alig bírjuk őket követni dnvzolival, szegény Bubu pedig még tőlünk is lemarad kissé. A Sédfő forrásig még egészen biztosan haladunk, onnantól is biztosak vagyunk – ha a térkép nem hazudik – csak éppen jelzések nincsenek. Egyáltalán. Az itinerben írt „Kőkép, S, Spohár elágazást” nem találjuk, egy „Magánterület” táblát, sorompóval és néhány csekély barátkozási hajlamot mutató rottweilerrel viszont igen. Visszafordulunk, találunk egy utat, ez lehet a leírásban szereplő második Y elágazás, sőt, több túrázó határozottan állítja, hogy mi a jó úton megyünk. Igaz, van olyan is, aki szerint a helyes út a rottweiler-tanya felé vezet, később a mérges kutyaugatásból ítélve valóban megpróbálták az átkelést arra. :) Rátérünk a cél felé vezető jelzetlen, hosszú egyenesre, innentől már nincs sok hátra és megérkezünk újra Somlóvásárhelyre.


Itt megint szerencsénk van a sorállással, néhány perc alatt elintézik az adminisztrációt, majd egy kávé elfogyasztása után csatlakozom az odakint somlóit eszegető lányokhoz. Dnvzoli elbúcsúzik, jó utat kívánunk neki, majd megvárjuk a kissé rosszkedvűen visszatérő Bubut, akinek a kedélyén sokat javít a szolgáltatás. :) Közben -Dilen- jóvoltából váltunk pár szót a Baji vadászház környékén kirándulgató Tincával, csak mellesleg elkottyintjuk neki, hogy milyen jót eszegetünk errefelé. Utána a Bubumobil visszarepít Veszprémbe, ahol még igen kalandos útvonalon érkezünk vissza szálláshelyünkre. Igen kellemes, jópofa kis túra ez a Somló 15É, már a helyszín különleges mivolta miatt is érdemes eljönni – nem sok teljesítménytúra vagy túramozgalom köthető ide. Köszönöm a társaságot mindenkinek, valamint külön köszönöm a fuvart Bubunak!


-Kékdroid-

 
 
Jutasi Őrmester Benedekhegyi kŐrjárata 25Túraév: 20102010.06.02 15:06:04

Jutasi Őrmester 2010


Napsütés, pattogós katonazene – hangszóróból –, néhány egyenruhás és néhány civil rendező, rövidke sorbanállás, igaz, ebből rögtön három is. Ők fogadnak nem túl korán reggel a veszprémi várban, a Tűztorony alatti kertben. A kilátás bámulása most nem vesz el értékes perceket a szintidőből, mivel rajtidőt és bélyegzést csak odakint, a Hősök Kapujánál kapunk. Kihasználjuk a lehetőséget, a toronyból nézve közvetlen alattunk fekszik a macskakővel kirakott Óváros tér, körülöttünk a város a reggel halvány fényeiben. Észak és nyugat felé pedig a Bakony hosszan elnyúló vonulatai kéklenek, Herend felett szivárvány ível az égen. Kigyönyörködjük magunkat, elindulunk: Hevér Éva, -Dilen-, Kerek repkény, Bubu, Dénes és én. Leballagunk a hangulatos térre, szűk sikátorban ereszkedünk le egy lépcsőn. Ódon hangulatú utcákon, kertkapuból nyíló ösvényen, felújított parkon, gyér vizű patak szegélyezte járdán: Veszprém rejtett zugain keresztül jutunk el az Aranyos-völgybe. Ez a Fenyves út, a Séd folyik erre, bővizűbben, mint ahogy valaha is láttam. Mi elhagyjuk a völgyet, enyhén benőtt, meredek, de egész rövid kaptatón érkezünk meg a Jutasi útra, erre járnak a helyijáratok a vasútállomás felé és erre találjuk a Megyei Levéltárat is, az első ellenőrzőpontot.


Bemegyünk, kapunk egy-egy pecsétet, megnézzük az előtérben berendezett kiállítást – a Veszprém megyei németajkú lakosság történetével foglalkozik. A szellemi utánpótlást némi fizikai utánpótlás követi, a kirakat felirata szerint igazi főzött fagyot eszegetünk az utca túloldalán. :) Lakótelepen sétálunk tovább, alacsony, néhányemeletes panelépületek, nemrég felújított burkolattal, szigeteléssel. Elérjük a körgyűrűt, legalábbis az északi ágát, a 8-as főút dél felől kerüli meg a várost. A szalagok az út túloldalára hívnak, betérünk a bozótos, sűrű aljú erdőbe, megérkezünk a Rab Mária-forráshoz. Az egykori kegyhely pompája mára megkopott, de lelkes embereknek köszönhetően a betonakna környéke legalább tiszta, rendezett, néhány virágcsokor is került a kereszthez. A forrás maga nem működik, legalábbis a foglalat száraz, az aknafedél elcsúszott, de nem nézek le a sötétbe. Sétálunk tovább, ligetes erdőben, magasfeszültségű távvezetékeket kerülgetve. Egészen pontosan csak egyet, a Litér-Hévíz 400 kV-os vezetéket, ezt viszont jó sokszor látjuk még ma. Kiérünk egy tisztásra, előttünk a 20-as vasútvonal töltése zárja a közelebbi láthatárt, mögötte az Eplény feletti hegyek emelkednek a távolban. Kicsit kevésbé távol egy M41-es mozdony kapaszkodik fel a vonalon Zirc felé, Bubu helyesen állapítja meg, hogy nagyon megkésett személyvonatról van szó. Elérjük a töltést, itt néhányan felkapaszkodnak, hogy a sínek mentén érjenek be az állomásra és itt jövünk rá, hogy korábban el kellett volna kanyarodni a leírásnak megfelelően. Visszasétálunk, néhányan a pályán maradnak, nekünk így jobb lehetőségünk van biztonságos távolságból, bár ellenfényben fotózni a 030-as Gigantot, amint lassan gördül be laza húszkocsis tehervonatával. Besétálunk az állomásra, a váróteremben vasúti életképek, bentebb mindenféle relikviák, igazolványok, táblázatok sorakoznak az ellenőrzőponton, szép vitrinbe rendezve. Van mit bámulni. :) Továbbsétálunk, Jutaspuszta felé elhagyjuk az állomást, a megfutamodás elleni védelem jegyében minket még átenged a váltókezelő, de a mögöttünk érkező két sporttársat már megállítja, ha megszaladna, nehogy elvágja őket az amúgy megálló gyorsvonat.


Az itiner szerint „csúnyaságával már szinte festői képet mutató vastelep” mellett érjük el az egykor önálló falut. (Veszprém mostani vasútállomásának a neve is Jutas, később Veszprém külső volt; a Veszprém nevű állomás az alsóörsi mellékvonalon állt.) Besétálunk a szellősen épült házak között, egészen a Spion Tanyáig, amely nem kémbúvóhely, hanem kocsma, méghozzá alagsori, viszont igen finom, meleg teával kínálnak a pontőrök. Melegben márpedig meleget kell inni. Az ivó után jön a könyvtár, ez most nem kulturális metafora, hanem tényleg a könyvtárnál van a következő ellenőrzőpont, nagyjából kétszáz méterre az előzőtől. Itt csokit kapunk, finomat, de van játszótér is, le lehet ülni egy kicsit hintázni. Tovasétálunk, irány az ejtőernyős emlékmű, itt kapunk választ arra is, miért változott meg az útvonal és mi is az az Okos menyét.


Láttam már olyat, hogy eltereltek teljesítménytúrát megáradt patak miatt. Láttam már olyat is, hogy eltereltek teljesítménytúrát vadászat miatt. Sőt, olyat is, hogy eltereltek teljesítménytúrát természetvédelmi okokból. Olyat azonban még sosem láttam, hogy hadgyakorlat miatt lett volna szükség útvonalmódosításra. Senki ne értsen félre – én örülök neki, enélkül szegényebb lennék egy élménnyel. Az emlékműnél katonai ellenőrzőpont vár, másokat, továbbá egy túrázós is, minket. Az itt pontőrködő alezredes úr előadását az emlékműről még éppen lehet hallani a rotorzaj mellett. A hely előnye, hogy kiváló katonaszakmai rálátást nyerünk a felszállni készülő Mi-24 helikopterekre. Megvárjuk, ahogy szépen, egyesével felemelkednek, teljesítménytúrán ritka látvány. Lenyűgöző.


Továbbsétálunk, immár az elterelt úton, újra keresztezzük a vasútvonalat, itt -Dilen-nel elszakadunk kissé a többiektől, pontosabban a többiek szakadnak le tőlünk. Az erdőben a szalagokat prímán lehet követni, még a távvezeték nyiladékát is megússzuk, ugyanis a leírással ellentétben a szalagozott út közelebb halad a vasúthoz. Sebaj, még a sár is jobb, mint a kábelek sercegését hallgatni (hű, ez nekem valamikor vizsgakérdés volt, hogy miért is serceg a kábel). Azért, hogy ne érezzem annyira kényelemben magamat, egy pocsolyán való átugráskor az utolsó pillanatban megcsúszik alattam a talaj és szépen seggreülök, majd a kikászálódás során belelépek teli talppal a pocsolyába. A szép, színes térképem csupa sár, az itiner kicsit kevésbé. Ez az én formám. A Doni-kálvária első néhány stációja után leülünk megvárni a társaság mögöttünk érkező tagjait, néhány percen belül meg is érkeznek, Repkény szorgosan fotózza a kálvária tábláit. Dél felé battyogunk tovább, előttünk félelmetesen komor az égbolt, nagyon reménykedem abban, hogy ha lesz is vihar, gyorsan elvonul felettünk. A reményeim valóra válnak, egy csepp esőt sem kapunk egész nap.


Murvabánya mellett vár a következő pont, kitölthetünk egy tesztet a kálvária tartalmából, hatan csak összeokoskodjuk a helyes válaszokat, ha Tinca itt lenne, még trükközni sem kellene. :) Otthagyjuk a kitöltött kérdőívet, átkelünk a 8-as út fölött, leereszkedünk újra a Séd völgyébe, előttünk a Csatár-hegy és egy feltűnő, kiemelkedő kőalakzat. A hegyre nem egyenesen kell felsétálni, előtte még érintjük a Csatár vízellátását biztosító kártyás vízvételi állomást. A mágneskártyát egy leolvasó elé kell tenni, ha van rajta egyenleg, akkor folyik víz a csapból, ha nincs, vagy nincs kártya, akkor nem. Mindenképpen közelebb van, mint a Laczkó-forrás. A túra szervezői jóvoltából idekötöttek egy kártyát, a rajta álló szöveg szerint a túrázóknak és minden errejárónak. Szép gesztus. Átkelünk a bőszen robogó Séden, elkezdjük a hosszú és nyílt kaptatót a Csatári kápolna felé, ez a túra egyetlen komolyabb szintemelkedése. Elég is mostanra. :) A kápolnában újabb ellenőrzőpont vár, pogácsával és édes kiflivel kínálnak, jólesik. Nem időzünk sokat, kitaláljuk, hogy a kilátónál jobb lesz megállni pihenni. Felsétálunk, a kápolnától már alig van emelkedő, szándékosan nem nézek nagyon körül, amíg el nem érjük a Cholnoky-kilátó legfelső szintjét. Van mit nézni: kelet felé Veszprém házai sorakoznak, a húszemeletes csúfság szinte uralja a látképet, de ellensúlyozzák a templomtornyok, a Tűztorony, a Vár. Dél felé már a Balaton feletti hegyeket nézhetjük, északon a Bakonyt és az elhúzó harci helikoptereket. Nyugaton már nincs szivárvány, sőt, a Kab-hegy jellegzetes adótornya sem bukkan fel a felhőben.


Csatár hétvégi telkei között egyszer nézzük be az utat, természetesen én tévesztek, természetesen akkor, amikor Dénes már megdicsér, hogy eltévedés nélkül képes vagyok elöl menni. Elhagyjuk a lakott vidéket, belépünk a Terekes-völgybe: kiszáradt patakvölgy fogad és számtalan érdekes sziklaalakzat. Az egyik tövében ellenőrzőpont vár, ők egy fénymásolt ismertetőt adnak a szikákról az igazolás mellett. Találunk néhány habszivaccsal fára erősített jelzést, nagyon kreatív megoldás, bár, nem túlságosan időtálló. Elkanyargunk a völgyben, hosszan, végig lejtőn, kivéve, amikor a hegy felé kerülünk ki néhány kidőlt faóriást. Az Ördögrágta-kőnél érkezünk ki a völgyből, az itteni pontőr gyümölccsel kínál, kettővel fejenként, legalább. Elfogadok egy almát és egy narancsot, szükség van mindenre, ami élelem is és folyadék is egyben. A túra egyetlen komolyabban sáros másfél kilométere következik, amikor újra átkelünk a főúton, akkor már járhatóbb terep fogad. Megússzuk a gázolást, besétálunk a Gulyadomb alá, ahol a Laczkó-forrás és a Kiskuti csárda is szerepelnek egy Kresz-táblán. Utána egyszerűen beülünk a csárdába, elfogyasztani a szervezők jóvoltából kapott virslit – mivel rettentő hosszú sor alakul ki mögöttünk, fröccsöt kérni már nincs pofám. Leülünk, eszegetünk, Hevér Éva és Bubu pont akkor érkeznek, amikor mi indulnánk. 


A túra vége következik, a régi vidámparki út felújítása miatt lakóövezetben talpalunk el az Állatkert bejáratáig, onnan átkelünk a viadukt alatt és újra a Sédet követjük a Benedek-hegyi kanyar felé. Látnivaló mindenütt van, itt például a Margit-romok, őket szépen újítják most; valamint egy sokkal prózaibb objektum – még sosem láttam, hogy a kiskert egy hídon közelíthető meg a hozzá tartozó lakásból, ráadásul a kert hátsó kerítése a Benedek-hegy húsz méteres sziklafala. Megkerüljük a Várnak alapot adó impozáns sziklatömböt, a piarista gimnázium egykor sokkal szebb napokat látott épületénél kell betérni. Kicsit kanyargunk a romos külsejű épületek mellett, majd egy hirtelen kezdődő lépcsőn mászunk fel a Vár falának nagyjából a közepéig. Itt egy masszív kapu nyílik, be a várba, majd a gimnázium használaton kívüli, üres épületében bukkanunk fel, alig pár percnyire a céltól. Csoda gondolta volna, hogy ilyen titkos útvonalak is léteznek, de most már gyanús minden rés a sziklák között. :)


Addig ott a Szent György-kápolna, átverekedjük magunkat az esküvőre érkező társaságokon, megnézzük a város egyik legrégebbi épületét, amely még nagyjából egyben maradt. Szép, bár kissé steril a bemutató, éppen tele van emberrel. Pecsételést követően gyorsan kihátrálunk, Bubuékat kissé hátrahagyva, négyesben érkezünk a célba. Megkapjuk az igen ötletes díjazást, az oklevélen egy baka gratulál a kemény helytállásomért. (Közben kapjuk az információt a Kinizsizőktől, hol tartanak. :)) Kitűző jár még, aztán nagyjából nyolcvan méter sétát követően – és vagy négy menyasszonyt kikerülve – megérkezünk a Repkény-palotába, ahol némi pihenő jár, egészen az esti, következő túráig. Köszönet a túra rengeteg szervezőjének, hogy ilyen színvonalas, kellemes útvonalú túrával nyűgöztek le. Itt mindenki megtalálta a számítását, akár a természetben való kirándulásra vágyott, akár építészeti-történelmi emlékeket szeretett volna látni. Kaptunk részletes útleírást, táblázattal a megtett távokról (szintről nem, de az alig van az útvonalon) és kaptunk egy szép, színes-leírásos térképet, a szolgáltatás pedig átlagon felüli volt. Köszönöm továbbá a társaságot Kerek repkénynek, -Dilen-nek, Hevér Évának, Bubunak és Dénesnek, gratulálok a táv minden teljesítőjének.


-Kékdroid-

 
 
Karszt teljesítménytúrákTúraév: 20102010.05.26 17:48:06

Karszt 70


Prológus


Aggtelek. Osztálykirándulás, családi kirándulás. Valamivel később Kéktúra, rá két évre magántúra, csak úgy, mert kedvem volt. Néha a kezem ügyébe akad a vidék térképe, nézegetem, kitalálok útvonalakra lehetőségeket, kapcsolódó logisztikát. A Karszt út a határ túloldalán, a Csengő-tető, a tornanádaskai szárnyvonal beutazása és valami túra utána, ezek fordulnak meg a fejemben. Ehhez képest tavalyig semmi, akkor teszünk egy barlangi sétát, utána vágyakozva nézegetem az ismeretlen és ismerős irányok felé induló turistautakat. Jön a hír, hogy lesz itt teljesítménytúra: vidámság, öröm. Kerek repkény még annyiszor sem járt az Aggteleki-karszt területén, mint én. Elmegyünk, hajt a kíváncsiság.


Indulás


A kávé Ózdig sem tart ki, a kátyúk kerülgetése tart ébren. Bánrévén megússzuk az öröksorompót. Aggtelekre érve ismerősökkel találkozunk, rögtön a parkolóban: Nagy Attiláék készülődnek, összefutunk még SzLA-val és cr_lupinnal. Elintézzük a papírmunkát, kedves, lelkes rendezők írnak fel egy nagy papírra, később tudjuk meg, a hosszútávon ma tizennégyen indulunk el. Feltűnik a rendezésben résztvevők nyakában lógó igazolvány, SzLA homályosít fel, hogy a Gyalogtúrázók XVII. Országos Találkozójának része ez a túra is. TúrÁSZ odajön hozzánk, gyorsan felírja a papírról hiányzó 10-es ellenőrzőpontot, lemaradt a Szalamandra-ház, most megvan. SzLA ránk néz: indulunk? Indulunk. A barlangtól kapaszkodunk fel a tetőre, csodaszép kilátás nyílik a falu körüli rétekre, szántókra, az azon túli dombokra. A messzeségben a Bükk vonulata kéklik. Egy ideig Aggtelek házaival párhuzamosan botladozunk a karros terepen, majd belépünk a sűrű, sötét erdőbe. Széles, jól járható gyalogút vezet Jósvafőig, jelzések térnek le a kékről, mi kihasználjuk a rendezőség ajánlotta kerülőutat, nem megyünk le a Kecső-völgybe, nem szeretnénk rögtön az elején csuromvizesek lenni. Szépen lassan megérkezünk az áthelyezett első ellenőrzőpontra, amely így vagy két kilométerrel előrébb került. Kapunk bélyegzést, lesétálunk a barlang bejáratához.


Megint az Északi Zöld


Érintjük az ébredező Jósvafőt, Tengerszemestül, majd meredek ösvényen kapaszkodunk ki, mellettünk az aggteleki országút szerpentine kanyarog, batár turistabusz szuszog fel a parton. Mi is szuszogunk, kicsit odébb a műút hágójánál magasabban sétálunk a sziklák között. Vörös-tó következik, először a talaj miatt valóban vöröses színű állóvízzel, másodszor a barlang itteni bejáratával. Pontőrök várnak, Csocsó szeletet kapunk tőlük. Finom. Visszasétálunk a tó mellett a jelzések elágazásához, rátérünk a zöldre. Természetesen emelkedik, néhol a fától-fáig elvet követi az erdőben. Szép vidék. Megérkezünk a Béke-barlang egyik bejáratához, sehol egy lélek rajtunk kívül, csak egy benőtt víznyelő és egy lezárt épület. A jel balra kanyarodik, követjük az elmocsarasodó, dagonyás utakon. A dagonyát szó szerint kell érteni, vaddisznók, szarvasok nyomait lehet észrevenni a bokáig érő, feldagasztott sárban. A haladás is éppen, hogy megy valahogy, leginkább lassan. Amikor már kezdeném unni, akkor erős balos kanyart vesz az út, zöld négyszög jelzés visz egyenesen az Éger turistaház felé, nekünk nem arra kell menni, hanem fel, az újonnan festett sávon és a néhol még megtalálható régi háromszögön a Pitics-hegyre. Egészen barátságosan meredeken kapaszkodunk egyre feljebb, végig erdőben, a fák hol sűrűbben, hol ritkábban szegélyezik a csapást. A hegytetőn ellenőrzőpont, a Borház-tető távolságát kell fölírni egy olyan irányjelző tábláról, amelyhez hasonlót utoljára a Zemplénben láttam... ez itt az Északi Zöld, őt követjük egészen hosszan.


Kerek repkény felmászik a rozsdaette kilátóra a hegy tetején, lelkendezve jön le, dél felé csodaszép a kilátás szerinte. Most zselé vagyok, nincs kedvem kilátózni, látva a létrák közti fordulókat. Lebattyogunk a hegyről, a turistaház már látszik, amikor kiszalad a lábam alól a talaj, ma először, de nem utoljára. Rendkívül elegánsan a kezemet a nadrágom szárába törölgetve érkezem a pontra, kis lemaradásban a többiektől. Terüljasztalkámmal fogadnak a rendezők: van zsíros, vajas, lekváros kenyér, nutellás háztartási keksz, savanyúság, inni pedig limonádé. Megállunk falatozni, közben megérkeznek azok a túratársak, akikkel a hegyen találkoztunk, hozzák Kerek repkény túrabotját. Ezúton is köszönet érte! :) Jóllakunk, indulunk. A jelzés réteken, ligetes erdőn vezet keresztül, nagyszerű kilátás nyílik minden égtáj felé. Délen a Bükk vonulata kísér, északon az Érchegység csúcsai sorakoznak, SzLA mutatja, melyik a Kloptány. Előttünk a Szalonnai-hegység legmagasabb hegyén, a Csengő-tetőn álló adótorony mutatja az irányt, kicsit közelebb a következő ellenőrzőpontot látni. Trükkös kanyarhoz érkezünk, a precíz irányjelző táblát játékos kedvű helybéliek vagy hasonlóan játékos kedvű turisták 90°-kal elforgatták, így a kanyar ténye nem lesz mindenkinek egyértelmű. Nekünk az, továbbhaladva a bozótosban találunk is egy rejtőzködő jelzést, megérkezünk Tornakápolna szélére. A faluba most nem megyünk be, a következő dombtetőről látszanak a háztetők, saccra harminc épületet számolok meg. Fenyvesben sétálunk tovább, már éppen kezdeném hiányolni a hegytetőt és sokallni a lejtőt, amikor megjelenik az adótorony, szinte az orrunk előtt. Felsétálunk.


Vissza a Karsztvidékre


Körpanoráma fogad az adótoronynál. A látvány ugyanaz, mint a dombok gerincútján, csak sokkal teljesebb: kelet felé kiegészül a Rakaca-víztározó és az Esztramos látványával, odébb a megáradt Bódva völgye húzódik. Észak felé a közelben észrevehetőek a Jósva-völgy apró falvai: Szinpetri, következő úticélunk, Szin és kicsit arrébb Szögliget. Felírjuk az aktuális kódot az itinerre, elhagyjuk a zöldet, hadd kanyarogjon tovább, Perkupa felé. Sétálunk lefelé, erdőben kanyarog az út, egészen hosszan, majd egy patak felázott talajú völgyében lyukadunk ki. Átkelünk, majd rövid kavarás, keresés után megtaláljuk a jelzett utat, amely a változatosság kedvéért tiszta dagonya, teheneket hajthatnak erre. Vele párhuzamosan gyalogösvény kanyarog a domb oldalában, ezt követve bukkanunk ki a Szinpetri feletti dombháton. Innen csak le kell gurulni a faluba, én ezt annyira komolyan veszem, hogy újra dobok egy hátast valami vizes fűcsomón. Megint. Szépen, sárosan trappolunk be az aprócska faluba, ahol megrohanjuk az első nyomóskutat, vizet töltünk, megmosakszom. Helyreállított komfortunkkal elindulunk az ellenőrzőpontra, megszemléljük a kocsmát, sajnos csak kívülről, a négy órai nyitást nem lenne jó megvárni. Hiányzik egy kávé. A ponton megint kedvesek, aranyosak, begyűjtünk egy szelet kókuszos rudat. Szegényes, de rendezett porták között sétálunk ki a faluból, frissen felújított, meredek aszfaltút vezet a temető felé, rátérünk, hogy vízmosta, sziklás, hasonlóan meredek szekérútra térjünk le róla. Tőlünk balra, nyugat felé Szinpetri temetője terül el a domboldalon, a sírhelyek között széles hézagokkal. Helyi szokás.


Az előttünk álló emelkedő kiérdemli a túra legcsoffasztóbb emelkedője megtisztelő címét. Meleg van, áll a levegő és folyamatosan fölfelé kell menni, sokáig. Visszafordulva egy óriási foltos szalamandrát látunk meg a szemközti dombtetőn, nem messze attól a dombháttól, ahol az útvonalunk is vezetett. Nem kell megijedni, nem egy B kategóriájú horrorfilmbe csöppentünk, nevezett kétéltűt kőből rakták ki szorgos kezek. :) Valahol itt előz meg egy gyorsléptű úriember, ötletes védekezést talált a tarkójára a nap ellen. Menetelünk tovább, éles kanyarok követik egymást, majd erdőben emelkedhetünk egyre magasabbra, töbrök, óriási víznyelők szegélyezik az utat. Olyan, mint a Bükk-fennsík, de mégsem egészen olyan. Jelzés érkezik balról, a Kéktúra széles útjába csatlakozunk, a széles úton még szélesebb pocsolyák nehezítik kissé a haladást, az erdőből kiérve lápos, zsombékos terepen mehetünk tovább. A haladást nehezíti a gyönyörű panoráma, a képeslapszerű táj. Mennydörgés szakítja meg az idillt, nemsokára a villámok is látszanak, Rozsnyó környékén jó kis vihar lehet. Bízunk abban, hogy nem látogat ide, vagy legalábbis ezt akkor teszi, amikor mi már a szelcepusztai esőházban, védett helyen pihenünk.


Hegyek között, völgyek között


Szelcepusztát egyébként innen már nagyon hamar elérjük, az esőházban a pontőr hölgyek várnak kedves szavakkal, zsíroskenyérrel, nutellás keksszel, sok-sok limonádéval. Szükségünk is van az élelemre, eddig nem sokat álltunk meg enni. Újra utolérnek Nagy Attiláék, Derenkig kísérgetjük egymást, majd Szádvár környékén végleg ellépnek tőlünk. A pihenő után végre lejtős úton haladhatunk, az út mellett az aggteleki Jurassic Park üzemel, a betongerendák közé sűrűn rakott, ujjnyi vasrudak félelmetes jószágok kitörését kell, hogy meggátolják. Leereszkedünk a Ménes-völgybe, megnézzük a Kéktúra egykori útvonalának a bejáratát: SzLA még arra teljesíthette a távot, amikor én jónéhány évvel később erre jártam, már komoly tábla figyelmeztetett a terelésre. Elsétálunk a Puska Pál-forrás mellett, bőven zúg a víz a kifolyón és mellette mindenütt. Később elhagyjuk a völgyet, Derenk felé tartunk a fenyvesben.


A romfalu megnevezés nem teljesen helytálló, ugyanis romjai csak az egykori iskolának vannak, a házakra csak néhány helyen utalnak az egykori alapozás nyomai, valamint néhány tábla, messziről veszélyes anyagra figyelmeztető jelzésnek tűnnek. Közelebbről már látszik: a táblák azt mutatják, kinek a háza állt itt és hová telepítették át. Derenkből nem sok maradt. A Kéktúra bélyegzőhelyénél megállunk felírni az itinerre a szükséges információt, sőt, még bélyegzünk is rá, ha már van nálunk tintapárna. Elhagyjuk a szomorkás hangulatú helységet, nem sokkal később útkereszteződést találunk, észak felé eljuthatunk a Csempész-barlang felé, azon túl pedig Szádalmás felé ereszkedik a köves út. Innen már percek kérdése elérni Szádvárat, már messziről látni a falmaradványokat a hegy tetején. Felmászunk a romhoz, tartunk egy kis pihenőt, a kilátás miatt megéri. Repkény kinéz a falak felé is, én addig újabb adag kalciumos vizet készítek elő. Dél felé a Csengő-tető és a Szalonnai-hegység tornyosul, keleten Kassa kéményei ontják a füstöt. Körülöttünk pedig hegyek mindenütt, dél felé nyílik meg a völgy, ahol Szögliget házai sorakoznak. Lesétálunk a várból, a sziklák felé annyira elbambulok, hogy újra hanyattvágódom, a mai napon harmadszor. Felpattanok, mehetünk tovább, hosszasan a lejtőn, immár nagyon odafigyelve. Erdészeti utat találunk, éles balkanyart kell venni, ez az út visz le a Szalamandra-házhoz. Elsétálunk a biztató nevű Tetves-forrás mellett, most nem kell attól tartani, hogy kiszáradt lenne, de nem állunk meg vizet tölteni: van bőven nálunk és a ponton is kapunk inni. A pontőrök a félliteres gyümölcslén kívül (nem valamilyen ízű lötty, hanem minőségi gyümölcslé) újra kókuszos édességet adnak, Isten tartsa meg jó szokásukat. :) Nagy lelkesedéssel besétálunk a turistaházba, hátha adnak kávét. Szerencsénk van, óriási, ugyanis a büfében nincs kávé, a recepción viszont van és hajlandóak is főzni nekünk. Nagy örömmel kortyoljuk el, majd érzékeny búcsút veszünk a hölgyektől és a két pontőrtől. Idáig elfelé jöttünk Aggtelekről, innentől visszafelé talpalhatunk Aggtelekre. Talpalunk, szemből két túratárs érkezik, ők is a hosszútávon vannak, de náluk nincs táska, meg úgy általában semmi cucc. Húú, de laza, gondolnám, aztán kiderül, hogy Szelcepusztán hagyták. Ügyes. ;)


Visszasétálunk a Ménes-völgyön keresztül, mellettünk patak rohan, majd egy felduzzasztott tó partján találunk szépen kiépített szúnyogetető helyet. Bezárul a kör, visszatérünk a kék jelzés elágazásához, ahol pár órával ezelőtt elkanyarodtunk. Újra érintjük a forrást, most iszom pár kortyot belőle, finom, jéghideg a víz. Felsétálunk Szelcepusztára, nagy örömmel fogadnak, megtudjuk, hogy a Szelce-völgy felé is bátran mehetünk tovább, nem jobb és nem is rosszabb, mint a terelésre kiírt kék jelzés. Ránézésre rövidebb, viszont sokkal látványosabb: ezt választjuk. A két srác mögöttünk ugyanígy tesz, mint azt később meglátjuk, a nyomokból ítélve mi sem az elsők között járunk erre ma. Hosszan kanyargunk a völgyben, mellettünk sziklás, karsztos hegyoldal észak felé, sűrű erdő dél felé. Előttünk pedig a délutáni, lemenőfélben lévő Nap korongja és jó sok víz. Az út állapota egyébként nem sokkal rosszabb, mint a mai nap során bármelyik útnak volt, sőt, néhány trükkösebb gázlótól eltekintve még jobb is. A második ilyen gázlónál nem tudunk kerülni, vagy a zsombékban ellépkedni: tényleg gázolni kell, bokáig merülünk a hideg vízben. Gyorsan elszüttyögünk, hogy valamelyest száradjanak a cipőink. Közeledünk Jósvafőhöz, ezt nem a templomtorony, vagy háztetők látványából lehet tudni, hanem a hucul ménes látványából. A lovakat most nem látogatjuk meg, éles kanyarral letérünk a sárga jelzésen, majd egy meredek, igen látványos parton leereszkedünk a Tohonya-patak szurdokába. Ez az útvonal egyik leginkább hatásvadász szakasza: mély, sötét szurdokvölgy, szikás úttal és a mindenütt folyó patakkal. Ügyességi szakasz következik, ki tudja úgy átugrani a vizet, hogy nem ázik be bokáig újra a lába. Megoldjuk, párszáz méter után kikapaszkodunk a szurdokból, éppen ott, ahol már a patak amúgy sem az úton folyik. A Szabó-kút nyelője következik, mellesleg ellenőrzőpont, mellesleg az utolsó a túrán. Felírjuk a kódot, elsétálunk pár víznyelő mellett. Aztán egy víznyelőn át, legalábbis a tanösvény táblája szerint, majd egy kissé susnyás lejtőt követően megérkezünk Jósvafőre. A buszmegállóban várakozó két rendező segít abban, hogy ne az eddigi sárga jelzést kövessük, mert csak egy szép, ám fölösleges kört tennénk meg vele, hanem menjünk tovább, ki a faluból. A térkép nekik ad igazat: a mi utunk majd később következik. Ismerős hágóba kell felkapaszkodni, majd ismerős út vezet a Baradla Vörös-tói bejáratához.


Sárga, de melyik?


Errefelé a térkép szerint a tanösvények és a sárga sáv jelzések szoros kapcsolatban állnak egymással. Ez itt például a papírforma szerint a Baradla-tanösvény. Egészen a Borókás-töbörig minden rendben is történik: szép erdei úton ballagunk a lemenő Nap fényében. A barlangnál Kerek repkény felolvassa a követendő irányelvet: „most már végig a S– a vezetőd.” Itt következik a „Szövegértés és az itiner helyes értelmezése” című fejezet, a kezdő teljesítménytúrázó kézikönyvéből. Ugyanis a szöveg folytatása leírja a követendő utat, mi viszont a térkép szerinti sárga sávra hagyatkozunk. Ezzel nem is lenne gond, ám a térképem hat éves és azóta bizony történtek változások, például ezen az úton is. Mi lelkesen továbbmegyünk a sárgán – miután meggyőződünk arról, hogy a másik úton csak K+ jelzés van eleinte. A töbörből egy őz néz mereven, füleit néha hátracsapva. Magában biztos visít a röhögéstől, nem mi vagyunk az első túrázók ma, akik erre tévednek. Mi követjük a kissé régi, majd feltűnően régi sárga jeleket és a távvezeték térképen is jelzett elágazásánál tartunk, amikor rájövünk, merre is lett volna a helyes út. A térkép alapján viszont prímán követjük az itt már egyáltalán nem létező sárga sávot és visszatérünk a helyes útra, ahol az megérkezik az országút felől. Ezt is láttuk, még csak nem is volt csúnya az út, bár, ha egyenesen maradunk, előbb-utóbb eljuthattunk volna Trizsre, esetleg Imolára is. Szép vidék a Galyaság. :) A korrekció után már minden különösebb esemény nélkül követjük a nyomokat a letaposott fűben, egészen az Aggtelek tábláig, onnan pedig bekevergünk a szalagok mentén a célba. Néhány lelkes túrázó a Tó-hegyi-karrmezőn bóklászik, élénk színű pólók virítanak a fehér sziklák között. Kikerüljük a színpadot, a sörsátrat és az édességes pavilont, feliratok sokasága mutatja a célt. Itt némi bizonytalankodást követően megtaláljuk a tényleges célt jelentő asztalt, lelkes rendező ír nekünk oklevelet, kapunk kitűzőt is. Ipari kémkedés címén lefotózom a 70-es táv nevezőinek listáját, amikor éppen beérkezik egy pár, ők is a 70-esen. Kapunk némi paprikás krumplit, finomat, meg jó meleg teát. Megvacsorázunk, majd búcsút veszünk SzLA-tól és a rendezőktől. Még szerzünk egy kávét a találkozgató, (bőszen cigarettázó, khmm) gyalogtúrázók között sorbanállva a büféből, majd visszasétálunk a parkolóba. Vidám kis túra volt, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és SzLA-nak és Nagy Attiláéknak, amikor éppen találkoztunk. :) Köszönet továbbá a rendezőknek, néhány apróságon még lehetne javítani, de voltaképpen semmiben nem szenvedtünk hiányt: gyönyörű útvonal, bőséges szolgáltatás, szép díjazás. Néhány plusz ellenőrzőpont (akár bója vagy valami kód) még talán belefért volna, főleg az utolsó szakaszra, valamint néhány helyen egy-két szalagot elviselt volna az út, főleg ott, ahol várható volt, hogy a mezőny vége már sötétben érkezik. Külön szeretném ezúton is megköszönni Tibetnek az előjelentkezés intézését. Hazafelé azon spekulálunk, hogy jövőre vajon mekkora esélye lesz egy következő rendezésnek...


-Kékdroid-

 

 
 
Egri BükkTúraév: 20102010.05.26 17:36:10

Egri Bükk 30


Öten érkezünk a túrára busszal Felsőtárkányba, a busz többi utasa jórészt a péntek esti lázból erős másnapos tüneteket produkáló gyerek. Felsétálunk a rajtba, a szállóból kíváncsi tekintettel figyeli az érkezőket az álmos tekintetű recepciós. Benevezünk a közepes távra, délutánra még sok tennivaló vár otthon, egy kényelmes 30-as azonban belefér. Megkapjuk az egyesített 30-as és 50-es itinert egy eléggé vázlatos térképpel az útvonalról, amelyet némi szöveg támogat meg. Szerencsére a jelzések végig tökéletesen követhetőek és még szalagozást is találunk néhány trükkösebb ponton – annak, aki először jár a Bükkben, szüksége lehet valami támpontra. Rögtön az elején, ahol a P+ a tábor fölé kanyarodik, mi is elsétálunk rosszfelé egy kanyarban, nagyjából harminc métert. Kerek repkény még időben kapcsol, emlékezve a tavalyelőtti tévesztésre ugyanitt. Baktatunk tehát tovább a jelzett úton, dagasztva az agyagos sarat, amelyen az elmúlt napokban népes csoport járhatott: rengeteg nyomot találunk a Török út eléréséig. Ami emellett feltűnik, az a mellettünk húzódó mély árokban lezúduló rengeteg víz. Felérünk, a pihenőhelyen megállunk, két kalciumos pezsgőtablettát dobunk fél liter vízbe, hogy kicsit visszafojtsuk az allergiát. Irány a Völgyfő-ház, a tarvágásoknál csodaszép kilátás nyílik a Bükk-fennsíkra, a Kövekre, páramentes, tiszta időben, felhőtlenül kék ég alatt. A gondolatom a hegység túloldaláról, Miskolcról induló Kohász Kékezők felé vándorol, bízom abban, hogy jó idejük lesz végig. (Akkor ugyanis nekünk is jó időnk lesz. :)) Végigsétálunk a gerincen, néha megállunk a kilátásban gyönyörködni, mögöttünk Felsőtárkány, Felnémet házai villannak fel. Völgyfő-háznál vár az első ellenőrzőpont, aszalt sárgabarackkal kínálnak, bedobunk néhány szemmel. Séta tovább.


Természetesen fölfelé kell menni, attól, hogy ez rövidtáv, még van benne bőven szintemelkedés. Elhaladunk egy forrás mellett, a lezúduló víz nem csak a foglalattól ásott mederben folyik le, hanem nagyjából mindenütt, ahol csak lehet. Felsétálunk, sűrű erdőben, hullámvasutazunk, kerülgetjük a pocsolyákat. Hangokat hallunk meg, mögöttünk, a lépések gyorsan közelednek, Nagy Attila ér utol, egy időre lelassít hozzánk, zalai MATT-os élményeiről mesél. Közben folyamatosan emelkedik az út, én közben azon gondolkodom, hogy mintha Pazsagra lefelé kellett volna ereszkedni annak idején. Kívánságom valóra válik, lejtőre vált az út, lesietünk a kanyargón, le egészen az erdészházig. A már szemből érkező Attiláék erősen ajánlják az uborkás kenyeret, a ponton beigazolódik, hogy egyáltalán nem alaptalanul. Elbeszélgetünk a kedves pontőrökkel, még a kovászos uborka receptjét is megkapjuk, kár, hogy nem írjuk fel ott helyben. Néhány szelet kenyeret követően továbbsétálunk, fel a kéken a Pazsag-völgyben, pont szembe a Bükki kilátások útvonalával. Felérkezünk a megyehatárhoz, szalag lengedezik a bokrok között, mutatja a feltérő utat a Keskeny-bükk felé. Továbbsétálunk, sűrű bozótosban, lesétálunk, majd egyre feljebb, míg végül egy sátor ponyvája tűnik fel a fák között. Két srác őrzi a pontot, még csokival is kínálnak, eligazítanak a további útvonalat illetően. Lerongyolunk, a Hárs-kút felé, betérünk a forráshoz, de a víz itt is minden elképzelhető helyen zúg lefelé, ahogy feltör a hegy gyomrából. A lejtőn kocogni kezdünk, bár nem sokáig: ahol a K+ jelzés beérkezik, hirtelen felismerjük a helyszínt: itt érkezik meg a Tortúra a Tar-kő felől. Ez azt jelenti, hogy a Toldi-kapuig fölfelé haladunk. Meredeken, nyílt terepen, vakító napsütésben kapaszkodunk fel a kereszteződésbe, onnantól indulunk vissza Felsőtárkány felé.


Ismerős a terep: régen, amikor még többet túráztam egyedül a Bükkben, ez gyakran kézenfekvő irány volt Felsőtárkány és így a buszmegálló felé. Most is ezen haladunk, sietünk lefelé, a lejtő dőlésszöge szinte csábít a kocogásra. Egy kiránduló pár áll az úton, köszönnek, megállítanak, a Vörös-kő-forrást keresik, nem feltétlen a legjobb helyen, de eldöntik, hogy most már lemennek a Stimecz-házhoz és onnan sétálnak fel. Jó utat kívánunk, tovasietünk. Víz zúgása, majd a tanösvény táblái jelzik előre, hogy rövidesen megérkezünk a következő pontra. A háznál embereket ugyan nem találunk, de bója és papírfelirat jelzi, hogy megvan az önkiszolgáló pecsételőhely. Gyorsan önkiszolgálunk, elnézünk a kút irányába, de még van vizünk bőven, nem térünk ki. A menetrend szerint idefönt kellene lennie egy szerelvénynek – annyit azért gondolunk, hogy a víz alámosta a pályát és nincs közlekedés. Elindulunk a vasút mentén, amikor lehet, kihagyva a talpfákat és a vasbeton keresztaljakat. A Varróház előtt összefutunk a felsőtárkányi ÁEV pályafenntartó csapatával és a C-04-403 pályaszámú mozdony húzta néhány teherkocsival. Nem mindennapi látvány, megkérdezzük, szabad-e a fényképezés. A beleegyező válasz után fotózunk párat, majd tovasietünk a sínek mentén. A pályát valóban alámosta pár helyen a víz, húsz-harminc centis hézagok tátonganak a sínek alatt, ezeket a hézagokat foltozzák be szorgosan. Kiérünk Varróházhoz, innentől aszfaltút a célig, különösebb esemény nélkül. A falun átsietünk, Kerek repkény megnézi a menetrendet: megegyeztünk még a Stimecz-háznál, hogy ha harminc percnél több van hátra a buszig, azt el kell érni, ha kevesebb, akkor nem érdemes rohanni. Pech: kerek fél óra múlva jön egy busz, utána bő egy órán át semmi. Sietünk. Feltalpalunk a célba, megkapjuk a díjazást. Szép jelvény, ötletes emléklap. Enni is adnának, de sietünk, szinte futunk a buszhoz, amikor kifelé megyünk a táborból, éppen akkor érkezik szembe az első futó az 50-es távon. Nem semmi. Jól eltalált túrának bizonyult az Egri Bükk 30, köszönet érte a rendezőknek és a társaságért Kerek repkénynek!


-Kékdroid-

 

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túraév: 20102010.05.26 17:28:11

Őrség 50


Hiányzott már az Őrség. Nem csupán a teljesítménytúra, hanem maga a tájegység, az óriási erdők, a bükkösök, fenyvesek. Az apró falvak a világ vége felé félúton. A napi egy buszjáratot jelző menetrendek. A világvége hangulatot a szeles, felhős, barátságtalan időjárás csak fokozza – ennek ellenére igen nagy lelkesedéssel vágunk neki a túrának négyen: Kerek repkény, két testvére és jómagam. A rajtban sok ismerőssel futunk össze: Lükepék, Sir Dan, b_feriék, a bejáratnál SzLA akarja ránk csukni az ajtót, kicsit később Vakond87-ék érkeznek szemből, rajtolni. Elindulunk, szokásomtól eltérően a kabátot meghagyom a táska belsejének egészen Kondorfáig. Ennek eredményeképp még most, bő egy héttel később is náthás vagyok. Kisétálunk Őriszentpéterről, most kihagyjuk az Árpád-kori templomot, pedig itt az első ellenőrzőpont, lenne alkalom megnézni. Ballagunk tovább, rétek, legelők között, majd elhagyjuk az országutat, megérkezünk a Zala völgyébe. Meglepő, de kisüt a Nap, legalább tíz percre. Ez a Zala még nem a Balaton mellékének bővizű Zalája, csak egy szerényen, megfontoltan csordogáló patak. Elsétálunk egy híd mellett, füves úton gyűjtjük a harmatot a nadrágunkra, amikor rádöbbenünk, hogy csúnyán benéztük az elágazást. Vissza a hídhoz. A jelzés és a tanösvény elkerített területen halad tovább, a túrázókat lekényszerítették a patak közelébe, biztos nagyon hiányzott az a plusz másfél méternyi beszántható sáv. Sebaj, mi elférünk itt is. Újabb híd következik, újabb réttel, újabb ellenőrzőponttal. A pontőr szerint még másfél órán át ki fogja bírni eső nélkül. Repkény öccse szerint amíg kitart az optimizmusa, addig nem lesz eső sem. Bízom benne, hogy másfél óránál tovább fog kitartani. Trappolunk tovább, irány Szalafő, széles erdészeti úton, jórészt erdőben.


Szalafő, focipálya, játszótér. Megtekinthetjük a tradicionális építőanyag, a műanyag fólia és az igen modern zsúpfedél harmonikus együttes alkalmazását. Kicsit odébb óriási májusfa hajladozik a szélben, új étteremre figyelünk fel, odébb modernnek tűnő tejüzemre. Próbál élni az Őrség. Átsétálunk Pityerszerre, közben néhány nagyértékű német személygépkocsi előz, jó gyorsan. Biztos sietnek. Pityerszeren dnvzolival futunk össze az ellenőrzőponton, a vidámságát láthatóan nem csökkenti, hogy kábé 50 km/h sebességű szélben álldogál, társaira várva. A kedves pontőröktől átvesszük a reggelinket, itt Dóri elbúcsúzik, ő a 30-as távon indult, meg is ússza az esőt. Irány a határ. Sárga virággal teli rétet kerülünk meg, mielőtt betérnénk az erdőbe. A fák lefogják a szelet, ennek igazán örülök, a kabát pedig továbbra is a táskában kuksol. Némi kanyargás után elérjük a szlovén határt, átkelünk a fapallókon, a túloldal már egy másik ország, viszont ugyanaz a tájegység. Kimászunk a határ völgyéből, megkerüljük a hodosi ifjúsági tábort, idén nincs nyitva a hátsó bejárata. A pontőr igen precízen bélyegez az itineren meghatározott helyre, jó utat kíván, mi pedig elsétálunk a szembeszélben. Most nem állunk le pihengetni, a tavalyi hőségnek csak az emléke él, Repkény jobban is érzi magát. Lesétálunk Hodos északi csücskébe, néhány sporttárs a falu felől érkezik, lehet, valami kocsmát kerestek, esetleg a pályaudvart akarták megtekinteni. (Már kész a villamosítás az országhatárig, lezajlottak az első villanygépes próbamenetek. Még néhány hónap és lehet menni szakadt V43-ast és szlovén 1216-ost fotózni az Őrségbe. :)) Felsétálunk a felduzzasztott kis tóhoz, én kitekintek a zsilipre is, lefotózom a tanösvény kétnyelvű tábláját, majd Kerek repkényék után szaladok. Innentől sűrű erdőben baktatunk egészen Dolányig, különösebb esemény nélkül. Megyünk, beszélgetünk, nézzük a fákat, élvezem a fák susogását a szélben és azt, hogy ez a szél nem a nyílt terepen ér minket. Örömöm egészen a faluig tart, onnantól ugyanis változó irányból, de végig szélben menetelünk. Fatábla köszönt a kereszteződésben: Dobrodošli. Innen már csak néhány perc a templom, ahol messziről előszörre a pihengető laci069-gethe duót nézzük pontőrnek. Az igazi pontőrök védettebb helyen vannak, vízzel kínálnak, de valahogy nem kívánok inni. Nem időzünk sokat itt, csatlakozunk a két Lacihoz, ötösben kirándulunk tovább.


Az idén is gondosan lenyírt csapáson előreszaladok, legyen egy olyan képem is, ahol szemből érkeznek az útitársaim. Gyönyörű, szelíd tájon haladunk, olyan szélben, hogy ha nem beszél valaki elég hangosan, akkor nem értem a szavát. Elhalad két autó mellettünk, mindkettőben közös vonás a hátsó szélvédőn meglepetten kinéző kislány. Megérkezünk egy kápolnához, tavaly itt már meg kellett állni egy pihenőre, túlmelegedés ellen. Most túlmelegedésről szó sincs, sőt. Igyekszünk visszatérni az erdőbe, amely nem csak a nevében sűrű. Néhány kidőlt fa kikerülése/átmászása után érkezünk meg a soron következő ellenőrzőpontra, a ponyva alatti menedékbe húzódó két hölgynél hagyok egy diplomáciai öngyújtót, én is úgy kaptam valakitől. Irány Farkasfa, természetesen az etetőpont előtt egy órával kell elkezdeni evésről beszélni. Orfalu határában tábla mutatja, hogy „Rendes ÚTT Erre van.” A rendes útt nagyjából a piros sávval párhuzamosan halad, két méterrel arrébb, bent a susnyásban. Szemből „STOP Saját terűlet” a mondás. Minden tiszteletünk a telektulajdonosé, de mivel szándékai nem túl világosak, ezért nem is tartjuk be szigorúan a táblák utasításait. Inkább sietve továbbmegyünk Farkasfa felé. Erdőben kanyarog a jelzés, néhány helyen út vagy ösvény nélkül, a valahol-mégis-vigyük-át-a-túrázókat elv alapján. Ettől válik a túra egészen vadregényessé, kalandossá.


Végül csak megérkezünk Farkasfára. Az út bal oldalán óriási villa, tolómérővel ellenőrzőtt méretű gyep, házi kacsaúsztató. Vele szemben vakolatlan vityilló, az ablakkeret részben ellátja a feladatát, részben nem, bentről mulatós techno üvölt. Kontraszt helyett kontúrt mondok, hiányzik a reggeli kávé, ha máson nem, a kifejezőkészségemen érződik. Az italboltban helyreállítom a borulófélben lévő egyensúlyt. Bedobok néhány, SzLA által készített zsíroskenyeret, kísérőnek a jól bevált kávé+kóla párost. A helyi közönség pedig némi aprópénzt, a zenegépbe, akkor már indulóban vagyunk. Nem túl fair módon meredek emelkedő vezet ki a faluból, mögöttünk a meteorológiai radar kupolája fehérlik a távolban. Megint erdőbe térünk, kicsit szétszakad a társaság, majd újra összeáll. A jelzés néhol megint fától fáig vezet, majd megint széles erdészeti úton, végül kiérünk a Kondorfa határában elterülő széles rétre. Virágkavalkád fogad, a rét túlsó végén megmutatjuk Daninak a vidék legnagyobb piros sáv jelzését. A faluban egy néma kacsa-család fürdőzik, az anyakacsa biztonságba tereli a kicsiket, közben az apakacsa mogorván fújtat és rázza a faroktollait. Javaslom a bőszen fotózó Kerek repkénynek a gyors továbbállást, mert a végén még kacsatámadás áldozataivá válunk. Elsunnyogunk a túlerő elől. Szépen csendben elkezd csöpögni az eső, a kocsmáig azonban már nem kezdek öltözködni. Odabent tartunk egy rövid pihenőt, egészen rövidet, majd áttörünk a törzsvendégek által generált füstfelhőn, ki a változó intenzitású esőbe. Annyi eszem azért van, hogy innentől már kabátban sétáljak.


Kibattyogunk a faluból, hosszú réten vágunk keresztül, közben egy lelkes úriember suhan el mellettünk aprócska Fiattal, majd a rét közepén elkezd ásni valamit. Bízom benne, hogy nem dönt úgy, hogy nincs szüksége tanúkra. :) Elérjük a Lugos-patak átkelőhelyét, megmásszuk a meredek partot. Ispánk még négy kilométer a tábla szerint, erről az egyébként kétségtelenül hasznos információról szívesen lemondtam volna. Felkaptatunk a műúthoz, majd rátérünk a hosszú leszállópályára a falu felé. Laci069-cel sétálunk, előttünk vagy száz méterre baktat Kerek repkény és gethe úr, mögöttünk szintén száz méterre a vízhólyagjait nevelgető Dani jön. Már rendesen esik, amire megérkezünk Ispánkra. Itt szódavíz és fejenként három darab nápolyi az ellátmány a bélyegzés mellé. Nem túl egyszerű továbbmenni, de muszáj. Bárkás-tóig szépen átázik a cipőm és a nadrágom, amíg mozgásban vagyunk, ez nem is akkora gond. Országutat keresztezünk, a pocsolyákra nézve kezdem felfogni az eső mértékét. Messze nem akkora, mint velünk egyidőben a Bükkben, de már eléri azt a szintet, amikor otthonról kinézve azt mondom, hogy most nem akarok kint lenni. Bárkás-tónál behúzódunk pár pillanatra a pontőrökhöz, nekik rosszabb, mint nekünk, mert eléggé kevés lehetőségük van mozogni a hidegben. Ennek tudatában térünk vissza az útra, az erdőt már szépen átáztatta az eső ahhoz, hogy ne nyújtsanak menedéket a fák. Nagyobb sebességre kapcsolunk, ez már a célegyenes. Pontosabban a célkanyargás, néhány derékszögű törés van az útvonalban. Édesanyám hív, attól félek, megint le kell fordítani valami újságcikket vagy tönkrement a mosógép vagy olyan hasonló probléma, amilyennel természetesen sokat nem tudok kezdeni az ország túlsó végéből. Kiderül, egyikről sincs szó, viszont odahaza olyan felhőszakadást kaptak a nyakukba, hogy a hátsó kert bokáig vízben áll, reméli, nekünk jobb időnk van. Megnyugtatom, hogy nálunk csak amolyan csendesen áztatós eső esik. Visszaérkezünk Őriszentpéterre, még itt is van egy trükkös jobbkanyar, végül az iskola. Megkapjuk a soron következő díjazást, kicsit alkalmunk adódik beszélgetni a -Dilen- - Tinca párossal, ők már egy ideje bent vannak. Befut Dani is, megkapja a kitűzőt, aztán érzékeny búcsút veszünk mindenkitől, majd indulunk, szakadó esőben visz az autó Lentiig. Köszönöm a príma rendezést, a gyönyörű útvonalú túrát a TTT-nek, valamint a társaságot Kerek repkénynek és testvéreinek, laci069-nek és gethének.


-Kékdroid-

 

 
 
ÓbudavárTúraév: 20102010.05.13 19:20:07

Óbudavár 40


Veszprém, buszpályaudvar, az esti zánkai járat sofőrje láthatóan nem szívbajos ember, nem kapkodjuk el az indulást. Általában nem élvezem a buszozást, már pusztán fizikai paramétereim miatt sem, ez a járat viszont olyan hangulatos tájakon gurul végig, hogy hajlandó vagyok feledni a kényelmetlenül kevés lábteret a látnivalók miatt. Óbudavárra érve Kerek repkénnyel ketten vagyunk csupán leszállók, ennek tiszteletére elkezd szakadni az eső, szerencsére a szállás- és rajthelyként szolgáló Vilmos-ház alig van pár lépésnyire a buszmegállótól. Nem mintha Óbudaváron akármi is túl messzire lenne. :) A főrendezők fogadnak, eligazítanak a sátorhelyhez, gyorsan összerakjuk szállásunkat, pontosan szemben a másik sátorral, amelynek lakóival nem találkozunk, annál sokkal korábban eldőlünk aludni.


Ébresztő még rajtidő előtt, reggeli, majd benevezünk. Közben ismerős hang szól alá a fellegekből, egészen pontosan a ház tetőtere felől, ahol pesza91 kukucskál ki az egyik ablakon. :) Közben kapunk szöveges leírást, fénymásolt térképet kihúzóval bejelölt útvonallal és egy külön lapot a bélyegzésre, mindezt nájlon iratlefűzőben. Ez, kiegészítve a rengeteg szalaggal, gyakorlatilag lehetetlenné teszi az eltévedést a néhány kevésbé jól jelzett szakaszon is. Tehát elindulunk, kisétálunk Óbudavárról, majd földútra térünk a szalagozáson, irány Mencshely. Visszanézve máris a Balaton víztükre kandikál a dombokon túl, tisztára olyan a látvány, mint egy idegenforgalmi szórólapon. Átballagunk Mencshelyre, itt sikerül kávéhoz jutni, a tegnapi sok napsütéstől még ma is kába vagyok kicsit. A faluban három templommal képviselteti magát a nyugati kereszténység három ága (református, katolikus, evangélikus), a túra mindhárom mellett elhalad, lehet válogatni. Elhagyjuk a falut, megcélozzuk a Halom-hegyet, jobbra szőlő, balra szántó, elöl hegy, azon túl a Balaton. Ez utóbbi felsorolás az egész túrát végigkíséri, nyilván mindig már irányok érvényesek és igazán úgy válik széppé, ha hozzáképzeljük a Balaton-felvidék álmos nyugalmát, a borospincéket és a nagy sűrűségben előforduló templomromokat.


Nagyokat kanyarodva felkapaszkodunk a Halom-hegyre, kis kilátó áll a tetőn, ez a második ellenőrzőpont is egyben. A panoráma hibátlan, dél felé a fákon és a tavon túl Somogy dombjai, nyugaton a Tanúhegyek sorakoznak, észrevenni a Csobáncon a várromot. Észak felé a Kab-hegy burkolózik ködbe, csupán az adótorony teteje jelzi ottlétét. Lemászunk, ballagunk tovább, a Balaton-felvidéki Kéktúrát (Pétfürdő-Badacsony) követjük, most éppen Pétfürdő felé haladva. Egy erdőszélen a jelzés trükkösen betér a fák közé, a szalag viszont levágja a kis kitérőt és másutt visz be az erdőbe. Nem keveredünk meg. Nyíltabb területre érünk ki később, tehénfürdetőt kerülünk, majd egy tábla veszélyes üzemre hívja fel a figyelmet. Veszélyt szerencsére nem érzékelünk, szagot viszont annál inkább, az egyenes, jól járható úton igyekszünk minél gyorsabban elhúzni a szag forrásától, a szép sorba hordott, rothadó... biomasszától. A Vászolyig tartó egyenes szakaszt fasor, fenyves, majd repceföld kíséri, némi távolságtartással, ám határozottan. Ezen a szakaszon ér utol egy gyenesdiási sporttárs, akivel egészen Hegyestűig kerülgetjük egymást, amikor épp nem együtt megyünk. Vászoly és Dörgicse között kiegészülünk továbbá a rendező egyesület egyik tagjával is. Vászolyon a Vazulról elnevezett műintézményben kapjuk a soron következő bélyegzést, itt némi diplomáciai ropit is vételezünk, majd ballagunk tovább. 


Most épülő és frissen felépült paloták mellett elhaladva érünk ki a faluból, távvezeték nyiladékában kell újra sétálnunk, természetesen fölfelé. Visszatérünk az országútra, az itinernek megfelelően hamar végigbaktatunk Kisdörgicsén. Jobbra templomromot hirdet a tábla, balra műemlék kőhidat, utóbbit meg is vizsgáljuk menet közben. Szép. Továbbmegyünk a műúton, beérünk Dörgicsére, a templom órájának a számlapja egészen érdekes: kék körben fehér virág, a virágban szív, a szívben pedig kereszt. Ez is szép. Kicsit odébb a Szent Péter-templom romjai dacolnak az idővel, a falak még viszonylagos épségben állnak. Ez is szép. Elsétálunk mellette, majd a szalagozás mentén átvágunk egy réten, eleinte csodálkozom, hogy miért kell otthagyni a jelzett utat, aztán feltűnik, hogy az szinte teljesen járhatatlanná vált. Nem mellesleg a rét felől príma kilátás nyílik a Balatonra, valamint Zánka néhány épületére. Kiérünk a Boldogasszony-templom romjaihoz, ez kevésbé maradt épen, mint iménti társa, viszont sokkal-sokkal nagyobb, mondhatni, monumentális. Ez is ellenőrzőpont, önmagunk ellenőrizzünk önmagunkat, hogy itt vagyunk-e. Miután megállapítjuk mindketten, hogy a másik is jelen van, továbbmegyünk, nagy lelkesedéssel lecsapva az első, útba eső nyomóskútra. Nem járunk sikerrel, azonban nem csüggedünk, még Repkénynél van fél liter víz, nálam meg majdnem kettő, így nem érint érzékenyen a kút passzivitása. Visszatérünk Dörgicsére, majd szépen elhúzunk a faluból, nyugat felé, fel a Balázs-tetőnek. Hosszabb, de nem meredekebb annál, mint amire számítottam – volt idő felkészülni erre a kaptatóra, már régóta szemeztünk ezzel a dombbal. Nem mellesleg a Halom-hegy óta nem volt számottevő emelkedő, tehát épp itt az ideje, hogy legyen valami szintemelkedés útközben.


Átérünk a dombon, hasonló látvány tárul elénk, mint amilyet magunk mögött hagytunk: apró falvak, fehér templomtornyok, mögötte újabb dombok. Újabb ellenőrzőpontra érkezünk, ez a Szent Balázs-templom romja, amely mellett kellemes kis pihenőt találunk három pontőrrel és önkiszolgáló zsíroskenyér-ellátóhellyel. Betermelek két nagyobb szeletet, Repkény hasonlóan tesz, közben sorra érkeznek a rövidtávos résztvevők, mi – most épp hárman – lassan elszállingózunk, legyen hely a többieknek is. Szentantalfa következik, ahol nem nézünk templomromot, viszont sikerül prímán legyalogolni a jelzésről és csak a faluközpontban észrevenni. Erre vezet, ha sokat jártatom a számat. :) Visszatérünk a helyes útra, következik is az újabb pont, a Mosó-kút, egy igen érdekes objektum: a víz valóban egy kútból tör fel, a talajszint alatt két méterrel. Egy rövid kifolyón kerül át egy kb. 3x4 méteres medencébe, amelyhez lépcső vezet le és a medencét odalent deszkapallón lehet körüljárni. Töltök a kiürült palackunkba vizet a kútból, hideg is, tiszta is, finom is. Széles mezőn sétálunk át, tőlünk a domb felé emlékhely, túl távol ahhoz, hogy kedvem legyen odaszaladni megnézni, a térkép viszont nem jelöli. Ezért már önmagában is érdemes lesz visszajönni máskor. :)


Erdő következik, újra, majd szőlőhegyen, szépen rendezett pincék között kanyarog az út, ismét kilátással a Balatonra. Egy hirtelen feltörő kanyar után sűrű, szúrós bozótosba térünk, az itiner szerint borókás, ez vezet a Hegyestű felé. Meg kell szenvedni a felérésért, majd odafent okoz némi fejtörést az egyébként kitűnően festett jelzések iránya és pozíciója, lévén a mi térképünkön még egészen másként szaladnak a jelek, mint a valóságban. Úgy döntünk, hogy a térkép helyett a szemünknek – és a kevés maradék józan eszünknek – érdemes hinnünk, így aztán eltévedés helyett megérkezünk a Hegyestű alatti bemutatóhelyre. Itt ér utol Mecseki barangoló és társa, átveszik az elöl haladó hosszútávosok pozícióját. Újabb etetőpont vár, távcsövet is adnak kölcsön, ha felmegyünk a hegyre, külön köszönet érte. Ilyen ajánlatnak nehéz ellenállni, nem beszélve arról, hogy a túra résztvevőinek kedvezményes belépő is jár. Megnézzük az ásványokat, a szabályos bazaltoszlopokat, odafent pedig a kilátást a hegytetőről. Sajnos annyi blődséget hallunk az odafent kirándulóktól, hogy szellemi épségünk megóvása érdekében egész rövidre kell fognunk a távcsöves nézelődést. Pedig van néznivaló rengeteg, a Tanúhegyek is közelebb kerültek reggel óta, mögöttük hosszú, egyenes vonalnak látszik a Keszthelyi-hegység keleti pereme.


Letrappolunk a hegyről, visszaadjuk a távcsövet, trappolunk tovább, kék sáv, sárga sáv, Monoszló. Aránylag eseménytelennek mondhatnám ezt a szakaszt, fiatal erdőben sétálunk, erős napsütésben. Monoszlóra érve két akác alatt érdekes emlékhely tűnik fel, kívácsi vagyok, ezt most azért is megnézem: a község és a környék térképét találjuk ott, nem semmi környezet nekik. A faluban a sportpályán vág át a szalagozás a templom felé, sétálunk, hallgatjuk a harangszót. Monoszló után kiserdő és szántóföld határán baktatunk Balatonhenye felé, kék traktor szántogat békésen mellettünk. A faluban templom, buszforduló (az itteni telefonfülkében vészeltem át egyszer egy vihart valami öt éve), kocsma: utóbbiban pecsét és üdítő és fagyi, mert borzasztóan meleg van. A faluból kifelé találkozunk az utoljára a Hegyestű után látott pesza91-ékkel, pont egy fagyizásnyi idő van köztünk. Kikapaszkodunk Balatonhenyéről, megint kék jelzést követünk, ez azonban már az OKT. Birkalegelőn trappolunk át, bár birkát egy darabot sem látunk, elég egyértelműen árulkodó nyomok maradtak utánuk. Valóságos aknamező. Megelőzünk egy rövidtávos csapatot, ezzel akkora lendületet nyerünk, hogy nem is lassítunk a célig. Egy időre elbúcsúzunk a távolban kéklő Balatontól és erdőbe térünk be. Elhagyjuk a kéket, hadd menjen Nagyvázsony felé, nekünk szinte pontosan kelet felé kell haladnunk. Ligetes, hangulatos tájon sétálunk, óriási, magányos fák kísérik az utat, néhol nagyobb mészkődarabok bukkannak ki a fűből. Olyan, mintha a Bükk-fennsík egy mediterrán, szelídített változata lenne ez a környék. Találkozunk a pihenőt tartó eboláékkal, már messziről integetnek. Kiérünk egy rétre, tőlünk észak felé már a Bakony hegyei magasodnak, a Kab-hegy, jellegzetes adótornyával, amely reggel alig látszott ki a ködből, most minden részletében élesen kivehetővé vált. A mellettünk lévő szántó túloldalán, nagyjából a 120 kV-os távvezeték tövében birkanyáj legel. Ha nem tévedek, ez a Láz-föld. Újra emelkedőn haladunk, utolér minket a veszprémi spottárs, akitől még reggel, Kisdörgicsén váltunk el. Hármasban érünk vissza a reggelről ismerős országútra, előttünk a Balaton, mellettünk a dombok. Visszaérkezünk Óbudavárra. 


Kitűzőt választhatunk, majd benevezünk az 1 km-es távra, tehát technikailag itt új beszámolót kellene kezdeni – a rajtban a kedves hölgy elmondja, merre érdemes menni, aztán útra enged. Kisétálunk észak felé, majd az első utcán betérünk a kertek alatt futó, kecsketerelő útra. Elsétálunk a porták mögött, (legalább megnézhetjük a sátrat) összefutunk a kört szemből teljesítő PrInCe-ékkel, majd egy lejtőn megérkezünk az itteni Mosó-kúthoz. Pont itt kezd el nagy cseppekben esni, aztán két perc után eláll – utóhűtés a túrázóknak? A forrást és környékét nagyon szép rendben tartják, van még itt két emléktábla is: az egyik a falu nevének helyesírásáról szól, a másik Óbudavár mind a 61, bejelentett állandó lakosát sorolja fel. Kimegyünk még a település déli végéig, majd visszasétálunk a célba, átvenni jól a megérdemelt díjesőt, majd leülünk gulyásozni. A két túráról csak pozitívan tudok nyilatkozni: friss útleírás, jól követhető szalagozás, sok ellátmány, a célban elsőrangú babgulyás. Az útvonal alig halad országúton, a táj pedig gyönyörű, de erről már írtak nálam sokkal jobb tollforgatók is. Röviden szólva: Bősz Imréék kitettek magukért, köszönöm a túrát! Kerek repkénynek és másik két útitársunknak pedig köszönöm a vidám társaságot. :) Még elsétálunk, immár teljesen távon kívül a falu határából induló „Házasok útjára”, amely majdnem tanösvény, viszont a jelzése fehér alapon két sárga, fonódó kör, amely akár jegygyűrűket is jelenthet. Nem volt rossz ötlet végigjárni. Éjszakára még a sátorban maradunk, csak a reggeli busszal térünk vissza Veszprémbe és ez a visszatérés olyan, mintha egy időutazást tennénk egy egész más világból a szürke jelenbe.


-Kékdroid-

 
 
Tési-fennsík 50/25Túraév: 20102010.05.13 19:10:16

Tési-fennsík 25


"Várpalota, Várpalota állomás..." Ez az a város, amelyen az elmúlt évek során meglehetősen sűrűn átutaztam: autóval, vonattal, busszal. Hajóval csak azért nem, mert az nem jár Veszprémbe, Várpalotán keresztül pedig főleg nem. Konkrétan Várpalotán azonban még sosem jártam, éppen ideje volt tehát ide is eljönni. A Celldömölkről érkező személyvonatról néhány műszakba érkező vasutason kívül ketten szállunk le kora reggel: Kerek repkény és jómagam. Keresztültrappolunk a városon, különösebb nehézség nélkül megtaláljuk a rajthelyet.


Rajt, művelődési ház, civil ház, kinek mi tetszik: lelkes rendezők, nevezés, itiner színes térképpel. Kávézás ötlete merül fel Kerek repkény részéről, végül az esemény elmarad, mert Várpalotán még nincs kedvünk megállni, aztán a következő település a túrán Várpalota lesz, mint cél. Felsőváros, a legbiztonságosabb városrész, jó tudni. Vár-völgy, hosszan és nyújtottan emelkedik, soha nem akar vége szakadni. Ez egyrészt jó, mert oldalt gyönyörű sziklák magasodnak fölénk, másrészt viszont szeretnék már kiérni a szabad, nyílt levegőre a völgy szaunája után. Elválik egy jelzés, meredeken kaptat fel a sziklák között, mi még lent maradunk. Tábla jelzi a kanyart a Vár-berek felé. Medvehagymaillat ül a légben, töményen, mintha füstölőt égetnének, rengeteget. A légzésem félgőzzel üzemel, a másik fele TMK-ra ment, jó messzire. Repkény sincs sokkal jobb formában, kárörvendenék egy kicsit, ám ő csak a fotózás miatt marad le néha. A papír szerint az elágazástól csak másfél kilométer az ellenőrző pont, sokkal többnek érzem, talán az álmosság miatt.


Bója bukkan fel, széthajtogatva. Akkor innentől nincs emelkedő? Dehogynem van. Figyelmeztetnek, hogy lehet némi dagonya, elvigyorodok, éppen ezért húztam bakancsot. Jelzés nincs, szalagozás van, szépen, konkrétan, semmi karácsonyi vásár-hangulat. Megint fölfelé ível az út, nagyszerű. Dél felé sejthető, hogy meredek völgyek indulnak meg, a névadó Tési-fennsík peremén járunk. Az n+1-ik hupli után kiérünk az erdőből, északra kinyílik a láthatár, Tés házai sorakoznak, felismerhető egy szélmalom. A falun túl pedig újkori nagytestvérének a lapátjai forognak lomhán. A Márkus szekrényéről szétnézve a Vértes tömbjét látjuk mögöttünk, azon túl talán a Gerecse és a Budai hegyek kéklenek. A Gerecsében biztosabb vagyok, még a párában is látszik az adótorony a hegytetőn. Egyre melegebb az idő. Egyre párásabb is, már nem is próbálunk úgy tenni, mint akik sietnek, szép ráérősen baktatunk a széles úton. Tés házai lassan egész közel kerülnek. El kéne már térni balra, böngészem a térképet, valami piros négyzet elágazásánál. Szalagok jelennek meg, határozottak, szinte ordítva mutatják a letérést. Valamint egy tábla, idézem: „Belépni tilos! Intenzív vadászat miatt állandó életveszély! Magánterület!” Ímigyen szóla a tábla. Mögötte egy alig kijárt csapáson pedig vagy öt szalag. Megnézzük, ugyanolyan szalagok, amilyeneket eddig is követtünk, ráadásul arról eddig nem hallottam, hogy a vadászok szalagoznák a működési területüket. Akkor arra megyünk, von vállat Repkény. 


A szalagok hűségesen kitartanak akkor is, amikor már az ösvénynek csak a halovány maradékát tapossuk, duónk néhány száz méterre trióvá alakul, egy kerékpáros leendő ifjú teljesítő csapódik mellénk. Beérünk az erdő ritkásabb, szélső övezetébe, találunk egy már-már antik piros négyzet jelzést. Eszerint mégsem néztük be. Olyannyira nem, hogy innentől a jelzések állapota rohamos javulásnak indul, sűrűségük pedig szépen növekszik, majd a második ponton belefutunk a híres-neves Közép-Dunántúli Pirosba, erről a pontőr bácsi is informál, miközben felragasztja az igazolást jelentő matricát. Ez a Kis-Futóné. Hangulatos szálerdőben haladunk, idáig elfelé jöttünk Várpalotáról, innentől visszafelé ballagunk Várpalotára. Visszatérünk az első oda-vissza szakaszhoz, a mezőny egy jelentős része most érkezik szemből, néhány túrázót sikeresen megzavarunk. Egy úriember nagy határozottsággal, bár jóindulatúan elkezdi megmagyarázni, hogy mi most nagyon eltévedtünk, pedig nem. :) Összefutunk Mészáros Andrásékkal, megnyugtatnak, hogy már nemsokára eltérhetünk eddigi utunktól, ugyanis ők odafigyeltek, hogy hol csatlakozik be a piros a jelzetlen szakaszba. Számunkra mondjuk inkább fordítva: hol válunk el a széles út jelzetlen szakaszáról.


Ahogy a tájékozódáson tűnődünk, rovarraj keresztezi utunkat, idegesítőek, de legalább nem csípnek. A napos szakaszokon megritkulnak, árnyékban viszont olyan sűrűn jönnek, hogy letüdőzök párat. Nem jó érzés, örülök, amikor végre nyugodtabb tájakra érkezünk. Követjük a piros sávot, egynyomos, kissé benőtt csapásokon kanyargunk, végre-valahára lefelé. Legalábbis több már a lejtő, mint az emelkedő. Pókháló keresztezi az utat, méltatlankodó alkotóját nagy ívben lesöpröm magamról. Hirtelen meredek lejtő kerül elénk, visszatérünk a Vár-völgybe, legalábbis megtaláljuk a harmadik és egyben utolsó ellenőrzőpontot, Bátorkő vára alatt. Az egyik pontőr matricát ragaszt, a másikuk kipipál a papírján, megvagyunk, nem bóklásztunk el a lőtér felé. Közben lelkesen ajánlják, hogy látogassuk meg a várat is. Felkapaszkodunk – nem mintha különösebb bátorításra szorulnánk – és körülnézünk. Meglepődök, mert sokkal leromlottabb állagú és sokkal kevésbé egyértelműen várszerű képződményre számítottam. Ehhez képest a torony óriási falmaradványa egészen lenyűgöző. Visszatérünk az útra, sétálunk Várpalota felé, sok csoport, jellemzően idősebbek jönnek szemből, várják őket a várak. Egy helyütt oldalra nézek, a sziklafalon a növényzeten túl régi-régi felirat, talán régebbi, mint a mozgalom, amelyet kiírtak erre az útra: „Márkusszekrény Öregfutóné Pere Eplény”. Piros, kissé kopott betűk, a sorok alatt egy piros nyíl. Ha sötétben világítanék rá, lehet, kitörne a frász. Odébb barlang, megnézzük a bejáratot, nemrég tüzet rakhattak itt, még egész friss a nyoma. Visszatérünk a reggel már végigjárt szakaszra, mégiscsak próbálunk sietni egy kicsit.


Végigtalpalunk újra a Vár-völgyön, ismerősen nézünk már a sziklákra, az utat keletről hosszan kísérő vaskerítésre. Mégis hirtelen szakad vége az egésznek, újra átbújunk az elejéről ismerős bokrok közötti úton, újra végigsétálunk a Felsővároson. Újlaki-vár, templom, sok köztéri szobor, hopsz, megérkezünk. Megkapjuk a díjazást, leülünk enni, az ellátmány szép színes – szó szerint! - és finom is, majd átbattyogunk a buszállomásra. Köszönöm a korrekt rendezést a várpalotaiaknak és természetesen a társaságot Kerek repkénynek, aki sokadszorra sem hagyta, hogy nagyon elcsoffadjak. :) Babona miatt kissé félve, de ideírom, hogy jövőre jó lenne eljönni a hosszú távra is.


-Kékdroid-

 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúraév: 20102010.04.29 20:33:25

Mátrabérc 2010

 


„Welcome back my friends to the show that never ends”


(Emerson, Lake and Palmer: Karn Evil 9) 


Remélem, ezt a címet már senki nem érti úgy félre, mint szegény Bükki Kilátások '10 beszámolóm címét. :) 


Előzmények


Két évvel ezelőtt irtózatos erejű pofont adott a Mátra. Nem nagypofájúságból és nem kishitűségből mondom, de megérdemeltem. Úgy indultunk el akkor a Bércen Kerek repkénnyel, hogy na, akkor most végigmegyünk egy teljesítménytúrán, épp úgy, mint bármelyik másikon, aztán lesz, ami lesz. Az lett, hogy Kékestetőn lila szájjal, átfagyott végtagokkal vártuk a felmentő sereget, amely édesapám és az ő autója személyében érkezett meg. Most tehát igyekszünk a lehetőségekhez képest felkészülni, ez nálunk a következőkben merül ki: sokat nézegetem a Mátra térképet; Repkény kiteszi háttérképnek a túra szintmetszetét; elmegyünk legalább egy szintes túrára, ez épp a Bükki Források; de legfőképpen kialusszuk magunkat.


Ezek után Sirokon mégis úgy állok a rajtban, hogy: tök álmos vagyok; nem tudom, mikor, melyik hegy következik a másik után; a szintmetszet felőlem akár szivattyú-jelleggörbe is lehetne és a Bükki Forrásokból inkább a szép táj maradt meg, semmint az, hogy mennyi volt az átlagunk hegynek fel. Ennyit a felkészülésről.


Rajt


Kerek repkény nálam sokkal élénkebb, rögtön azután, hogy kiszállunk az autóból, elintézi a nevezést, mielőtt én kettőt pisloghatnék. Azt azért észlelem, hogy még rajtidő előtt megérkezünk. (Apukám talán beteg?) Találkozások valóságos sorozata következik: suvlaj, az eddig személyesen általam ismeretlen marton4, pesza91, sétáLós bácsi... miért van az, hogy mindenki ébren van, csak én alszom? Éles sípszó riaszt fel és egy hang olyasmit kiált, hogy öt perc múlva történik majd valami. Gondolom, a rajt. Addig is, készítek néhány nyílt vonali fényképet, igaz, vonat helyett legfeljebb túrázók koptatják a sínek... helyett a vasbeton keresztaljakat. Hirtelen újabb sípszó, suvlaj és marton4 elköszönnek, beállnak a futók közé lendületet venni. Mi ketten a szélárnyékban maradunk, együtt azzal a kábé kétszáz emberrel, aki most rajtol.


Gazos-kőig


Az erdőbe való betérés után az első sárfolton megcsuszandok és szegycsonton döföm magam a túrabottal, szerencsére csak a tompa végével. Ez rossz. Kerek repkény ebből semmit nem észlel, főleg, mivel már ötven méterrel és huszonhét emberrel előttem jár, később utolérem, addigra viszont már nem fáj, nem kell vigasztalni. :) Az elejét önmagunkhoz képest aránytalanul gyorsan tesszük meg. Emelkedő, kis vízmosás, még több emelkedő, üde, napsütötte tölgyerdőben. Kár, hogy a Mátrabérc nem kifejezetten nézelődős túra. Kerítések következnek, elfelejtem megnézni, megvan-e még a „Jó utat, turisták!” feirat valamelyik létrafokon. Az egyiknél, egy irtás tetején visszatekintek kissé, az egri Bükk hegyei kéklenek a láthatáron. Gyönyörű. Újdonság számomra, hogy szalagok is jelzik az utat, meg a talajra fújt rózsaszín nyilak is, néhány ívesebb kanyart mégis levágnak nagyon-nagyon sokan. Ez mondjuk az a túra, ahol a többség nem azért rövidít, mert olyan a kedve, hanem azért, mert megy a tömeg után és nem is figyeli a jelzéseket. Lassan felérünk a Kalapos-tetőre, majd a Gazos-kőre, megelőz botosember, aki vándorköszörűst jelzi előre, majd DJ_Rushboy suhan el nyugat felé mellettünk. Megállunk inni és a kabátokat eltenni a zsák mélyére. Közben kilátást nézünk, de sajnos a szem megakad a Heves-Borsodi-dombság közeli lankáin, távolabb nem enged látni a pára.


A Mátra keleti gerincének három hágója


Sétálunk tovább az erdőben, kerülgetjük a sűrűn előforduló sárfoltokat. Sokan megelőznek, néhány túrázót pedig mi előzünk meg, utóbbi, érezhetően ritkább. Széles, vélhetően erdészeti járművek által is láthatóan sűrűn járt földutat taposunk, a Jóidő-nyakban katonás rendbe állították a rönköket. Elsétálunk a Mária-képesfa mellett, előttünk a Kisnána felé nyíló völgy. Elsétálunk a Jóidő-kút felé, az út arra visz és a szalag is, meg persze arra van a Mátra leginkább felázott talajú ötven métere. Áttocsogunk, iszunk a most épp bővizű forrásból. Rákanyarodunk az emelkedőre, az első hágón túlestünk, most a Szederjes-tetőre kapaszkodunk fel, sűrűn nőtt, óriási fák között. Ahogy kaptatunk, az emelkedő egyszerre megszelídül és hirtelen elérjük a csúcskövet. Kilátás nincs, meredek ereszkedés hívja fel a figyelmet magára, nem olyan hosszú és nem is olyan csúszós, mint emlékeimben él. A Jagus előtt az irtáson magasra nőtt már a fű, a nyeregben a zöld erdészház látványa pedig megnyugtat, hogy most egy egész kilométeren nyugodtabbak lesznek az ív- és lejtviszonyok. Nem kerüli el a figyelmünket az észak felé nyíló kilátás. Recsk az egykori munkatábor kőbányája mögé rejtőzik, a bányától nyugatra a távvezeték nyiladéka szeli át az erdőt, hogy éles töréssel felkapaszkodjon a Domoszlói-kapuba, összekötve a detki OVIT-alállomást Nagybátonnyal. Leérünk a nyeregbe, itt az első frissítőpont, előhalászom a táskából a kabát alól a fémbögrét, fél liter elfér benne. Kerek repkény megkeresi a szolgálati menetrendben, hogy miként állunk idővel és láss csodát, tartjuk azt a tervet, amelyet előző este tisztáztunk le egy négyzetrácsos (azértiskockás!) füzetlapra.


A szolgálati menetrendről


Csak néhány sort. Általában nem készítünk időtervet meg más ilyesmit, most viszont jólesett, hogy van egy kapaszkodó, amely közelebb áll a valóságos lehetőségeinkhez, mint a rendezői tervezet. Részben a 2006-os itiner, részben pedig Repkény 2007-es ideje alapján lőttük be az időpontokat, az elejére meredekebb menetvonalat téve, a végére nagyobb tartalékot hagyva. Röviden ennyi.


Előttünk áll az Oroszlánvár, ám tudom, emlékszem, sőt, a szintmetszetből is jól látható, hogy ez csak az előjáték, a felvezetés az enyhébb meredekségű, ám sokkal hosszabb következő két hegyhez. Kerek repkénnyel megbeszéltük a taktikát: a meredek emelkedőkön nem várjuk egymást, legfeljebb a tetején, akárki is legyen a gyorsabb. Felérek, ám alig kötözöm fel a pulóvert a táska tetejére, társam már fent is van, gyorsan igazoljuk ottjártunkat és elsétálunk, helyet hagyva az utánunk érkezőknek a szűk ösvényen. A Cserepes-tetőre fiatal tölgyesben mászunk fel és még feljebb, azonban nem legfeljebb, mert a tetőre kivételesen nem visz fel a Kék. Lefelé kocogunk kissé, az egykori kunyhó és a pottyantós épülete útban lehetett valakinek, mert mostanra csak néhány deszka árulkodik arról, hogy itt valaha állt valami. Nincs idő lamentálni, újabb hegy emelkedik előttünk, újabb meredek, a végén kanyargós emelkedővel. Ez a Nagy-Szár-hegy, dél felé nyíló kilátással: a párából a Mátrai Erőmű hűtőtornyai emelkednek ki, sokkal messzebb erre sem kalandozhat a tekintetünk a pára miatt. Megállunk, eszünk néhány szál ropit, iszunk. Kell az energia. Utolér lepeshiba_boy és el is suhan Kékes felé, még a Markazi-kapu előtt még vajonmerre, pár perccel később pedig Tamási Géza elől lépünk oldalra az ösvényen. Jó látni ennyi ismerőst, még úgy is, hogy főleg a hátukat nézzük. :)


Némi oldalazás után elérjük a Markazi-kaput, a Mátra keleti gerincének az egyik turistaút-csomópontját. A zöld jelzés az Ilona-völgy és Parádfürdő felé, illetve Markaz felé vezet, párszáz méterrel később a sárga csatlakozik szintúgy Parádfürdő felől. A Kéket pedig nem kell különösebben magyaráznom.


Kékestetőig


Egynyomos, meredeken oldalazó, sziklás ösvényen kapaszkodunk fel Disznó-kőhöz, ahol megint nem nézzük meg a kilátást. Majd legközelebb, remélhetőleg. Az ösvény hasonló stílusban folytatódik, mi pedig hasonló spórolós erőbeosztással folytatjuk rajta a túrát. Kezd feltűnni, hogy a régebben tapasztaltakkal ellentétben most valahogy nincs akkora tömeg, pontosabban mindig kifogunk egy ritkásabb szakaszt a mezőny egymástól eltérő sebességű bolyai között. Sas-kőn leülünk, bedobunk pár szem almát, miközben utolér Budai-H.G., ő is kap almát, ha már mással nem tudtuk felköszönteni. Amíg Repkény pihen, én felsétálok az emlékműhöz, körülnézek, bár csak két fa között van némi párás kilátás Salgótarján hegyei felé. Innentől kényelmes az utunk a Sötét-lápa-nyeregig, az pedig már nagyon jól ismert terep. Felkaptatunk Kékesre, az utolsó, laposabb szakaszt megnyomjuk, a menetrendünkhöz képest kis csúszással, de még jó időben felérünk. Érdekes, hogy mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha figyelni kell az órát, mégis úgy érzem, ugyanannyit nézelődünk, fotózunk, mint más túrákon.


Szusszanás következik. Megállunk levesezni a síházban, de a levegő a kintinél is sűrűbb, úgyhogy inkább elsétálunk a csúcskőhöz, az ország tetejéhez. Nézegetem az ajándéktárgy-árusokat, a kiránduló családokat, baráti társaságokat. Vajon ők mit gondolnak most erről a sok sietős léptű emberről, akik papírpohárral a kezükben igyekeznek nyugat felé? Nem mintha a többség egyáltalán tudomást venne rólunk. Megisszuk a porlevest és lassan elindulunk, vége a beugró szakasznak, jogosulttá váltunk a Szurdokpüspökiig tartó szakasz megtételére.


Az út Galyatetőig


Nem is olyan egyszerű. Nem éneklem meg újra, milyen jó érzés is egy Oroszlánvár-kaliberű lejtőn lecsorogni egy olyan cipőben, amelynek már két éve is kopott volt a talpa és azóta csak rosszabb lett. Odalent szendviccsel jutalmazzuk magunkat, hogy valami tartalmas étket is fogyasszunk a túrán a sósropi és a rendezőség által biztosított szolgáltatás mellett. Bubu újra utolér és leelőz a Som-tető felé, nem is látjuk viszont egy darabig. Lassan csak megérkezünk az egyenesebb szakaszra, a műút melletti Kék-piros közös jelzést sokan elvétik és az országúton korrigálnak. Egy kis demagógia: ha most autós/buszsofőr/motoros lennék, biztos örülnék annak, hogy a turisták itt kolbászolnak, amikor ott van nekik a jelzett ösvény az erdőben. Demagógia off. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, a 24-es útból itt ágazik ki a Mátrát átszelő másik, alacsonyabb rendű országút, amely egészen Pásztóig vezet. Mi pedig itt kezdjük meg a Mátrabérc számomra leginkább álmosító szakaszát. Pedig az eleje egészen jól indul: felsétálunk a Csór-hegyre, egy kicsit beszélgetek odáig Bubuval, akinél alig valamivel lassabb a menetdinamikánk, ám a megállásokat pont eltérően ütemezzük, így ő szépen ellép, míg mi kicsit kényelmesebbre vesszük a sétát. Csór-hegy után tűnik fel, hogy újabb álmossághullám csapott le rám, lesből és a Galyatetőre ütemezett kávé végtelenül távolinak tűnik. Többnyire inkább nyitott, mint erdős úton hullámzunk egészen a rudolftanyai elágazásig, útközben semmi említésre méltó nem történik, nézünk nagyokat észak felé, mert éppen arra szép a kilátás. Valamint visszafelé is, egészen jól megfigyelhetjük az eddigi utunk néhány állomását. Egy helyütt egy srác üldögél kempingszékben, társa zakóban, napszemüvegben áll mellette, ők a titkos pont. Nem akarom kérdezni, hogy nincs-e melegük, annyit azért tudok, hogy egy helyben ácsorogni közel sincs olyan meleg, mint ahogy azt menet közben érzi az ember.


Menetelünk tovább – fel-le-fel-fel-kicsit le-fel-nagyon fel. Rudolftanya, elágazás, frissítőpont: öröm, hogy van ez a hely, nyomunk egy bögrényi szódát, némi málnaszörppel a tetejére. (Lehet kötekedni, hogy igazából a szörp feloldódik a vízben és nem a tetején marad.) Itt utolérjük Bubut, Galyatetőig elbeszélgetünk a lassan megszelídülő emelkedőn. Szerencsére a hőmérséklet is csökken kissé, az ég befelhősödik és az enyhet adó borulás egészen Mátrakeresztesig kitart. Addig viszont útbaesik Galyatető, kávépont, Bubu továbbmegy, előre az övtáskáért. Egészen finom az eszpresszó, műanyag székeken ülve kortyoljuk el, nézegetjük a hátralévő szakasz adatait. A szintidő ketyeg, mi még bízunk a végére tervezett tartalékban – „Az első cél, hogy odaérjek, a második cél, hogy rendes legyek.” (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott...). Összeszedjük magunkat, visszacsatlakozunk a mezőnybe, elvégre a hegytetőre még föl kell mászni, betonlépcsőn kaptatunk, három kisgyerek aláz az emelkedőn. :) Igazolják, hogy ott vagyunk, a kilátó kívülről történő megszemlélése után pedig már indulunk is tovább, nyugat felé.


Ágasvárról


Ágasvárig próbálunk egyenletesen haladni, ez többé-kevésbé sikerül is, köszönhetően a hűvösebb időnek és az egyenletes, kissé lejtős terepnek. Az a néhány kiemelkedés, amelyre fölfelé kell gyalogolni, inkább jólesően megmozgat, semmint komolyan megterhel. Elhagyjuk Galyatetőt, majd mellőzzük a Piszkés-tetőn magasodó csillagvizsgálót, lekocogunk a teázós pontra és felbandukolunk Vörös-kőre. Kissé fáj a szívem, de ez a kilátó is kimarad, igaz, a levegő még mindig olyan párás, hogy messzire nem látnánk el róla. Ezt aztán megcáfolja később, hogy Ágasvár előtt a Mátra-bércről látszik az Alacsony-Tátra gerince, ha nagyon ködösen, sejtelmesen is. Menetelünk tovább, beszélgete, gyönyörködve a tájban, kicsit kisebb lassabban, kicsit nyugodtabban, mint idáig. Meglep, de ezen a szakaszon sem találkozunk nagyobb tömeggel, pedig kissé tartottunk attól, hogy a későn rajtoló Muzslások itt nagyobb létszámban lesznek jelen. Ehhez képest Ágasváron egész kényelemesen elférünk, ki kell pihenni az idáig tartó kaptatót valahogy. Előttünk a homályból kivehető a Hasznosi-víztározó, kicsit odébb pedig már Pásztó és a Tepke gerince. Az ágasvári lejtőt is egészen könnyedén vesszük, csupán egyszer csúszik meg a cipőm lapos talpa, egy optikailag is csúszós, lapos kövön, a fenének kell mindenre rálépnem. :) A turistaháznál sorbaállunk vízért és megint bedobunk pár kockányi felszelt almát.


Muzsláról és az odáig tartó útról


Ágasvártól lefelé belefutunk egy megelőzhetetlen konvojba, kicsit lazábbra vesszük a lépteinket, majd amikor az első olyan lehetőség adódik, hogy a többi túrázó személyes terét nem sértjük meg, ellépünk mellettük. Már majdnem lent vagyunk a Csörgő-patak völgyében, amikor – micsoda véletlen – újra találkozunk a minket utolérő Bubuval, akit még Mátraszentlászlón hagytunk ott, szendvicsevés közben. A patak völgye csudaszép, mint mindig, télen-nyáron. Most hamar kiérünk belőle és le a mátrakeresztesi ellenőrző állomásra, ahol szörppel és kis oszlopokba rendezett háztartási keksszel fogadnak, utóbbiból be is termelek két kupacnyit. Az indulás Mátrakeresztesről kicsit nehezen indul és még nehezebben folytatódik. Repkény néhányszor időt kér az emelkedőn, amely sokkal meredekebb, mint amilyenre én emlékeztem. Hiába ideális a terep, már foltokban sincs sár, mégis, valahogy nem húznak a lábaim, erőtlen vagyok. Elhaladunk a Nyikom-forrás alatt, de ez sem deríti jobb kedvre Repkényt, igaz, a foglalatlan, dagonyás csobogó valóban nem túl lelkesítő. Lehet, hogy csak azért nem, mert ő még nem tudja, hogy a Nyikom-forrás a Nyikom-nyerget jelzi előre, az pedig már a Muzslát? Lehet. Nyikom-rét előtt leülünk, kevéske vízkészletünkből pár kortynyit Repkény fejének hűtésére használunk fel. Ennyit megér. Néhány sporttárs, aki itt megelőz minket, nagy reményekkel mondja, hogy lassan felérünk a Muzslára. Nem a felhőtlen örömet látom rajtuk, amikor szembesülnek odafent a ténnyel, hogy ez még csak az Ólom-tető, a Muzsla az a másik hupli, ott. A következő negyedórában lassan jelentkezik a fejmosás eredménye: alig néhány erőgyűjtő szünettel megérkezünk a Muzslára, ott megszemléljük a pontőr kislányok díszes alkotását és eszünk mézes puszedlit.


Szurdokpüspöki felé a lejtőn


A Muzslától kocogunk. Sőt. Néhol futunk. Még szintben és fölfelé is. A fáradtságomnál erősebb a megdöbbenésem, bár, már többször tapasztaltam Repkény érdekes erőbeosztásának a lehetőségeit, ám egy Mátrabérc végén nem számítottam erre. Néhol lelassítjuk lépteinket, ahol esetleg előzni kell vagy épp kilépni a kerékpárosok elől – nekik külön köszönet, hogy udvariasan, korrektül előztek másokat. Ez a lejtő egyébként fantasztikus kilátóhelyekkel van teli. Nyugat felé a Zagyva völgye, keleten pedig ellátni Gyöngyösig, sőt, azon bőven túl. Dél felé pedig Hatvant veheti észre a figyelmes szemű, már annyit, amennyi a párás időben látszik belőle. A Koncsúrok most nem viselnek meg annyira, mint azelőtt, egyedül a Diós-patakon való átkeléskor adódnak nehézségeink a sár miatt. A vége pedig a vége. Célegyenes, a falu előtt Repkény rádöbben, hogy a vége 12 óra alá mehet, így ott is futunk meg a faluban is.


A célról


Hatalmas tömeg mindenütt, lelkes rendezők gratulálnak nulla perc sorbanállás és várakozás után. Odakint töltünk némi vizet a palackunkba, majd elhagyjuk a helyszínt, hogy tudjunk még babgulyásozni egyet a vonat előtti időszakban. Találkozunk a Mátrabérc-trailt (te jó ég, hogy lehet ezt rendesen kimondani?) teljesítő pesza91-gyel, odaül hozzánk, megosztja élményeit a futós változatról. Végül lassan elbúcsúzunk, kisétálunk az állomásra, ahol még egy kissé álmos Joeyline-nal is összefutunk, majd jön az Uzsgyi és elröpít Hatvanba. Onnan a hazaúton a Mátra körvonalait nézzük a száguldó villamos motorvonatból, az ismerős hegyeket. Nem legyőztük őket, hagytak minket végigmenni...


Utóhang


Néhány nap kell, hogy feldolgozzam az élményeket és leüljek beszámolót írni. Ez a túra még megmaradt ugyanannak az erőpróbának, amelyről régen azt hittem, soha nem fogok eljutni, pláne megcsinálni. Gratuláció illet mindenkit, aki nekivágott bármely távon a Transz-Mátra útvonalnak. Köszönet illeti a Hanákosokat a szokásos profi rendezésért. Kerek repkényt azért, mert végig mellettem maradt. Édesapámat pedig azért, mert kivitt hajnalok hajnalán Sirokra és még este is értünk jött a vasútállomásra.


-Kékdroid-

 
 
Bükki forrásokTúraév: 20102010.04.20 19:54:10

Bükki Források 50


Lillafüred Hbf.. Álmos rajt, álmos rajtolókkal az álmos faluban. A kisvasút is alszik, igaz, kényszerből, mivel a héten a víz elmosta a pályát néhány száz méteren. Megkapjuk a spártaian egyszerű itinert, amelyen szerepel az összes pont összes adata – ez nagyon pozitív – és egy nem túl részletes, viszont félreérthető leírás az útvonalról – ez kevésbé pozitív. Utóbbin a térkép nagy figyelemmel való tanulmányozásával lehet segíteni, mérséklendő az eltévedési lehetőségeket. Mivel az útvonalon szinte végig jól követhetőek a jelzések, nem is feltétlen baj, hogy kissé rászorítják a résztvevőket az önálló tájékozódásra. Néha viszont elkélne, hogy pontosabb legyen a leírás, mert aki először jár errefelé, az belefuthat néhány trükkös helyzetbe. Tehát elrajtolunk.


Szeleta-tető. Elsuhan mellettünk az előttünk rajtoló hármasfogat, az egész túra hátralévő részében nem találkozunk többé velük: a 30-as távon vannak, eltévedtek, esetleg kitértek mozgalom/geoláda miatt. Mindegy. Kerek repkénnyel megállunk kilátást nézni. Csodaszép – vagy négy éve jártam erre utoljára, akkor is télen, így mindkettőnkre az újdonság erejével hat a látvány. Alattunk terül el Felsőhámor, nyugat felé pedig Lillafüred a kastélyszállóval és a mellette lezúduló óriási vízeséssel. A barlanghoz most nem térünk ki, felírjuk a kódot a Bükk Szirtjeihez és pucolunk tovább, egy darabig a gerincen, majd le, a Forrás-völgy felé. Megelőznek ketten, ezzel ötre emelkedik az általunk látott hosszútávosok száma, amely a túra legvégére sem lesz nagyobb tíznél. Baktatunk fölfelé az enyhén sáros völgyben, az első pont, a Flóra-forrás felé, ahol a piros kör jelzés nehezen átjárható mocsarát szalagozáson kerüljük, amely szépen visszacsatlakozik a jelzésre egy kicsit följebb. A forrásnál felírjuk a vonatkozó kódot, szemrevételezzük a merítős vízvételi lehetőséget és úgy döntünk, hogy köszönjük, nem élünk vele. Visszaszüttyögünk a völgybe, újra át a patakon, amely errefelé is – mint oly sok társa most a Bükkben és másutt – néhol az utat választja a meder mellett. Itt szúrnám közbe, hogy az előzetes félelmeimmel ellentétesen szinte végig jól járható az út, nem csúszkálok, nem morgok sem halkan, sem hangosan az általam egyébként nagy ellenszenvvel kezelt sár miatt. Nem én lettem türelmesebb, hanem az ösvények állapota ilyen jó. :)


Felső-forrás. Itt ugyan nincs pont, sőt, a túrához hasonló nevű mozgalomhoz sincs kód, mégis érdemes megnézni a forrás köré emelt építményt, amely elől nagy robajjal árad kifelé a víz. A foglalat antik templomra hasonlít, ha nem lenne rajta a rikító kék vasajtó, kis ferdítéssel el lehetne adni régi római emléknek. Még a forrás előtt Repkény majdnem a futóhomok áldozatává válik, amikor egy stabilnak gondolt talajrészen hirtelen bokáig merül a sárba. A forrástól jó meredeken kell kikapaszkodni a völgyből, mellettünk a patak apró vízesések sorozatán bucskázik le a hegyről. Hatásvadász egy látvány. Odafent kifújjuk magunkat, majd megcélozzuk Andó-kutat. A szürke égen még szürkébb felhők kergetik egymást, a Nap csak néhány rövid pillanatra süt ki, akkor sem melegít, a kabátot itt még sokszor összehúzom magamon. Ettől eltekintve tökéletes túraidőt fogtunk ki mára. Az Andó-kútig tartó szakaszon, két bükkfa között Repkény hirtelen rámszól, hogy ugyan indítsam el a parkolás kifizetését, nem lenne kellemes ajándékcsomagot találni a szélvédőn.


Andó-kút. Messzebbre tippelem, mint amennyire tényleg esik, így meglepetten veszem tudomásul, hogy a sárga jelzést keresztezve már hallani lehet a pontőrök beszélgetését. A forrás előtt kis tó terül el, szigettel, rajta egy pavilonnal. Idilli környezet. Kitérünk Andókút megállóhelyre is – a pontőröktől állomást kérdezek, amikor kijavítanak, hogy megállóhely, akkor jövök rá, hogy egy vasutas egyesület által rendezett túrán illene pontosan kezelnem a fogalmakat. Egy ideje nem jár erre a kisvonat, ez a szárnyvonal a garadnainak csak mostohatestvére. Egykor egészen Farkasgödör-Örvénykő állomásig felkanyargott, majd Mahóca lett az ideiglenes végállomás, szombatonként egy-két vonatpárral, idén pedig már ez is szünetel. Sic transit gloria mundi. Visszatérünk a pontra, majd szépen visszamászunk a sárga sávig, a kaptató nem szűnik meg, széles ívű kanyarral kapaszkodunk ki a völgyből, fel, a Kis-Fennsík felé. Töbröket, mély, sűrű gyeppel benőtt víznyelőket kerülgetünk, az erdő olyan csöndes, hogy a mi szavunk is elhalkul. Utolér egy sporttárs, majd megelőz valahol, az biztos, hogy Magos-kőre már előttünk ér fel. Egy előzés általában nem esemény, azonban ezen a túrán annyira kevés emberrel találkozunk, hogy már egy ilyen találkozást is érdemes leírni. Elsétálunk a Sólyom-kút mellett, már keresném a kódot, amikor Repkény szól, hogy itt éppen nem kell fölírni semmit, lévén nincs is semmi, amit fölírhatnánk.


Magos-kő. Újabb szemérmetlenül hatásvadász kilátóhely, alattunk több völgy is összeszalad, velünk szembe, délre pedig már a Fennsík tömbje húzódik, a tetejét hegyek sorozata teszi hullámossá. Leballagunk, újra keresztezzük az országutat, kirándulók jönnek szembe két keservesen köhögő kutyát sétáltatva. Nem is sokkal később piros háromszög jelzés invitál jobbra. Gyanús az ügy, viszont az itiner szerint és emlékeim szerint is itt észak felé kell kanyarodni a piros háromszögön, hogy feljussunk Örvény-kőre, ahol a csúcson reflexből írom a kódot az itinerre.


Ez a piros háromszög azonban nem az a piros háromszög. Már majdnem a hegytetőn vagyunk, amikor rájövünk, hogy ez egy újonnan felfestett ág, amely a hegyet szinte megkerülve kapaszkodik fel a csúcsra, viszont a térképemen még nincs is rajta. Erre persze már csak akkor ébredünk rá, amikor megtaláljuk az egyébként mindkettőnk által ismert „régi” piros háromszöget. Kisétálunk a kilátóhoz, megnézzük a Jókai-emlékművet és az alattunk elterülő kilátást. Az Upponyi-szoros már csak sejthető a távolban, előtte a Lázbérci-tározó víztükre mintha higanyból lenne, szürke és komor. A fák miatt a kilátás eléggé behatárolt, előttünk alig látni rá Tardonára, Mályinkára, a Buzgó-követ és az Odvas-követ, ezt a két jellegzetes csúcsot is úgy kell megkeresnem. Gyors továbbindulás, a szintidő vészesen ketyeg.


Mária-forrás, Magyarország legtisztább vizű forrása, itt is kódot írunk, ahogy még sok helyen. Emlékszem a híradásokra a viharról, mégis megdöbbentő a látvány, amely a forráshoz érve fogad minket. Az erdő egyszerűen szinte megszűnt, csupán néhány erősebb szál bükkfa alkot szomorú kis csoportokat, a többiek hosszan elterülve hevernek szanaszét a földön. Mintha óriások szórták volna szét fogpiszkálóikat. Az ösvényt, a Kohász Kék jelzését ennek megfelelően nem éppen egyszerű dolog megtalálni, sokat segít, hogy az erdészek nem vágták ki a jelzett facsonkokat, valamint az, hogy egész hamar megtaláljuk a Csondró-völgy felé vezető kacskaringós csapást. A kidőlt fákon egész gyorsan túljutunk, viszont itt újabb nehezítés áll előttünk: maga a völgy, a benne rohanó bővizű patakkal. A szurdok amilyen trükkösen járható az átkelések, kidőlt fák miatt, olyan nagyszerű is. Az Ámor-forrásnál sokadszorra kelünk át az ekkorra lelassuló vízen, itt is ellenőrzőpont fogad, pontosabban egy újabb felírandó kód. Innentől kifelé megyünk a völgyből, amely egyre szélesebbé válik, az út pedig a völgy oldalában marad és szépen kikanyarodik belőle.


Mályinka, autóbuszforduló. Méteres TTB-színű szalagok erősítik a Kohász Fehér Alapot, így sikerül kikerülnünk a falu határában álló tanyát, majd a Borsod Volán felújított Ikarusa mellett érkezünk meg a túra második őrzött pontjára. A kedves úriember szőlőcukorral kínál, nem aprózza el, mert rögtön egy egész csomaggal akar adni. Nem fogadjuk el – mi jutna a többieknek? - Repkény inkább udvariasságból, mint tényleges információszerzés céljából megkérdezi, hol juthatnánk kávéhoz. Megszavazzuk a rövidke oda-visszát a kocsmához, ahol legnagyobb meglepetésemre mi ketten vagyunk az egyedüli vendégek. Pecsételünk, önszorgalomból a Kéktúra bélyegzőjével, közben szemügyre veszem a félig már kiürült, literes „Matróz jellegű szeszesital”-os és hasonló palackokat. Ez a rész inkább kimarad. Felhörpintjük az igen ízletesre sikerült kávét, majd visszatérünk az útvonalra, kárnak, mert így csak az aszfaltot taposhatjuk, míg az OKT-n azért látványosabb emelkedőben lenne részünk. Elhagyjuk Mályinkát, rákanyarodunk a Vár-völgybe vezető útra: Kerek repkény a világon először szembesül Dédesvárral. Pedig a várba most föl sem kell menni. :) Különösen trükkös a helyzet, mivel a Kék először jól levisz, majd egy szép támfalnál kezdünk először fölfelé kapaszkodni. Elválik a híres-hírhedt KL, amely nyílegyenesen tör fel a várrom felé, nem állítom, hogy nincs az országban hosszabb vagy meredekebb kaptató, ám ez is benne van az élbolyban. Néhány perccel később megérkezünk a Vár-forráshoz.


Vár-forrás. Erőgyűjtés, rutinos kódírás. Kezdek kíváncsi lenni, vajon ellenőrzik-e a célban ezt a rettenetes sok kódot (igen). Kezdődik a tánc, a sárga sáv néhol szerpentinező emelkedője – egy kidőlt fán való átkeléstől eltekintve nem is tűnik oly vészesnek amíg felérünk a Kisvár alatti nyeregbe. Innen már tényleg csak egy ugrás a Vásárhelyi-kő, a következő pont és a túra következő pofátlanul szép kilátóhelye. Megpihenünk pár percre, alattunk húzódik a Bán-völgy, a szemben lévő vonulaton jól kivehető egy széles, határozott vonalú erdészeti út. Hogy meglegyen a beszámoló visszatérő motívuma, újra felírunk egy kódot. Épp indulunk, amikor újabb utolérés következik be, végre egy ismerős, Zsotyek bukkan fel és nem sokkal később el is suhan mellettünk. Kellemes szintúton ballagunk végig Dédes vára felől eleinte Bánkút felé, majd a kék rom jelzés mára megszűnt ágán folytatódik a túra. Ez például kissé félreérthető az itiner alapján, mivel a KL nem egyértelműen folytatódik, főleg, hogy a térképeken már több, mint tíz éve nincs rajta, jelzés pedig az elágazás után egy ideig nincs. Végre egy alkalom, hogy kamatozhat a kissé megkopott helyismeret. :)


Nyír-kő. Újabb kilátópont, szerencsére az időjárás is kegyessé vált hozzánk, mivel szép napsütésben bámulhatjuk a panorámát. Murphy örök törvénye szerint a fotógépeinkben az elem váltásban gyengélkedik, úgy kell kikönyörögni belőlük egy-egy kattintást, legalább megtanuljuk megbecsülni az itt készült képeket. Itt kivételesen emberes pont van, éppen ebéd után érjük őket, sőt, a futó hölgy, aki már egyszer elsuhant mellettünk, most hirtelen újra megelőz. Továbbindulunk, lassan elérjük a Farkas-nyaki elágazást, kezdek megnyugodni a szintidővel kapcsolatban. Még az elágazás előtt megállunk, végigkövetjük az itinerrel összhangban a térképen az előttünk álló utat a célig. Ismeretlen szakaszok várnak, néhány ismerős ponttal, régi magántúrákról köszönnek vissza régen olvasott hegyek, völgyek, források nevei. A Meteor-forrás nincs köztük, meredeken ereszkedünk alá hozzá, az úton patak robog mellettünk, nálunk sokkal gyorsabban. A forrásnál (hmm, kód) palackot töltünk, a túra – jellegéből adódó – nagy előnye, hogy a folyadék pótlása gyakorlatilag végig megoldott. Leérünk a Száraz-völgybe, nevével ellentétben egész komoly vizek mozognak benne, kicsit odébb egy lusta foltos szalamandrával találkozunk, aki csak hosszas nógatás után hajlandó félreállni az útból. Elsétálunk egy erdei focipálya mellett, az egyik csapat számára nehezítés, hogy a kapusnak bokáig a sárba süllyedve kell védenie.


Jubileumi-forrás. Idáig semmi említésre méltó nem történik, a Budai-hegységből ismerős Antónia-árok helyi megfelelőjén, a Farkas-nyak-völgyön kapaszkodunk fölfelé: távvezeték mentén széles út, éles kövekkel. A forrásból széles sugárban ömlik a víz (milyen meglepő...) és itt is szépen kiépített pihenő várja a megfáradt turistát. Minket nem, hiába vagyunk fáradtak is, turisták is, mert még elég sok van hátra előttünk. Így marad a megszelídülő emelkedő, a szürkésfehér törzsű, lombtalan fák koronáján át nézve szürreálisan kék éggel. Felérünk a kolostorromhoz, az állványzat és a védőövezetet jelző szalag kissé rontja a hangulatot, ám vigasztal a tudat, hogy legalább foglalkoznak a rommal és remélhetőleg még hosszú éveken át lesz hol elmélkedni a régmúlton. Hiába, a szerzetesek, apácák mindig is tudták, hol érdemes építkezni. :) Odébb, a büfénél egy fagyizó diákcsoport pihen, néhányan errefelé kirándulgatnak még. Gondosan festett bádogtábla mutatja a kék kör irányát, fenyvest kerülve, utána magas bükkösben kanyarogva jutunk el rajta a túra kitűzőjén szereplő Köpüs-forráshoz. Miközben a kapott csokit majszoljuk, elbeszélgetünk a láthatóan nagyon lelkes pontőrökkel, elmesélik, hogy a Hámori-tónál kerülnünk kell, vagy ki tudja, mi lesz, mert ott bizony átkelni nem lehet. Lelki szemeim előtt valami áthatolhatatlan mocsár terül el és még egy Gollamunk sincs, hogy átvigyen a lápon. Már épp indulni készülünk, amikor nagy meglepetésünkre újra megjelenik Zsotyek, aki valami módon mögénk került. Lefelé menet megtárgyaljuk az itiner által az Erőben keltett zavart, majd Zsotyek újra belép a hipertérbe, mi pedig szüttyögünk tovább, völgyből völgybe, majd egy újabb völgybe.


Garadna főpályaudvar. Sajnos a fent részletezett okokból a kisvasútnak a frekventáltabb vonalán sincs forgalom, így nem találkozunk vonattal, viszont itt van a túra útvonalán az egyetlen komolyabb etetőpont. Be is termelünk némi zsíroskenyeret, pokolian erős lilahagymával, még egy órával és egy liter vízzel később is érzem az ízét a számban. Közös kép is készül, majd lassan tovaballagunk, trükkösnek gondolt szakasz következik, ám az itiner minden bonyolultsága ellenére simán követhető az útvonal. Rögtön a bánkúti elágazásban megáll mellettünk egy autó, velem kábé egykorú sofőrje bizonytalanul kérdezi, tudjuk-e hol találnak valami Garadna vasútállomást. Elmagyarázzuk a koordinátákat és azt is, hogy azért nem egy Diósgyőr szintű rendező-pályaudvart kell keresni. Elsuhannak, mi pedig felkanyarodunk a Helyiipari-forráshoz, megnézzük a szobrokat és a forrást – minő véletlen, fel kell írni itt is a kódot.


Csókás-forrás. Kényelmes emelkedőn kapaszkodunk fel újra a völgyből, a bánkúti országúton baktatunk a kiváló szalagozást követve, majd szintén szalagok vezetnek el a Csókásnál lévő táborig, ahol a következő ellenőrzőpont fogad, két alma maradt nekünk, egyet elviszünk ketten, hogy az utánunk érkezőknek is maradjon még valami. Ha már itt járunk, megnézzük a forrást is, majd, mivel nem érezzük teljesen egyértelműnek a követendő irányt, visszamegyünk a ponthoz, hogy betájoljuk magunkat. Bár még bőven nem alkonyodik, kezd kissé sötét lenni az erdőben, völgyek, víznyelők kísérik utunkat, hirtelen mély gödör jelenik meg mellettünk, ez az Udvar-kői-barlang. Védett is, félelmetesen is néz ki, no és a lefelé vezető csapást is elmosta a víz, úgyhogy többszörösen is indokolt, hogy nem megyünk le. Elhagyjuk a barlang sötéten tátongó gödrét, megérkezünk a Lencsés-nyeregbe, a térképre nézve rájövök, hogy reggel egész közel jártunk már erre, pár tíz méter lenne csak visszatérni a Felső-forráshoz.


Lencsés-forrás. Inkább erre indulunk, egy utolsó előtti emelkedő után egy meredekebb lejtőn bukkanunk rá, a foglalata külsőleg a 60-as évek szocreál formavilágát idézi. Sosem fogja senki kitalálni, úgyhogy leírom, hogy itt is volt egy feljegyzendő kód. Lerongyolunk a völgybe, közben útbaesik egy trükkös hajtűkanyar, ahol a jelzések értelmezése először nem úgy sikerül, ahogy sikerülnie kellene, aztán rájövünk a megoldásra. Megérkezünk a Hámori-tóhoz, ahol állítólag a gáton kellene átkelni, de járhatatlan. Ahogy közeledünk, kiderül, hogy nem a gát járhatatlan, csak egy átfolyó működik rendeltetésének megfelelően, és abban is vígan szaladgál egy kisfiú. Ha a gyerek átmegy, akkor mi is átmegyünk – nézünk össze Repkénnyel, de csak utána tűnik fel, hogy a fiún térdig érő gumicsizma van. A víz amúgy nem mély, alig ér a bokám fölé. Kerek repkény a tőle megszokott hanyag eleganciával cipőstül sétál át a Hámori-tavon, én kényesebb vagyok és öltözködöm, nem ez fogja lerontani az átlagsebességünket. Már. ;)


Eszperantó-forrás. Alaposan kiszalagozott szerpentinút vezet föl a kisvasút pályáján át a forrás felé, felkaptatunk a forráshoz, amelyből három kifolyón is dől a víz, hogy aztán látványos vízesésen hulljon alá a tó felé. Naná, hogy kódot kell itt is írni. Leereszkedés közben találkozunk még két túrázóval, innentől az egyik leginkább látványos célegyenes következik, ami teljesítménytúrán következhet. Balra a Hámori-tó, előttünk a kastély, mindez naplementekor. Giccses, juj. :)


Lillafüred, vasútállomás, megint. Beérkezünk, kapunk kitűzőt, oklevelet, van ellátmány is. Beszélgetünk pár sort a Zalai MATT-ra készülő Nagy Attiláékkal, végül elbúcsúzunk tőlük is, a rendezőktől is és hazadöcögünk. Először voltunk ezen a túrán, remélhetőleg nem utoljára: az útvonallal a Bükkben amúgy sem lehet nagyon mellélőni, ez pedig különösen jól összevadássza a szép helyeket. Az, hogy nincs sok emberes pontőr, engem nem zavar, kódot írni nem olyan nehéz dolog. Ellátmány nincs sok, viszont Mályinkán is és Szentléleken is lehet pótolni a saját készlet fogyását, sőt, Ómassa sem olyan nagy kitérő. (Bánkút már inkább.) A források többsége bővizű és ha jól tudom, mindegyik iható, tehát víz is van bőven. Alapvetően remek kis túra a Bükki Források, jól éreztük magunkat. Köszönet a társaságért Kerek repkénynek és a rendezésért a Vasutas Természetjárók Bükki Egyesületének, végül, de nem utolsósorban gratulálok minden teljesítőnek!


-Kékdroid-

 
 
Thury György emléktúraTúraév: 20102010.04.07 19:54:41

Thury György Emléktúra 30


Kerka, Lendva, Mura – így követik egymást a folyók, ahogy lassan elhagyjuk Lenti környékét, majd kiérünk a főútra, itt már nem követünk vizeket, viszont tőlünk északra ismerős dombhátak sorakoznak, a Zalai-dombság déli lankái. Nagykanizsa következik, északra fordulunk, párhuzamosan haladunk a vasútvonallal és egészen Gelséig előzgetjük egymást a reggeli Pécs-Szombathely gyorsvonattal, végül a vonat nyer. Gelsén roppant igényes kis fürdőben van a rajt, gyorsan benevezünk, négyen: Kerek repkény, két testvére és egy droid, kék. Két papírt kapunk, egyet leírással és hellyel a pecséteknek, egyet térképpel és táv-szint adatokkal, menetrendi kivonattal. Gelsén még a gyorsvonat is megáll, állapítom meg, miközben elpakolom az irodát. Kifelé menet a pénztárnál kapunk rajtbélyegzőt, ugyanakkor a rajtidő kérdését kissé rugalmasan kezelik, magunknak írjuk fel.


Kilépünk a fürdőből, irány Gelse, majd a falut elhagyjuk egy korrektül helyreállított (rekultivált) egykori szemétlerakó mellett – nem véletlen írom le, mert ez is hozzátartozik a tájhoz, az emberi tevékenységhez. Lassan emelkedő úton intünk búcsút a Murát a Zalával összekötő Principális-csatorna völgyének. Betérünk az erdőbe, mindenfelé kanyarog az ösvény előttünk, de legalábbis van néhány trükkös, hirtelen kanyar. A jelzések azonban prímán tájékoztatnak, követjük is őket szorgalmasan. Kiérkezünk egy rétre, előttünk néhány épület, kerítés mentén kell felbaktatnunk az első ponthoz, a dombhátra. A pont neve, nem túl fantáziadúsan, viszont nem eltéveszthetően: P P+ kereszteződés. Megkapjuk az első bélyegzést, körülnézünk, mert van merre. A tiszta időben tökéletesen kivehető a csillagvizsgáló kupolája a Pogányváron, egyébként a piros sáv elvezetne odáig (és még messzebb is), ha arra támadna kedvünk menni. Tőlünk délkelet felé vízmosásokkal szabdalt, leirtott domboldalt látunk, odalent látjuk is a megfáradt fakitermelőket pihenőjük közben. A keresztnél lekanyarodunk a dombhátról, egy sporttársnak is szólunk, igen gyorsan halad, rövidesen már a hátát sem látjuk. Megérkezünk Kerecseny szélére, ritkás, összevissza házcsoport áll az úttól úgy száz méterre, némelyiknek alig áll a fala, vakolatot sem láthattak az elmúlt ötven év során, de a tányérantenna mindegyiken kötelező tartozék. Vállat vonok, megyünk tovább. Dani nemsokára megáll cipőt igazítani, mindkettő lábbelijének a sarka beszakadt, úgy nem túl kellemes túrázgatni. Közben elhalad mellettünk egy platós kis traktor, a platón utazó odakiált, hogy nem megyünk-e velük az erdőre. Most kihagynánk... Besétálunk inkább a kis faluba, az egyik háznál brit rendszámú autóval áll odébb egy gentleman, valószínűleg tényleg külföldi, mert erősen töri a „jó napot!”-ot. Kiballagunk egy kis emelkedőn, ennyi és egy nagyobb rét választja el egymástól ezt a falut a szomszédos Orosztonytól. Temetőt kerülünk meg, majd nyílegyenesen besétálunk a településre, ahol a villanyoszlopok érintése is halálos. Orosztonyban találjuk a következő pontot, az italbolt előtt, megszavazzuk, hogy inkább a turistaházban költünk pénzt, ha már mindenképpen kávéra áhítozunk Repkénnyel.


Zöld jelzésen sétálunk tovább, hirtelen jobb kanyarral a faluban, már hiába kiáltunk a rossz irányba távolodók után, csak a falubeliek néznek furcsán ránk. Kisétálunk Orosztonyról, árnyat adó fenyves kíséri utunkat, majd elérjük a túra névadója, Thury György, az egykori kanizsai várkapitány emlékére emelt kopjafát. A patak hídjánál Repkénnyel megállunk cipőt igazítani, bevárjuk Dórit és Danit, majd eleinte újra négyesben elindulunk a túra egyetlen igazán komoly emelkedője, az Öröm-hegy felé. Jelzést váltunk, meredeken kapaszkodó mélyúton sétálunk fölfelé, Repkénnyel elszakadunk a többiektől, lassan beelőzünk pár sporttársat, jó látni, hogy egész sokan jöttek el a túrára. Egy utolsó kaptató után hirtelen kibukkanunk a Postás kulcsosháznál, itt magunknak bélyegzünk, kint van a ház saját bélyegzője és a DDK-bélyegző is, mindkettővel bélyegzünk, ha egyszer van rá mód. Közben elkortyoljuk a kávét, jólesik. Sűrű erdőben haladunk ezután, egy-egy valamikori szőlőhegyi épület romja bukkan fel néhol, a természet már szinte teljesen visszafoglalta a valamikor művelt területet. Szélesebb útra térünk egy kegyhely mellett, kicsit arrébb Rockenbauer Pálra emlékezik egy kopjafa. Elértük a Kéktúra Dél-dunántúli kiadását, Szekszárd felé trappolunk néhány kilométert rajta.


Magas fák között vezet az út, süt a nap és alig jár valami kis szellő, egészen tavaszias az idő, a kabátom már Gelsén rákerült a hátizsákom fogantyújára egy erősebb csomóval kötve. A Gesztenyeháznál elhagyjuk a Kéket, irány Nagybakónak, lassan elérjük az újabb ellenőrzőpontot. Addig azonban még átvágunk két szántóföld között, elsétálunk a szőlőhegy gerincén, már messziről látszik a bója és az ott pihenő túrázók körvonalai. Megérkezünk, ismerős pontőrök kínálnak zsömlével és teával, sőt, még pesza91-gyel is összefutunk, éppen indulóban van. A ponton kicsit megpihenünk, ám nagy sietségünkben (lol) a zsömle végét már menet közben faljuk fel. Látványos szakaszra térünk, választhatnánk a K+ jelzést is a szurdok felé, de úgy döntünk, azt majd inkább kéktúrázás közben vizsgáljuk meg, most maradjunk az eredeti kiírás vonalán. Így alattunk terül el Nagybakónak és az egész völgy, amelyben a falu fekszik, felette pedig őrzően magasodik a TV-torony. Az egyik hétvégi háznál egy macska sétál ki elénk, kis kajáért kuncsorog, megszánjuk, kap egy darab fasírtot. Az állatsimogató után lesétálunk Nagybakónakra, sikerül nem benézni a jelzett letérőt a főutcáról, majd kisétálunk, fölfelé. Ez az emelkedő sem rossz, főleg, ha néha visszanéz az ember – egész jól látszik az előző pont. Karalábéföld mellett visz az út, nagyjából a falu szélétől a pontig, az adótorony egyre hatalmasabbnak tűnik, ahogy közeledünk felé. A ponton bélyegzés, rövidke beszélgetés, a rendező úriember elmeséli, hogy annak ellenére, hogy húsvét van és nem jósoltak túl szép időt, a tavalyinál is többen jöttek el a túrára. Dicséretes.


Továbbhaladunk a föld mentén, szerencsére alig néhány száz méterrel odébb jól jelzett betérő hív az erdő felé. Be is megyünk, meredek lejtőn suhanunk, mellettünk mély, vízmosta szakadék tátong. A völgy lábánál a Csibiti-tó kicsi, felduzzasztott vízfelülete terül el, a partján egész sok kiránduló pihenget, főleg idősebbek, hatalmas túrazsákokkal. Egy ideig szintben ballagunk tovább, egy pillanatra kizökkent a nyugalomból egy magányos piros + jelzés, nem tudom mire vélni, azért előveszem a térképemet, amely szintén nem tudja mire vélni. Megyünk tovább, újra kék + jelek követik egymást, az Erő egyensúlya helyreáll. A következő dombra felfelé Danival ellépünk egy kicsit, majd felérve lassabb sebességre kapcsolunk, a lányok így nagyon hamar utol is érnek. Ezen a szakaszon már végig szőlőhegyen, kis telkek mentén halad a túra, hangulatos, rendezett környék, még a tájat sok helyütt elcsúfító rejtett, mégis fel-felbukkanó szeméthalmok sincsenek. Végül egy derékszögű kanyarral leereszkedünk Gelsére, éppen a termálfürdő mellé, besétálunk a célba. Itt némi sorállás után megkapjuk a díjazást – új kitűzősorozat készült, Repkény, háromezer-nyolcszázhuszonadik teljesítése alkalmával kér újra egy első teljesítőst, én azonban nem hátrálok és másodikossal folytatom a tavaly kezdett szériát. Regisztrálunk tombolához, nyerek egy fa túrabotot, túrázni ugyan kicsit alacsony, de jó lesz a falra, otthonra. Még megiszom egy újabb kávét, pesza91-ék társaságában, aztán kanyargós, összevissza utakon visszatérünk Lentibe. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Dórinak és Daninak és természetesen a rendezőknek, hogy megrendezték ezt a kellemes, tavasz elejére kiváló túrát.


-Kékdroid-

 
 
Vértesi (Lowe Alpine/Camelbak) Maraton/Félmaraton/MinimaratonTúraév: 20102010.04.07 19:46:48

Vértesi Terepmaraton – Teljesítménytúra


Reggel Kerek repkénnyel nem kapkodjuk el az indulást Szárra, az óraállítás miatti álmosság így talán kevésbé kíséri végig a napot. Meg aztán ki kell használni az alkalmat, hogy még zenei aláfestés nélkül alhatunk. Kelenföldön pattanunk fel a 060-as Flirtre, a tegnapról ismerős jegyvizsgáló széles mosollyal üdvözöl, majd rövidke utazást követően máris Száron vagyunk. Különösebb nehézség nélkül érjük el a sportcsarnokot, a mezőny jelentős része már bőven elrajtolt, a futók közül a fürgébb minimaratonosok már sorra érkeznek a célba. Benevezünk Bobeknél, üdvözöljük a rövid kört épp teljesítő Tincát, biztatjuk, ha utolér – úgyis utolér – akkor csatlakozzon hozzánk. Ezzel elindulunk, még a faluban megnézem az itinert, csodálkozom a táv hosszúságán, amikor az első rendezésen voltam, mintha rövidebb lett volna. Utólag kibányászom a papírok közül a régit, valóban rövidebb volt és egy kicsit az útvonal is megváltozott, előnyösen.


Szár álmos, széles főutcáját magunk mögött hagyjuk, közben rengeteg futó érkezik szemből, mindenki visszaköszön, még az is biccent vagy int egyet, aki már láthatóan kifulladtan teszi meg az utolsó kilométereket. Korrekt. :) Fiatal erdőben haladunk, lassan emelkedő úton, Repkény meg is jegyzi, hogy legalább a visszaúton itt végig lejtőn mehetünk. Néhány éles kanyar tarkítja az utat, beszélgetünk, nézelődünk és ezalatt a reggel még napos, tiszta égbolt szépen csendben elkomorul, feltámad a szél. Átvágunk egy susnyásabb, lejtős nyílt részen, műútra térünk egy kis ideig, a térkép szerint régen vasút vezetett erre. Következik a Körtvélyes, széles ösvényen, óriási fák között bandukolunk fölfelé a hegyre, hol meredekebb, hol lankásabb emelkedőn, végül széles gerincen. A túrához tartozó narancsszín pöttyök és nyilak, valamint a Vértesben nagy gonddal megépített irányjelző táblák is mutatják a letérést a csúcs felé, ahol Lutakkal és Píttel futunk össze. Megkapjuk az első pecsétet, felmászunk a toronyba a saját felelősségünkre – anno ezt kihagytam, így most új látvány tárul elém: északon a Budai-hegyek és azon túl a Pilis, sőt, a Börzsöny hegyei kéklenek, kelet felé Százhalombatta ipari létesítményei ugrálnak ki a láthatár egyenes vonalából, nyugaton pedig a Bakony uralja a tájat, a Kőris-hegyen lévő lokátor fehér félgömbjén megcsillan a napfény. Fantasztikus látvány, még az erős szél sem zavar, sőt, a tériszonyomat is legyűröm egy időre. Azért lefelé néha erősebben kapaszkodom egy kicsit a létrába, mint amúgy indokolt lenne. :) Odalent összefutunk Lépéshibával, innentől együtt tesszük meg a táv hátralévő, jó nagy részét, elbeszélgetünk, mi másról, mint teljesítménytúrákról. Így hamarabb telik az idő, elérjük a K+ letérését Körtvélyespuszta felé, majd rövidesen a Mária-szakadékot kerülő szakaszon csodálkozom rá a sűrű, vén erdőre. Nem emlékeztem, hogy a Vértes ennyire szép. Az újabb ellenőrzőponton újra ismerősökkel futunk össze, cejasék pecsételnek és egy kisebb étteremnek is becsületére válna az az étel- és italválaszték, amellyel kínálnak. Vagy húsz percet elidőzünk itt, megérkezik Vándorköszörűs is, kár, hogy nem beszélgethetünk sokáig, mert még vagy öt kajapont van és közben gyalogolni is kéne. Már lassan indulunk, amikor berobog Tinca, ő még most láthat neki a korai ebédnek.


Elindulunk fölfelé a Mária-szakadékon, meredek kaptatón visz az út, mellettünk mély, mégis valahogy barátságos szurdokvölgy. A faragott-festett képesfákról valahogy lemaradok, kár. Elsétálunk visszafelé is a valamikori Körtvélyespuszta erdei temetője mellett, a sírok között egy kerékpáros kiránduló pár csókolózik. Fura egy gusztus. Trappolunk tovább, egyértelmű, határozottan vezető jeleket követve egészen a Vitányvár kitérőjéig, ahol is a széles útról keltikékkel határolt ösvényre kell térnünk. A Vitányvárat Zsotyek őrzi, mint elmondása szerint eddig mindegyik alkalommal ezen a túrán. Most nagyon erős szélben kell ezt tennie, itt nem maradunk sokáig, néhány fotó az északon sorakozó szélkerekek felé és már suhanunk is le az időközben távozó Lépéshiba után. Meg persze azután, hogy Zsotyek megmutatja, merre is kell suhanni, mert elsőre nem vesszük észre az irányt. Odalent megint megállunk egy pillanatra, most Vajonmerréék töltenek belénk némi ellátmányt, megfejelve valami vizeskannák cipelésének perspektívájával. Lehet, nem kellett volna elsütnöm ugyanazt a poént, amit már az előttem járók fele elsütött? :) Távozóban is viszek még pár maréknyi (több nem fér) ropit, elrágcsálom menet közben.


Sétálunk tovább, ismerős helyek következnek, még a Nap is kisüt rövidebb-hosszabb időszakokra. Szarvas-kút, Mátyás-kút, a kettő között emelkedő, elkerített irtás, elterelt jelzés, majd visszatérés. Utolér Tinca, innentől nagyjából négyesben gyűrjük a távot. A második forrásnál sincs egyetlen kiránduló sem, bár kicsit odébb találkozunk néhány intenzíven tanácskozó kéktúrázóval. Megközelítjük Várgesztest, rövidke meredek lejtőn suhanunk le a Zsigmond-kő mellett és hirtelen kibukkanunk a falu szélén az erdőből. Végigbattyogunk a főutcán, Talán felesleges leírnom, hogy itt is hatalmas mennyiségű ennivalóval várnak, fogy rendesen a májas-zsíroskenyér, Repkény zsebre vág egy félliteres izoitalt. (Ezt aztán én iszom meg este. :)) Nagyjából ez történik végig: megyünk, beszélgetünk, néha kedves emberek ennivalóval kínálnak (Kínálnak!? Tömnek! :)) aztán hirtelen véget ér a történet. Közben erdő, minden mennyiségben. Most is ez utóbbi van soron, Várgesztest emelkedőn hagyjuk el, majd a Bodzás-árkon leereszkedve kanyargunk egy mély, sűrű erdővel szegélyezett völgyben. Hiába tudom, hogy alig egy-két órányi gyaloglással bármelyik irányban találnék települést, mégis úgy érzem, sokkal jobban elvesztünk a rengetegben. A világvége-hangulaton kicsit javít, hogy megérkezünk a Hirczy-emlékműhöz, ahol újra ismerősök várnak, sz_zsu és b_feri őrzik a pontot. Lépéshiba javaslatára itt már kevesebbet kajálunk – azért még lecsapok az összes maradék sajtra – és ezt a javaslatot meg is fogadjuk. Irány Kapberek-puszta, az útról nem is tudnék sokkal többet, vagy másfélét írni, mint eddig, sűrű erdő, ahol a beszédünkön és a lépteink zaján kívül semmiféle más emberi forrású hang nem hallatszik. Itt ráadásul annyira igaz már ez, hogy kezd feltűnni, hogy a rövid távtól való elválásunk óta a pontőrökön kívül nem nagyon találkoztunk senkivel a túráról.


Kapberek-puszta annyira nem méretes hely, hogy az irányjelző táblán kívül semmi más nem jelöli az év 364 napján keresztül, ma pedig pontosan egy ellenőrzőponttal van itt több. Ryanék pecsételnek és töltögetik szorgosan a vizet, mást már egyszerűen el sem tudok fogadni, annyira telítődtem az eddigi pontokon. Innentől kezdődően gyakorlatilag nincs szintemelkedés a túrán, ennek tudatában igyekszünk az eddiginél is gyorsabban haladni. A reggeli szakasszal, a Körtvélyes gerincével párhuzamosan haladunk az ellenkező irányban, Repkény fel is fedezi valahol fent a geotornyot, amelyről olyan szép kilátásunk nyílt a nap elején. A völgyön lefelé haladva egy-egy nyíltabb területen szép kilátást látunk délkeletre, az etyeki dombok felé, de még itt is többségben van a zárt, erdős szakasz. Végül megérkezünk az utolsó ellenőrzőpontra, ahol egyrészt sancimanó és speti, másrészt az időközben ideérkező Lutak és Pít kínálnak mindenféle földi jóval. No és persze bélyegzővel. Rövid pihenő után követjük az időközben induló Lépéshibát, cél az este hat előtti érkezés, ezt jó lenne tartani. Szépen gondozott vadászházak mellett sétálunk el, jó lehet ilyen helyen lakni, csak munkába, meg iskolába járni nem valami egyszerű. Pedig régen (nagyon régen) még vasút is járt erre, Szárliget felé vitte az erdőben kitermelt fát, követ. Mára csak a térképen szereplő felirat tanúskodik erről, de ha értő szem végigjárná a nyomvonalat, talán még egy-két érdekességet fel is fedezhetne. Mi azonban megérkezünk a reggeli közös szakaszra, ahol a piros sáv felfelé húzott a műúttól. Szembe megyünk a korábbi önmagunkkal, újra átvágunk az egynyomos ösvényen a susnyásban, ami nem is annyira susnyás, majd újra végigsétálunk a fiatal erdőn.


Végül megérkezünk Szárra, a sportcsarnok parkolójában alig látni már autót, odabent berzso keni sorra a mindenféle finom kenyereket. Megkapjuk a nagyon szép díjazást, egy bónusz impregnáló sprét, bedöntünk pár pohár szörpöt, majd élve Lépéshiba felajánlásával, autóval utazunk Budapestig. Egyszerűen nagyszerű túra a Vértesi Terepmaraton, mesebeli erdei tájakon, rengeteg szolgáltatással, kitűnően jelzett útvonallal – külön öröm, hogy sok ismerőssel lehetett találkozni, mind a pontokon, mind a résztvevők között. Köszönet a túráért a Csanya&Lupus csapatnak, a fuvarért – és a bevásárlós kitérőért – Lépéshibának és a társaságért Kerek repkénynek, Lépéshibának és Tincának!


-Kékdroid-

 
 
Bakony 50/25/10Túraév: 20102010.04.07 19:37:08

Bakony 25


Röviden, erősen fékez a V43 3222 pályaszámú gép három kocsijával, hogy a szállított két utastól mihamarabb megszabadulhasson Herend állomáson szombaton reggel. Ez a két utas Kerek repkény és jómagam, ha jól számolom, akkor az egész vonaton tartózkodó négy személyre (mozdonyvezető + jegyvizsgáló + mi ketten) 555 kW névleges teljesítmény jut, húha. Mivel szűk egy órával a rajtidő előtt érkezünk, van egy kis időnk, amelyet például (vonat)fotózással is el lehet ütni, és persze a túrához szükséges ellátmány beszerzésével. Találunk is egy apró ABC-t, zárva, viszont amint visszatérünk az útra, a boltos néni szólal meg mögöttünk, hogy rögtön kinyit, ha a boltot keressük. Készleteink feltöltése után visszatérünk az állomásra, gyorsan lezavarjuk a nevezést, elrendezzük a nem csekély tömegű felszerelést a hátunkon. Meglódulunk.


Rögtön az első útátjáróban keresztezzük a vasutat, gondolom a szervezők – nagyon helyesen – rájöttek, hogy nem túl szerencsés gondolat átzavarni a teljesítménytúra mezőnyét egy biztosítatlan átjárón a Bakonyt átszelő, aránylag forgalmas fővonalon. Tehát átkelünk a fénysorompós átjárón, egy ideig aszfaltot koptatunk, majd – követve a rendezői instrukciókat – balra térünk, megcélozva a sárga sávot. Ez a jelzés kissé ritkásan festett, jól jönnek a régebbi emlékek, különben okozhat némi fejtörőt a helyes irány fellelése. Visszafordulva csodaszép kilátás nyílik Herendre és kicsit odébb Szentgál felé, a háttérben a védett Szentgáli Tiszafás, délnyugat felé pedig a Kab-hegy zárja a láthatárt. Szinte kivehetőek a TV-tornyot kifeszítő drótkötelek, annyira tiszta az ég alja is. Délkeleten Veszprém városának az épületei sorakoznak, a húszemeleteshez prímán betájolhatjuk a többi jellegzetes épületet. Előttünk pedig a Középső-Hajag tornyosul, a táv egyetlen komolyabb emelkedőjével. Baktatunk tovább, elhagyjuk a dombhátat, az elkerített legelőről betérünk az erdőbe, a „kaput” gondosan visszacsukjuk magunk után. Fel-le hullámzik utunk, a két évvel ezelőtti helyen most nem találunk szúróbélyegzős pontot – a mezőny jelentős része nem is jön el erre, hanem az általunk elhagyott műúton marad. Néhányan azért lelkesen jönnek mögöttünk, néha hallani a beszélgetésüket. Elérjük újra az aszfaltutat, itt kezdődik a meredély, medvehagyma borítja az erdő alját, elrágcsálunk pár levelet, hogy erőre kapjunk. Szükség is van rá, a cipekedésben kissé elcsoffadok, Repkény viszont mintha jobban bírná a strapát. Trappolunk tovább a téli álmából ébredő bükkös-tölgyes erdőben, szinte észrevétlenül érünk fel a nyeregbe, ahol a szokásos katonai sátorban táborozik az első ellenőrzőpont. Teát kapunk, vehetünk hozzá citromot, valamint szőlőcukorral kínálnak a kedves, vidám pontőrök. A meleg ital jólesik a kaparó torkomnak, a szőlőcukor erőt ad, tudom, hogy csínján kell bánni vele, ezért csak két szemet dobok be belőle. Kezdődik az ereszkedés, hatalmas fák nyiladékában sétálunk, a terhelés által megengedett legnagyobb sebességünkkel, motivál a minél korábbi vonat elérése. Kanyargunk egy mély árok oldalában, majd hirtelen kibukkanunk az erdőből, előttünk a Kőris-hegy hatalmas tömbje, alatta pedig Bakonybél ismerős házai. Jobbra gulya legelészik békésen, viszont a két pásztorkutya már kevésbé jámbor, nagy ugatással futnak felénk, így elsietünk szépen, Öreghálás felé. Visszakanyarodunk dél felé egy hosszú, elnyújtott íven, sokan egyenesen célbaveszik az öreghálási házat, mi elbattyogunk a zsákkal az elágazásig, ahol is néhány kiránduló bukkan fel szemből. Pontosabban csak mi hisszük azt, hogy kirándulók, ők is a túrán vannak, csak tudtak egy rövidebb utat. A pontig lassan megelőzzük őket, a mai napon nem utoljára.


Elérjük az ellenőrzőpontot, amely ezen a túrán PH névre hallgat – PecsételőHely – itt egy felettébb jókedvű pártól kapjuk meg az újabb bélyegzést, elválik a két táv, az ötvenesek innen térnek a Pápavár alá, mi pedig innen indulunk Csehbányára. Kicsit kilépünk, egy leirtott részre érkezünk, messzire látni a napsütötte tájon, menetelünk a széles, jól járható erdőgazdasági úton. Csak bízom benne, hogy a kitermelt farönkök nem az ajkai erőműben végzik. Kezdem érezni a vállamat, Repkény is hasonlót tapasztal. Megelőzünk egy idősebb sporttársakból álló kis társaságot, láthatóan nagy lelkesedéssel üdvözölnek, örülnek, hogy más is túrázik. Elérjük lassan Csehbányát, az apró falu gondosan rendezett és ápolt házaival nagyon kellemes összhatást nyújt. Átsétálva a kis helyiségen újra az erdőben találjuk magunkat, innentől teljesen ismerős az út, Repkényék még terepgyakorlaton is jártak erre, mintát venni. Most az algavizsgálat kimarad, inkább felvonszoljuk magunkat egy újabb dombra, szelíd bükkerdőben folytatódik az út, leereszkedve a következő völgybe az utolsó ponton találjuk magunkat, az Országos Kéktúra útvonalán. Az ebédre készülő pontőrök szerint mi vagyunk az első áthaladók, ez az a tény, amely nem jelent az égvilágon semmit, mégis jó érzés. Az egyik pontőr a fejszével mutatja a helyes irányt, felfelé haladunk a Torna-patak mentén, egészen a Kéktúra éles töréséig, ahol is fel kell kaptatni egy rövid, de meredek emelkedőn. Kiérünk a mezőre, az égen nagyobb felhők kergetik egymást, mi pedig elindulunk a cél, Városlőd felé. Szinte meg sem kellene lepődnöm, hogy az Öreghálásról ismerős társaság robban ki a bozótosból alig egy kilométerre a kék éles kanyarától, most sem kell különösebben felgyorsítanunk, hogy elhagyjuk őket. (Cserébe hallgathatjuk a burkolt kis beszólásokat később, a vasúti megállóban, majd' egy órán keresztül – mégsem kellett volna annyira sietni.) Előttünk lassan kibontakozik Városlőd teljes látképe, felbukkan egy helyütt a Kab-hegy is, majd elérjük az országutat és a Várnak a Várak! mozgalom kiírását. Most nem motivál a Hölgykő-vár, annak idején is majdnem visszacsúsztam az ösvényen, amikor megpróbáltam felkapaszkodni nagy hátizsákkal, majd egyszer eljövünk és megnézzük külön. Felüljárón keresztezzük a 20-as vasútvonalat és aluljárón a 8-as főutat, utóbbitól alig néhány percre van a sportpálya és így a cél. Kétféle kitűző közül választhatunk, sőt, még matrica is jár, fejenként egy, sőt, valami nápolyiszelet is jár, Repkény később nagyvonalúan lemond a javamra az övéről. Elsétálunk a vasúthoz, jönnek szembe a 10-es táv résztvevői, rengeteg a gyerek, a többség lelkesen, vidáman trappol a cél felé.


Korrekt kis túra a Bakony 25-ös távja, gyönyörű és jól követhető útvonallal, kevés emelkedővel, szép erdőkkel – rétekkel. Köszönet a rendezőknek érte és a pontokon való szíves fogadtatásért, valamint köszönet Kerek repkénynek a társaságért.


-Kékdroid-

 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túraév: 20102010.03.25 19:06:36

Lepke 40


Előhang


Álmosan kevergetem a kávét, miközben körülöttem mindenki lázasan készülődik a túrára. Azért remélem, még megvárnak az indulással. Lássuk, mi kell egy ilyen túrához... kéthetes újság, Budapest térkép, összecsomagolhatós szatyor, az nem. A csavarhúzón gondolkodom egy kicsit, aztán a táskában hagyom, ki tudja, még elfelejteném visszatenni. Fel kellene öltözni: amúgy sincs kifejezetten túraruhám, most azonban még a szokásosnál is alább adom, amikor a szokásos utcai holmimat veszem fel. Bedobok négy liternyi löttyöt a zsákba, felőlem mehetünk.


A nevezés


Vonyarcvashegy felé utazva a Suzukiban Kerek repkény széles mosollyal meséli a Lepkén először induló öccsének, hogy mi már ilyen meg olyan sokszor jártunk ezen a túrán és csukott szemmel is eltalálnánk... illene már tudnom, hogy ilyenkor kapitális méretű eltévedéseket szoktunk művelni, vagy legalábbis agyonjelzett elágazásokat, kanyarokat benézni. Rövidke sorbanállás, kitöltött nevezési lapokkal – Repkény édesapjának a papírján elnéznek valamit, besorolják a 40-es távra, holott a 25-ösön indul. Sebaj, majd magyarázkodunk a pontőröknek, hogy hová tűnt a köztes rajtszám. Ja, idén új itinert kapunk: színes térképpel, alatta a jól bevált útvonalvázlattal, a lap túloldalán éppen annyi információval, amennyire szükség lehet. Érdekesség, hogy nem az egyes pontok közötti szintemelkedést írják le, hanem az adott pont tengerszint feletti magasságát.


Első szakasz: Vonyarcvashegy – Büdöskút I.


Furcsa név, de ha egyszer így hívják szegény Büdöskutat, amely ráadásul a Keszthelyi-hegység egyik jelentős csomópontja a turistautak szempontjából. Kisétálunk a faluból, a szokásos Balaton-menti vityillók között, néhányuk árát összeadva már egész csinos használt villanymozdonyt lehetne venni. Lassan elszakadunk Repkény édesapjától, elérjük a fenyőerdőt, szinte észrevétlenül emelkedik az út velünk a Pető-hegyre, ahol a pontőrök a kilátó lábánál unatkoznak, kapunk egy kettest a pecséten. Fellátogatunk a kilátóba, ha már erre járunk, ez a mai első ilyen létesítmény: hibátlan körpanoráma tárul elénk, alig párás az ég alja, dél felé jól látszanak a Balatonszentgyörgyön túli dombok, az már Somogy. Olyan jól elbeszélgetünk, hogy elindulunk szembe a mezőnnyel, Repkényék édesapja érkezik szembe és nem érti, miért adjuk fel a túrát – nem égő, ááá, nem. Két futó sporttárs minket követve szintén belesétál a csapdába, nagy elánnal húznak el újra mellettünk. Elkezdünk enyhén ereszkedni, nincs különösebb látnivaló, elég az erdő, a csend és a nyugalom. Rövid időre zökkenünk ki a nagy harmóniából, amikor megelőzünk három leányzót, egyiküknél egész diszkréten szól a mobilról a zene. De gustibus non est disputandum, tartja a mondás, én azért ezt mégsem nevezném zenének. Haladás viszont a tavalyi évhez képest, hogy nem mindhármuknál szól egy-egy telefon, hanem összesen szól egy. Gyorsan előzünk, visszaáll a csend. (Személyes megjegyzés, nem csak erről a túráról, hanem úgy általában a túrákon való zenehallgatásról: ma már olyan jó minőségű, kicsi, könnyű fej- és fülhallgatók vannak elérhető áron, hogy aki mindenáron zenét akar a természetben hallgatni, az vegye a fáradságot és használjon ilyet. Ezzel mást sem zavar és a zenét is hallja. Tényleg, énekelni ér? Az is zene, valamilyen szinten és lehet, az is zavar másokat.) Amíg a zenés témán tanakodunk, lassan kiérünk a Büdöskút előtti réthez, balra a Köves-tetőn lévő adótorony emelkedik a táj fölé, előttünk fenyves sötétlik, azon túl már az ellenőrzőpont vár. Két pontőr pecsétel, mosolyogva, kedvesen.


Második szakasz: Büdöskút I. - Büdöskút II.


Innen elvileg nagy nyugalomban haladunk lefelé a Bélap-völgyi pontig. A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy simán elhúzunk kelet felé a piros sávon, ahol egyébként a rövidebb táv halad. Alig ötszáz méter után kapcsolunk, Repkény bevallja, hogy ő tehet róla, nem kellett volna olyan magabiztosnak lennie a rajtban. Visszamegyünk a kereszteződéshez, közben medvehagymát rágcsálunk, lelki sebeinkre gyógyírként. Irány dél, szépen ereszkedünk is a következő pontig, ahol három lelkes ifjú adja a pecsétet és az útmutatást a barlang felé.


Közjáték: Szoba-kő-barlang


Szépen kitisztított, poros csapás visz a völgy aljára, széles nyiladék vezet tovább felfelé, de nekünk az most nem kell. Inkább nehezen járható, alig kitaposott ösvénymaradékot követünk egy magas sziklahasadékhoz, ez a barlang, amelyet a fiúk odafent olyan lelkesen ajánlottak. A hasadék aljában nem olyan régi tűzrakás maradványai, oldalt sziklamászók által ütött lyukak, nyomok figyelhetők meg. Megfigyeljük, nyugtázzuk, sziklát nem mászunk, visszakapaszkodunk az útra – utóbbit csak képletesen, amibe kapaszkodni lehetne, az mind szúr, csíp, harap.


Vissza a második szakaszhoz


Trappolunk tovább az úton, előttünk fel-felbukkan a Balaton víztükre, szépen ereszkedünk, elérünk egy műutat, egy idő után elkezdek aggódni, hogy elfogyott a jelzés. Nem fogyott el, csak ritkás, különben is, a letérőnk nyugat felé eléggé egyértelműen jelzett lesz – nyugtat Repkény. A legutóbbi benézés óta azért vannak fenntartásaim. :) El is érjük nevezett letérőt, valóban nem lehet eltéveszteni, de ellenőrzőpont most nincs, sőt, hivatalból nincs, a barlangos pontot a Szépkilátó követi. Felkaptatunk a Szerelemdombra, megelőzünk egy jólszituált társaságot, majd lebattyogunk a felhagyott dolomitbánya mellett Szépkilátóhoz. Sosem értettem, mitől lehet ilyen nevet adni egy országúti pihenőhelynek, most már tudom – az út túloldalán van egy kilátópont, valóban szép kilátás nyílik a tóra és a Tanúhegyekre. Ehhez a felismeréshez elég volt valahol egy pillanatra visszanézni még a következő emelkedő eleje tájékán. Trappolunk tovább Pele apó tanösvényén, ez a part a bemelegítő a Márványkőfejtő-hegyre, ennek a túrának a hangulati (és földrajzi) csúcspontjára. A Batsányi-kilátón újra találkozunk a Szerelemdombon megelőzött társasággal, egy hölgy lelkesen magyarázza, hogy a Szent György-hegy a Somló. Ki kell ábrándítanom, alig tévedett 35 kilométert, légvonalban. Beszélgetni kezdünk, elmondja, hogy ők bizonyos Tőzike-túrára jöttek, ami nem indult, helyette valaki mások legalább 25 kilométert akartak megtetetni velük. Kellemetlen. Lentről vonat kürtje hangzik, a 9632-es személyvonat döcög Becehegy megállóhely felé, tisztán látszik a megálló kis, fehér kockaépülete, előtte két piros téglatest: egy Bz motorkocsi és a hozzá tartozó Bzx mellékkocsi. Továbbindulunk, menetelünk egy ideig az impozáns gerincúton, aztán egyszerre Kerek repkény elbizonytalanodik – biztos, hogy nem kellett még elhagyni a piros sávot? Hirtelen mindhárman gyanút fogunk, még szerencse, hogy utolérnek a Fantom Tőzike-túra résztvevői és kisegítenek némi helyismerettel. Nem tévedtünk el, csak túlságosan gyanakvóvá váltunk. :) Emelkedő következik, alig érünk fel rá Danival, amikor a kissé lemaradó Repkény megnyugtat, hogy még kétszer ilyen meredek lesz a következő.


Nevezett kaptató valóban meredek, mégis felérünk egy szuszra, szép óvatos léptekkel, a hegytetőtől már lehet tempósabban lépkedni. Azért tartunk egy pár pillanatnyi szünetet, csodás a kilátás dél felé, a nyiladék szép keretet ad neki. Visszatérünk a zártabb erdőbe, nyílegyenesnek tűnő út visz a következő ellenőrzőpont felé, amelynél már messziről látszik, ahogy a rövidtávosok érkeznek a piros sávon, szép nagy csoportokban. Szerencsénkre éppen két nagyobb társaság között futunk be a pontra, elintézzük a formaságokat, aztán indulunk tovább.


Egészen harminc méter után Repkény kinéz magának egy szimpatikus kis fatönköt, hogy ő ott most zoknit akar cserélni. Rekordgyorsasággal végez, indulunk, fiatal fenyves, aztán irtás kíséri az utat, továbbá elképesztően sok magasles, ahogy valaki már írta előttem. Pap Gábor szokás szerint elrepül mellettünk, egyikeként a kevés általunk is látott futónak a túrán. Nem sokkal távolabb egy farakásnál pihengető gyerekcsoportot próbál indulásra bírni a tanító néni. Eltrappolunk mellettük. Aztán megelőzünk egy négyfős társaságot, fetűnik, mennyire felöltöztek egy laza 25-ös túrára, ilyen cuccal legalábbis a Kilimandzsáróra indulnék el. Kellően sérti is az önérzetüket, hogy meg merjük előzni őket, a beszólásaikat még halljuk egy ideig. Kíváncsi vagyok, hogy aki ennyire nem bírja ki, hogy megelőzik, mit szólna egy Mátrabércen, vagy egy Kinizsin? Lassan, kanyarogva, ereszkedve megérkezünk a Szent Miklós-forráshoz, iszunk pár kortyot Repkény bögréje segítségével sorbanállás közben. A pontőrök itt is mosolygósak, vidámak. Kerek repkény vízmintát vesz az egyik pocsolyából, borzasztóan sajnálva, hogy a tavaly még vígan tenyésző mocsár eltűnt. Később derül ki, hogy ebben is voltak mágneses bacik, de nem olyan márkájúak, mint amilyet keresett. Haladunk tovább, keresztezzük az adótornyot ellátó távvezeték nyiladékát, majd elérjük a Kutyasírokat, szolgálat közben elhunyt rendőrkutyák nyugszanak itt. Széles utat követünk egészen Büdöskútig, megint.


Harmadik szakasz: Büdöskút II. - Vonyarcvashegy újra


A quadosok eddig sem voltak a kedvenceim és félek, már nehéz lesz megváltoztatni a véleményemet róluk. Amikor visszatérünk Büdöskútra, éppen egy népes szlovén quados társaság pislog tanácstalanul – később tudjuk meg Mészáros Andrástól, hogy egy természetvédelmi őr megbüntette őket kemény tízezer forintra. Kíváncsi vagyok, Szlovéniában mennyi lenne a bírság, ha quaddal közlekednének egy nemzeti parkban, fogadnék rá tíz tolárban, hogy több, mint 40€. Visszatérve a puffogásról a túrára, a ponton elsőrangú zsíroskenyérrel fogadnak és hasonlóan elsőrangú a tea is, még egy repetát is kuncsorgunk a vidám pontőröktől. Újabb emelkedő következik, immár Pad-kőre, ahol újra elővehetjük az itinert és újra kilátót mászhatunk. Különös, hogy ide nem nagyon akar feljönni senki, pedig az építmény távolról sem olyan ingatag, mint amilyennek tűnik. Körülnézünk, innen is szép a kilátás, ha kicsit magasabban lennénk a fák koronája fölött, az egész túra útvonalát szépen végig lehetne követni. Lesietünk a hegyről, Repkényt hívja az édesapja, hogy merre tartunk, mert ő most érkezik a célba. Később még ránk telefonál néhányszor, erősítendő a motivációnkat. Mi azonban még a Z+ jelzés hosszú egyenesét tapossuk, tölgyerdőben és néhol fenyvesben.


Még a Csereze-hegyi pont előtt megelőzünk egy néhány fős diákcsapatot, nekik például borzasztóan elegük van már a túrából, bár ezt másképpen fogalmazzák meg. Annál nagyobb öröm lesz majd nekik célba érni, kitűzőt, oklevelet kapni – szól az egyik, türelmesebb énem. Minek kellett őket túrára hozni, elvégre a plázában megtalálnak mindent, ami őket érdekli, itt csak idegenül, kényelmetlenül érzik magukat (mint én egy plázában) – szól a másik, cinikusabb énem. Elhallgattatom őket/magamat, megérkezünk a pontra, ahol sokkal fontosabb dolgaink is adódnak, mint a tudathasadásos vitatkozás. Egészen pontosan meg kell kóstólni a pontőrök által oly kedvesen kínált házi fehérbort, igen ízletesnek bizonyul, köszönet érte! Így feltuningolva talpalunk lefelé, nem kihagyva a felhagyott bánya megcsodálását és a fiatal fenyvesen való átkelést sem. A trükk az, hogy kb. ötven méter után, amikor már csak alacsony fenyőfák vannak tőlünk keletre, figyelni kell a jelzéseket, egy szakaszon sűrűn festették fel őket a vékony fatörzsekre. Egy meredek, csúszós vízmosáson vezet le a jelzés, oda kell figyelni a lépésekre, hogy ne a fenyő fogjon meg és lehetőleg én se a fenyőt. Nagy nehezen leverekedjük magunkat, a mezőny többsége a falu felé kerülve teszi meg ezt a szakaszt, nem hibáztatom őket.


Negyedik szakasz: Vonyarcvashegy széle – Vonyarcvashegy vasútállomás


Átszaladunk a 71-es úton, melyen kora tavaszhoz képest eléggé nagy a forgalom, majd ráfordulunk a part felé vezető keskeny műútra. Népes csoport mellett megyünk el, a vasúti átjárónál Mészáros Andrásékkal futunk össze, itt még elhagyjuk őket, később csatlakozunk egymáshoz. Keresztezzük a 26-os vasútvonalat is és nem figyelve a közeli padon ülő két leányzóra, felkaptatunk a meredek, benőtt csapáson a Szent Mihály-dombra. Feltűnik, hogy senki nem jön utánunk, sőt, senki nincs a tetőn – a pont a fára ragasztott papír szerint leköltözött a szél miatt. Aha! Megvan, miért ültek lent a lányok. Néhányan becsületből felmásznak azért a tetőre, itt kapunk cukorkát Andrástól, bónusz szolgáltatásként, ha már nem jutottunk el a februári vasútmentő túrára. Lesétálunk a ponthoz, megkapjuk a túra utolsó előtti bélyegzését, a pontőrök azért igyekeznek mindenkit a domb megmászására buzdítani. Remélem, már csak a kilátás kedvéért is. Ballagunk tovább, újra vasúti átjáró, újra házak. Visszatérünk Vonyarcvashegyre, majd, sűrű forgalomban szocializálódott emberek módjára nem merünk lelépni a zebrára amíg erre egyértelmű lehetőségünk nem nyílik. Várhatunk egy darabig. Az utolsó emelkedő van előttünk a túrán, a falu névadójaként is működő Vas-hegy. Jó meredek, a tetőn András mester most csokival örvendeztet meg, valamint egy ajándék kitűzővel, hogy Repkénynek is legyen (az UKK Kisjubileumin én kaptam). A kilátóból megint megpróbálkozunk a „kompakt géppel távolról vonatot fotózni” című mutatvánnyal, aránylag jól sikerül a művelet. A kilátó alján rápillantunk a pontőrök irodájára, tudjuk a résztvevők számát és azt is, hogy hányan haladtak már át előttünk. Nem mintha különösebben számítana. Leballagunk a hegyről, vissza az utcára, ismét át kell jutni valahogy a főúton, egy nagyobb lélegzetvételni autómentes időszakban ez sikerül is. Rákanyarodunk a célegyenesre, megérkezünk, lefékezünk. A rendezőktől átvesszük a szokásos, szép díjazást, újításként mosolyognak hozzá. :) Köszönet a túráért nekik, és a társaságért Kerek repkénynek és tesójának.


Utóhang


Lentiig a szemembe tűz a nap a kocsiban, hiába variálok a napellenzős és a manuális eltakarással, mindkettő eredménytelen, ahogy kanyargunk a zalai dombok között. A beszélgetésből kiderül, hogy Repkény öccse is csatlakozik azok táborához, akiknek tetszett a Lepke. Vagyunk már néhányan.


-Kékdroid-

 

 
 
Dél-Börzsönyi kilátásokTúraév: 20102010.03.17 20:41:20

 Dél-börzsönyi Kilátások 40


A dunakanyari települések vasútállomásai és megállóhelyei kivétel nélkül kiváló panorámával rendelkeznek, így Zebegényben is elütheti azzal a T. Utas a vonat érkezéséig tartó időt, hogy bámul ki a fejéből a környező hegyekre. Amikor megérkezünk, ebből a bámészkodásból még nem jár sok, viszont sikerül még egy fotón elcsípni a 025-ös Flirtet (nem flört, mielőtt kirobbantok egy vasútbuzi vs. nyelvész háborút), amint elsuhan Szob felé. Kerek repkény sürgetésére átsétálunk az iskolába, ez a művelet körülbelül két percet vesz igénybe, sok ismerős nevez, beszélget, készülődik éppen, itt még több a régen látott sporttárs, mint egy hete a Bükkben. Nevezés, rajtolás, irány a hegy: a túra első felére összpontosul az emelkedés kétharmada, ráadásul micsoda kétharmada! Elhagyjuk Zebegényt, a kellemes főteret a templommal, a Trianoni Emlékművet, az időjárás ráerősít a helyszín szomorú hangulatára. Mi kaptatunk tovább, elengedjük a K+ jelzést Nagymaros felé, az útvonalról néha látszik a Duna, a Visegrádi-hegység a túlparton. Mellettünk a 70-es vasútvonal egyik legszebb műtárgya, egy terméskő viadukt, kár, hogy vonat épp nem jön. A folyón megrakott uszály pöfög lefelé, nálunk látszólag alig gyorsabban, mégis, hamar elveszítjük szem elől. Még mindig fölfelé megyünk, a térképen nem tűnik olyan magasnak, viszont annál meredekebbnek a pont, ameddig kapaszkodni kell. Végül elérjük a Bodzás-pihenőt, majd néhány méterrel odébb V63-152 sporttársékat, akik minimális késéssel érkeznek a pontra – gyorsan kapunk tőlük bélyegzést, aztán ki-ki megy tovább a maga útján. Suhanunk vissza a part felé, meredek lejtőn, vén erdőben kanyarog le velünk az ösvény. A hegyoldalban futó szűk utak és az olvadás előrevetítenek már bizonyos előre várható nehézségeket, mint a csúszós, lassan járható út, amelyeket eddig egy laza vállrándítással elhanyagoltam. Egészen pontosan egyáltalán bele sem gondoltam. Egyelőre azonban még nem kell semmiféle nehézséggel szembesülnünk, leérünk a forráshoz, kisétálunk a vasút mellé, elrongyol mellettünk egy 5341-es motorvonat, de alig látszódik belőle valami a sűrű növényzettől. Rövidesen újabb emelkedő következik, újra fel kell kapaszkodnunk magasra, egyre magasabbra. Közben a túlparti hegyeket bámuljuk, amikor erre lehetőségünk van és nem a csúszós utat kell figyelnünk, ahol egy rossz lépés hirtelen pár méter ereszkedést is jelenthet. Trükkös.


Elérjük a következő ellenőrzőpontot, egy kis peremre lehet kisétálni, a túra nevéhez méltón szép kilátás nyílik a Dél-Börzsönyből a Visegrádi-hegységre. Emelkedünk, tovább, egyre meredekebb úton, szerencsére a terep is egyre sziklásabb és nem kell attól tartani, hogy visszacsúsznánk a hegyoldalban. Körülöttünk egyre alacsonyabbak, vékonyabb törzsűek a fák, talán az állandó szél miatt nem tudnak sudárabbra megnőni. Felérünk a Szent-Mihály-hegyre, ahonnét egészen a nyeregig szaladunk, nem sportosak vagyunk, hanem egyszerűen így könnyebb lejutni csúszkálás nélkül. Végre, megint emelkedő, irány a Hegyes-tető, ahol újabb ep. van, és a Julianus-torony, amelyet vétek lenne kihagyni. Nem is okoz csalódást a kilátás és az, hogy akármerre nézek, zord felhők alatt zord hegyeket látok, egyfajta misztikus hangulatot ad a helynek. Leérve a toronyból szaladunk majdnem egészen Köves-mezőig, itt a frissítőponton opcionális kiegészítőket – sör, forralt bor – lehet vásárolni. Utóbbira szavazunk, jólesik. Szükség is van rá, mivel a következő szakasz a Gerendás büféig tart és odáig még egész sokat kell emelkedni, ami a kisebbik gond. A nagyobbik gond az, hogy az ösvény járhatósága az olvadás miatt érdekes helyzeteket produkál – előnyben vannak azok, akiknek alacsonyan van a súlypontjuk. Nekem speciel nincs és ez komikus helyzeteket tud teremteni – ilyen például, hogy egy helyütt szabályosan egy álltó helyemben indul el velem az ösvény lefelé, amikor valakire várunk, hogy túljusson egy trükkösebb tíz méteren. Nemsokára kibukkanunk egy nyíltabb helyen, megint kilátópont, megint egy csomót fényképezünk, hogy elengedjünk (jó messzire) egy sporttársat, aki láthatóan nem tudja rendeltetésszerűen használni a túrabotjait. Az időnk véges, így most kimarad a Zamenhof-kilátó, pedig az út szépen jelzett odáig – majd, egyszer, ha nagyok leszünk és nem szorít a szintidő, kitérünk oda is. :) Lebattyogunk az egyre mélyülő sárban, mellettünk úgy suhan el Pap Gábor, mintha tíz centivel a felszín felett közlekedne. Újra kiérünk a vasút mellé egy rövidke szakaszra, egészen a büféig, ahol bónt kapunk, ezt a változatosság kedvéért megint forralt borra váltjuk, ki kell használni, amíg tart a szezonja. Belekukkantok a menetrendkönyvbe, elvileg rövidesen van egy páros személyvonat, szerencsére Repkényt nem kell sokáig győzködnöm, hogy megvárhassuk, fényképezésre. Nem is kell sokáig várni, pontosan elhalad, mi pedig megcélozzuk a következő meredek emelkedőt a Só-hegy felé. Nehezítésképpen sáros is, így hiába az újabb hatásvadász kilátás a hátunk mögött, meglehetősen morcos hangulatban érjük el a hegytetőt. Megváltás kiérni a szalagozással jelzett műútra, itt újabb Dél-börzsönyi kilátás fogad, méghozzá körbe mindenfelé. Impozáns.


A műút súlyosan sérült állapota miatt a legtöbb errejáró autós nagy óvatossággal közlekedik, szerencsére, mivel így kisebb esélyük van elütni szegény gyalogos turistákat. Elhagyjuk a kátyúkerülgetőket, felsétálunk az országútra, ez jobb állapotban van, szerencsénkre most nem jár erre egyetlen önjelölt ralipilóta sem. A Rózsakunyhónál vidám pontőrök (mint mindenütt), elmesélik, hogy innentől csak még több sár lesz, meg Morgónál egy meredek, amit nem fogunk szeretni. Lottózniuk kellene, tényleg több sár lett (igaz, később) és tényleg nem szeretjük a meredeket Morgónál (nagyon nem). Odáig azonban még igen sokat kell menetelni, eleinte fölfelé, aztán fölfelé és még egy kicsit föl. A rövidke szakaszon, ahol a 40-es táv szembemegy önmagával, Nagy Attila (immár szembejőve) figyelmeztet, hogy jó lesz, ha tudunk úszni. Megfontolandó. Az út állapota innentől erősen ingadozó, néhol könnyen és gyorsan járható, néhol viszont a kelleténél vendégmarasztalóbb. Hogy ne csak arról írjak, hogy hol mekkora sárral találkoztunk, leírom, hogy ez a szakasz egyébként igen hangulatos, néhol egy-egy magányosan álló hétvégi ház csempészi a közelbe a civilizációt, no meg a kör keresztmetszetű fém villanyoszlopok. A Gál-hegy után már lehet hasítani, Repkénnyel ki is lépünk egy kicsit, aztán megpillantjuk a kilátást. Eláll a lélegzetünk, olyan szép, előttünk terül el az ezüstösen csillogó Duna egészen Vácig és még azon is túl. Tőle balra a Naszály tömbje tör a magasba, tőle jobbra pedig a Dunabogdány fölé magasodó hegyek. A távvezeték nyiladékában viszont lehervad a mosolyunk. Hódara szakad ránk, amíg ereszkedünk, az egyébként egészen leirtott susnya alattomosan beleakad a nadrágunkba, a cipőnkbe, próbál kigáncsolni, belénkg vágni. Repkénynek kicsit felhasad a nadrágja, hogy ne hasadjon tovább, megragasztjuk, jobb híján celluxszal. Végre leérünk, előttünk kanyarog a 317-es keskeny nyomközű vasútvonal, amely Kismarost köti össze Királyréttel. Morgónál van a pont, csokit adnak és mindenféle földi jó innivalót, le is döntünk két pohárnyit. Közben megérkezik a vonat, két kocsit rángat az Mk48 2014 pályaszámú mozdony, mindkét kocsi zsúfolásig tele van. Elköszönünk a kedves, örökvidám pontőröktől, újabb etap áll előttünk, a kisvonat látványa még a morálomon is javít egy kicsit. Hangulatos.


Mély völgyben folytatódik utunk, patak kanyarog az aljában, jónéhányszor át kell kelnünk rajta, vagy éppen felette-mellette kell kanyarogni az úton. Ez a szakasz nagyon csöndes, egészen a hurok zárásáig nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem. Követjük a patakot, hol az egyik, hol a másik parton trappolunk, egész hosszan benyúlik a hegység felé a nyaralóövezet, most azonban a házak némák, elhagyatottak. Lassan elhagyjuk a völgyet és kikapaszkodunk belőle, széles utunk egy mezőn bukkan ki az erdőből. Előttünk, északnyugat felé félelmetesen magasodik a Magas-Börzsöny a sötét felhők alatt, de ha délre tekintünk is ugyanolyan zord az ég. Két hegy között, a távolban hirtelen felbukkan az esztergomi Bazilika, fantasztikus látvány. Egy darabig battyogunk még a nyílt, szeles réten, majd elérjük újra a zöld sávot, a 40-es táv mezőnyének a vége még most igyekszik Morgó felé. Újra hódara kezd el szakadni, ez azonban most nem zavar, mert az út annyira sáros, hogy nem tudok foglalkozni a csapadékkal. Túlságosan leköt annak a kivitelezése, hogy megálljak a lábamon, sőt, haladjak is előre. Ez utóbbi tevékenységet egész Zebegényig kell űzni, innentől erős dagonya jellemez majdnem minden útszakaszt. Pusztatoronynál háromfőssé emelkedik a létszámunk, Tinca ér utol és lassít le hozzánk, ami igen jó, mert így megoszlik a figyelmem a sáron való egyensúlyozás és a beszélgetés között. Pusztatoronyról jó meredeken visz le az út, elhaladunk a minden oldalról erősen védett tó mellett, irány immár Törökmező, mint utolsó pont. Átvágunk a Békás-réten, felcaplatunk a Kéktúra útvonalára, immár megint tudom, merre járunk, hurrá. Törökmezőig kényelmetlen sárdagasztás következik, ott viszont kapunk narancsot és/vagy almát, tetszés szerint. Most valahogy nincs kedvem enni – annál nehezebb az egyensúlyozás – elrakom a gyümölcsöt és megyünk tovább. Párszor ránézünk a térképre, hogy Tinca megtalálhassa a Czerovszki-követ, ám a számításainkat keresztülhúzza a friss fakitermelés, amely megszüntetett minden tájékozódási pontot, amelyhez viszonyíthatnánk. A kő kimarad és belehúzunk, trappolunk a néhol enyhébbé váló sárban, végül megpillantjuk Zebegény szélső házait. Felemelő.


A faluban nem is megyünk olyan sokat, mint azt a térkép sejteti, de lehet, hogy a lendület visz be – ugyanakkora erőkifejtéssel sokkal gyorsabban lehet haladni műúton, mint a ragadós dagonyában. Egy nyomóskútnál megállunk, lecsapatjuk a bakancsról a sarat a lehetőségekhez képest. Repkény továbbmegy, én követem, majd végül Tinca is utolér, így érkezünk meg a célba. A díjazás szép, az oklevél nagy (nálam viszont van dosszié, hohó! :)), a virsli finom, a tea még finomabb. Elüldögélünk még egy kicsit, majd elbúcsúzunk Tincától, elindulunk az állomásra, jegyet venni. Összefutunk még az éppen érkező Tibettel és VadMalaccal, majd -rafter- érkezik, rajta csudálatos módon nincs is annyi sár. Végül a menetrend szerint késő vonat, amelyre 35 perc késést mond a forgalmista, percre pontosan érkezik a megállóba és percre pontosan áll meg a Nyugati pályaudvaron. Köszönöm a társaságot mindenkinek – Repkénynek külön azért is, hogy elviselte a sár miatti morgolódásomat – és köszönöm a túrát a BTHE-nek, látványos útvonalat sikerült összerakni.

 


-Kékdroid-

 
 
Bükki kilátásokTúraév: 20102010.03.10 19:10:21

Bükki Kilátások '10


A menetrendi mezőben 87-es számot viselő vasútvonal 68 kilométer hosszan, a Bükk keleti és északi peremének legszebb részein átkelve köti össze Eger városát Putnokkal. Személyforgalom 2009. december 13-tól csak a vonal alsó szakaszán, Eger és Szilvásvárad állomások között, 34 km hosszan zajlik, jellemzően Bzmot motorvonatokkal. A 87-es vonal Eger és Eger-Felnémet állomások között, 8 km hosszan villamosított, ezen a szakaszon rendszeres a teherforgalom is. A vonal jelentősebb személyforgalmú állomásai Egervár, Szarvaskő, Bélapátfalva, Bélapátfalvi cementgyár és Szilvásvárad-Szalajkavölgy. Utóbbi megállóhely a vonalon díjszabás szempontjából 31,5 km-nél található, időszakosan jegypénztár is működik. Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhely arról is nevezetes, hogy innen indul a Bükki Kilátások elnevezésű teljesítménytúra.


Amelyre idén sikerült újra eljutnunk Kerek repkénnyel.


Egész sokkal a rajtidő és egész kicsivel Gethéék után érkezünk meg, édesanyám hathatós közreműködésével, aki gyorsan hazasiet, hogy a kedvenc filmszínészével kapcsolatos eseményekből egyetlen momentumról se maradjon le. (Milyen hasznos is, ha az ember szülei megtanulják az internetet használni... :)) Benevezünk gyorsan, elkallódott az előnevezésünk, de elhiszik, hogy kaptunk visszaigazoló levélkét, gyorsan kitöltjük a papírokat. Induláskor egy igen ismerős autóból igen ismerős túrázók integetnek: Tibet és VadMalac érkeznek meg. Csatlakozunk az éppen induló Lükepék-Gethe-RitaB-Jámbor négyeshez egy időre, aztán szétszakadunk, ez az a túra, ahol az elején mindenkinek érdemes a saját tempójában menni, mert a hegy erős és csak kellő tisztelettel szabad közeledni felé. Bekanyarodunk a Kelemen-székére vezető Z+ jelzésen a Bácsó-völgybe, rögtön az elején megelőz a nem sokkal utánunk rajtoló KuJoMi. Nem sokkal később sétáLós bácsi lassít le mellénk egy pár szóra, akit sikerül egy kis közlekedésszakmai hírrel megörvendeztetni, efölött érzett örömében – vagy más miatt – aztán besétál a hipertérbe. Ballagunk tovább a fagyos talajon, néha egy-egy erősebb vízfolyásnál enyhe sárfoltok fogadnak. Ébredezik az erdő, délkelet felől egyre több napsugár világít be a völgybe, de mi otthagyjuk a völgyet és a napsütötte tisztásokat, ahogy lassan elkezdődik a kaptató az első hegyre. A réges-régi földsánc mellett érünk ki a gerincútra, itt fogad az első bükki kilátás, mellettünk fut a Horotna-völgy, balra, kelet felé másik hegyvonulat tornyosul a völgy fölé. Óriási bükkfák között kaptatunk fel a Kelemen székére, a hegytetőn lévő tisztáson találjuk az első bóját, rajta a szúróbélyegzőt. Itt kellene megemlíteni az igazolókartont: nem az itiner hátuljára kell pecséteket gyűjteni, hanem egy külön igazolólap oldalát kell sorra kilyuggatni. A lap nagy előnye, hogy éppen elfér rajta egy vázlatos, áttekinthető rajz az útvonalról, amely szinte fölöslegessé is teszi a szöveges leírás használatát. Lesietünk a meredek, kissé csúszós kaptatón a Katonasírokhoz, örömmel látom, hogy szépen gondozzák, rendben tartják őket. Újabb meredek part következik, nem kapkodjuk el a mászást, szépen, az erőt jól beosztva jutunk egyre magasabbra a kanyargós mélyúton. Elhagyjuk a Bél-kő felé törő jelzéseket, sűrű fenyves mellett érjük el az Őr-kő-rétet, ahol már néhányan lefelé igyekeznek a hegytetőről. Felsietünk a sziklás ösvényen, a tetőn szép kis tömeg gyűlt össze, az első nagy mászás után jólesik egy kis pihenő.

 


Körülnézek, alattam az egész Bükk, előttünk messze a Várhegy tömbje, azon túl a sort záró Nagy-Eged, azon is túl az Ostorosi-tó és talán a Tisza-tó tükre csillan meg a láthatár szélén? Kelet felé a Pes-kő emelkedik majdnem velünk egyforma magasra, nyugaton pedig a Mátra kék tömbje zárja a látnivalók sorát. Visszatérve is nagyszerű látvány. Felér Kerékgyártó Peti, köszönünk egymásnak, igazol, aztán lesuhan a hegyről. Mi is elindulunk Repkénnyel, szépen lassan, mert erősen csúszik az út, amely visszavisz a rétre. Szembejön Jámbor, újabb találkozásunk örömére precízen koreografált hanyattesést mutatok be, a nagyobb hatás kedvéért kétszer is. RitaB azonban már hiába készíti a fotógépet, ott már nem sikerül elesni, viszont a lejtő alján Repkénynek kell megfognia, akinek fejlettebb egyensúlyérzéke révén könnyebben mennek a hegyről lekapaszkodós bűvészmutatványok. Irány a Kék jelzés, most Bánkút felé vesszük az irányt a tábla szerint. Leereszkedünk a Pes-kő-kapunál, elhaladunk a Pes-kő mellett, óriási bükkösben követünk egy sporttársat, így igen szépen eltévedünk, és majdnem visszakapaszkodunk Pes-kőre. Ejnye. Ilyenkor nem sikerül mindig olyan higgadtnak lenni, amilyennek szívesen álcázom magam, ezért aztán jól nem szólok semmit, amíg Repkény fel nem vidít azzal, hogy megpillant egy terepszínű nadrágos úriembert, aki szintén nem a jó úton van, de legalább a jó irányban. Leérve oda – ahol ő már nincs ott, mert megtalálta közben a helyes utat – elindulunk megint rosszfelé, de legalább nem vagyunk egyedül, mert jónéhányan fordulunk vissza immár a teljesen helyes ösvényre. Repkény szerint a Körbe-körbe a Pes-kő körül című mozgalmat teljesítettük, ezzel feloldja az én morcosságomat is.


Bandrás61 újra megelőz, mivel ő is megnézte, hogy milyen érdekes a Pes-kő alja, nem sokkal később pedig megérkezünk végre a Cserepeskő-barlangnál lévő újabb ellenőrzőpontra. Igen finom almával és ropival kínálnak, amíg Repkény az igazolólapokkal bajlódik, én gyorsan pecsételek egyet a Bükk Szirtjei füzetbe, ezt a mozgalmat is jó lenne idén (újra) megcsinálni. Elhagyjuk a pontot és barátságos őreit, átsétálunk a hegyoldalon, ahonnét újabb látványos kilátás lassítja a bámészkodásra hajlamos túrázókat. Eme bámészkodás közben előz meg Csanya, aki bemutat Futóbogárnak, majd elporoszkálnak, ahogy ez a futóknak általában szokása. Menetelünk tovább, nézelődve, nem elkapkodva a lejtőket és az emelkedőket sem – az Őserdőhöz érve pihenőt iktatunk be, iszunk pár kortyot. Maga az erdő most kopár és csendes, hiányzik egy kicsit az a légkör, amit itt megszoktam, talán a tél miatt van ez. Felkaptatunk a következő hegyre, jó meredeken kell a kerítés mentén feljutni a következő bójához, ahol újra rendeltetésének megfelelően alkalmazzuk a szúróbélyegzőt. Megint lejtő, aztán az első szakasz utolsó emelkedője: Tar-kő. Itt érjük utol a meglepett Gethééket, akik nem teljesen értik, hogyan is kerültünk mögéjük, aztán megmagyarázzuk a rejtélyt. Felérünk Tar-kőre, a Nap néhány sugara átverekszi magát a felhők közötti réseken és megvilágít egy-egy foltot az alttunk elterülő hegyek oldalán. RitaB megkínál egy kis csúcs-csokival, megint szúróbélyegzünk, majd irány a síház. Lükepék figyelmeztet, hogy nem egész négy óra alatt sikerült a túra nem egész egyharmadát megtennünk, ez minden, csak nem túl nagy sebesség. Sebaj, innen lehet jól feljönni, mint a talajvíz.


Neki is vágunk a Bükk-fennsíknak, hosszú, kényelmes fejezet következik, amelyet az elején néhány hóborította töbör díszít. Nemsokára elérjük a fennsíkot átszelő műút egyik ágát, rögtön egy erdészeti jármű ijeszt meg, mivel lopakodó üzemmódban közlekedik mögöttünk. Elengedjük, megköszönik. Ballagunk a lefagyott, néhol jeges úton, erdők, rétek váltják egymást, nem győzünk nézni, közben RitaB mesél a múlt heti LeFaGySz rendezésről és arról, hogy a Yeti jövőre a Bükkbe látogat. Nos, arra már igazán nem lehet majd kifogás, hogy messze van... :) Elérjük a Nagy-mezőt, látjuk a bóját, amelyet majd csak visszafelé kell meglátogatni, az elágazásban a másik irány a két kút: Csipkéskút és Bánkút felé vezetne. Mi inkább elballagunk a síházig, ahol a pontőrség egyik ifjú tagja profi fotógéppel fotózza az érkezőket (lehet kapni a képből egy másolatot?). Odabent csupa finomság várja az éhes túrázót: meleg tea és zsíroskenyér, hegyekben, valamint hagyma, piros arany, gulyáskrém – ilyet még nem ettem, de ízlik – tökéletes az ellátás. Le is ülünk Repkénnyel az egyik asztal mögé, hogy ne legyünk túlságosan útban a fel-alá mászkáló többi túrázónak, elköltöm szerény, nyolc-tíz szelet kenyérből álló ebédkémet. Rövid szusszanást követően indulunk tovább, ideje kicsit meghajtani a futóműveket, kicsit kilépünk a fennsíkról lefelé vezető úton, ami először persze emelkedik, ahogy a Kis-Kőhát alatti nyeregbe kapaszkodunk. Innen jön a túra egyik legkényelmesebb szakasza, sok a lejtő, némi emelkedéssel megspékelve, hogy ne unjuk el nagyon magunkat a földből kibukkanó sziklaalakzatok bámulása közben. Rejtett pont következik, vagyis, annyira nem is rejtett, de erre nem emlékszem, hogy régen is lett volna. Pedig két évvel ezelőtt már biztos volt, megnéztem otthon. Mellettünk, párhuzamosan műút követ minket, csak tudom, de autó most nem jár erre, nem veri fel zaj az erdőt, hacsak nem a mi lépteink, lélegzetünk zaja.


Megérkezünk a pazsagi elágazáshoz, ahol a lányok nem hagyják, hogy a zöld sáv felé vigyem őket rozsdálló emlékezetemmel, elvégre a Bükki Kék jelzést kell követni, amely egy kis ideig a műutat követi. Rövidesen elérjük Pazsagot, két emu, mint őshonos bükki madár figyeli kíváncsian, ahogy odasétálunk egy fura, narancssárga-fehér jószághoz és papírral etetjük, de nem ízlik neki és inkább visszaadja. Rövidke emelkedőn gyaloglunk tovább, a kék-sárga fonódott jelzés sörösdobozra festve pislog vissza ránk egy fán, ha van eredeti módja a jelzések felfestésének, ez mindenképpen különdíjas köztük. Leereszkedünk a Hosszú-völgybe egy hosszú, benőtt lejtőn, ezt az utat nyáron lehet, hogy nem választanám, főleg nem rövidnadrágban, így is kissé vendégmarasztaló. Odalent egykor jobb állapotú kocsiút fogad, gyalogolni azonban tökéletesen jó, ez vezet le a Hór-völgybe, amelyen egy régi térkép tanúsága szerint egykor rendszeres buszjárat közlekedett. (Ez az a szöveg, amelyet sok beszámolóban el lehet sütni, nem kerestem vissza, de biztosan írtam már. :)) A két völgy összefutásánál a Hór-patak fogad, a változatosság kedvéért az úton, mivel az árkot a törmelék betömte és a vizet felduzzasztotta. Próbaképpen keresek egy elég hosszú botot és leengedem az árok mellett, majd' másfél méternyit kell nyomni, amíg eléri az ideiglenes tó fenekét. Kicselezzük a patakot egy jól irányzott ugrással, aztán nézzük a parton álló, függő különös jégalakzatokat, amelyek idáig megúszták az általános olvadást. Nemsokára megérkezünk az Ódorvárra vezető emelkedő alatti pontra, ez a vége a kényelmes etapnak, innentől a célig újabb adag szint örvendezteti meg a hosszú lejtmenetben megfáradt túrázót. Elindulunk, majd rövidesen szét is esik a társaság, Kerek repkény is és RitaB is és én is a saját tempónkban próbálunk felérni az egyre meredekebbé váló parton. Végül kibukkanunk a dózerúton, nagyszerű, innentől már nincs messze a forrás, a házikó, majd a hegytető, ahová tökéletesen beillik a vár romja. Elképzelem, ahogy a marcona rablók annak idején hosszú leereszkedés után kifoszthatták a Miskolc felé igyekvő kereskedőket, majd egy jó kis hegymászás után visszatérhettek a várba. Nekik sem lehetett egyszerű dolguk. A tetőn engedélyezünk magunknak még egy pihenőt, újabb adag csokival kínálnak minket, eszünk, iszunk, továbbmegyünk. Természetesen fölfelé, miért is ne, egy hegyről egy másik hegyre a legjobb felmenni – persze, nem megyünk fel a hegyig, csak egy nyeregbe, onnan pedig hosszú lejtmenet következik majdnem egészen Völgyfőig.


Itt a szokásos szíveslátás fogad, lelkesítő szavak, meleg tea, nápolyi, ropi, banánkarikák, miegyéb. Perfekt. Irány az utolsó fejezete a túrának, a Török út, az idegölő. Pedig ennek is megvan a maga szépsége és így, hogy elbeszélgetjük a távot, nem is olyan veszedelmes – főleg, hogy erről az útról is sok látnivaló vár, ha nem menetelünk el mellette, és a kilátás a Bükk Köveire csak egy ezek közül a látnivalók közül. A Vasbánya-tető alatti elágazás után a túra utolsó emelkedőjén kell már csak felérni, még éppen, hogy világos van, nincs még szükség a lámpáinkra, mégis, jó érzés, hogy ott vannak a táskában. A Kövesdi-kilátóról már a közvilágítás fényében fürdőző Bükkzsérc, Noszvaj és a távolabbi falvak terülnek el alattunk, előttünk. Az utolsó lejtőn még lekocogunk, majd a turistaházban kedves szavak fogadnak, Imaroék gratulálnak, megkapjuk a szép, igényes oklevelet és a hasonló mintájú kitűzőt. Leülünk, eszünk egy-egy tányér meleg levest, aztán elbúcsúzunk mindenkitől, irány az országút, levezető kis séta a sötétben, a csillagos ég alatt. Köszönöm mindenkinek a társaságot, Kerek repkénynek, RitaB-nek, Lükepéknek, Gethének, Jámbornak és nagyon köszönöm a rendezést az Egri Spartacus SE-nek, kiváló túrát kaptunk tőlük, a Bükkben pedig láthattuk, hogy gyönyörű tájak rejtőznek hazánkban.


-Kékdroid-

 
 
Téli TihanyTúraév: 20102010.02.20 12:11:39
Téli Tihany 20

A hó az arcomba csap, rögtön, ahogy kiérünk a Belső-tó mentén futó turistaútra. Nem rossz. Elborzadva gondolok arra, hogy a Bakony felől lecsapó légtömegek folyamatosan szemből fognak érkezni, szünet nélkül, amikor majd nem sokkal az első ellenőrzőpont után északnak kanyarodunk. A következő gondolatom, hogy milyen jó kis kezdő teljesítménytúra lesz ez így Kerek repkény szobatársának és az ő barátjának: Reninek és Gergőnek. Nos, most belekóstólnak a jóba, lehet, a célban majd meg kellene pendíteni, hogy akkor most menjünk tovább, Kemencére, mert nemsokára rajtol a Börzsöny Éjszakai. :) Lefotózom a Belső-tó hófödte partját, majd sietve elrakom a gépet és a többiek után eredek. Még nagy a vidámság, a sebességünk annál kisebb, igaz, ennek nincs sok köze a kedélyállapotunkhoz, sokkal inkább ahhoz, hogy a szél folyamatosan visszapótolja a letaposott ösvényre a hiányzó havat. A rajtoláson olyan hamar túlestünk, hogy nem győztem csodálkozni: beneveztünk Vándor Csillagnál, beszéltem pár szót Tincával, akinek utólag úgy tűnik, mégis lett kedve Börzsöny Éjszakaira menni (ugye-ugye :)), majd Repkény már integetett is, hogy miért nem indulunk. Az itinert nem sokáig volt alkalmam tanulmányozni, mert ha nem Kerek repkény vágja zsebre, akkor a szél tépte volna ki a kezemből egy óvatlan pillanatban. Itt jegyezném meg, hogy az itiner vérprofi, de a szalagozás – és az egynyomos ösvények – miatt nem sokszor volt szükségünk a térképvázlatra.

Betérünk az erdőbe, irány az Aranyház-gejzírkúp, nincs messze, felmenetel közben ér utol Tinca és Budai-H.G., majd rövidesen Hevér Éva is. Tinca bevallása szerint nem sietnek, megnyugtatom, hogy mi még annyira sem, a gejzírkúpon még együtt nézzük a hóban, szélben is lenyűgöző kilátást, de ők hamar ellépnek. Mi utánuk eredünk, mérsékeltebb sebességgel, gyakran félreállunk elengedni a nálunk gyorsabban haladókat. Teszünk egy kis kitérőt az Átjáró-barlanghoz, az első pont itt fogad minket, biztató szavakkal és szintén biztató hatású dianás cukorkával. Nagyszerű. A Tihanyi-félszigetre oly jellemző kőalakzatok megint – mindig – lenyűgöznek, ahogy elhaladunk mellettük. Visszatérünk az Aranyház alá, egy pinceszerű épületben mindenféle kőalakzatokból kerítettek ide egy gyűjteményt, megnézzük, a társaság ügyeletes környezettudós-jelöltje gyors előadást tart, de odakint hiába folytatná, a szél messzire viszi a szavait. Most következik a túra neheze: nem a szél zavar igazából, hanem az, hogy nincs rendes út. Hiába húztam a számomra túrázáshoz legkedvesebb és leginkább alkalmas lábbelit – nagy, nehéz bakancsot – ennek most nincs nagy jelentősége. A bakancsba is bejut a hó és az ösvényt úgyis újra ki kell taposni, majdnem szó szerint. Azért valamennyi nyom még van. Gyakran kiállunk, elengedni a nálunk fürgébben haladó sporttársakat, sokan megköszönik, sokan csak lehajtott fejjel menetelnek tovább a szembeszélben. Megelőznek Mészáros „Túrázz a vonatért!” Andrásék, akikkel egy jó ideig kerülgetjük egymást, amíg valahol a Csúcs-hegy gerincén végleg el nem lépnek. Elérjük a Külső-tó szélét, a sűrű nádas némileg lefogja a szelet egy rövid időre, majd újra telibe kapjuk az áldást. Páran egy balra térő, emelkedő dózerúton próbálják ki, milyen lehet rövidebb úton eljutni a pontra, szerintem arra nem rövidebb, legfeljebb hamarabb érnek az erdőbe. Majdnem két órával az indulás után újra autózajt hallok, amelynek egyetlen szempontból van jelentősége: a 71-es út közelsége most egyben az Apáti-templomromot is jelenti és a szembeszél végét is. Végre.

A frissítőpont is ide települt ki, mivel traktornál gyengébb eszközzel nem egyszerű megközelíteni a jópár kilométerre a félsziget belseje felé álló erdészházat. Itt ráadásul a körülmények miatt nagyobb szükség is van rá, nekem legalábbis szinte megmentő érzés forralt bort inni, meg pogácsát majszolni, utóbbiból el is tüntetek vagy hatot. Van még édes péksütemény is, meg piskótatésztás valami, ebből Repkény eltesz egyet, nekem jobban esik a sós étek. A két elsőbálozó lelkesedésén a hófúvás nem rontott sokat, ez jó jel, mert most az emelkedők következnek. Nem meredekek, nem magasak, viszont jó sok van belőlük és hosszan hullámvasutazunk innen gyakorlatilag az utolsó pontig, a Kálváriáig, ahogy az az itineren szereplő szintmetszeten is jól látszik. Elindulunk, fölfelé, szépen, komótosan haladunk. Az ösvény itt szintén egyemberes, mégis sokkal egyértelműbb, járhatóbb, mint eddig volt. Felmászunk a Nyereg-hegyre, újra megállapítást nyer, hogy a Tihanyi-félsziget és a Balaton csodaszép. Alattunk a tó fodrozódva befagyott vize, néhány helyen kör alakban, mintha egy-egy óriási bögrét tettek volna le, elvékonyodik a jégpáncél. Készül néhány csoportkép, nézelődünk, szemlélődünk, ahogy az itiner is írja. Nemsokára felkapaszkodunk a Csúcs-hegyre, gyors pecsételés után továbbállunk, a ponton kitett papírlapokon rajta van, hol tartunk most a távban és mennyi van még hátra. Leereszkedünk a meredek parton, vissza az ösvényre, amely jól csúszik. Megnézzük a Gejzír-forrásbarlangot, pihenünk egy kicsit az első nagyobb emelkedőt túlélve. Ez különféle mókás helyzeteket teremt, főleg, hogy a két lány a társaságban inkább szánkózik a már amúgy is kicsúszkált úton, Gergő már ügyesebb és a hóban ereszkedik le, én meg a bakanccsal vágok magamnak lépcsőket, oldalazva az úton. Az elengedjük-a-gyorsabbakat-elv továbbra is él, kihasználom a lehetőséget a fotózásra és a bámészkodásra. A Balaton túlpartja, a somogyi dombok már ködbe vesznek, nyugat felé a Tanúhegyeket is inkább csak sejteni, mint látni lehet. Újabb emelkedő, majd újabb lejtő következik és hamarosan megérkezünk a Nemzeti Park őrházához, ahol érdekes módon valamit nejlonba csomagolva téliesítettek, de ötletem sincs, mit rejthet a kék fólia. Itt még a nap is előbukkan egy kis időre, addig süt le ránk, amíg felérünk a Hálóeresztő ponthoz. Magán-frissítőpont: előkerülnek a szendvicsek, a tea a termoszból, egy kis csokoládé. A két elsőbálozónk lelkesedése töretlen, lassan kezdenek fáradni, ami nem csoda, tekintve a terepviszonyokat és a bakancsaik okozta lábfájdalmakat. Majd belerázódnak. :)

A Kerek-hegy a következő állomásunk: sűrű, fiatal erdőben kanyarog az ösvény, nehezebb kiállni, mert nemigen van hová. Odafent a szélben sír a sok acélszerkezet és az őket kipányvázó sodronyok. Lejtő, kevésbé csúszós, kevésbé meredek, mint az eddig megszokottak, majd újra elérjük a lakott vidék határát, egy kicsit újra műúton haladunk. Hirtelen kanyarral felkaptatunk az Akasztó-dombra, az emelkedő folyamatosan egyre meredekebbé válik, odafent kedves szavakkal és almával/mandarinnal kínálnak a pontőrök. Repkény megnyugtatja útitársainkat, hogy innentől sokáig nem lesz emelkedő, akkor viszont nagyon. Addig viszont igen príma kilátóhely következik, most Balatonfüred látványában gyönyörködhetünk, sokkal messzebbre nem látni, a déli partból már semmi nem mutatkozik. Óvatosan leereszkedünk, vissza Tihanyra, megtaláljuk a 15-ös táv letérését az iskola felé, de erősek vagyunk, először a hajóállomást vesszük célba. Repkény beáll néhány hóember mellé, de az álcázása lehetne jobb is. :) Lesétálunk a hajóállomáshoz, a pontőrök itt igazi Utas rolóval és meleg teával kínálnak, csoda tudja, hol találtak még ilyet, de szerencsére még létezik. Elbúcsúzunk, továbbmegyünk, el a hullámzón befagyott tó mellett, újabb emelkedő következik, fel az Óvárra. Ez már csúszósabb, mint az eddigiek, néha elesünk (esnek a többiek, valami csoda folytán én most nem, de érzem, hogy meglesz még ennek a böjtje), de már nem okoz akkora derültséget, mint eleinte. Felbattyogunk a Barátlakásokhoz, a pontőr odakint veszi el a papírt és beadja egy, az ablakon kinyúló kéznek, majd a kéz már lepecsételve adja vissza az itinereket. Mit nem tud a régi technika! Elköszönünk, tovább emelkedik velünk az út, mi pedig megadóan emelkedünk vele.

Az Óvár-hegy tetején csodaszép körkilátás fogad: jószerivel az egész eddigi útvonalat végig tudjuk követni, a felhőkön túl lassan lefelé ballagó, délutáni Nap sejtelmes fényében. Mellettünk a Tihanyi-félsziget egyetlen kiemelkedő pontja, amelyre a mai túrán nem kellett felmenni: a Kis-erdő-tető. Nem mintha nagyon hiányozna. :) Elsuhan mellettünk egy feketébe öltözött árny, Marosi Attila tesz még egy kört a 10 km-es távon, a 20-as után. Elérjük a Kálváriát, az utolsó pontot egy utolsó utáni emelkedő végén. Emlékmű, előtte három kereszt. Lefelé előttünk hever Tihany és a fölé tornyosuló Apátság, Magyarország kevés fennmaradt királysírjainak egyikével. Visszatérünk újra a faluba, elsétálunk az Apátság előtt – a túra résztvevőjeként ingyen megnézhetnénk, de ez most kimarad. Végigballagunk a falun, majd, körülbelül semennyi tartalékkal a szintidőben (amúgy célzárás van) bezuhanunk a célba. Az éppen távozóban lévő Mészáros András készít rólunk egy célfotót, majd besétálunk az iskolába. Odabent az első, akivel összefutunk, a túranaptárakkal pózoló Gethe úr, de ott van a közelben Olahtamas, Annamária és Vagdalthús, kicsivel (sokkal) arrébb Lükepéknél lehet túranaptárhoz jutni. Beállunk a sorba, mind a négyen, megkapjuk a szép nagy kitűzőt és az emléklapot, valamint egy nagy adag kupont és egyéb szórólapot. Repkény beáll a sorba virsliért, közben én beszerzem az éves naptáradagot, aztán leülünk, eszegetünk. Megkérdezem a két első teljesítménytúrázót, hogyan érzik magukat, de a Börzsöny Éjszakait nem merem megemlíteni. Meglepően vidámnak bizonyulnak egyébként. Lassan összeszedjük magunkat és visszatérünk Veszprémbe. Köszönettel tartozom útitársaimnak, akik elviselték a szövegelésemet, Gergőnek, hogy biztonságban elvitt minket Tihanyba és vissza, és természetesen a BTHE-nek és v63 152-nek, hogy megrendezték ezt a túrát. Köszönet az olvasónak a türelemért, hogy elviselt egy ilyen hosszú írást egy ilyen rövidke túráról!

-Kékdroid-
 
 
A híd túl messze van...Túraév: 20102010.01.20 18:57:17
A Híd túl messze van... 90 km

Nem is akartam elmenni erre a túrára. Most még nem. Aztán suvlaj, a gátak nagy szerelmese addig biztatott engem is (nem kellett sokáig) és Kerek repkényt is (őt kicsit tovább), amíg hirtelen azon kaptam magamat, hogy el szeretnék menni idén erre a túrára. -rafter-, az alföldi túrák másik gyűjtője, egyenesen azt írta, hogy ebből nem lesz kedvem logaritmust számolni és milyen igaza lett! A mentális felkészülés jegyében jól lementettem magamnak az eddigi összes beszámolót és unalmas estéken végigolvastam mindet. Ezáltal kissé fellelkesültem, azzal áltattam magam, hogy jól bírom a monotóniát és a síkvidéki túrázást, elvégre voltam már Sóút Extrán is, vagy mi. Nem lövök le semmiféle poént azzal, hogy már most elárulom: mindkettőben tévedtem, méghozzá nagyot. Megnéztem továbbá a térképen: Szeged egészen közel van Algyőhöz, meg Makóhoz is, nem tűnik olyan soknak az a táv. Autóval. A fizikai felkészülést azzal tudtuk le, immár kettesben Repkénnyel, hogy egy szép éji sétát tettünk Székesfehérvár környékén, kevés szinttel, sok aszfalttal.

A túra előtti napon aztán elutazunk szépen Budapestre, ahol a metró szerencsére hajlandó közlekedni és elszállít minket a megadott találkozási pontra, ahol suvlaj és -rafter- már vár ránk egy ideje. Hosszú és eseménytelen út következik Szeged általában napfényes városáig, melynek során főleg ködöt látunk és néha más járművet, de főleg ködöt. Ez intő jel kellene, hogy legyen a jövőre nézve, de nem foglalkozom vele. A napfény városában első utunk hová máshová vezethetne, ha nem egy nagy-nagy áruházba, feltankoljuk készleteinket, ezután következik a szállás felkutatása – közben elhatározom, hogy ha legközelebb Szegeden járok és lesz elég időm, beutazom a város egész villamos- és trolibusz-hálózatát. Az ATIKÖVIZIG épületénél belebotlunk néhány ismerősbe: Vaddino, petami87, Vándor Csillag, vasssalmos is itt várják a lehetőséget, hogy benevezzenek és elfoglalják a szállást. A túra adminisztrációs gyengeségei itt ütköznek ki először, nevezetesen az elküldött nevezési lapjainkat a másik rendező kapta meg és a jelek szerint Makó és Szeged között semmiféle kommunikáció nem zajlik. Szépen lassan azért elrendeződnek a dolgok, feljutunk a szobába, amely kollégiumokhoz edződött szemem számára egészen magas komfortfokozatot mutat. Egyetlen dolog nem tökéletes, a zuhanyzó; szerencsére már eleve úgy készültünk, hogy fürdeni itt úgysem fogunk, különben komoly megpróbáltatás lenne a tisztálkodás. Elkezdjük a vacsorát, közben Vándor Csillaggal bővül társaságunk, aki egy pótágyon kénytelen aludni, középen. Evés után még ijesztgetnek egy darabig, gátakkal és unalommal, majd a kinti beszélgetés monoton morajára elalszom.

Reggel a rajtolás korántsem zajlik olyan nehezen, mint vártam. A várakozás közben találkozunk a Moiwa – e b o l a – Lépéshiba trióval, erősen kocogva tervezik a távot, hajrá! Rövid várakozás után megkapjuk a kitöltött itinert, szegény Repkény nevét elírták, sebaj, a korrekció gyors, alapos és ugyanolyan szép szabványbetűkkel íródik. Hivatkozott itiner egyébként egyszerre szórakoztató és hasznos, sőt, esztétikus is: szórakoztató a pontokra írt szolgáltatás (tea-csoki-bély); hasznos a térkép és esztétikus az egész egy darab, kétoldalas, A/5-ös lap tömör átláthatósága. Ezzel felvértezve kell nekimenni a gátnak, rögtön az épület mellett és ezzel kell végül leereszkedni a gátról (esetünkben inkább zuhanásról lehet beszélni) ugyanott. Fel is sétálunk nevezett árvízvédelmi létesítményre és balra kanyarodva megkezdjük a hosszú vándorlást, nagyjából végig a következő ötösfogatban: Kerek repkény, Vándor Csillag, suvlaj, -rafter-, Kékdroid. Az első dolog, ami feltűnik a hajnali sötétben az, hogy a Tisza kicsit kintebb látogatott a mederből, mint ilyenkor szokása neki, így majdnem végig az elárasztott ártéri erdőt láttuk az egyik oldalunkon. Az ártéri hétvégi telkek tulajdonosai persze többnyire tisztában vannak a folyó ezen képességével, de olyan megoldást, mint itt, még semelyik folyó mentén sem láttam: a telek szabályos négyszög alakú kis szigetet foglal el, egy házilag barkácsolt híd vezet a gát tövéhez. Repkény lefotózza a képződményt. Nem sokkal később egy buszfordulónál leszaladok a gátról, hogy az ottani kukánál megszabaduljak a vacsora során keletkezett hulladéktól, majd ugyanott visszaszaladok a gátra és utolérem Repkényt. Ezzel a plusz 4 méter szintemelkedéssel komoly lélektani előnyre teszek szert. Menetelünk tovább, lassan elmaradnak a város fényei jobbra mellettünk, kiérünk a pusztába, csak a gát marad és a mellettünk nagyon lassan folydogáló víz. -rafter-rel megyünk együtt egy darabon, kettesben, suvlaj és Vándor Csillag előrehúztak, Kerek repkény szintén, de nem annyira, hogy utolérhesse őket. Mellettünk balra komoly dolgok épülgetnek, kőolajat, földgázt keresnek, nem sokkal arrébb hasonló építmények sorakoznak. Később is, a Tisza mellett nagyon sok nyomásfokozó és egyéb gázüzemi telepet látunk, a gázvezetékek nyiladékai az ártérben is látszanak. Az algyői MOL-telep viszont nem látható a ködben, megvagyok nélküle valahogyan. Elérjük az M43-as autópálya (autóút?) építkezésének a helyszínét, a gát eddigi kellemes harmóniáját megtöri a feltúrt föld, elhagyjuk, visszaáll a nyugalom. Nemsokára talán megépül ez a gyorsforgalmi út is és akkortól a makóianak nem kell üvöltözve beszélniük a főutcán, hogy meghallják egymás szavát a kamionok állandó robajától. Maradunk továbbra is a gáton. Elsuhan mellettünk időnként egy-egy futó, többnyire többen mennek együtt, de előfordul néhány magányos harcos is, le a kalappal előttük.

Lassan felbukkan előttünk Algyő települése, a gátőrház rögtön a falu déli csücskében foglal helyet. Utolér két sporttárs – vagy mi érjük őket utol? - elkezdünk beszélgetni, megismerjük Radiánt. Lemennek a pontra, én még fotózok egy kicsit. A kis házcsoportot fenyővel ültették körül, lesétálunk. Odabent kedvesen fogadnak, megkapjuk a bélyt, egy-egy szelet Vadász csokit. Korlátlan mennyiségben vételezhetünk továbbá teát, rögtön kezdésnek tele kérjük a termoszt, legyen későbbre is valami, ami felmelegít. Kifelé menet megcsodáljuk a helyi kommunikációs állomást („Zivatar idején a csatlakozót ki kell húzni!), ámuldozunk. A teraszra nyíló ablakon két kislány integet a túrázóknak, mosolyogva, visszamosolygunk – hátha pár év múlva ők is itt fognak menetelni, gátőrné nagymama és gátőr nagypapa legnagyobb csodálkozására. Irány az első híd. Elsétálunk a templom mellett, a falon tábla mutatja a 2006-os árvízkori vízszintet: 1055 cm. Kegyetlen. Összehasonlítás céljából: a tábla kb. olyan magasan van, mint a templom körüli házak ajtajainak teteje... Kicsit később aszfaltút vezet át a gáton, belemegy a Tiszába, az itineren lévő kistérkép ide utat jelöl, át a Tiszán, az országtérkép viszont nem. Ennek még utána kell járni. Lassan kiérünk a 47-es (Szeged-Debrecen) országútra, ennek a hídján kelünk át a félelmetes, sötétszürke, száguldó Tiszán. Mellettünk a 135-ös vasútvonal hídjának szép, kecses vasszerkezete zöldellik. Átérünk. Lekanyarodunk a főútról, a mellékút Nagyfa és Maroslele felé visz, egy ideig a gáton. Tanyavilágban járunk, tőlünk kicsit odébb már Hódmezővásárhely területén lépkednénk, legalábbis a közigazgatás szemszögéből. Repkény megint elhúz, most Vándor Csillaggal, -rafter- és én alkotjuk a hátvédet, később suvlajt is összeszedjük. Nemsokára elhagy minket a műút, jól járható, füves gáton ballagunk tovább. Ez a környék annyira nyugodt, annyira nem sietős, hogy még a gátra felvezető földutak is a gáttal párhuzamosan, hosszan, ráérősen érkeznek fel – egyrészt, erősítik a gátat, másrészt, így alapjáraton is felpöfög a Niva. Elhagyjuk a Györpölési Szivattyútelepet, a gépházat száz éve idetették, azóta talán csak festeni kellett, a szerelvények is hasonló korúnak tűnnek. Közeledünk a nagyfai Állami Kiolvashatatlan Nevű Objektumhoz – a börtön külső védvonalát a Tisza alkotja, maga az épület a ködben nem látszik, a kinti kapunál autók, kisbuszok gyülekeznek, teli látogatókkal. Egy ideig „Zárt terület” táblák kísérik utunkat, majd elmaradnak, újabb szivattyútelep következik, hajókormány méretű elzárókkal. A táj, amely kísér, monotonnak tűnik, pedig valójában nem az: mindig van valami érdekesség, amelyre felfigyel az ember, és a ködös végtelenbe vesző gáton az „érdekesség” fogalma kiterjed mindenre, ami nem szántó, ártéri erdő, vagy éppen gát. Újra találkozunk az M43-as épülő Tisza-hídjával, itt jobban látszik a híd jelleg, odébb lánctalpas daru áll a gát kellős közepén. A monstrum fel sem tűnne egy Budapest belvárosi építkezésen, de itt ez a legmagasabb objektum a 400 kV-os hálózat oszlopai után. Ballagunk tovább. Köd, gát, mégsem unalmas, igaz, ez nagyban köszönhető a folyamatos beszélgetésnek. Nemsokára jobbra tőlünk kovácsoltvas kerítés, -rafter-rel lemegyünk, megnézzük: ő a Porgány-foki zsilip, épült 1885-ben, befalazták 1896-ban. Szépen feltárták, a masszív kőtömbök és a téglák a régi idők betonkorszak előtti építményeit idézik. Menetelünk, lassan a ködben felsejlik a következő házcsoport, körülötte fűz, fenyő, néhány tuja. Ez a Holt-Tiszai gátőrház, a második pont, 31 km.

Második ellenőrzőpont: tea, mandarin, bély. Itt is kedvesek, lelkesek, pihenünk, feltöltődünk teával. Aztán újra ki a melegből, fel a gátra és irány a Maros gátja. Itt van a tápéi rév túlpartja, szépen festett piros négyszög jelzés vezet arra, kár, hogy víz alatt áll az egész. Megtudjuk, hogy a piros sáv, amelyet egy ideje követünk a gáton, az E7 európai hosszútávú vándorút része és talán Mindszenttől Makóig a gáton halad. Durva. Sétálunk tovább a távírópóznák tövében, már nem zajonganak, mint Nagyfa környékén tették, ahol hallani lehetett az információ áramlását a vezetékekben. Irány a Maros gátján Makó, el sem lehet téveszteni, legalábbis a gátat. Jobbra víz, most éppen a Maros, balra puszta. Néha egy-egy tanya, néha felbukkan valamiféle gázbányászati objektum, majd újra odaér mellénk a maroslelei országút, az út szélén kegyhely, kereszt. Maroslele nem látszik, eltakarja a köd és a távolság. Utunk még mindig nem mondható unalmasnak, ide-oda kanyarog, követi a folyóból levágott holtágak szélső vonalát. Nemsokára azonban kiegyenesedik, ráfordulunk Makó irányára és eljutunk a következő pontra, íme a Feketecsárdai gátőrház. Marosi Attila érkezik velünk egyidőben, majd tova is siet, a pontőrök csodálkozva figyelik, mint általában a futó, siető embereket. Mi inkább a leülést választjuk, Balaton szelet az ellátmány és az elmaradhatatlan tea. Útra kelünk, suvlaj és Vándor Csillag szokás szerint szépen lassan elhúznak, most -rafter- is csatlakozik hozzájuk, ők még bírják a nagyobb sebességet. Mi már kevésbé, a bal combomba valaki mintha beinjekciózott volna pár kiló cementet, amúgy más bajom nincs. A köd miatt nem teljesülnek azok a rémképek, amelyekkel a beszámolók is és útitársaink is ijesztgettek, miszerint Makó templomtornya már órákkal az odaérkezés előtt látszik. A térképen nyílegyenesnek jelölt úton is van egy-két trükkös jobb-bal-jobb kanyar, a levágás megtiltásáról a megáradt Maros gondoskodik. Elérünk egy emlékművet, földbe szúrt vasgerendákon szép tábla, amely az 1970-es árvíz elleni hősi védekezésre emlékeztet. Szépen lassan sűrűsödni kezdenek az épületek, nagyon érdekes, egy-egy zsebkendőnyi földdarabhoz tartozik egy kis házikó. Megérkezünk Makóra, a város határában Repkénnyel megállunk pihenni. Fáj a lába, az enyém inkább fáradt és beállt, nem először és nem is utoljára nyújtok egyet, jólesik hallani a roppanásokat. A gátról való letérésnél felirat fogad, köszöntenek Makón, már csak 1500 méter az ellenőrzőpont. Nem mérem le. A főút mellett csak kiabálva tudunk társalogni, a forgalom mértéke elképesztő. Pláne, hogy az átrobogó gépszörnyek nem zavartatják magukat a fékberendezés túl gyakori használatával. Amúgyan Makó igen szép város, legalábbis, az a kevés, amit látunk belőle, nagyon megnyeri a tetszésemet.

A kitűnően követhető szalagozás mentén elérjük a József Attila Gimnáziumot, jó a megérzésünk, miszerint oldalról kell támadni az épületet, meg is találjuk az iskola hangulatos menzáját. Először bélyt kapunk, az úriember megkérdezi: „Továbbmennek?”. Tovább. Azért pihenünk bő háromnegyed órát, a többiek, ránk várva, ennél többet is. Nagyon finom a zsíros kenyér, a hagyma és a süti is, két pofára tömöm magamba, mintha egy hete nem ettem volna. Kerek repkény sósborszeszes krémmel tuningolja megfáradt tagjait, a szer hat, mert úgy pattan fel, mintha most indulna el a túrán. Indulásunk idején futnak be Vaddinoék, majd cr_lupin és petami. Kicsit arrébb -rafter- még bemegy a boltba, mi pihengetünk Vándor Csillag és suvlaj addig tovahaladnak, de később még találkozunk velük. Addig azonban túl kell élni a következő hidat és az odáig vezető utat. Repkény és én felapplikáljuk a láthatósági mellényeket, nem mondom, hogy emiatt, de némelyik kamionos egészen kulturáltan lelassít, a többi változatlan sebességgel és közelségben dönget el mellettünk. A Maros alattunk sötét masszaként folyik a Tisza felé, nem látunk sokat belőle, csak amennyit a közvilágítás sárga fényű lámpái látni engednek. Mellettünk megint vasúti híd, a 121-es vonalé, amely Újszeged állomást köti össze Makón, Mezőhegyesen és Kétegyházán át Békéscsabával. Elérjük újra a gátat, szalag leng a behajtani tilos táblán, itt várnak suvlajék, együtt indulunk tovább. Ez a halálszakasz, legalábbis az elbeszélések és a krónikák tanúsága szerint: 20 km ellenőrzőpont nélkül. Eleinte csak mosolygok: friss vagyok és jóllakott, erőre kaptam a makói pihenőtől és az ételtől. Jó ideig követ minket a főút, sűrűn követik egymást a járművek. Egyszerre ismerős zaj üti meg a fülünket, vonat zakatol a távolban, Repkény még videóra is veszi az elhaladó Bz-t, az esti Békéscsaba-Újszeged személyvonatot. Ballagunk tovább a sötétben, a szelvénykövek stabil, állandó kísérőinkké válnak, megjelölik minden 100 méter megtételét. Ez eleinte mókás. Később már nem az. Egyáltalán nem. A nagy lendület valahol Ferencszállás környékén törik meg, amelyet -rafter- majdnem leferencvárosoz. Csuda hosszú egy falu, az bizonyos. Itt állunk meg először egy hosszabb pihenőre, hogy erőt gyűjtsünk a deszki ellenőrzőpont megközelítésére. Az elbeszélések szerint odáig kell kibírni, onnan már könnyebb lesz.

Felkelünk a sorompóról és battyogunk a gáton előre, lefelé a folyón. Az út minősége ezen a parton sokkal gyengébb, mint a túlsón volt, több a sár, a mély keréknyom a gát tetején. Az is lehet, hogy csak azért érezzük rosszabbnak, mert nem látjuk tisztán az utat, botorkálunk, néha nagyot csobbanok egy pocsolyában, nem zavar, a bakancs megvéd a víztől és a sártól. Sötét van, csak Klárafalva távolodó fényei mutatnak némi támpontot a haladásunkkal kapcsolatban. Nem tudom, mennyit megyünk ezen a szakaszon a következő pihenőig, csak ballagunk, egyre csökkenő lelkesedéssel beszélve. Ekkortájt kezdek el egyre kapitálisabb ostobaságokat és közhelyeket pufogtatni, ezúton is elnézést kérek érte – ezután a néma csend jön. Klárafalva merőleges utcájánál – a főútra merőleges – Kerek repkény úgy dönt, hogy ő annyira fáradt, hogy ráfér egy kis fekvés a gáton. Így is tesz, közben csipszet és csokit zabálunk, jólnevelt fogyasztó módjára. A zsemlét már nem bírnánk befogadni. Leguggolok, majd amikor felállok, meglepve tapasztalom, hogy a lábaim jó tíz kilóval megint nehezebbek lettek. Megbeszéljük, hogy a következő pont már csak öt kilométerre van, Repkény pedig kijelenti, hogy soha többé nem jön HTMV túrára, sem hosszúra, sem rövidre. A 90-es szelvénykőnél én is aláírom ezt a kijelentést. Visszagondolva, ez még inkább a hiszti, mint a józan belátás megtestesülése, sőt, amikor a 80-as kőnél megismétlem, még az is inkább csak a lelkesedés hiányát jelenti. Talpalunk előre, egyenesen előre, mintha a gát belevinne a folyóba: az ártéri erdő fekete tömege egyre jobban fölénk magasodik, míg végül hirtelen balkanyart teszünk, megcélozzuk a Deszk-Fehértói gátőrház pislákoló fényeit. Megtippeljük a távolságot, egész pontosan, majd lassan, de biztosan megérkezünk. Ezen a szakaszon már nem nagyon szólal meg egyikünk sem. A pont maga a mennyország: meleg van, ágyakra telepedhetünk, teát kapunk és almát és bélyt is, sőt, egy Playboy is van. Lehet, hogy egy kör kanasztába is be lehetne szállni, de nem tudok kártyázni, ellentétben a pontőr hölgyekkel, akik szorgosan verik a blattot. Suvlaj és -rafter- úgy gondolják, ideje indulni, Repkényt és Vándor Csillagot sem kell nógatni, hogy jöjjenek. Induláskor érkeznek meg Vaddinoék. Megint felmegyünk a gátra, ez már az utolsó etap, ez már sima ügy kell, hogy legyen. Másoknak.

A következő két óra számomra nagyjából arról szól, hogy hárman megyünk egymás mellett Repkénnyel és Vándor Csillaggal szótlanul, a fejlámpám fénye kb. három méterre világít el és a környéken sehol nincs egy fénypont sem, amelyet be lehetne tájolni. Csak a sötétség és a köd. Nem a nyári alföldi sötétség, melegben, holdfénnyel és csillagokkal az égen, amikor a környező falvak lámpáinak fénye pettyezi színesen a láthatárt. Ez a téli, ködös sötét, amelyben a lámpa a saját lehelletemet világítja meg, a távolban legfeljebb csak a sötét sötétet tudom megkülönböztetni a falu, város feletti kicsit halványabb sötéttől. Deszk és Szőreg mellett úgy megyünk el, hogy egyáltalán nem érzékelhető belőlük semmi. Emellé társul a teljes és tökéletes csönd, amelyet csak a saját lélegzetünk sóhaja és a lépteink sárban cuppanó vagy éppen kövön, aszfalton koppanó zaja tör meg. Az út nem esik jól, sem a sáros, pocsolyás, sem a köves-aszfaltos. Utóbbi talán még rosszabb is. Nem beszélünk, nem olyan a hangulatunk. Néha Repkény megjegyez valamit, én talán válaszolok rá két szóval, de az is lehet, hogy ez fordítva történik. A szelvényköveket nézem, akaratomon kívül. Nem akarom látni, de ha nem nézek oda, az agyam a félelmetes ingerszegénységben akkor is tudatja velem, hogy melyik kő következik, csak néha téveszti el a számolást, amikor valami miatt kikerüli a figyelmemet egy-egy távolságjelző. A gáton egyszeriben burkolt utat találunk. Nem örülök neki, a lábaim nyüszítenének a fájdalomtól, főleg a térdeim, de legalább ez is valamilyen változatosságot jelent a sötétben. A számok lassan csökkennek mellettünk. Nulla-nulla. Ez a vége, innentől megint a Tisza gátja következik, éljen! Nem, a táj maga nem változik közben. Vagy talán mégis? Fénypontok jelennek meg balra tőlünk, holott már egy órája lámpákat vizionálok az erdőn túlra. Ezek a fénypontok viszont valódiak, Újszegedet jelzik, családi házak, üdülők mellett haladunk el, eleinte távolról kísérnek, majd egészen közel kerülünk hozzájuk. A gát marad, nincs jobban kijárva, mint eddig volt, sőt, itt már nincsenek meg sem az idegesítő keréknyomok, sem az aszfaltozás feltöredezett maradványai.

Megérkezünk egy magasfeszültségű vezeték tartóoszlopához, már éppen csak a vezeték nincs rajta, az új nyomvonal kicsivel arrébb halad. A tövében megpihenünk, a legutolsó fejezet következik, a szegedi. A híd már csak egy kicsit van túl messze, nem látni, csak sejteni lehet. A térkép alapján megtippelem a távolságot odáig, de nem számszerűsítem, hanem inkább általam megtett, hétköznapi sétákkal vetem össze. Ennyi lehet otthon kisétálni a felnémeti állomásra. Ennyi lehet a Keleti pályaudvaron az első vágány vége a metró régi lejárójától. Ennyi lehet talán az út... abbahagyom. Mindegy. A Bertalan-híd végül hirtelen, a fák mögött bukkan fel, teherautók robognak át rajta, a hídszerkezet megremeg mindegyik alatt. Felmászunk a lépcsőkön, elhagyjuk a Tisza bal parti gátját, lefényképezem a Hidat, amely valóban túl messze van. Átkelünk a hídon, majd a lefelé vezető lépcső aljában tartunk egy utolsó pihenőt. Egy ideje újra beszélgetünk, a fény és a cél közelsége visszaadta az életkedvemet. A trolibusz vonala elhagyja a parti utat, mi követjük a gát városiasított, civilizált vonalát, amelyet erős kőkerítés választ el az ártértől. Néhol különös vasszerkezet nyúlik be a folyó felé, nem tudom, milyen célt szolgálhat, de nem is gondolkodom rajta. Egy sporttárs, akivel már a deszki pont előtt is kerülgettük egymást, a cél közeledtével végleg ellép, elsiet mellettünk. Megpillantjuk a vezeték nélküli oszlopot, Repkény szívébe remény költözik és igaza van: a cél ott áll az orrunk előtt. Elbúcsúzunk a Gáttól és ugyanazon a lépcsősoron, amelyen tegnap reggel felsétáltunk, végleg elhagyjuk. Bemegyünk az épületbe, odaadjuk a jókedvűbbé vált főrendezőnek és segítőjének az igazolólapot, mondják, nyugodtan üljünk le odabent, együnk, majd beviszik. Apró gesztus, mégis nagyon sokat jelent.

Odabent suvlajék lelkesen integetnek, már majdnem túl vannak a vacsorájukon – miattunk lett idén az eddigihez képest gyengébb idejük, számomra azonban még ez az idő is bőven tökéletes egy 90 km-es túrához. Leülünk, kapunk egy nagy tál levest, már csak langyos, de nem zavar, betermelek egy nagy tányérral, majd még egy kicsivel, sőt, még egy kocka meggyes pitét is adnak. Őszintén gratulálunk egymásnak – ezúton itt is gratulálok mindenkinek, aki ott volt, ott küzdött a gáton valamelyik távon. A túrán idén ideális körülmények voltak: nem nehezítette a menetet semmiféle csapadék, nem fújt szél, nem borította a gátat hó és nem kellett a sárban dagonyázni (ami volt, az nem nevezhető dagonyának), mégis, igen nehéznek éreztem, főleg az utolsó szakaszt. A HTMV-nek alaposan megnőtt a szememben a becsülete, mégis tartom magam a 90-es szelvénynél tett elhatározásomhoz: ennyi elég volt belőle. Visszaúton suvlaj rendületlenül nyomja a gázpedált (néha a másik kettőt is :)), sőt, még sorra letesz minket, Vándor Csillagot először, majd hármunkat a Déli pályaudvaron, ahol hirtelen nagyon idegenül, kényelmetlenül érzem magam. Érdekes, hogy annyira nem fáj a lábam, sőt, másnap, amikor felkelek, szerveim közül csak a feldagadt lábfejem emlékeztet a túrára. Nagy köszönet jár a társaságért útitársaimnak: Kerek repkénynek, Vándor Csillagnak, -rafter-nek és suvlajnak – neki a fuvart még egyszer külön is köszönöm. Továbbá köszönöm a túrát a rendezőknek, pontőröknek, akik mindenütt kedvesen, jó szóval fogadtak a túrán. A kitűzőn és az oklevélen a budapesti Lánchíd szerepel... remélem, ez nem egy baljós előjel egy olyan túrára, amely a Tisza gátján lemegy Titelig és onnan a Duna mentén vissza Budapestre...

-Kékdroid-
 
 
túraév: 2009
@Éves túraösszesítőTúraév: 20092010.01.05 15:13:57
2009

Sokszor futottam neki az idei évértékelőnek. Először valami komolyat és szépet írtam, de nem volt elég komoly és egyáltalán nem szép. Töröltem. Próbáltam valami vicceset is írni, de töröltem azt is, mert inkább sírnivaló volt. :) Összeraktam egyfajta rejtvényt is, de rájöttem, hogy a meghatározásokat csak azok értenék, akik ott voltak az adott túrán. Tehát rejtvény sztornó*. Egyáltalán, mit lehet összefoglalni ilyen kevés teljesítménytúrán? Úgy döntöttem végül, hogy a megtett utat és legyűrt szintemelkedést illetően megpróbálok valószínűtlen meghatározásokat kitalálni, hogy megerősítsem a Kedves Olvasókat abban a sejtésükben, hogy ennek a Kékdroidnak megbomlott az elméje.

Tehát:

Rendezői bejárás keretében teljesített túrák száma: 3.
A maradék túrák számának természetes alapú logaritmusa: 2,83321.
A megtett összes távot az idei Tour de France mezőnye ennyi idő alatt tette volna meg, az idei etapok átlagos hosszával számolva: kb. 4 nap.
Ugyanez a Forma-1 mezőnyének az idei átlagsebességével: kb. 4 óra.
Ha a 80-as troli olyan lassan menne, mint idén mi, akkor ennyi ideig tartana a Kerepesi út – Pillangó utca távolság megtétele: 22 perc, a lámpák miatt.
Ha a megtett szintemelkedésnek megfelelő helyzeti energia növekedést (η1=)99%-os hatásfokkal villamos energiává alakítanánk, akkor ennyi bögre kávét tudnék belőle főzni vízforralóval (η2=99%): 52,07 bögre.
A befizetett nevezési díjak összegéből ennyi km autópálya épült volna: nagyon kevés.
Ugyanebből kerékpárút: kicsit talán több.
A beszámolók megírása során ennyi tábla csokoládé fogyott el: 7.

Komolyra fordítva a szót: köszönöm mindenkinek, akivel idén túráztam, a megtisztelő társaságot, valamint köszönöm mindenkinek, aki idén lehetővé tette, hogy túrázzak, a nagyszerű teljesítménytúrákat!

-Kékdroid-

*Mégsem tudtam megállni, itt van:
A rejtvény feladványai ellenőrzőpontok az idei túrákon, ahol valamilyen formában megjelentünk:
1. Ladomány.
2. Pisztrángos-tó.
3. Porva-Csesznek vasútállomás.
4. Meglepetés Ep. a P jelzésen.
5. Vékony-cseri putrirom.
6. Öröm-hegy, kulcsosház.
7. Hálóeresztő esőház.
8. Almár.
9. Dolány, templom (Dolenci).
10. Vörcsöki erdészház.
11. Katka Teázó (Čajovna Katka).
12. Remete-hegy.
13. Vaskapu.
14. XVII. 18. határkő.
15. Úttörés a gerincen.
16. Vadaskert, K-Z elágazás.
17. Romlottvár.
18. Dobi-rét.
19. Zalaszentbalázs.
20. Eger-víz, patakátkelés.
21. Kőpince-forrás.
22. Bükkszentkereszt, ifjúsági tábor.
:)
 
 
Tortúra 65 téli napfordulóTúraév: 20092009.12.23 16:07:55
Tortúra 30

Az utazás semmiféle különlegességgel nem szolgál, leszámítva talán, hogy a busz hiába ragad be egy hókotró mögé Mályi után, bőven a menetrend szerinti idején belül érkezik a Tapolcai elágazáshoz. A kényelmes, gyors és üdítően üres 2-es busszal megérkezünk Miskolctapolcára, nulla perc sorállással benevezünk a 30-as távra és már indulhatunk is. Átevickélünk a gyerekeken, akik iskolába jöttek - szegények - és kijutunk a parkolóba. Újra Tortúra, még szoknom kell a gondolatot. Sőt, ez most a Tortúra Light, ha szabad így fogalmaznom, sem nekem, sem Kerek repkénynek nem volt most kedve órák hosszat bandukolni a Török úton. Az itiner nem valami komplikált, a rendezők nagyon kedvesek és lelkesek, az oklevél szép, a kitűző hiányzik, a rendezésről nem tudok rosszat mondani. Beállítom a túrabotot és elindulunk, összetalálkozunk a parkolóban Siményi Mikiékkel, azt mondják, Tar-kőn találkozunk. Ők bemennek nevezni, mi nekivágunk a folyamatosan emelkedő zöld négyszög jelzésnek.

Hihetetlen, de végre félig-meddig tisztességes mennyiségű havat látok a Bükkben, efeletti örömömet csak növeli, hogy ebben a hóban csinosan kitaposott ösvényen járhatunk, köszönhetően annak a kb. 200 embernek, aki már elindult előttünk. Az erdő egyszerűen lenyűgöz, még a barátságtalan, szürke égbolt alatt is. Olyan, mintha egy fekete-fehér filmben járnánk, amelyben az embereket utólag kifestették színesre. Menetelünk egyfolytában fölfelé meredeken és lankásabban, a Bükk nem viccel. Szépen, gondosan jelezték ki az elágazásokat, nyomon tudjuk követni nagyjából, hogy mennyire tudunk haladni: a cél, hogy a bánkúti célbaérés után még kisétáljunk Tar-kőre, lehetőleg még világosban, onnan pedig majd leereszkedünk a hazatérés szempontjából előnyös Felsőtárkányba. Sietünk is, ahogyan a lábaink és a hó engedi, a terepviszonyok sokkal jobbak a LeFaGySz-on tapasztaltaknál. Az emelkedés szinte teljesen folyamatos az első érintett településig, Bükkszentkeresztig, legfeljebb a dőlésszöge más néhol. Nem ismerős az út, aztán rájövök: két éve Bükkszentlászló felé kanyarodtunk, ez most kimarad. Helyette sűrű erdő és sűrű felhő az útitársunk Bükkszentkeresztig, ilyen magasan már kissé ritkább a felhőzet, de messzire így sem lehet ellátni, a Kőlyuk-galya tömbjének csak az oldala sejthető. Leereszkedünk a falu közepére, ahonnan a szalagozás szépen kerül egy nagyot az ifjúsági tábor felé. Szerintem ez a szakasz az egyik leghangulatosabb volt a túrán, egyáltalán nem bánom, hogy idekerült ez a kitérő. A táborban egy bögre meleg teát iszunk, jólesik.

Kifelé térve váltunk pár szót Lendvai Imrével, aztán elbúcsúzunk, vár a Bükk és szorít a korai sötétedés szabta szintidő. Visszatérünk a településre, arra a kis időre, amíg Repkény betérhet az itinerben is említett boltba ellátmányért. Amíg ezzel foglalatoskodik, elolvasom a helybéli étterem szilveszteri menüjét - lesz "óldalas". :) Le akarom fényképezni, de a masina megmakacsolja magát és nem akar bekapcsolni. A bevásárlás után nekilátunk egyszerű, párizsis zsömléből álló reggelinknek, ennél finomabbat momentán nem tudnék kitalálni. (A párizsiból marad néhány szelet, amikor kivesszük este otthon, merevre fagyott állapotban van. A gyümölcslé pedig jégkásává alakul, erre édesanyám le is csap, hogy ő azt mennyire szereti. :)) A soron következő szakasz rögtön belopja magát a szívembe, elvégre nem fölfelé kezdődik, hanem lefelé, ez komoly előnyt jelent evés közben. Különben is, számomra ismeretlen ez a szakasz, eddig még csak egyszer jártam Tortúrán, akkor pedig a műútra terelték a túrázókat a vadászok. Lassan eljutunk egy fenyvesig, jól kikerüljük, aztán felkapaszkodunk újra az országút magasságáig, Hollóstető apró üdülőtelepére. Egy ideig a Lillafüred-Felnémet országúton sétálunk, egy kicsit jólesik az aszfalton lépkedni, kiszámítható, egyenletes léptekkel. Szinte melegem van, főleg, ha belegondolok, hogy most jön a Szarvas-kúti part, ahol a S+ jelzésen nem lesz egyszerű felérni a fennsíkra.

Tényleg nem egyszerű. Ez az emelkedő két éve sem lopta be magát a szívembe, csak akkor, amikor a felhő fölé érkezve megláttuk a Nap első sugarait. Most nem látszik a napsütés, masszívan benne járunk a felhőben. Ebből nem lesz napozás, meg üldögélés. Hiába a meredek emelkedő, alig érzem odafönt melegebbnek az időt, igaz, nem is nagyon fázom - következik a hosszú menetelés a hegyi befutóig, Bánkútig. Megelőz valahol egy terepjáró, a hátsó részben sok-sok fegyveres ücsörög, láthatósági mellényben, kicsit később néhány gyalogos fegyverest látunk közeledni, rajtuk is mellény, vállukon szépen tisztított acélcsövű puska. Jobb nem beszólogatni. :) Megszólít egy sporttárs, megkínál a pálinkájából - tiszta almapálinka, nagyon finom - egy korty erejéig, köszönet érte. Egy ideig együtt ballagunk a hóban, de érezzük, hogy ennél azért valamivel gyorsabban is tudunk haladni, úgyhogy amikor elővesz egy cigarettát, lassan elszakadunk előre. Különben sem nagyon értem, hogy miért kell az ország talán legtisztább levegőjű vidékén cigizni. A mellettem piros kabátban talpaló növény ennél markánsabb véleményt fogalmaz meg, majd leírja, ha akarja. Sietünk tovább az erdőben, kanyarogva, utat váltva ösvényre, majd vissza széles, kijárt útra. Megint olyan szép vidéken járunk, hogy erről csak nagyon hosszan lehetne írni és fényképeket nézegetni, de egyik sem adná vissza a töbrök, víznyelők egymást váltó erdők hangulatát.

Lassan megérkezünk Nagymezőre, be van havazva az egész, a fölötte elnyúló randa szürke felhőből szállingózik ritkásan, kitartóan a hó. Innen már nincs messze Bánkút, odáig már nem állunk meg enni-inni, de ott majd feltétlen. Battyogunk az ösvényen, a párhuzamosan futó útról szólít meg egy kiránduló, hogy jófelé tart-e Nagymező felé. Visszakiabálunk, hogy igen, aztán kapkodjuk tovább a lábainkat, ráérünk majd pihenni a célban. Bánkút előtt feltámad a szél, alaposan beterít hóval, mi azonban jól megérkezünk, felengedünk. Megkapjuk a bélyegzőt, az emléklapot (kitűző nincs :((( ), találkozunk az éppen útra kelő Jámborral, a terem legvégében Nagyondinnye üldögél, kicsit közelebb pedig sétáLós bácsi és Vakond87. Leülünk hozzájuk, kérdezik, hogy miért nem megyünk tovább - továbbmegyünk mi, csak már nem a túrán. Ha már nincs sífelvonó, hogy levigyen. :) Egy ideig még elücsörgünk, eszünk pár szelet kenyeret, iszunk a rendkívül finom citromos teából, aztán nagy lelkierőről téve tanúbizonyságot, átmegyünk a Fehér Sasba, forralt bort inni - a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat fel. :)

Itt még talákozunk a meglepetésszerűen felbukkanó Tibet+VadMalac párossal, ők is betérnek egy kis magán frissítésre, aztán ők indulnak a pontra, mi pedig Tar-kőt célozzuk meg. Átkelünk a fennsíkon, már egyszerű kirándulóként, érdekes módon nem találkozunk egy lélekkel sem sokáig. Tar-kő előtt nem sokkal előzünk meg egy roppant fiatal csapatot, nagyon rákapcsolnak, később megkérdezik, hogy vannak-e még mögöttük. Megnyugtatjuk őket, hogy vannak. Újfent megállapítjuk, hogy a Bükk még mindig gyönyörű és Tar-kőn még mindig félelmetes lenni akkor, amikor apró jégszemcséket fúj az arcunkba a szél. Azért pecsételünk egyet-egyet az itinerünkre a Bükk 900-as csúcsai bélyegzőjével, a minket itt utolérő ifjú sporttársakat pedig megnyugtatjuk, hogy itt igazából nincs ellenőrzőpont, mi csak úgy kirándulgatunk az erdőben. :) Leérve a zöld sávon már egész jó idő van, aztán elhagyjuk a Tortúra útvonalát a K+ kedvéért, amely ugyan egyáltalán nincs kijárva, de legalább jó rövid úton visz Felsőtárkány felé. Alig teszünk meg pár lépést, amikor valaki utánunk kiabál, kedves gesztus, nekünk azonban éppen erre van dolgunk. :) Még alig érjük el a Toldi-kunyhót, amikor elkezd sűrűn szakadni a hó, ez végig elkísér Felsőtárkányig. Önmagunk bátorítására végigénekeljük az utat, hogy a buszmegálló viszonylagos védelmében szurkoljunk azoknak a túrázóknak, akik még valahol a Bükk rengetegében dacolnak az elemekkel.

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi MikulásTúraév: 20092009.12.10 13:49:57
Bakonyi Mikulás 50 + Kőpince-forrás őrzése

Sűrű a levegő, amikor Kerek repkénnyel leszállunk a zirci állomáson a szóló Bz motorvonatról, amely többé-kevésbé részeg utazóközönségével egészen Győrig cammog a Bakony rengetegében. Célba vesszük az iskolát, útközben összefutunk a Vaddino-Vassalmos-Petami trióval, akik lelkesen készülnek a másnapi túra előtti alapozásra. A túra bázisán megbeszéljük az aktuális teendőket Lendvai Imréékkel, elmesélik a túrával kapcsolatos ötleteiket a jövőre nézve, igen szimpatikusak. Átvesszük a szokásosan sűrűn megrakott pontőri zsákot: Mikulássapka, itiner, bélyegzőpárna, bélyegző, molinó, ilyesmi, még egy kis ellátmány is. Elvontatunk a szokott helyünkre egy matracot, leheveredünk és egész korán el tudunk aludni. Álmunk az eddig megszokotthoz képest szinte tökéletesen zavartalan, én legalábbis nem emlékszem semmiféle zajongásra vagy zörgésre, ellentétben az eddigiekkel. Így reggel fél ötkor mi vagyunk a zörgők, igyekszünk minél kisebb zajjal felmálházni magunkat és útra kelni. Biztonságba helyezzük a pontőri kitűzőt, amelyet az éjszaka rakhatott ki nekünk a korán érkező Mikulás, kézbe veszünk egy-egy szendvicset és útra kelünk a hideg, ködös zirci utcákon.

Végigballagunk az alvó Zircen, elkezdjük a meredek kaptatót a Pintér-hegyre, nem tudom leírni az afölött érzett örömömet, hogy bakancsban vagyok és nem folyik be unos-untalan mindenféle sáros lötty a lábamba, jelentősen növelendő a diszkomfort-érzésemet. Egy pillanatra megállunk, még tart az éjszaka, az erdő sötétjébe csak kettőnk halvány lámpásai próbálnak meg erőtlen fénycsíkot hasítani, meglehetősen csekély sikerrel. Leereszkedünk a Pintér-árokba, az első ellenőrzőpont helyére, Repkény készít egy fotót, hogy tudjuk, mikor is járunk itt. Amikor felérünk a tetőre újra, Borzavár fényei pislákolnak barátságosan, hívogatón a távolban, de hiába ereszkedünk le a domboldalon és hiába közelítjük meg a szélső házakig a falut, az utolsó pillanatban elfordulunk az otthonos településtől, vissza a sötétség felé. Követjük a szalagokat, besegít az eddigi éveken megtanult rutin: a patakot nem szabad elhagyni. Repkény ezt olyannyira komolyan is veszi, hogy a patak egyik mellékágából levált pocsolyán keresztülgyalogol és megnöveli a cipője belsejének is a nedvességtartalmát. A Csárda-völgyből kiérve az M41 2112 és néhány kocsiból álló szerelvénye fogad, pontosabban csak átrobog az átereszen, ami a völgy bejáratát ékesíti. Mint később megtudjuk, ezzel a vonattal érkezik a túrára sétáLós bácsi és még néhány győri sporttárs. Ennyire korán még nem értünk ennyire előre az úton, megengedünk hát magunknak egy kis pihenőt és megbeszéljük, hogy ennek az ideális helyszíne Porva-Csesznek vasútállomás lesz.

Kitérünk a turistaházig és még le sem tudunk pakolni, amikor egy hölgy jelenik meg a turistaház ajtajában. Beszédbe elegyedünk, közben teával (és némi fűtőanyaggal) kínál, elmeséli, hogy komoly adminisztratív nehézségek leküzdése árán sikerült újra megnyitniuk a csodaszép környezetű házat. Közben, amíg a forró tea iható hőmérsékletűvé hűlésére várunk, körbevezet a szobákon, mutatja, hogy az emeleti rész már elkészült, még néhány földszinti szobán dolgoznak. A szobák barátságosan berendezettek, el sem tudnék képzelni jobbat erre a helyre és ez most nem ingyenreklám, hanem tényleg. Itt is szeretném megköszönni a kedvességét és a teát, erőt adott a napra. :) Továbbhaladunk, pihenőnk alatt kivilágosodott az ég, látjuk a sűrű felhőzetet odafönn, reménykedem, hogy nem lesz eső belőle, legalább délig. Belépünk a Cuha szurdokába, a patakon fokozottan óvatosan ugrálunk át, néha kisebb-nagyobb kitérőket téve az útvonalra. Tavaly elég volt vizes cipőben ácsorogni, idénre nincsenek ilyen szándékaink. :) A völgyben télen jártam utoljára, meglep a frissen kiépített „aluljáró”, de a látvány és a hangulat a régi. Kissé későre jár az idő, amikor végül megérkezünk a Kőpince-forráshoz, az újhoz, mint tudjuk, de a réginél nem lenne elég nagy tér pihenni a pontra érkezőknek.

Kitesszük a molinót szegény kidőlt bükkfa oldalára, letelepedünk és ünnepélyesen megnyitjuk az ötvenes táv harmadik ellenőrzőpontját, fél kilenckor. Bélyegzőpárnát ki, bélyegzőt ki, kaját elrejtjük, az itt felépített melegedőt lebontjuk és leúsztatjuk a Cuhán, direkt csúszóssá tesszük az utat. 155-en haladnak át a pontunkon, ebben benne vannak azok is, akik eltévedtek a másik két távon. Kerek repkény azóta készített róla egy szép, szemléletes diagramot, a neveket nem sorolnám fel, nem tudom garantálni, hogy nem hagytunk ki valakit a nyüzsgő pillanatokban. :) Végül az ezredik (!) túráját taposó Budai-H.G. és Gudluking is megjelenik, ekkortájt jönnek többen, akik amúgy a 30-as távon vannak. Majd legvégül még egy páros, akik saját bevallásuk szerint nagyon lassan haladnak, ehhez képest egész végig nem érjük utol őket. Ahogy az utolsók is elindultak, éppen elérkezik a pontzárás ideje: Repkény egyeztet a központtal, hogy nagyjából mennyien vágtak neki a hosszútávnak, a szám egyezik azzal a számmal, amennyit ő írt fel. Sőt. Nekünk többen vannak felírva, legalább tízen vannak, akik valami módon idekeveredtek és így automatikusan átneveződnek az 50-es távra, de legalábbis bélyegzést kapnak. :) Tehát pontban záráskor megérkezik a felszállási engedély is, összeszedjük a felszerelést, elbúcsúzunk az öreg bükkfától és elkezdjük a kapaszkodást fel a Zörög-tetőre. A kilátás pazar, még a fák kopár ágain keresztül is, fölfelé menet például tökéletesen látni, milyen sok van még hátra az emelkedőből. A hegyen Földi Rolandéktól kapjuk a következő igazolást, átvágunk a kicsiny fennsíkon és szépen lesétálunk Csesznekre.

Rögtön el is hagyjuk a falut, a Kőmosóhoz vezető út elején néhány kedves sporttárs elenged az úton, a szurdok bejáratánál egy szomorú gombóc hanyattvágódása figyelmeztet a valós veszélyre. Felmászunk, a láncot óvatosságból inkább fogva a partfalban, a hatalmas sziklák peremén. A ponton Laci069-nél most nincs pléd, viszont tőle is kapunk egy-egy stemplit a papírunkra, aztán tovább is libbenünk, mert közel van a többek közt káposztás-szalámis kenyérrel kecsegtető korcsmahivatal. Átballagunk Csesznek impozáns vára alatt, ahová egyszer látogatóként is jöhetnénk immár, végig a templomkerten és fel az ellenőrzőpontra. Itt alapból jó az ellátás, amíg én a kávét és a tearumot várom, Repkény még több káposztát présel a kenyerembe, miközben Gudlukinggal, Gethével és Bubuval vitatják meg a Felfedezés Csatorna műsorait. Amikor elkezdem enni az ellátmányt, a Gethe társaságában lévő Zsolibéla szinte kinézi a kezemből a szendvicset. Megvárnak, mert ők ritka türelmes túrázók, így immár öten talpalhatunk tovább, ráadásul Gethe urat is sikerül rábeszélni a 40-es távban rejlő kihívásra.

Az első ilyen kihívás a folyamatosan, hosszan, de elég kis szögben emelkedő Kő-árok, szépséges mészkőalakzatokkal és leomlott sziklákkal. Néhol át kell kelni a vízmosáson, meredek és kevésbé meredek partokon, vidám. Szinte sajnálom, hogy véget ér, ráadásul idén nincs is kint a „Közeledik a Mikulás” stb. feliratú tábla, sőt, még az énekléshez sem ragaszkodnak, így el is marad. :( Feltankolunk szaloncukorral és csokimikulással, irány a Töbör-hegy, Gethe hiányolja az ellenőrzőpontot. A jelen lévő kb. 20 teljesítés ekkor egymás szavába vágva kezdi kitárgyalni, hogy hol és mikor és meddig működött itt pont. :) Valahol itt futunk össze egy lelkes háromfős csapattal, akik rosszfelé kanyarodtak a Mikulás után, mert ők is másik távon vannak. Bubu ajánlja nekik, hogy akkor már teljesítsék a hosszabb távot, jöjjenek el a Gizella-átjáró felé, egy ideig jönnek is, aztán lemaradnak és további sorsukról nem tudok. Miután a jelzés újra megközelíti velünk Cseszneket, megkerüljük a Töbör-hegyet, irány az Ördög-árok, általános a vidámság és a jókedv, főleg, amikor már tényleg az árok bejáratához érkezünk. Kerek repkény a jelzés végsőkig való követését gyakorolja, amíg mi az árokban maradunk, ő a csúszós, oldalazó ösvényt választja, valami négy méterrel a fejünk fölött. Zsoli megfürdik minden létező vízben, fene a gusztusát, mi pont, hogy próbáljuk kikerülni a tócsákat. Közben Repkény ösvénye drámai hirtelenséggel megszűnik, valahogy vissza kell térnie közénk, ami nem megy teljesen egyszerűen. Innen már nem is érjük utol a többieket a Gizella-átjáróig, amely Ördög-gát néven is fut.

A megszokott ferde vaslétra helyett kiépített lépések és kifeszített kötél fogad, a felkapaszkodás azonban nem is olyan egyszerű, öt emberből egy statisztikailag megcsúszik, nálunk én vagyok az az egy, le is horzsolom az öklömet. Fent a ponton gyorsan kapunk bélyegzést és már mehetünk is, a szurdok nehezebb fele következik, itt ugyanis igen sok víz folydogál és ezen az igen sok vízen igen sok átkelést kell valami módon teljesíteni. Végül, egy utolsó trükkös átcsusszanás után nem sokkal megérkezünk a zöld sávhoz, amely a Rómer Flóris turistaút nevet viseli. Ezt követjük Gézaházáig, a Mikulás ABBÁ-t harmonikázik többek között, a Nap pedig csendben, diszkréten lemegy, előkerülnek a lámpák. Itt csatlakozik menetünkhöz egy sporttárs, két vizslával, akivel majdnem a túra végéig közel együtt haladunk. Megkerüljük Gézaházát, átsietünk a 82-es főúton és folytatjuk utunkat az erősen felázott szántó szélén. Ez a hely most sem a kedvencem, világosban egész biztos, hogy másképp érezném, de egyrészt nem látok, másrészt a sár néhol még a bakancsot is megpróbálja elnyelni. A lelkesedésem érezhetően csökken, de azért próbálom ezt kifelé nem kommunikálni. A pontra érkezve az jólesik, hogy az ifjú pontőr néha villant a lámpával, hogy ő ott található, az viszont nem esik jól, hogy bőszen dohányozva teszi ezt. Gyorsan tovább is megyünk, az eddigivel megegyező viszkozitású sárban, amely elveszi a kedvemet attól, hogy a sötét erdő hangulatára összpontosítsak. Minden nyiladékot és elágazást a hőn áhított murvás út elágazásának vélünk és alaposan megnézzük, hogy melyik nem az. Nevezett utat ugyanis egy terepjáró jelöli, itt elkanyarodunk és egy ideig kényelmesen – és kissé gyorsabban – járható utat kapunk lábaink alá. Repkény kissé hátramarad, megvárom, itt marad alkalmunk a sötét erdő hangulatát átélni, mivel kettőnk lámpáinak az egyesített fényereje valahol egy fél raj szentjánosbogáréval ér fel.

Még szerencse, hogy útitársaink mind felkészültebbek, mint mi, így megmenekülünk a majdnem teljes sötétségben való botorkálástól. A piros négyszöggel jelzett út állapota idén messze felülmúlta a várakozásainkat, csakúgy, mint az amúgy zord emlékű Cuha-völgyi út Zircig. Megérkezünk az utolsó pontra, ennek a neve igen fantáziadús módon: Cuha-völgy. Átbotorkálunk a sínpáron, nagy csobbanást hallok: megérkeztünk a völgybe. Ennek az útnak mintha soha nem akarna vége szakadni, a városka fényei már messziről sárgára festik az ég alját, mi mintha mégsem érnénk közelebb a fények forrásához. (Igaz, Tápiószele megközelítését nem tudják túlszárnyalni. :)) Kardosrét mellé érve már jobban érezhető, hogy rövidesen megérkezünk, Gethe be is mondja a hangosbemondóba, aztán némi zenehallgatással pótolja az esti Kispál koncertet, ha már élőben nem lehet ott. A szennyvíztisztítónál orbitálisan sáros szakasz következik, alaposan feldagasztotta az erre sétáló néhány ember, aki eddig megúszta viszonylag tisztán, az itt úgyis ráfázik. Besunnyogunk Zircre, fejenként plusz egy kiló sarat cipelve, az iskolába viszont már vidáman érkezünk. Megkapjuk a díjazást, számomra külön öröm, hogy idén egy M41-es orra leskelődik a kitűző alsó sarkában. Bubunak nagy gratula az ezredikhez: pezsgő, pohár, torta, nem viccelünk, ez jár! :) Lükepéknél TTT tagság-hosszabbítást intézünk, elgondolkodom a pólón, ha sikerül eljutni még valamilyen túrára idén és ott lehet majd kapni pólót, már be lesz tervezve a költségvetésbe. Gudluking elvisz minket Repkénnyel Veszprém belvárosáig, nagy köszönet érte! Buszra várva még két órát elbóklászhattunk volna Zircen, így viszont még szintidőn belül ehetjük a vacsoránkat.

Köszönöm mindenkinek, akivel együtt túrázhattam, a társaságot, a TTT-nek a rendezésbe való besegítés lehetőségét és Gudnak külön a fuvart. Szép, hosszú, kerek nap volt ez is.

-Kékdroid-
 
 
Tanúhegyek nyomábanTúraév: 20092009.12.02 17:40:47
Tanúhegyek nyomában 42 szalagozás, miegyéb

Álmatagon nézek körül a Kisfaludy-kilátóból, mellettem Kerek repkény fotózza a tájat, Budai-H.G. pedig a Nyugati pályaudvar mindennapjait meséli, ahogy kapaszkodik felfelé a lépcsőkön. A lábunk előtt hever az egész Balaton-felvidék és a Tapolcai-medence, sőt, a Balaton felé is csodaszép a kilátás, kár, hogy igen sűrű felhőréteg takarja el előlünk a napfelkeltét. Amikor elindultunk Badacsonytomajról, még tökéletesen sötét volt, ahhoz képest már most is fényárban úszik a táj. Felfelé semmiféle érdekes dolog nem történt, kivéve talán, hogy tökéletesen jelzett úton haladhattunk, Bubu mesélte is, hogy a BTHE felújította a Badacsony összes létező jeleit. Szép munka volt, nem is nagyon kellett kirakni csak néhány irányadó jellegű szalagot. Átsétálunk a Ranolder-kereszthez, megcsodálom a régebbi idők embereinek a kézügyességét, ők is szerették volna megörökíteni a nevüket az utókornak. Dél felé fantasztikus a kilátás, még az enyhén szemerkélő esőben is, legalább most némi empátiát is tanulunk, másnap a túrán sokkal erősebben és hosszabban fog lezúdulni az égi áldás. Óvatosan leoldalgunk a Bujdosók lépcsőjén, majd besétálunk Badacsonytördemicre. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy öt perccel érkezésünk előtt ment el egy vonat, amelyet akár fotózni is lehetett volna. Sebaj, marad elég téma így is. Kiteszünk néhány szalagot, hogy a seprűk se unatkozzanak másnap, majd elhúzunk Szigliget felé.

Itt az Avasi templomnál kell sűrűbben kitenni az iránymutató szalagokat, mint később kiderül, ez nem sikerül valami fényesen. :( A templomrom és az előtte lévő kis emlékpart még mindig igen szép, most nem állunk meg pihenni, irány Szigliget vára, Bubu elkeserít, hogy a pontőr odafent ül. Belépőjegy nincs, így viszont OKT pecsét és a Vártúrák mozgalom pecsétje is hozzáférhetetlenné válik. Megint megtekintjük a „négy nyelv – négy helyesírási hiba” mottójú információs táblát is. A várban pihenünk egy kicsit, majd megcélozzuk a Szent György-hegyet. Folytatódik az aszfaltszaggatás, lévén errefelé a jelzett turistautak is a műútra kényszerültek települni. Ennek oka meglehetősen prózai: ami nincs leaszfaltozva a környéken az vagy szőlő, vagy mocsár, így a turistának marad az országút. Illetve a 71-es főút mellett a kerékpárút. A 71-est elhagyva még egy ideig tapossuk az aszfaltot, majd következik a Horváth-pince, az első olyan feltételes pont, amelyet nekünk kell kirakni. Egy kicsit habozunk, hogy hol legyen: bevigyük, ne vigyük? Végül nem visszük be, ez valószínűleg rossz ötletnek bizonyul a másnapi eső függvényében. A pince után elkezdődik a kaptató a túra második legmagasabb hegyére, a Szent György-hegyre és hosszú kilométereken át csak emelkedünk, illetve talán kétszer ereszkedünk is. Az első emelkedős szakasz végén hangulatos kápolna uralja a tájat, nyitva van, előtte néhányan egy kopjafa helyreállítását végzik, ők is javasolják, hogy nézzünk be, ha már egyszer itt van. Hevér Éva mondja is, hogy ő már sokadszorra van itt, de még ezt a kápolnát nem látta nyitva, kissé felesleges lenne megjegyeznem, hogy én sem, aki nem is sokadszorra jár erre. :)

Elsétálunk az Oroszlánfejes kútig, Repkénnyel töltünk vizet az épp kiürülőfélben levő palackunkba, hurrá, újra három liter vizet cipelhetek, mint később kiderül, nem is fölöslegesen. Eltalpalunk a hegy oldalában, kikerül egy következő félautomata ellenőrzőpont, később Bubu mutatja, hogy régen melyik szőlőn keresztül vágták le az emberek a turistaút kanyarát. Hosszas kapaszkodás után elérjük a hegy „csúcskönyvét”, jól be is írjuk magunkat, örülve annak, hogy itt még megvan ez az okmány. Kitérünk a hegytetőre, kötünk néhány szalagot és örülünk a kilátásnak, majd a bazaltorgonák mellett óvatosan lesunnyogunk a turistaházhoz. Négyfős társaságunk igen jó kedvében találtatik itt az éppen érkező pygmea-Nagyondinnye páros által, akik a turistaház autós megközelíthetőségét vizsgálják és ha már itt vannak, minket is meóznak. Indulás lefelé, a távolban elhúz Tapolca felől egy gyorsvonat, aztán nem sokkal egy Bzmot egy szál mellékkocsival, bőszen fényképezünk, mintha még nem láttunk volna hasonlót. Itt egy kicsit besűrítjük a szalagozást, amely az Eger-vízen való átkeléskor éri el a csúcspontját. Ismételten bocsánatot kérek Vagdalthústól. Átbotorkálunk a bürün, írok egy üzenetet pygmeának a patak állapotával kapcsolatban, kikötünk még pár szalagot Gyulakeszi határáig. A faluban a Hevér família jelenlévő tagjai frissítést tartanak, mi Repkénnyel a tavalyi rossz emlékek miatt most hanyagoljuk a kocsmát, a pár perc ücsörgésnek viszont annál jobban örvendünk.

Irány Csobánc vára, illetve előbb még a Rossztemplom, amelynek az oldalára valami módon fel kell applikálni egy irányjelző táblát. Ez nem kis feladatnak minősül, mivel a célra rendszeresíthető eszközeink száma véges, sőt, jelenleg nincs is ilyesmink. Valamit azért alkotunk, aztán elmormogok egy rövid imát, hogy a laminált papírlap kibírja a szelet, legalább holnapig. Elballagunk a szerpentinút felé, kirakjuk az újabb feltételes pontot, aztán a következőt is, a kukára erősített megoldás nem túl elegáns, de hirtelen ez a leginkább stabil tereptárgy a környéken. Megszámoljuk a tavaly tévesen talpfaként aposztrofált vasbeton keresztaljakat, amelyek száma két prímszám szorzatával egyenlő. Most talán lépcsőnek nevezi őket a kérdés. Felballagunk a várromhoz, elképesztő mértékű az állapotának javulása, nagyon igényes munkát végeztek a rajta dolgozók. Megbámuljuk a kilátást, kétségbeejtő megállapítást teszünk: a Tóti-hegyre már nem érkezünk világosban. Épp lefelé indulnánk a várból, amikor Asciimo-ék jönnek szembe: velük idén másodszor találkozom, illene már megismerni őket, vagy legalább Asciimo-t, szerencsére Repkény gyorsabban kapcsol. :) Leballagunk az igényesen kitisztított forráshoz, irány Káptalantóti, kicsit elkezdünk sietni a naplemente narancsos színeibe öltözött égbolt alatt. A faluban megnézzük a Kalóz Kék első jelzését, amely egy KL jelzés fölé van föstve és egy balos kitérőre invitálja a gyanútlan, de legalábbis térképtelen kéktúrázót. Mi is bedőlünk neki, de csak annyira, hogy a faluban kicsivel tovább követjük a jelet, mint kellene, jutalmul egy +500 méteres kis sétát kapunk.

Rálelünk a helyes útra, a Nap már lement, de még világosban menetelünk monoton módon a magas m... Tóti-hegy felé. Itt Bubu terepismerete alapján találjuk meg a helyes utat a sok közül, némi fejvakarást követően, ugyanis a sok szalagkötés közben tökéletesen besötétedik. Felkaptatunk a meredek, csúszós parton a Tóti-hegyre, csodaszép a körkilátás, délnyugaton, a Balaton felé még egy halvány napsugár felcsillan és a hegyen ér minket az éjszaka. Körülöttünk a Balaton-felvidék apró falvaiból csillognak az utcai lámpák fényei. Fantasztikus. Az élmény megismétlésére megcélozzuk a Gulácsot, itt már testületileg csoffadtak vagyunk mind a négyen, még Bubu tűnik a leginkább frissnek, de már ő sem áraszt el annyi vasutas történettel, mint a túra elején. Menetelünk, átkelünk az országúton, elkezdődik a hosszú emelkedő, mára az utolsó a Gulácsra. A sötétség egyhangúságát a kanyargós, néhány helyen trükkösen kanyarodó ösvény és az avar alatti kőgörgetegek törik meg, nem éppen örömünkre. Felkanyarodunk a kék háromszög jelzésen, Repkény reflexből megy tovább ott, ahol a zöld sáv is, Bubu úgy kiabál vissza, hogy az az út nem lesz jó nekünk, már ha a Tanúhegyek nyomában túrát járjuk még be. :) Tehát vissza, fel a kényelmetlen járhatóságú ösvényen, amely szépen körbejárja az egész hegyet, végül a tetőre egy trükkös kanyarral ugrik fel. Bell Sanyitól kaptam képet, hogy milyen innen a naplemente: nagyon szép. Ottlétünkkor viszont be kell érni azzal, amit a Tóti-hegyen is láttunk, csak kicsit más szemszögből. Tavasszal, nyáron ugyanez a kilátás rögtön egy éjszakai balatoni fürdőzést kívántatna meg velem, most a jeges víztömeg sötétségének láttán csak megborzongok. Közös kép, önigazolásnak, hogy legyen még egy ilyen, aztán lecammogunk ugyanazon az úton, amelyen fölfelé sem volt jó jönni. Most lefelé sem az. :) A hátralévő szakaszon az országútig nincs semmi érdekes, bukdácsolunk a sötétben, hajolgatok az ágak elől, lámpát viszont nem vagyok hajlandó kapcsolni, ugyanis tökéletesen látni a Hold erős fényénél, olyannyira, hogy a lámpám halvány, pislákoló fénycsóvája csak minimális mértékben erősít rá. Elérjük a 71-es utat, rutinosan balra kanyarodunk, Bubu pedig valami lehetetlen helyeket szalagoz ki, hiába kiabálunk neki hárman is.

Felmegyünk a szép kapujelzéssel díszített lépcsősoron, elballagunk az OKT elhagyásának a pontjáig és innentől hosszú, egyenes, a sötétben nem valami ingergazdag úton battyogunk be Badacsonytomajra. Az iskola meglátogatása előtt betérünk a pizzériába, mert szükség van valamire, ami kicsit is kalóriadúsabb, mint a hideg forrásvíz. Még a betérés előtt találkozunk Vándorköszörűsékkel, betérés után pedig Győri Péterékkel és idén abban a szerencsében részesülünk, hogy a furcsa emberke, aki írásos megerősítést kért az ő elsőségéről, nem bukkan fel. Táplálkozás után az iskolában rengeteg sok rég látott ismerős fogad, Vagdalthús rögtön meg is kínál Kemencei Körtepálinkával. :)

--------------------------------

Néhány szót a rendezési részről:
Reggel mindenféle külön ébresztő nélkül kelünk (szegény pygmeát nagyon megijeszthettem tavaly), kiülünk rajtoltatni a 20A távot. Indítunk sok kedves ismerős és ismeretlen túrázót, illetve mi csak az első állomása vagyunk kálváriájuknak, amely PrInCe-ékkel folytatódik és a szakadó esőben teljesedik ki. A rajt 10:30-kor bezár, kivonulunk kávészünetre, majd visszatéréskor már a konyhát célozzuk meg. Némi útmutatás kiegészülve Ebola tesójával, illetve azokkal-a-kedves-rendezőtársakkal-akiknek-meg-akartam-kérdezni-a-nevét-de-valahogy-mindig-elfelejtettem, után nekilátunk az előkészületeknek, becuccolunk az iskola konyhájába. Teafőzés, kenyérkenés a program, utóbbi akkor indul meg rohammunkában, amikor Olahtamas bejelenti, hogy már jönnek az első beérkezők. :) Később csatlakozik még Maku Laci és Vándorköszörűs, a végén Morcsi is bekukucskál, -Dilen- pedig sütivel kínál. Sokan érkeznek, most nem sorolnám fel mindnyájukat (nehogy kihagyjak valakit), örülök, hogy jelenlétetekkel megtiszteltétek a túra céljának második legfontosabb helyszínét is. :) A statisztika kedvelőinek a fogyasztásról:
220 liter tea
30 kg kenyér (becsült adat, igazából fogalmam sincs...:))
7 bödön zsír: kolbászos, hagymás, apróra vágott szalonnás, libazsír, malaczsír
10 üveg lekvár: barackból, bodzavirágból, meggyből, szilvából...
1 üveg zöldparadicsom-mártás
3 doboz margarin
sok savanyúság
Nem panaszkodhattunk az étvágyra. :)
Elnézést kell kérjek azoktól, akiknek egy időszakban csak vajaskenyér jutott, akkor már nagyon szűkében voltunk az ellátmánynak, szerencsére Nomádék hamar pótolták.

Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani útitársaimnak, Kerek repkénynek, Hevér Évának és Budai-H.G.-nek a társaságért és a fuvarért. Mindenkinek köszönet a társaságért és a nem várt pillanatban jött nagy segítségért (elvégre Ebola tesójának, pl. nem ez lett volna a feladata, mégis, szó nélkül besegített, amikor csak tudott), akivel együtt kentük a kenyeret és főztük a teát, igaz utóbbi folyamatban én maximum a gázégőt gyújtottam be, amikor az sztrájkot jelentve kialudt. Pygmeának a rendezésért, valamint azért, hogy megengedte, hogy részt vegyünk ennyi mindenben. Leinkább viszont Mindenkinek, akivel találkoztunk, a vidám pillanatokért. :)

-Kékdroid-
 
 
DeákTúraév: 20092009.10.27 13:08:41
Deák 40

Vigasztalanul zuhog az eső, miközben a kis Suzuki halvány fényszórója látható sávot próbál hasítani a kora reggeli sötétségben. Ennek ellenére a mellettem ülő Kerek "Sárimádó" repkény arcán töretlen a mosoly, próbál valamiféle döntést kicsikarni a hátsó üléseken kuporgó testvéreitől, hogy az időjárás függvényében melyik távot is szeretnék választani. Elérjük a festői Bak községet, ahol szomorú balesetek mementói emlékeztetik a sofőröket az óvatosságra és seregnyi LED világítja ki az út szűk kanyarulatát. Az apró fénypontok tükröződnek a szélvédőre felverődött vízpermeten, majd átkelünk a falun és irány Söjtör. Immár harmadszor érkezünk a túra névadójának szülőfalujába, legalábbis autóval, Repkény navigál el egy optimális parkolóhelyre. Besétálunk a Vöröskő Étterembe, Joeyline, úgy is, mint főrendező, széles mosollyal fogad, Kerek repkény ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki, hogy azért is a 40-es távra megyünk. Magamban elfojtok egy halvány mosolyt, nem hagyjuk, hogy az időjárás megtörje az emelkedő tendenciát a táv kiválasztásában. Repkény testvérei beletörődően vállat vonnak, szinte kollektíve: ha negyven, hát negyven. Megkapjuk a tavaly óta jelentősen megkarcsúsodott itinert, nincs szöveges leírás, nekem nem is nagyon hiányzik, egy jó térkép bőven elég kell, hogy legyen. Egy dolgot hiányolok, az pedig a szintemelkedések összesítése, de ezt is csak később veszem észre.

Nevezés közben találkozunk Laci069-cel, elhatározzuk, hogy akkor akár együtt is mehetünk és együtt is megyünk. Kisétálunk a házak között, gondosan kitűzött fa iránytáblák mutatják a helyes irányt itt és még sok helyütt. Felkapaszkodunk az első komolyabb dombra, ez a söjtöri szőlőhegy, még mérsékelt sárban. Eszembe jut a nyári hosszú út idáig, megborzongok a nagy hőség emlékére, máris sokkal elviselhetőbbnek tűnik a mostani zord idő. A szokásos szép kilátás helyett most komor, ködös táj tárul elénk, a távoli párában azért enyhén kivehető a környék néhány faluja. Eljutunk a Deák-forrásig, a pontőrök a felzárkóztatási alapból épített kis esőbeállóban várakoznak, a forrás kicsivel arrébb van. Nagyon lelkesek, megkapjuk a bélyegzést és húzunk is vissza az útra. Eloldalgunk még egy kicsit a szőlőhegyen, aztán nagy óvatossággal leereszkedünk a csúszós sáron a Vas-völgy bejáratához. Végignézek a társaságon, mindenkin kialakult már a lábszárközépig érő védőréteg, nem érdemes rajta bánkódni, mert ennél még sokkal rosszabb is lesz. Mit ad Isten, valóban rosszabb lett.

A Vas-völgy azonban még kényelmes, jól járható úttal fogad, ráadásul az eső sem esik, még nem, a szél viszont láthatóan alaposan nekifekszik a völgyet határoló dombok tetején magasodó fáknak. Végigballagunk a szép szurdokok és komor erdők között kanyargó úton, egészen a vadászházig, ahol egy nagy pohár tea vár minket, még mielőtt előkészíthetném a bögrémet. Felhörpintjük a meleg italt, félig-meddig újnak nevezhető szakasz vár ránk, szembe megyünk a Rockenbauerrel, nem is emlékszem, hogy ilyen sok lejtő lett volna azon a túrán. Ezen a túrán ugyanezen lejtők viszont jó kis emelkedőket jelentenek, kell mászni rendesen, kicsit irigylem a kitartóan mögöttünk haladó hölgy sporttársat, az ő túrabotjai ugyanis itt vannak. Az enyémek meg Egerben... A sár itt azért egészen elviselhető, sőt, fel sem tűnik különösebben, Repkény kitartó munkával próbál nevelni az elviselésére. Ugyanezt teszi testvéreivel is, akik az elemekkel dacolva tartják a lépést.

Valaki odafönt úgy tűnik, eldöntötte, hogy senki nem érezheti jól magát ezen az útvonalon. Nyáron füllesztő hőséget parancsolt ide, most pedig, látva, hogy beszélgetve, vidáman haladunk, úgy gondolta, egy kis esővel próbálja lehűteni a kedélyeket. A kapucnit nem dacból nem hajtom fel, inkább azért, mert zavar, ahogy a látóterem beszűkül tőle. Az út meglehetősen változatos: néha kiszélesedik, néha egy trükkös iránytörés van benne (úttörés a gerincen, hmm?), egy helyütt az útra zuhant faóriást kell kikerülni. Majd szinte váratlanul, ápolt, gondozott szőlőhegyen bukkanunk ki az erdőből, ez már Börzönce. A javított minőségű úton már gyorsabban haladhatunk, elérjük a kereszteződésben magányosan ácsorgó pontőrt. Az úriember nincs épp beszédes kedvében, gyorsan próbálja végigikszelni a rajtszámokat a papírján. Innét lefelé haladunk sokáig, jelzés híján a térképre hagyatkozva követjük az utat. Ez a S+ jel nem túl sűrű felfestésnek örvend, a szalagozást pedig jórészt elmosta az eső, bár, itt még nincs is szükség rá. Leérünk Börzöncére, megcsodáljuk a haranglábat és a buszmenetrendet, nagyon más nincs is.

Elhagyjuk a falut a sötétedő égbolt alatt. Az időjárás változatosságára nem lehet panasz: az eddig szemerkélő eső helyett most erős szélben talpalhatunk Zalaszentbalázs felé, Laci069-cel kissé előrehúzunk, biztat a kocsma ígérete. Útközben az egyetlen látnivaló egy kékre festett, bukókerettel is megerősített traktor. Más nincs, csak a szél és a szurkáló esőcseppek. A következő település már lakottabb benyomást kelt az üdülőtelepként is csak vegetáló Börzönce után. Olyannyira, hogy a Zalaszentbalázs szélén álló házak valóságos palotának számítanak, bármilyen mérce szerint is. Leérünk a lépcsőzetesen kialakított vízelvezető árok mellett a főútra, meglepve tapasztalom, hogy ez azonos a 74-es úttal - ennyire eljöttünk volna nyugatra? Ennyire. A pontnál utolér a Repkény testvériség, a pontőr a buszmegálló mellett parkol egy kocka Ladával, a jármű kényelmes melegét elhagyja a kedvünkért. Elmondása szerint még ezidáig egyetlen hosszútávos sem járt itt előttünk, viszont az összes 40-es rajtszám megvan, aki előttünk rajtolt. Laci069 a kocsmahivatal felé veszi az irányt, engem majd' kettétép a szívem, ugyanis sem Kerek repkény, sem a testvérei nem kívánnak semmit, csak továbbmenni. Úgy döntök, hogy elkísérem őket, nehogy eltévedjenek, Laci069 pedig majd utolér, elbúcsúzunk. Megtanulhattam volna, hogy ilyenkor szoktunk olyan helyekre elkavarni, ahol még a madár is csak kiküldetésben jár...

Elhagyjuk Zalaszentbalázs gyér forgalmú főútját, felkapaszkodunk a templomhoz, majd lesétálunk, egészen ki a faluból. Nagy beszélgetésben vagyunk a sár és az időjárás összefüggéseit illetően, amikor is valahol - a jó Ég tudja, hol - elhagyjuk a gyéren jelzett S+-t. Leereszkedünk valami istentelenül sáros lejtőn, majd egy völgyben jövünk rá a hibára, amikor az érzés szerinti helyes irányt felülbírálja az iránytű lomhán forduló észak-jele. Kiérünk egy völgybe, ahol helyes kis szekérút kínálja magát egy alacsony dombon: gyere fel és láss! Látom is: az általunk oly nagyon elérni kívánt szőlőhegy pontosan az eddig követett úttal párhuzamosan halad, csak valamivel - sokkal - odébb. Elbődülök: Tudom, hol vagyunk! Összesen kettő darab, tájékozódást segítő eszközünk van: az iránytű és az itinerként szolgáló fénymásolt térkép, valahogy betájoljuk magunkat. Valóban tudjuk, hol vagyunk, és végre azt is, hogy nem jó helyen vagyunk. Kerek repkény nevet, vissza az egész, az utolsó látott... jelig? Szalagig? Jelzés gyakorlatilag nincs, a szalagokat pedig elhervasztotta az eső. Minden eltévedésből tanulunk, most azt sikerül megtanulni, hogy iránymenetben nem egyszerű visszajutni egy olyan helyre, amiről nem tudjuk, hogy hol van. Nagy sokára, sok karcolással és a ruhán, táskán megtapadt növényi maradékkal gazdagabban elérjük a vélelmezett S+ jelzés útját. Felkapaszkodunk a vélelmezett szőlőhegyre és láss csodát, megvan a turistaút, hurrá. Csak remélni tudjuk, hogy Laci069 elég sokáig itta a kávéját.

Eloldalgunk a gerincúton, kényelmesen járható, különben is, a cipőm rég beázott. Danival észreveszünk egy házat, az oldalára Tunézia felirat van festve pálmafákkal, tengerparttal, homokkal. Később a hegyi stadionnál iránytáblát is találunk: <-- Tunézia. :) Elértük a "jóléti parkot" (sic!), kis erdősáv után további szőlőskertek következnek, balra, nyugat felé látjuk a dombot, amelyen észrevettük a tévedésünket. "Ennyit kavartunk volna?" - teszem fel a költői kérdést, miközben valamikor ekkor vígan, nyílegyenesen elgyalogolunk az amúgy szalagozott letérés mellett. Akkor kezdünk rájönni újabb hibánkra, amikor a hegy gerincén haladó út kezd megszűnni és járhatatlan bozótossá átlényegülni. Eleinte még követjük a szűkülő csapást, azzal a jelszóval, hogy valaki már járt itt. Valóban, előttünk friss taposásnyomok torzították el az ágakat, indákat, valaki már valóban járt itt. Csakhogy nem ezen a túrán. Az oda-vissza kitérő negyed órát vett el, visszaúton csörtetünk, mint a vaddisznók, szúrós szemmel figyelem a szalagokat, amelyek végül megkerülnek, az eső lemosta őket. Danival számolni kezdünk, hogy a kezdeti előnyünk beleragadt a sárba és ez a túra bizony szintidő-kihasználással kerül majdan abszolválásra.

Sokszorozott figyelemmel követjük a sűrűbben felbukkanó szalag-maradékokat. Megfigyelhető, hogy ahol hosszabb kreppcsíkok kerültek felkötözésre, ott jobban meg is maradtak. Nagy nehezen elérünk egy zöld sáv jelzést, amelyen kicsit Hahót felé megyünk. Nosztalgiával gondolok vissza a tavalyi nyárra, amikor Kerek repkény, Vándor Csillag és Tinca társaságában koptattuk ugyanitt a lábunkat a csontszáraz talajon, keseregve a hőségen. Kissé megnyugszom, az időjárás most kellemesebb, az eső elállt, szél sem fúj. Csak az a sár... Elhagyjuk a zöld sávot, megint szalagok jönnek és megjelenik néhány csoffadt és néhány újabb jelzés is. Nem olyan rossz ez a Zala megye jelzésszakmailag. Csak oda kell figyelni. Nagyon. Végül, általános örömünkre elérjük a sárga sávot, ez már nagyon jó, közel van a Mackó-forrás, a következő ep. Odáig viszont minden eddiginél nagyobb sártenger vár ránk, terepjáró nyomait vélem felfedezni néhol. Az ügyességi szakasznak is beillő talajon mindenki a saját tempójában, a saját módszerével próbálja megtartani az egyensúlyát, a követési távolság szigorú betartásával. Leérünk a forráshoz, igen vidám pontőrök fogadnak, teával, pálinkával, müzliszelettel kínálnak. A pálinkát vissza kell utasítanom, :( mivel már aránylag közel van a cél és valakinek vezetnie is kéne. A lelkes pontőrtől megkérdezem, hogy hol is találom azt a híres Mackó-forrást, mert már n-edszer vagyok itt és még nem láttam. Megmutatja. Kiszáradt, a természet pedig lassan kezdi visszahódítani, de korántsem akkora a susnya körülötte, mint vártam.

Elbúcsúzunk, elindulunk, fölfelé a lépcsőzetesen emelkedő úton, újra a sárga sávon. Itt mindenki úgy halad, ahogy tud, de leginkább nehezen. Az időjárás immár kímélni látszik minket, nem esik és nem is fúj, de haladni nehéznek bizonyul az agyagos sárban. Utolér Groba és útitársa, töretlen lendülettel mennek fel a hegyi úton, mi mögöttük, fokozatosan lemaradva igyekszünk belül maradni a szintidőn. Meglátok egy adótornyot, ez már jót jelent, a tornyon túl Pusztaszentlászló szőlőhegye várható, étellel és itallal. Dani kezd kissé morcos lenni a sár miatt, Dóri pedig egykedvűen ballag tovább, én is kezdek magamba fordulni. Egyedül Repkény mosolya töretlen, ő jól bírja a sarat, ami itt nem épp haszontalan tulajdonság.

Megérkezünk az etetőpontra, forralt borral és teával kínálnak, nem mellesleg zsíros kenyérrel és minden egyéb földi jóval. Lakmározunk, közben elbeszélgetünk Grobával, mesél kicsit a hosszútáv bocskai kanyarjáról. Nem irigylem, még sok-sok sár van előtte. Repkény még barátkozik egy kicsit a helybéli macskaállománnyal, aztán továbbsétálunk, mert a szintidő, bár kicsit hoztunk a lemaradáson, még ketyeg. Elérjük a Válicka partját, ez a legkedvesebb része számomra a túrának, a felduzzasztott kis tó, az öreg, vízbe érő lombú fák még az ólomszürke égbolt alatt is hangulatossá teszik a tájat. Átsétálunk a fahídon, el az immár felépült strand előtt. A Válicka keskeny, fák övezte medre mentén északra fordulunk, újra egy átkötő szakaszon és megcélozzuk immár Söjtört. Elsietünk az újabb hídig, el a Méregház mellett és végül újra be a faluba. Az autójánál pakolászó Laci069 elképedve bámul, kiderül, hogy sokáig azt hitte, előtte járunk. :) A Vöröskő Éttermet 19 perccel a szintidő letelte előtt érjük el, Joeyline hitetlenkedve hallgatja a történetet az eltévedésről. Leülünk, iszunk egy kávét, Joey beszél a rendezés viszontagságairól. Itt is szeretném megköszönni a túrát az igen lelkes rendezőcsapatnak és gratulálni minden táv résztvevőjének, nem volt egyszerű menet, annyi szent. Szép lassan összeszedjük magunkat és útra kelünk Lenti felé. Az autó távolsági fényszórója bevilágítja a 70-es táv útvonalát a szompácspusztai kereszteződés és Rádiháza között, de túrázóval most nem találkozunk, az aszfalt pedig nem őriz nyomokat...

-Kékdroid-
 
 
НУ ПОГОДИ!, Less Nándor emléktúraTúraév: 20092009.10.14 10:17:27
НУ ПОГОДИ!
Less Nándor Emléktúra 35

Ébresztő szól kora reggel, jóval korábban, mint kellene. Hmm, öcsém ma megy valami erdei iskolába, vagy mi... na, elbúcsúzom tőle. Hmm, még korán van, mi legyen... például felnézek topikra, olahtamas már meg is előzött. Vissza kéne feküdni, de csak egy kicsit... A következő, amit hallok: „Akkor most mentek túrázni, vagy mi lesz?” Mindezt reggel kilenckor. Tízig van rajt, az is csak a rövidebb távokon. Kerek repkénnyel rekordsebességgel elkészülünk, édesanyám rekordsebességgel eljuttat minket Cserépfaluba, ahol az autók sűrűségének növekedése indikálja a rajthely pozícióját. Gyorsan benevezünk, az utolsók között, megkapjuk a sok részletre kiterjedő itinert, leginkább a térképvázlat bizonyul hasznosnak, valamint az, hogy a pecsétek helyénél ott van a vonatkozó résztáv és részszint adat. Három perccel, de lehet, hogy néggyel az érkezés után már úton vagyunk, Cserépfalun belül szalagok navigálnak, no meg M. szomszéd az utcából, akivel kölcsönösen rácsodálkozunk egymásra. Én nem tudtam, hogy neki itt van víkendháza, ő meg nem tudta, hogy én ilyen fura jeleket hajkurászok az erdőben, hogy estére visszajussak oda, ahonnét reggel elindultam. :)

Tehát kiérünk a faluból, borús az idő, reménykedem, hogy a hátizsákban maradhatnak a kabátok, néhány kósza esőcsepp elbizonytalanít reményemben. A sűrű fenyvesben már az eső helyett a sűrű aljnövényzet piszkál, hősiesen töröm az utat Repkény mögött haladva. Összefutunk Berzsóékkal, ők most a 26-os távon mennek. A dombtetőről gyorsan leérünk Cserépváraljára, ahol a piacot már csak egyetlen árva virágárus képviseli, hiába későre jár. Az érdekes formájú templom mellett kapaszkodunk a Mangó-tető felé (jó lenne tudni, miről kapta a nevét, lehet, hogy a környék régi mangóültetvényeiről?) A kilátás a Várhegy tömbjére pazar, mögötte a Bükk-fennsík körvonalai látszódnak a felhőalapszint alatt. Addig jó, amíg a felhő le nem száll rájuk – gondolom, aggódva latolgatva a ronggyá ázás esélyeit. Repkény elképesztően siet, valószínűleg őt is az eső gondolata hajtja. Elérjük az első pontot, a Kaptárköveket, gyönyörűszép kőképződmény, a pontőrök kedvesek, még közös képet is alkotnak rólunk, gyorsan lepecsételik a papírokat és már suhanhatunk is tovább. Felkaptatunk egy sziklapárkányra, az út alattunk érkezik fel, úgy vájhatták régi időkben a puha tufába. A párkányon egy kisebb csoport pihen, elkapok egy mondatfoszlányt, amely a sietés okát firtató kérdésre adott válasz lehet: „...mert egy teljesítménytúrán vagyunk, azért!” Mosoly, tájfotó, indulás. Csodaszép erdőben haladunk, át a Felső-szoroson, élvezem az erdő hűvös, párás levegőjét, a csendet, amelyet csak néha törünk meg egy-egy mondattal. Ha nem is az egész túrának, de ennek a résztávnak az egyik leginkább megkapó szakasza ez a néhány kilométer a ponttól a Dobi-rétig. Itt a pontőrök a rét kellős közepén ücsörögnek, még van szűk fél óra a pontzárásig, addig reméljük mindnyájan, hogy nem áznak meg. A rét elején találkozunk még egy szembejövő családdal, akik valamit morognak, hogy milyen sok ma a „kiránduló”, apukánál egy íj és néhány nyílvessző van. Hűha, jobbnak látom nem szólni semmit, mert az önjelölt Legolas még a végén célba vesz.

Letérünk a piros sávról, hadd menjen tovább Kács felé, mi a szalagokat választjuk, át egy dombon, le egy völgybe, ahol szürkemarha-gulya legel békésen, a pásztor vizet mer a kútból a gulyának. Ebbe a bukolikus idillbe alig tud belerondítani a épp itt megelőzött ifjú sporttársak által hallgatott hip-hop zene, sietve növeljük a távolságot hegynek fölfelé is. Aztán gyönyörködünk egy kicsit a panorámában, ami a soron következő dombról nyílik, előttünk már a Hór-völgy sejteti magát. Addig azonban le kell jutni egy sietős lejtőn, amelynek az alján már a régi ismerős egykori országút (nehezen járható – mondja a térkép; akkor menj gyalog – mondom én) fogad. Észak felé kanyarodunk a völgyben, sétálunk, húz az etetőpont ígérete, meg a másik mobilos-zenés trupp, két tízévesforma lányka, náluk a death metal a nyerő. Előzünk, csendben. Találkozunk RitaB-vel, vele is régen futottunk össze, most a völgyben sétál visszafelé, váltunk pár szót, elbúcsúzunk, irány a reggeli. Vagyis, az ebéd. Itt legurítunk pár pohárral a gyümölcsléből, valamint eltűnik Repkény által egy zsíroskenyér, jóvoltomból pedig egy nagyobbforma vajaskenyér, hagymakockákkal. A pont felől a Füzér-kő masszív orma tornyosul a völgy fölé, ahonnét alig néhány helyről látni, az erdő jótékonyan elfedi az eget az út fölött. Alig öt perc tartózkodás után elsietünk, Ódorvár nem viccel és még itt is nagy az eső valószínűsége. Tavaly a Bükki Kilátásokon elég volt szembemenni a KL jelzésen a hömpölygő sárral, most nem kellene megint ugyanez. Elérjük az Egres feltételes pontot, először enyhe hidegrázást kapunk, amikor azt hisszük, hogy a sok ott pihenő túrázó éppen sorbanáll. Pedig nem, szerencsére nem, villámgyorsan megkapjuk a pecsétet és már suhanhatunk is felfelé. Suhanás, az hál'Istennek nem sok van, attól, hogy nem a régi útvonalon kell felvánszorogni az erősen erodált úton, még mindig nem ölben viszik fel az embert Ódorvárra. Meg kell érte szenvedni így is. Felfelé van néhány mókás pillanat, a legjobb, amikor egy hatodikos-forma srác így szól: „jövőre tíz másik hülyét küldünk ide, én vissza nem jövök!” Felérünk a szekérútra, aztán ott is hagyjuk, le a forráshoz, szinte egyedüliként a környéken, mert mindenki csak furán néz fentről ránk. Az ösvény kényelmesen kapaszkodik vissza az útra, csak a végén tör fel meredeken és már meg is érkezünk a vár alatti esőházhoz. Kapunk egy-egy csokit, kimászunk a szirtre, a kilátás még a régi, olyan, mintha az egész Bükk déli része a lábunk előtt heverne, és valóban ott hever. Nyugat felé fordulunk, úgy megyünk le Ódorvárról, hogy voltaképpen felfelé megyünk, szemből már a 60 km-es távon érkeznek a futók, köztük VadMalac, kicsit később LászlóSzilvi és még sokan mások. A lejtőn hamar leérünk, az őszi színorgia minden elképzelhető árnyalata megtalálható az erdőben. A Völgyfő-háztól rátérünk a szinte végig emelkedő Török-útra, a piros sávon elsétálhatnánk Egerig, a zöldön meg Felsőtárkányig, de most elég a Kövesdi-kilátóig eljutni, errefelé már lassítunk, szépen süt a Nap, nem hajt a tatár, a pontzárást még csak nem késsük le. Észak felé szépen megszámolhatjuk a Bükk Köveit, megvan még mind, nagyon helyesen, előbb-utóbb oda is újra eljutunk. A ponton még mindig lelkes pontőrök kínálnak zsíroskenyérrel, hagymával, eltüntetünk néhányat, itt indulóban még van vagy tíz percünk pontzárásig, nagyon jó.

Összeszedjük maradék erőnket, lesétálunk az elágazásig, onnan pedig a Novaji-kunyhóhoz, amely magába roskadtan várja az egykor elkövetkező jobb időket, közben pedig csendben mélázik az elmúlt jobb időkön. Jelzést váltunk, Bükkzsérc felé terel a sárga sáv, széles szekérútra érünk ki, hirtelen küllősurrogást hallok, még időben lépünk ki a lezúduló kerékpárosok elől. Értem én, hogy hülyén szól a csengő, meg cikin néz ki a többszázezres bringán, de ha már nincs (a KRESZ-ről nem is merek szólni), akkor legalább annyit kiáltson, hogy „jobbról/balról jövök!”. Sajnos, sem csengő, sem kiáltás nem jellemzi ezt a társaságot. Leporoszkálunk egy völgybe, a völgyből kifelé már széles, gyakran járt út vezet, Kerek repkény az út túlfelén lévő pulykákkal áll le beszélgetni, egész addig, amíg a tanya mogorva tekintetű Vahurja el nem csendesíti az őrizeteseket. Bükkzsércen hamar átérünk, kedves, csöndes kis falu, a szalagokat pontosan követjük a falun túl a karalábé-föld mellett. Megérkeztünk a Nyomó-hegy aljába, mókás feliratok fogadnak a fákra erősítve, az egyiken tűzifát kérnek a pontőrök, a másikon atomkísérletre, valamint trollokra hívják fel a figyelmet. Nyilvánvaló marhaság, trollok nappal? Aggódjanak a hosszútávosok, akik majd sötétben érnek ide! :) A tetőn hatalmas tömeg, jókora csoport tagjai várják épp be egymást, sietősen elslisszolunk a pecsétek megszerzése után. VadMalac megtévesztő hadmozdulattal szembejön a hegyről lefelé vezető úton, kibővíti a távot kissé. Végül leballagunk Cserépfalura, a szélső házak egyikénél idősebb bácsi kérdezi, hogy melyik távon voltunk – a válasz hallatán elégedett mosollyal bólogat. Lesétálunk az iskolához, Vándorköszörűsék érnek utol, aztán el is tűnnek, mielőtt még többet tudnánk beszélni. Megkapjuk az igen szép oklevelet, a kitűzőt, a kajajegyet, amit aztán épp egy üres időszakban sikerül beváltanunk. Összefutunk még sok-sok ismerőssel, de sietnünk kell, mert már jön is a telefon, hogy hol vagyunk, mert itt a fuvar, megérkezett. Hazaúton aztán az jár a fejemben, hogy milyen jó is, hogy kijöttünk, mert nagy hiba lett volna kihagyni egy ilyen napon egy ilyen túrát.

Köszönöm a szervezőknek a szokásosan jó rendezést, Kerek repkénynek a lelkesítő társaságot és természetesen gratulálok minden teljesítőnek, futósnak, gyalogosnak, mindenkinek!

-Kékdroid-
 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túraév: 20092009.09.29 14:58:43
Kanizsa 30

Ébresztő hajnalok hajnalán, Kerek repkény megy és testvéreit kirugdossa az ágyból, amíg én bambán kevergetem a kávémat. Gyors reggeli után irány Nagykanizsa, a Kerka-völgyi országút kátyúi helyett most a Lovászi-Tornyiszentmiklós-Letenye útvonalon közelítjük meg a helyszínt, Letenyétől a gyér forgalmú 7-es utat preferálva az autópályával szemben. A Mező Ferenc Gimnáziumnál nem jártunk olyan régen, hogy elfelejthettük volna az odavezető utat, így még bőven a rajt előtt sikerül megérkezni. Az iskolában szépen benevezünk, megkapjuk a térképes pecsétgyűjtő lapot és külön füzetben az útleírást, mindenféle hasznos tudnivalóval kiegészítve. Jár továbbá fejenként egy fémbögre, a talpán a túra - és a város - címerével, impozáns, ezzel háromra emelkedett a teljesítménytúrákon kapott ivóeszközeim száma. :) Odakint már szép sor áll a rajtbélyegzőt adó srác előtt, nyolcig senki nem rajtolhat. Addig is, a Szív világnapja, vagy mi a csoda keretében működik egy mérőállomás, lehet vérnyomást, BMI-t (ez mi lehet?), testzsírszázalékot méretni, nagyon lelkesen lemázsálnak. Elteszem a papírt, hogy majd a célban is kérek egy vérnyomásmérést, de fájdalmamra addigra hazamennek. Repkény és testvérei addig elhaladnak a sorral, még a bélyegzésnél utolérem őket, elindulunk, kimegyünk a jelzett (Z+) útra. Sokan, főleg helybéliek, mindenféle bevásárlóközpontok parkolóin keresztül találnak egyenesebb utat, hiába, a megszokás nagy úr. :) Gyorsan átéljük a túra összes kellemetlenségét: egy négyfős lánycsapat üvölteti a zenét a mobilról (nem recseg, fejlődött a telefongyártás!); eldobott bögrésdobozt találunk két méterre egy kukától; két középiskolás-forma fiú bőszen füstölve túrázik (és ötöst kap a teljesítést igazoló oklevélért testnevelésből?). Ezek után tökéletesen zavartalan az út, végig a maradék 28 kilométeren. :)

Elérjük a Csónakázó-tó előtti vasúti átjárót, a menetrendből már kinéztem magamnak a 8510-es személyvonatot, lefotózni. Legnagyobb meglepetésemre egészen pontosan érkezik, de éppen valahol az útátjáró előtt érhet véget egy lassújel, mert a 3313-as Cirmos alaposan felgyorsít és a kép enyhén bemozdul. Egy szintén ott várakozó sporttárs szintén kiéli a vonatfotózási vágyát, kilépek, mert a Kerek repkény&co. már az ellenőrzőponton vár. Elsétálok a reggeli fényben igen impozáns tó mellett, az ellenőrzőponton gyorsan megkapom a pecsétet, Repkény vár, testvérei már elléptek, de még a Bagolai-hegyre vezető úton utolérjük őket. A szőlőhegy a szokásos szüreti-szüret utáni állapotban van, sokan munkálkodnak már a "hegyükön", néhányan kíváncsian nézik, ahogy elsétálunk. Mind nyugat, mind kelet felé szép a kilátás, Nagykanizsa házai tornyosulnak az egyik oldalon, a háttérben a Rockenbauer túráról ismerős, szép emlékű dombok sötétlenek. Kelet, délkelet felé már a somogyi dombok látszanak a távolban, az ország számomra még jórészt ismeretlen csücskében. A következő pont Bagola előtt vár minket, még a hegyről való leereszkedés előtt, pecsét, indulás tovább. Valahol talán ezen a szőlőhegyen fotózunk egy csúnyán megrongált kőkeresztet. (Nem tartozik szorosan ide, de amikor végignéztük délután a fotókat, sem a Repkény által készített kép, sem az én képem többszöri próbálkozásra is csak sokára töltődött be, holott a többi gond nélkül, egyből feljött, ahogy lapozgattuk. Amikor beforgattuk, akkor meg ezeket csak nem akarta elmenteni - nem vagyok egy babonás ember, de gyorsan töröltem mindkettőt. :)) Bagolán rátérünk a P+ jelzésre, elhagyjuk Nagykanizsának ezt az apró külterületét, betérünk az erdőbe.

Irány a Szigecskei-rét, hosszan sétálunk az erdő mellett, a táj egyszerűen szép, fölösleges lenne túlragozni. Fogynak a kilométerek, megint ellenőrzőpontot találunk, majd átkelünk egy fahídon és irány a túra leghosszabb emelkedője, amelynek a végén szabályos, bár kissé megdőlt csúcskövet találunk. Szép a kilátás Liszóra, illetve a keletre a közeli tóra, meg lehet számolni a parkoló autókat. :) Liszó egy szépen gondozott parkkal (kissé fellengzősen parkerdőnek írja a tábla odébb) fogad, vén fák között sétálunk a község központja felé. Az ellenőrzőpont a tavalyihoz hasonlóan nem a faluban, hanem a szőlőhegyen van fönt, a kocsma négyőnk közül csak rám van némi vonzerővel, kávészakmailag, de társaság hiányában nincs kedvem betérni. Különben is, reggel megmondták, hogy magas a vérnyomásom. :) Az ep. előtti emelkedőn egy dülöngélő bácsit érünk utol, elmeséli, hogy tavaly ugyanitt egy tanárnő pihent a ponton, ő pedig mindenféle ajánlatot tett neki, hogy mit csináljon, amíg az osztálya odaér. Nekünk is ajánlja, hogy ha elfáradunk a túrán, hát húzódjunk be a bozótosba és rajta! Alig dőlök a röhögéstől. :) Ellenőrzőpont, szponzor által felajánlott nápolyival, meglepően finom, csak picike. Elhagyjuk a szőlőhegyet, megint megtapasztaljuk azt az igénytelenséget, ami itt az árokba borított szeméthalom formájában ölt testet. Rövidre zárva az 50-es táv körét (jövőre megint arra kéne menni, huszadik rendezés lesz) elérjük a Miklósfa előtti hosszú rétet, amely mintha nem nagyon akarna véget érni.

Itt megelőzünk néhány, a 20-as távon induló ifjú sporttársat, akik először vígan elindulnának Murakeresztúr felé, de aztán nem hagyjuk őket. A rét felett két nagyobbforma ragadozómadár kering, széttárt szárnyakkal róják köreiket. Aztán Kerek repkény majdnem belegyalogol az egyik áldozatba, egy, a nyakánál jól látható folytonossági hiányban szenvedő macskába. Elérjük a parkerdő déli végében lévő halastavat, az itinernek, emlékeinknek és a földre fújt nyílnak megfelelően nyugatról kerüljük az állóvizet. Holott keletről kellett volna, a jelzés mindkét úton megvan, de a miénk valamelyest susnyásabb. Vicces, amikor visszanézve a piros sáv elágazásában háromfelé is el lehet indulni. :) Elsétálunk a fenyves mellett, sajnos most a kevés csapadék miatt csak kevés gombát lehet látni, de ez legyen a legnagyobb gondunk. Elérjük a parkerdei ellenőrzőpontot, itt kapunk ízlés szerint kólát vagy narancslét, édességet, ilyesmit. Repkény és húga felavatják az új bögrét, Repkény öccse inkább poharat kér, én meg a Szurdokos bögrét applikálom. Szűk negyedórás pihenő után elporoszkálunk, végigsétálunk Miklósfán, ahol egy kisfiú büszkén játszik az úton a távirányítós Ferrarival, majd még büszkébben hagyja, hogy Repkény lefotózza az impozáns járművet. Miklósfáról már csak be kell sétálni Nagykanizsára, ez a szakasz nem rejt már különösebb látványosságot, hacsak nem a szépen gondozott városi parkot. Valamint egy templomot, amelyet éppen esküvőre díszítenek fel, a színes ablaküvegeken beáramló fény nagyon hangulatossá teszi a belső teret.

Megérkezünk a célba, nem sokan vannak még itt, megkapjuk a kitűzőt a második teljesítésért (ez sárga), húzunk a tombolán - a nyeremények sorban: esernyő, térképtartó, sapka, lufi, meg még más ajándékok. Repkény megemlíti, hogy nekem ez a századik sikerült túrám, széles mosoly kíséretében kapok egy szép, Kanizsa címeres laposüveget. :))) Köszönet mindezért, és a túra megrendezéséért, jövőre kis szerencsével újra el tudunk jönni. Visszafelé eseménymentes út, érkezés után bableves ipari mennyiségű fogyasztása zajlik.

-Kékdroid-
 
 
Eger csillagaTúraév: 20092009.09.21 19:02:36
Eger Csillaga 25

Pénteken a kollégiumi létből hazaszakadván édesanyám így köszönt kedves szülővárosom pályaudvarán: "Vidd el túrázni az öcsédet, mert megőrülök!" Nevezett személy örömmel veszi tudomásul, hogy immár második alkalommal vehet részt teljesítménytúrán, annak minden pozitív hozadékával (kitűző, oklevél stb.). Így fordulhat elő, hogy szombat reggel kivételesen nem én keltem fel a család legifjabb tagját, hanem engem keltenek és rugdosnak, hogy siessek, mert nem érünk oda rajtidő elejére. Nagy bánatunkra Kerek repkény vezetésszakmai okból nem tud eljönni a túrára, mert Lenti igen messze van egy ilyen kiruccanáshoz. Nem is késünk sokat, fél nyolc előtt sikerül elindulni, ráadásul még rég látott ismerősökkel is összefutunk: Moiwa, Jámbor és Lépéshiba_boy készülődnek, még előttünk útra is kelnek. Igen gyors adminisztráció után igen sietősen mi is elrajtolunk, a tesó adja a sebesség alapjelet, én meg alkalmazkodom. Átsétálunk a régóta járt egri utcákon, csendben nosztalgiázom egy kicsit, ide jártam ezért, oda jártam azért, amoda meg amazért. Helyszíni sorrendben Ifjúsági ház, Kálvin-ház, régi kórházépület, Minaret, várállomás (Egervár mh.), LPG töltőállomás, mindegyikhez kapcsolódik valami vicces vagy vicc nélküli emlék. A városból kifelé utolérjük Bell Sanyit, aztán Jámbor kerül újra mellénk, aki a készleteit töltötte fel útközben.

Szépen gondozott szőlőskertek között sétálunk fölfelé, hogy aztán az Eged megmászása előtt még jól lemenjünk. Az égbolt valószerűtlenül kék, csak a messzeségben, az Alföld felé gomolyog némi pára a láthatáron. Lefotózom a hegyoldalt a szőlővel, amit magas drótkerítés véd az illetéktelen kezektől. Elérjük a tanösvényt, de elkanyarodunk jobbra, majd egy elhagyatott háznál szépen elkezdünk emelkedni. Az út éles hajtűkanyarokat tesz, magyarázom, hogy nem szép dolog levágni még a végénél sem a kanyart. Öcsém válaszából kiderül, hogy ezt már elsőben, kábé négy éve is megmondták neki, én fölöslegesen tépem itt a számat. Gondolatban beírok egy piros pontot a tanárnőnek. Sétálunk tovább, kiérünk a széles, köves útra, még mindig kényelmetlen a haladás rajta. Végül beérünk az erdőbe, megtesszük a rövidke kitérőt a hegycsúcsig, a jókedvű pontőr ellát minket csokival. A kilátónak a második szintjéig jutunk fel, a korhadt deszkák és a labilis létrák elveszik a kedvünket a továbbmászástól. Visszatérünk a piros sávra, napsütötte erdőben sétálunk át Várkútra, nem is történik semmi különösebb esemény, megelőz néhány futó, fotózok néhányat az erdőben, fölöslegesen, mert mind bemozdul.

Várkúton az ellenőrzőpont nem az eddig megszokott helyen, a padoknál van, hanem kicsit odébb, szalag és papír is mutatja, hogy tovább kell menni. Ez az eddigi legmókásabb hely, ahol ellenőrzőpontot látok, amolyan évek óta félkész hétvégi telek benyomását kelti. Aláírják a papírunkat és kiküldenek, hogy a bejáratnál van szúróbélyegző, azt mindenki kezelje saját ízlése szerint. VadMalac itt ér utol minket, megegyezünk, hogy a sportszakmát bizony fiatalon kell elkezdeni. :) Aztán egy másik futóval elporoszkálnak a hipertérbe. Tesó kezd éhes lenni, a bátyja nemkülönben, megegyezünk, hogy (csalunk) elhagyjuk az útvonalat a Kövesdi-kilátó kedvéért és majd ott tízóraizunk. A kilátás a szokásos szép, délelőtt fényképezhetetlen, pont szemből süt a Nap, az ég alja teljesen párás a messzeségben. Elköltjük két rész téliszalámiból és egy rész kenyérből álló tízórainkat és visszatérünk a 25-ös táv útvonalára. Felkapaszkodunk a Várhegy gerincére, hogy jól lesiethessünk a Kerengő úton. Útközben megcsodáljuk a Bükk Köveire nyíló kilátást, még mindig nagyon szép, kanyargunk tovább, megtaláljuk a trükkös kis letérőt a széles útról, teljesen jól festették fel. A ponton megkérdezik, hogy hol tévedtünk el, mert már majd' egy órája igazoltak le minket Várkúton. :)

Eltrappolunk a Tiba-kút elágazásáig, nem túl látványos, de kényelmes és árnyas úton, és újabb szünetet tartunk. Még egy adag téliszalámis szendvicset letolunk egy-egy fatönkön ülve, aztán irány Eger. Ezen a szakaszon még sosem jártam, jó nyílt, de megvan az az előnye, hogy szép kilátás nyílik majd' minden irányba, fényképezünk is jó sokat. Utolér itt is két futó, öcsém irigykedve néz utánuk és sietősre fogja a lépést, alig győzöm tartani. Az út maga nem rejt különösebb meglepetést: szőlők között megyünk a városig, ahol a tehetősebbek által felhúzott kacsalábon forgó kacsalábakat vehetjük szemügyre. Innen már pillanatok alatt eljutunk Egervár megállóhelyig, bezárul a kör, a reggel megtett úton sétálunk be a célba. Néhányan megnéznek minket, szakadtas benyomást kelthetünk melegítőalsóban, öcsém szétfocizott cipőben (na, az enyém se szebb), valami régi, rossz pólóban. :) A célban megkapjuk a sapkajelvényt és az oklevelet. Megkérdik, nem lenne-e baj, ha a kitűzőt később vinnék házhoz, mert jó sokan jöttek, nem fog jutni mindenkinek. Nem baj, ráérünk megkapni a kitűzőt később is. Iszunk pár kortyot, testvérem a hatályos gyermekvédelmi előírásoknak megfelelően visszautasítja a bort, pedig én kínálom lelkesen. Elköszönünk és kibővítjük a túrát egy laza 25-ösről egy laza 30-asra, kb. öt kilométerre lakunk a céltól és a helyijárat úgyis ritka.

Köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mentem, nem mellesleg gratulálok a teljesítőknek! Köszönöm még a rendező Egri Kárpát Egyesületnek a túrát, kíváncsian várom, jövőre milyen változtatások lesznek.

-Kékdroid-
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túraév: 20092009.08.04 21:42:48
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130

Elöljáróban: ennyi bajom teljesítménytúrán már régen volt. (Mikor is, két hete? :)) Tikkasztó meleg, eszméletlen sok szúnyog és bögöly, felszaggatott, alig járható erdei utak jellemezték a túrát és ahol épp nem volt az egyikből, ott volt bőven a másikból. Épp emiatt nagyon köszönöm mindenkinek, akivel együtt mentem, a társaságot és a beszélgetéseket: Kerek repkénynek, Suvlajnak, -rafter-nek, OT Gyurinak, pesza91-nek, GPS Zolinak, Siményi Mikinek és mindenkinek, akivel csak egy kis ideig is találkoztam. Egyedül nem ment volna, komolyan. Köszönöm Kerek repkény édesanyjának, Mártinak és Repkény tesójának, Dórinak a Szentpéterföldére kihozott gulyást, kávét és csokit, mert nagy szükségem volt már valami rendes táplálékra. Köszönöm Székelyvándornak az őszibarackot Valkonyán és köszönöm annak a háromfős társaságnak a kólát, akikkel egész sokáig kerülgettük egymást, de végül valahol beléptek a hipertérbe. :) Köszönöm Galadh Erebnek és Tincáéknak a biztató sms-eket, lelket öntenek az ilyenek az emberbe. :)
Ami pedig történt: Nagy sokára sikerül megérkeznem az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a velemszületett tájékozódási képességeim révén rosszfelé indulok el először. Ezen a pár percen már nem múlik, Suvlaj elnavigál telefonon, majd bedobom a táskát a Skodába és irány Zala! Hármasban utazunk, Suvlaj, mint sofőr, Gyuri, mint első nagyon hosszú túrájára készülő és én, mint a társaság kissé túlságosan is bőbeszédű tagja. Estére érkezünk meg Nagykanizsára, ahol az időközben már régen megérkezett Kerek repkény vár ránk. No meg előtte Petami és DJ_Rushboy, akik elfoglalták az iskola előtti lépcsőt és némi, khm, vízzel kínálnak, megköszönöm, de nem élek most vele. Ledobálom a holmit Repkény holmija mellé az egyik szimpatikus tanteremben, irány valami pizzéria, négyes társaságunk Németh Ibolyával ötös társaságra bővül. Jóllakás után visszatérünk a Dr. Mező Ferenc Gimnáziumhoz, zajlik az élet odakünn a lépcsőn, odabenn pedig sétáLós bácsi dicsekszik el az Erdőszél-Eternitgyár (és milyen útvonalon!) viszonylatú jegyével. Aki tud, az tud. :)

Másnap reggel megesszük kettesben a Repkény sütötte palacsintát, komótosan felöltözünk, töltünk vizet és kitaláljuk, hogy idén azért sem késsük le a rajtot és korábban megyünk kávézni. El is indulunk, de az első kísérlet balul végződik és ha nincs Jámbor, akkor nem jut nekünk kávé aznap reggel. Jámbor viszont van, és ügyeletes őrangyalként intéz nekünk kávét, amelyet ráadásul félliteres műanyag pohárban szolgálnak fel. :) Így még időben visszatérünk a rajthoz, hagyjuk a sietőket elsietni, az utolsók között kapjuk meg a rajtpecsétet.

Nagykanizsa házai között igyekszünk kifelé a városból a K+ jelzésen, amelynek nincs túl fantáziadús vonalvezetése, mivel végig a 74-es főutat követi a városközponttól a DDK-val való találkozásig. Ebben az irányban az út kifejezetten kellemes, mondhatni, szép. Keresztezzük a 7-es főutat, ezen sincs még nagy forgalom, keresztezzük a Nagykanizsa Izzó iparvágány-kiágazást, keresztezzük a szép csendben ácsorgó M7-es autópályát. Végre megvan a kék sáv, balra kanyarodunk és elhagyjuk az ébredező (értsd: egyre zajosabb) országutat. Elérjük a 17-es vasútvonalat és Repkénnyel rögtön tartunk egy fotómegállást, hiszen a 9852-es személyvonat érkezik Zalaegerszegről a 193-as Bzmottal. Azért megegyezünk -rafter-rel arról, hogy egy M40-es vagy egy M41-es jobb lett volna. Megérkezik Beugró lány és Zsotyek, akik vélhetően sétatempóban haladnak körülbelül 2-9-szer gyorsabban, mint mi. :) Innen rövidesen Zsigárdmajorra érkezünk, a harangláb aljában a táblát szépen benőtte már a dísznövény, de aki tudja, hogy hová jön, annak úgysem kell a tábla, más pedig úgysem nagyon jár itt. A ponton megkapjuk az első pecsétet a szokásos lepedőnyi igazolólapra, majd a túra elejére jellemző laza ötös társaságban (Kerek repkény, Suvlaj, -rafter-, OT Gyuri, meg egy droid) haladunk tovább. Itt szólnék az itinerről, amely inkább térkép, mint leírás, ennek minden előnyével, valamint a régi útvonalmetszet hátoldalára nyomtatott táv- és szinttáblázatról. A térkép tökéletesen kezelhető, alig néhány helyen kavartunk el, ott is inkább fáradtság vagy figyelmetlenség miatt és egyből ki is javítottuk magunkat. Az útvonalmetszet még a régi nyomvonalra készült, de jellegében így is teljesen használható. A táblázat pedig pont jó volt arra, hogy nagyjából tudjuk, hol tartunk, de szerintem 130 km-nél már +/- néhány kilométer igazán nem jelent sokat, legalábbis a Zalai-dombságban.

Zsigárd után következik a szokásos eseménymentes homokrugdosás Hosszúvölgyig, az erdő az elején eléggé rendetlen képet mutat, de legalább árnyékot ad. Nem úgy, mint a falu előtti bő kilométer, ahol némi ízelítőt kapunk a sivatagi körülményekből, pedig még nincs is igazán meleg. Hosszúvölgyet csak érintjük, Homokkomáromban rutinosan kihagyjuk Repkénnyel és Gyurival a kocsma-bolt jellegű kulturális központot. Suvlaj és -rafter- betérnek, nem is látjuk őket viszont az Obornak feletti lejtőig. :) Elsétálunk a kegytemplom mellett, betérünk az erdőbe, eszembe jut, hogy holnap ilyenkor talán már szembe fogunk ugyanitt jönni. Tévedek, nagyot, mert később fogunk szembejönni, sokkal később. Elhessegetem a jövőre vonatkozó dolgokat, közben két dologra jöttem rá a Rockenbauer 130-cal kapcsolatban: Hahótig csak bemelegítünk; valamint Bázakerettyétől mindig csak a soron következő pontig kell eljutni. Számomra így "túlélhető" a túra, nagyobb trauma nélkül. Obornaki műút után a szokottnál is susnyásabb a terep, de Zsotyek mutatja az utat és már rá is térünk a meredek kaptatóra. Középtájt szünet, majd újult erővel tovább fel, kezdek örülni a fejemre kötözött fehér pamutpólónak - ha már olyan hülye vagyok, hogy nem hoztam sapkát.

A gerincen vár az első filctollas pont, egy számmal is ellátott bója, Repkény kiszámolja, hány betűt kell egy-egy négyszögbe írni, hogy a végére kijöjjön a "Tüzesen süt le a nyári nap sugára". Innentől sietünk, aki időt nyer, életet nyer, de legalábbis tovább fagyizhat Hahóton. Következik az Úttörés, amit valaki végre elmagyarázhatna, hogy micsoda, mert a harmadik alkalommal sem vettem észre semmi különöset. Úttöréstől lesétálunk az Oltárc feletti rétre, ahol még mindig van valamennyi a kisvasúti hálózatból, bár nem tűnik túl jó állapotúnak a pálya. Vicces lenne egyszer Lentitől idáig zötykölődni kisvonattal, ha már a hálózat nagyrésze járható. Teszünk egy nagy kerülőt a rét szélén, megérkezünk az oltárci vadászházhoz, ahol a csizmamosóból kiváló frissítőpontot kerekítünk. Itt érjük Spotot és -rafter-t, akik időközben elléptek kissé. Átvizezem mindkét pólót, ami rajtam van, Repkénnyel elkortyolunk egy nagy bögre pezsgőtablettás vizet. Az ellenőrzőpont itt van a szomszédban, nagyon kedvesek, almát is adnak és jótanácsot is, velük találkozunk majd Rádiházán, úgyhogy nem is búcsúzunk el nagyon.

Hahótig innentől nem sok említésre érdemes dolog történik. A táj szép, a levegő hőmérsékeletéből kiindulva inkább valami pincében lenne jó csücsülni, vagy a strandon dögleni. Kár, hogy klausztrofóbiás is vagyok, a strandolást meg egyszerűen nem szeretem, úgyhogy mégis jó dolgom van itten nekem. Éppen elmélkedésben vagyunk Repkénnyel az élet, a világmindenség, meg minden dolgairól, amikor csörög a telefon és Galadh Ereb üdvözöl minket a "Nappali 2" teljesítménytúra útvonaláról. Annyiban maradunk, hogy lehet, hogy kijön az éjszakai 40-esre, de lehet, hogy nem. (Nem jön és milyen igaza van!) Tehát: Szőlőhegy széle, ahol a tavalyival ellentétben nem sétálunk el a bója mellett; Dombtető, ahová a tavalyihoz hasonlóan jól fel kell menni. Itt kapunk egy üzenetet Tincáéktól, a Kis-Kőhátról, mit mondjak, a Bükkben legalább hűvösebb van, mint itt. Elérjük a zöld sáv letérését, nem ejtek túl sok könnycseppet azért az útért, még akkor sem, ha valamivel hosszabb lett tőle a táv. Nem emlékszem jól arra az útra, de a betonlapokból kirakott mélyút valahogy mégis megmaradt bennem, nem túl szép emlékként. Úgyhogy irány a Mackó-forrás, onnan pedig Hahót. Kerek repkény alaposan elhúz, ami régi szokása kajapontok előtt neki, engem meg belassít egy telefonhívás, édesanyám érdeklődik elmeállapotunk iránt. Megnyugtatom, hogy nem vagyok még mindig olyan hülye, mint amilyennek látszom, elbúcsúzom és Repkény után iramodok.

Hahót hosszú főutcáját a kocsmában pihenjük ki, hideg üdítőt kérünk és fagyit is és megint hideg üdítőt és az egyik palackba hideg vizet is. A pultos leányzó lelkesen adja a dolgokat a túrázóknak, olyannyira, hogy a szemem hallatára koptatja le az egyik törzsvendég-szerű helybélit. Ülünk egy darabig a kocsma teraszán, esszük a bőven megsózott zsíros kenyeret és a fejenként 1 db paradicsomot. Tovább kellene menni lassan, hiába, hogy nagyon meleg van már és a hátam közepére sem kívánom. Suvlaj kollégája, Gyuri itt mondja azt, hogy neki eddig tartott a Rockenbauer, felelős döntés, méltányolni kell, hiszen nem egyszerű dolog feladni egy túrát sem. Mi pedig indulunk, arconcsap a hőség, újra végigcaplatunk fél Hahóton, majd el a szántóföldek mentén hosszan a Mackó-forrásig. Kezdek ismerősként tekinteni a környékre, elvégre nem először vagyunk itt, vagy mi. Egy szép, nagy, böhöm kutya kísér el minket egy darabon, hiába kiabálunk rá, hogy menjen haza, ő csak jön és jön és jön. Amikor már kezdene zavaró lenni, akkor lepihen az árnyékban és felhagy a kísérettel. Örvendetes. Lassacskán elérjük a K+ jelzést, hogy azt kövessük Söjtörig, amely egyrészt Deák Ferenc szülőfaluja, másrészt pedig tavaly igen finom jégkrémet ettünk itten. Addig viszont még sűrű eseménysorozat veszi kezdetét, egyfelől elkeverünk a K+ tavaly oly bravúrosan megtalált letérésénél még a szőlőhegyi pont előtt. Másfelől találkozunk megint Spottal és Petamival, Petami közli, hogy Söjtör lesz számára az a pont, ameddig elmegy ma és nem egy másik. Megint csak azt tudom mondani, amit az előbb is: nem könnyű döntés.

A faluba érve újra megnézzük a Deák-házat, újra kívülről, mert megint szorít az idő. Majd ősszel valahogy csakazértis eljövünk és megnézzük rendesen magunknak. A ponton nem időzünk soká, lentebb, egy kocsmában már inkább, de sajnos jégkrémet már nem kapunk, másik helyet felkeresni meg nem megyünk vissza. Marad az üdítőzés, megint. Szükség is van valami hűvösre, mert a szombati nap legmelegebb szakasza áll előttünk: a Méregházig még elviselhető, de a Válickán való átkeléstől már iszonyú a hőség. Ahogy haladunk a patak partján, feltűnik két hölgyemény, amint éppen bőszen tanulmányoznak mindenféle apró rákokat. Repkény persze rögtön felismeri egyiküket, kicsi a világ stb. :) Itt meg is állunk pihenni, felkészülni a rondán csoffasztó emelkedőre, itt ér utol GPS Zoli, aki nagyjából Valkonyáig csapódik hozzánk. Ahogy kaptatunk fel a domboldalon, Repkény szomorú szemmel néz vissza a pusztaszentlászlói strand felé, ahol biztos jó sokan vannak és biztos van jó hűvös medence. Mi viszont sokkal jobban szeretünk a saját izzadságunkban úszni, tehát talpalunk inkább tovább, irány Pusztaederics, ahol annyira belefeledkezünk a malacok megfigyelésébe, hogy simán elmegyünk az ellenőrzőpont mellett. Később tudjuk meg Spottól, hogy helyben volt a bója, csak éppen jól álcázva várta a nálunk figyelmesebb túrázókat. Mivel csak később vesszük észre a pont hiányát és mindenki biztos benne, hogy nem látta a narancs-fehér bóját, megegyezünk, hogy nem megyünk vissza. Repkény készít fotót igazolásképp, sőt, a kocsmába is bemegyünk, töltekezni. Kifelé jövet elcsípünk egy mondatfoszlányt: "ezek meg síelni mennek, vagy mi a f...?", adni kellett volna neki egy sítérképet a "Rádiháza Snow Park" felvonóiról. :)

Ahogy megyünk ki a faluból, feltűnik, hogy sok díszes, masnis szalag lóg az erdőben, a sorompón, meg úgy általában sok helyütt. Repkény szerint esküvő volt, szerintem valakik tévesen értelmezték a "kiszalagozás" fogalmát. :) A következő pontot már sikerül meglelni, irány Rádiháza. Enyhén megrogyasztott a Nap, ahogy elnézem magam, de tudom, vagy inkább remélem, hogy nem Rádiháza lesz az a hely, ahol véget ér számomra a Rockenbauer. Repkényt figyelem nagy intenzitással, fájlalja a talpát meg általában a közérzetét, de úgy vélem, hogy az este majd kissé feldobja és onnantól minden nagyon jó lesz. Elsétálunk az egyik hegyi kis ház mellett, vidám, szakállas bácsi érdeklődik utunk iránt. Rádiházán Repkény letelefonálja édesanyjával, hogy majd inkább Szentpéterföldére jönnek ki a levessel, addig én veszek egy-egy csésze kávét a felújított Csikós Csárdában. Kedélyesen eluzsonnázgatunk az árokparton, finom a zsíros kenyér, van rajta piros arany is, a kedves pontőrökkel megtárgyaljuk az 1997-es, első szériás Fiat Puntók tulajdonságait, meg a Renault-ét is. Vidám látványt nyújthatunk: Suvlaj fekszik, Repkény másutt, de szintén fekszik, -rafter- gubbaszt, én meg guggolással álcázom, hogy próbálok nyújtani, GPS Zoli meg eltűnt, ki tudja, hová. Összeszedjük magunkat és lassan tovadöcögünk. Felkaptatunk az emelkedőn, nagy köszönet annak a kedves sofőrnek, aki fékezés nélkül rongyol el mellettünk. Véget ér a túra második oda-vissza szakasza, a DDK útvonalán sétálunk a lemenő Nap fényében. Egészen élvezhető az időjárás. Megérkezünk az Erdőszél pontra (ez nem az az Erdőszél, ahonnan sétáLós bácsinak vonatjegye van :)), még lámpa nélkül mehetünk tovább, szerencsére nem botlunk el a szögesdrót-darabokban. Rövidesen megpillantjuk Szentpéterfölde halvány fényeit, itt vár ránk a frissítés.

Kerek repkény édesanyja ugyanis nagy lelkesedéssel készült az idei Rokira és hozott nekünk gulyást és kávét és csokit és még több csokit és pogácsát is a gulyáshoz és üdítőt is. Életmentőnek bizonyul számomra, főleg, hogy így legalább nem éhezem meg a Valkonyáig tartó hosszú szakaszon, ahol legközelebb rendes élelemhez lehet jutni. Ahogy falatozunk a forró levesből, hirtelen egy helybéli fiatal bukkan fel. A következő fél óra pedig azzal telik el, hogy Sanyit - mert ez a becses neve barátunknak - megpróbáljuk rávenni, hogy jöjjön velünk Nagykanizsára, de legalább Bázakerettyére. Vagy arra, hogy ne igyon annyit és ne csak internetezni járjon könyvtárba. -Rafter- még azt is felajánlja, hogy Bázakerettyéig korrepetálja irodalomból, de jön a szentpéterföldi éjszakai élet többi képviselője (átlagéletkor 14 év) és elrángatják Sanyi barátunkat a züllés felé. Ily módon testileg-lelkileg feltöltekezve, Repkény édesanyjának és testvérének a jókívánságaival felvértezve vágunk neki a zalai rengetegnek.

A kisvasútnak egy egészen üzemképesnek tűnő szárnyvonala mellett sétálunk ki a faluból, megcsodáljuk a "Lassúmenet vége" táblát, így is elég gyorsak vagyunk, tehát nem kezdünk el futni. A vadászház melletti rét érintése után kezdődnek a bonyodalmak. Ha futni akartunk volna, akkor most igencsak vakarhatnánk ott is, ahol nem viszket, mivel a terep alaposan átrendeződött legutóbbi ittjártunk óta. Buckák, kátyúk, nyomvályúk, széthagyott ágak és gallyak, néhol nekem is térden felül érő vájatok az egykor jó állapotú földúton. Félreértés ne essék, nem autópályát kívánok és egyáltalán nem panaszkodnék, ha vihar törte volna le az ágakat, vagy vadak túrták volna össze az utat. Ez viszont egyáltalán nem az igényes erdei munkának a nyoma, legalább valamennyire illett volna összekotorni a nyomokat. Ha másért nem, hát azért, hogy egyáltalán ők vissza tudjanak térni - bár, a lánctalpas úgyis átmegy mindenen, akkor meg úgyis mindegy nekik. A Nyiladék nevű ellenőrzőpontig nem is vagyok az a régi vidám. Itt ér utol megint a Renáta-Székelyvándor-SzLA1-Pesza91 csapat, egészen sokáig előzgetjük oda-vissza egymást innentől egész Valkonyáig.

Kámaházi erdészlak főpályaudvarnál Kerek repkény kér pár pillanat pihenőt, de a szúnyoghad szabotálja a kezdeményezést és alig ülhetünk tényleg pár pillanatot. Ez viszont elég arra, hogy a többiek eltűnjenek és előszörre a rossz irányba próbáljam elvinni Repkényt. Szerencsére észnél van és mielőtt végleg eltérnénk a DDK-ról, visszafordulunk és elérjük Lasztonya kies faluját. A kápolnánál ül az egész társaság, egy mattrészeg helybéli érkezik és mindenfélét beszél. Irány a következő Erdőszél pont, meredek emelkedővel nyit és meredekkel folytatódik, no meg némi nehezebben járható szakasszal. Ez viszont már egyáltalán nem olyan zavaró, a ponttól ráadásul lefelé kell menni. Következik a Torhai-forrás, itt is megállunk egy kicsit, amíg Suvlaj és -rafter- vizet vételeznek, nekünk még van valamennyi. Utat törünk a gerincen, leereszkedünk Lispeszentadorjánra, eljött a túra általam legkevésbé szeretett szakasza, a "Kerengjünk Bázakerettye körül összevissza" című epizód. Pedig a térképen alig van néhány kanyar, ami minimum durva torzítása a valóságnak. Ha viszont azt is figyelembe veszem, hogy az én érzékelésem szintúgy durva torzítása a valóságnak, különösen ebben a fizikai és szellemi állapotban, akkor lehet, hogy a két torzítás kioltja egymást és valójában a Lispe-Bázakerettye szakasz a világ legnyugisabb sétaútja. :)

Bázakerettye első írásos említését meghagynám másnak, nekem elég most annyi is, hogy itt elvileg a fáradt vándort kocsma várja és kávé és hideg üdítő. Pedig nem, mert a kocsma legnagyobb jóindulatával is csak éjjel 1-ig volt nyitva, most pedig éjjel 2 a pontos idő. Itt is fekszünk egy darabig, mert az jó érzés, a többiek sem néznek ki túl vidámnak. Még előttünk az éjszakai 40-es, ami nehéz, mert szintes és hosszú és már mentünk majd' 90 kilométert. De most már menni kell és kész, különben hiába volt az összes eddigi menetelés. 45 perc pihenő után indulunk tovább, nagyjából akkor, amikor Siményi Mikiék megérkeznek. Elsétálunk az Olajos emlékmű bekötőútja mellett, műúton egészen Budafáig, ahol betérünk az erdőbe. Szerencsére az Olajos körútról meredekebb és hosszabb emelkedőket hoztam magammal emlékként, így nem visel meg annyira ez a néhány, amúgy valóban meredek és hosszú domb. Az egyik tetején ellenőrzőpont, filctollas rajzolgatás után az egész társaság elhúz a gerincen jobbra, Repkénnyel gyanút fogunk és előkotorjuk a térképet. Amire szólhatnánk a többiek után, már jönnek is vissza, csak az egymás mellett lévő lámpák fényeit látni, fantasztikus. Kistolmácsra innentől már sima az út, a túra utolsó előtti eltévedését már kipipáltuk nem sokkal Budafa után, az sem tartott sokáig.

Kistolmács rendezőpályaudvar mellett elsétálunk, a Kozár-forrásnál feltöltekezünk friss, hideg vízzel. Nem tudok hirtelen ennél jobb vizű forrást a Rábától délre és a Balatontól nyugatra. Egyáltalán, más működő forrást sem nagyon tudok. :) Kistolmácson a szokásos mennyiségű részeg alak lófrál a kocsmánál, minket most nyugton hagynak, de így sem ülünk sokáig, elkezdjük számolgatni, mennyi van még a szintidőből. Nem sok. A falut viszont rögtön rossz úton, egy kanyarral hamarább hagyjuk el, ezzel kicsit csökken a morál, de mindemellett innen már hamar Borsfára érkezünk. Időközben felkel a Nap, fényes, vörös korong az ég alján, fenyegető tekintettel, mintha tudná, hogy újra szét fogunk égni a nap során. Borsfán odaül mellénk Suvlaj és -rafter- is, eléggé szétesve közlekedünk már mindnyájan, de nagyjából-egészéből még együtt haladunk. Borsfán történik, hogy egy kedves néni kezd el beszélgetni velünk, hogy Kistolmácsról jöttünk-e. Elmondjuk, hogy igen, sőt. Elképedve hallgatja a történetet, majd amikor elindulunk Valkonya felé, még halljuk távolodóban, hogy a néni elkezdi mesélni a buszmegállóban várakozó másik néniknek a hírt. Legalább sikerült valami üde színfoltot csempészni egy átlagos nyári vasárnap reggelre Borsfára. A mosoly Valkonyáig az arcunkra fagy, pedig nincs is olyan messze.

Repkény Valkonyán az asztalra rogy, pedig a pontőr hölgy nagyon lelkesen felismeri a Kanizsa túráról. -Rafter- telefonos helyzetjelentést ad Vándorköszörűsnek, Székelyvándor őszibarackkal kínál, köszönöm szépen, Suvlajjal pedig csak csöndben esszük a zsíroskenyeret. Finom. Ennek a pontnak van a legszebb bélyegzője a túrán, külön örömünkre, legalábbis utólag, mert a túrán nincs sok kedvem vidámkodni fölötte. Szinte már szokásos, hogy a pontról a Siményi Miki - Nomád - Tamási Géza - Corradi Surd - +1 sporttárs, akinek nem tudom a nevét érkeztekor indulunk tovább. Siményi Miki még ellát egy tanáccsal, miszerint ha innen futunk, akkor hamarabb a célba érünk. :) Most következik viszont a híres-neves hét domb Valkonya és Obornak között. Ha csak fölfelé kellene menni, az nagyon jó lenne, de van lefelé is, így már sokkal kényelmetlenebb. Még egyszer mondja nekem valaki, hogy a Zalai-dombság milyen lapos, végigfuttatom párszor oda-vissza csak ezen a szakaszon, hátha jobb belátásra tér. Az eszteregnyei szőlőhegy mintha soha nem akarna következni, és hiába szép az erdő, hiába van viszonylag kevés szúnyog, már egyáltalán nem élvezem a túrát. Az hajt, hogy valahogy érkezzünk már meg, mert ez létezhetetlen, hogy lassan 28 órája megyünk és még ilyen sok van hátra. Végül, az ötödik domb után meglátjuk a fára tűzött papírokat és meglódulunk a kitérőn a pont felé. Ez a pont szerény véleményem szerint kicsit messzebb van, mint ahogy az a térképen kijelölésre került, de lehet, hogy én látom rosszul.

A szőlőhegyen személyesen a főrendező pecsétel, elmondja, hogy miért gondolta jó ötletnek, hogy itt legyen a pont. Nem biztos, hogy egyetértek vele, de: ő a rendező, nem én; ha itt van, hát itt van, ha nem tetszik, nem jövök legközelebb. (Akkor ezt is gondolom, a beszámoló írásakor pedig már számolom vissza a napokat. :)) Van víz is, nyugodtan tölthetünk, majd irány a következő két domb - ezek közül a legfájóbb az utolsó - és végre megérkezünk az obornaki műútra. Itt most nincs ellenőrzőpont, mégis kapunk egy félliteres kólát az itt pihenő hármas csapattól (sajnos csak az egyikük ismerős, ő is csak arcról), köszönet érte! Nem ülünk sokáig, indulunk Homokkomárom felé, még előttünk van egy emelkedő, az is három részletben: egy nyílt, napos, döglesztő melegben; egy lassan, megfontoltan kapaszkodó part az árnyékban és egy utolsó, ami megint meredek, de legalább árnyas. Mindezeket követően még van egy kaptató, majd becsatlakozik egy K+ jelzés észak felől és újra megláthatjuk a kegytemplom épületét.

A faluban immár megpihenünk a kocsmánál, egy egész doboz gyümölcslevet kérek, ez legalább jó hideg, a pultos a boltból hozza át. Közben megérkezik Suvlaj, aki lepihen mellénk, hősokkot kapott, egy ideig ápolja magát. Pisztáciáért szőlőcukrot cserélünk vele, jó üzlet, mert nekem sósra van szükségem, neki édesre. Repkénynek meg innivalóra, veszünk is még egy palack vizet (ha már nyomóskút nincs). A következő szakasz szinte teljes egészében kiesik az emlékeimből. Valahogy menetelünk a műúton Hosszúvölgyig, egy helyütt arra ébredek, hogy az út tengelyéből Repkény ránt vissza a szélére. Még nem aludtam ennyire el túrán. A homokos út Hosszúvölgytől semmivel sem jobb a betonnál, sőt, sokkal rosszabb. Az ember már azért is összehúzza a szemét, hogy ne menjen bele a por és ne süsse ki a Nap. Viszont így egész könnyen el lehet aludni, ez sikerül is, legalábbis amíg el nem érjük a kanyart Zsigárd felé. Nomád valahol itt köszöni meg, hogy felébresztjük, legalább nem csak nekünk vannak ilyen gondjaink. :)

Zsigárdig visszaelőzzük -rafter-t, aki nem állt meg Homokkomáromban, meg is lepődik, mivel nem láthatott, ahogy a kocsma falánál döntöttük magunkba az almalevet. :) A ponton megint a főrendező úr adja a pecsétet, itt is pihenünk egy kicsit, egészen pontosan két és fél óránk van a hátralévő 7,9 km-re. Itt már kezdem elhinni, hogy beérhetünk, Valkonyán még nagyon necces volt, főleg, hogy nem tudtam, mennyi tartalékidőre lehet szükség. Szerencsére az idő elégnek bizonyul végül. Zsigárdmajortól még újra ki kell jutni a 74-es főúthoz, újra átkelni a 17-es vasútvonalon. Itt megint látunk egy Bz motorvonatot, de sajnos csak egy elsuhanó foltot, mert túl messze van ahhoz, hogy értékelhető fénykép készüljön. Nem beszélve arról, hogy a fotómasina Repkény táskájában van mélyen. :) A kerékpárúthoz közeledve hirtelen ismerős sporttárs bukkan fel: Petami az és messziről kérdezi, kólát kérünk-e avagy fantát? Jámbor küldi ugyanis és ő kihozta - megható gesztus, köszönet érte mindkettejüknek. Petaminak mondjuk, hogy még -rafter- van mögöttünk, később látom őket jönni valahonnét az autópályától. A 74-es úton megtett utolsó kilométereket már közel delíriumos állapotban élem meg: soha semmi nem akar közelebb kerülni, hiába megyünk, Repkény néha pihenőt kér, Suvlaj utolér, aztán hirtelen a belvárosban vagyunk. Hűha. Akkor pedig már hirtelen az iskolánál is vagyunk, még a könyvtár épülete előtt leülünk egy utolsó pihenőre és végül besétálunk diadalmasan a célba. Gyuri célfotót készít, a rendezők akkurátusan elvégzik az adminisztrációt, bekerül a pecsét az oklevélbe, sorban a harmadik. Akik ott vannak, mind gratulálnak - én is szeretnék itt őszintén gratulálni Mindenkinek, aki ott volt, aki elindult valamely távon és aki teljesítette azt, vagy elindult, de valami oknál fogva fel kellett adnia.

A célban még megfürdünk, pihenünk egy kicsit, majd Repkényért érkezik édesapja (csak úgy sugárzik a büszkeségtől az arca: ez az én lányom!) és húga, mennek Lentibe. Mi pedig Suvlajjal és Gyurival szintén autóba ülünk, irány Budapest, majd nekem Eger. Ez az utazás sem unalmas (baleset az M7-esen szó szerint az orrunk előtt, késő vonatok hada, hazaérkezés este fél 11-re stb.), de közben végig azon gondolkodom, hogy ezt a túrát sem szabad sosem elfelejteni...

-Kékdroid-
 
 
Kazinczy 200 és résztávjaiTúraév: 20092009.07.20 12:06:47
Kazinczy – Tövisek és virágok (feladtuk 40-nél, de ha csak egy ember is okul belőle, már megérte feltenni)

„Okos ember más kárán tanul, a buta még a sajátján sem.”

Szakad az eső, suhanunk az autópályán hazafelé és próbálom lebeszélni édesanyámat az időjáráshoz nem egészen illő 120-as tempóról. Kerek repkény alszik mellettem, néha felriad, aztán alszik tovább. Reménykedem, hogy ez az esőfelhő jól kiengedi magát itt, a Bükkalján és már nem éri el a Zemplént, mert sok kedves ismerős van még úton, vagy éppen ponton. Aztán arra gondolok, hogy mi történhetett napközben velünk, mert reggel még minden olyan vidám és kényelmes volt. Aztán 12 óra múlva már egyáltalán nem éreztem magamat kényelmesen, pláne nem voltam vidám. Rá kellene jönni, hogy hol párolgott el a nagy melegben a vidámság.

Ébresztő négykor, lázas készülődés, bőséges reggeli. Eseménymentes út Füzérig, Vándor Csillag mutatja a rajt koordinátáit, különben sosem találnánk meg. Találkozás DJ_Rushboyjal, -Dilen-nel, Tincával, sétáLós bácsival, Nagy Attiláékkal. Lehet, hogy kevésbé frissek, mint általában? SétáLós bácsi és Tinca mindenesetre nem tűnik annyira fáradtnak, de lehet, hogy csak az arcukon nem látszik. Nevezünk, nyomtatás után kapunk itinert, adnak még műanyag poharat is és pólót is, amire végre rá van írva, hogy miféle túrán adták. :) Rajtidő fél kilenc, Füzéren még mosdunk egy kék kútnál, mert már most olyan meleg van, hogy folyik a homlokomról az izzadság. A K+ ösvénye nem éppen barátságos, megállunk pezsgőtablettázni, hogy ne a pollen üssön ki már a túra elején. Végre beérünk az erdőbe, az emelkedő is megszelídül, a hőmérséklet is esik valamelyest. Elérjük a leírásban is szereplő forrást, szépen csordogál, megnézzük, majd irány Bodó-rét. Kedves pontőrök vannak, pecsét itt nem jár, kapunk viszont vizet és ropit (és kisírunk egy pecsételést egy „semleges” papírra). Odabent kávé, nagyon finom, jusson majd eszembe, ha OKT-n majd erre járunk. Odakint még mindig pára, egyre nagyobb meleg, de újra bemegyünk az erdőbe, irány a híres-hírhedt Északi Zöld. Az úton látszanak a tegnapelőtti vihar nyomai, letört ágak mindenütt. Nemsokára elérünk egy papírlapot, mutatja az irányt az ellenőrzőpontra, itt két kislány pecsétel, mutatják, merre kell menni. Reméljük, nem eszik meg őket a szúnyogok napközben.

El is hagyjuk a határsávot, majd szépen elsétálunk az amúgy jól szalagozott letérés mellett, kereken tizenkét percig tart a visszaút. Eldumáltuk, na. :) Nagy Attiláék itt előznek meg először, ők még száz km-en túl is jobban figyelnek a jelek szerint. Felkapaszkodunk egy vízmosáson, kiérünk egy enyhén susnyás, de szépen letaposott rétre. Elágazás, nagyon jó, lehet viszonyítani a kalauzidőkhöz, kicsit jobban megyünk, mint a szlovák papírforma. Gyerekcsoport jön szembe, előttük pedig egy kerékpáros, aki angolul kérdezi, milyen messze van az Izra-tó. Nincs szívem azt mondani, hogy nem tudom, hát mondok egy kábé 5-6 kilométert, hátha bejön. Nem telik el sok idő, amikor átkelve egy magasfeszültségű távvezeték alatt meglátjuk először Szalánc várát, kicsit kilépünk, elérjük a műutat és mellette, földúton végül a falut is. Két dolgot veszek észre magamon: az egyik, hogy nagyon érzem a lábamat, pedig még alig jöttünk valamennyit, a másik, hogy álló helyzetben, árnyékban is szakad rólam a víz. Valami nem stimmel a futóművekkel, de még nem tudom, mi. A faluban megleljük a kocsmát, van bója, a pontőr hozza ki a kért csapolt kofolát, nagyon finom és kellően hideg. Repkény lefotózza Nagy Attila itineréből a távadatok táblázatát, mert olyat véletlen nem kaptunk a nagy sietségben a rajtnál. Eszerint kb. 16 km-nél járunk, három és fél óra alatt. Nem valami gyors tempó, de nem számít, majd este tudunk sietni, amikor már nem lesz meleg. Persze, ha megérjük az estét.

Éppen kifelé tartunk a faluból, amikor ismerős fehér sapkát pillantunk meg közeledni és halálmegvető bátorsággal cikázni az autók között. A sapka gazdája Tinca, beszélünk egy kicsit, aztán megyünk tovább, sajnos nem tudunk együtt haladni, pedig alig vagyunk előrébb tempóban, mint ők. Felkaptatunk egy nádas tóhoz, majd a Szalánc váránál őrt álló Nád Bélához, aki vízzel kínál, de meghagyjuk azoknak, akik nálunk rosszabbul állnak tartalékkal. Kisétálunk kilátást és romokat nézni, a hegyeket próbáljuk beazonosítani, nem sok sikerrel. Ez az oldal még annyira sem ismerős, mint a túlsó. :) Lefelé kicsit meredekebben érkezünk, valami kanyar benézése után, de legalább van egy kis ügyességi szakasz is a túrában. (Lesz még, hohó, de mennyire, hogy lesz!) Visszatérünk a faluba, egy bácsi kérdezi, hogy merre tartunk, mutatjuk, hogy Kalsára, áthidaljuk a nyelvi szakadékot. Még jó utat is kíván, ha jól értem a dolgot. Vagy azt, hogy forduljunk fel. :) Következik a túra legmelegebb szakasza, innentől egészen az Izra-tóig, nyílt, napos úton, szántóföld, meg valami repülőtér mellett sétálunk, van egy érdekes objektum is, sok szögesdróttal elkerítve, a földalatti gázvezetéknek lehet valami nyomásfokozó állomása. Kalsára érve fellelkesülünk, hogy majd a kocsmában milyen jó hideg üdítő vár ránk. Nevezett vendéglátó létesítmény azonban mindenki nagy bánatára zárva van, a pontőr kínál vízzel, egy pohárkát elfogadunk, mert gyorsan fogy a saját készlet. Indulás tovább, még mindig nagyon meleg van. Ha itt tudom, hogy mi vár ránk a végén, akkor kisétálok a falu szélén húzódó széles nyomtávú vasútvonalhoz, vonatot fotózni, bár állítólag megcsappant az ércszállítás az utóbbi időben.

Ehelyett nekivágunk a folyamatosan emelkedő útnak Izra-tó felé, eleinte aszfalton járunk, majd letérünk egy nem létező ösvény létező jelzéseit követni. A helyiek láthatóan nem sűrűn jönnek erre. Más sem. Szerencse, hogy a susnya egészen csekély, a böglyök helyett is inkább szúnyogok vannak, de út, az nem sok akad. Emelkedő annál inkább, néhányszor meg kell állni, a hőségben szakad rólunk a víz, inni kell folyamatosan, mert csúnya lenne kiszáradni egy százas túra első harmadán is innen. Nagy Attiláék, akiket Kalsán hagytunk el, visszaelőznek, még Izrán találkozunk egy pillanatra. Némán kaptatunk felfelé, Repkény néha kér egy kis megállást, pihenőt, ez a meleg még nekem sem fekszik, pedig én jobban tűröm a napot, mint ő (cserébe ő eső- és sárálló, én meg azt nem szeretem annyira). Amikor elérjük az esőházat, megörülünk, mert a befotózott táblázat alapján innen már nagyon közel van az Izra-tó, ráadásul szint is kevesebb van odáig, mint Kalsától idáig. Izránál aztán van minden: pygmeáék pecsételnek (aláírnak), a büfében pedig jó hideg a kofola. Belelógatjuk sajgó lábainkat a tó vizébe, közben chipset rágcsálunk, sópótlás céljából. Kellemes hely ez.

Induláskor egész vidámak vagyunk, énekelgetünk, valahogy a határig kellemes, hűvös a levegő. Amikor Tilalmasnál elérjük újra az Északi Zöldet, még mindig tart a nagy jókedv, követjük a határköveket, még a Rákóczi 150 néhány kint felejtett szalagja is felbukkan itt-ott. Lefotózzuk a Tolvaj-hegyet, nagy boldogság, hogy most nem kell sem felmenni, sem lejönni nekünk azon a bizonyos emelkedőn. Elérjük a nevezetes árkokat, megvan mind a hét és végre bizonyosságot nyer, hogy jól tettük, hogy sötétben nem vállaltuk tavaly az átkelést. Némelyik árok egészen jól átmászható, némelyiknél eléggé le kell guggolnom, hogy egyáltalán valamilyen lépést találjak magamnak. Végül elfogynak az árkok és hirtelen ott állunk a Hársas-hegy alján. Már kevésbé volna meleg és szerencsére az emelkedőn az ízeltlábúak támadásától sem kell tartanunk, mintha ők sem szívesen repülnének errefelé. Így is elég nehéznek bizonyul a Lipovec, határkőtől haladunk határkőig, a tavalyi krónikák leírása, miszerint ez a hegy egy piramis, teljesen helytálló. Meg is előznek itt jópáran, köztük két sporttárs az ötvenes távon, a tetőn utolérjük őket, beszélgetünk, készítünk csúcsfotót, de a lelkesedésünk már enyészik elfelé.

A pontőr csapat egy heggyel arrébb vár, mondják, hogy nagy vihar készülődik, remélem, lejutottak a hegyről, mielőtt odaért. Lelkesek és vidámak, mondják a követendő irányt, mi pedig elhúzunk, immár egészen lefelé. Később szalagok jelzik a mi utunkat, odahagyjuk az Északi Zöldet, elérjük a Dávid-ortás ep-t, kapunk némi vizet a kedves pontőröktől és jókívánságokat az út folytatásához. Nemsokára kezdődik is az emelkedő a Bába-hegyre, találkozunk Siményi Mikivel, aki az első százat söpörte, most is épp az utat keresi. Repkény megpendíti neki, hogy feladni készülünk, de biztat, hogy menjünk el legalább Füzérig, meg, hogy lehet, hogy szintidőt emelnek, akármi lehet, csak menjünk. Aztán továbbindulunk Bába-hegy felé, de le is szakadunk, reménytelenül fáradtak vagyunk és a meleg is alaposan lehúzta a lelkesedésünket. Pedig most jön az este, a hűvös, alig van a második ötvenesen szint, az elsőn is már „csak” Bába-hegy és Vaskapu. A 100-as teljesítése már elméleti lehetőségként sem merül fel, Repkény azt mondja, hogy kikészült, még meglátja, mennyire bírja az emelkedőt. Nekem meg nincs kedvem még az ötvenest se behúzni nélküle, pláne, ha ideér a vihar a következő két órán belül. Körülbelül itt van a válasz a kérdésre: elfogyott a kedv és az erő. Megette a nap. A hegyre felfelé utolér a két Szaláncos sporttárs és sétáLós bácsi és a -Dilen- - Tinca duó is. Tincáékkal megbeszéljük, hogy megkapják a túrára az idáig ballasztként cipelt esőkabátokat, mert Tincának csak Füzéren van kabátja, -Dilen-nek pedig még ott sincs, az átadás helyszínéül pedig Pusztafalut nevezik meg, mert még 100 km előnnyel is sokkal lassabbak vagyunk, mint ők ketten. Bába-hegy tetejére öröm felérni, mert innen látszik, hogy mennyire jön a vihar – nagyon. A széle már elérte a Hegyközt, a messzeségből mennydörgés hallatszik halványan, fenyegetően. Nem szívesen lennék kint, amikor ideér – gondolkodom, és megbeszéljük egymás között Repkénnyel, hogy Pusztafalun kiszállunk, történjen akármi is. Ezen felbuzdulva lesietünk – még így sem érjük utol Tincáékat – és 12 óra gyaloglás után megérkezünk Pusztafalura, az itiner szerint 42 km-hez.

A pontőrök kedvesek, bár az úriember kissé morcossá válik, amikor bejelentjük, hogy innen mi nem folytatjuk a túrát. SétáLós bácsi útra kel, átpasszoljuk a kabátokat ígéretünk szerint és megeszünk egy-egy szelet dinnyét. Már éppen azon meditálunk, hogy vajon a hosszabb, de nem erdőben vezető műúton menjünk-e át Füzérre, avagy a K+-on, amikor a Lipovecen utolért két sporttárs (itt szintén kiszállnak) felajánlja, hogy átvisznek kocsival, nagy köszönet nekik! Egyikük felesége és két gyermeke teljesítették a Füzér 20 résztávot, nagy lelkesedéssel mesélik az ereszkedést a Tolvaj-hegyről, amíg átérünk Füzér szép falujába. A ponton zajlik az élet, fel sem tudom sorolni, kik voltak éppen ott, nem akarok kihagyni senkit. Kapunk egy 20-as kitűzőt, emlékül, azóta felírtam a hátuljára vékony filccel, hogy „feladásra”, vagy valami ilyesmi, a gesztus nagyon kedves. :) Leülünk, eszegetünk (háromféle meleg étel van és pizza a kísérő!), beszélünk Joeyline-nal, majd amikor már kint várjuk a mentést, GPS Zolival is összefutunk. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyikőnk a Kerek repkény, kissé szomorúan mondja, hogy ő is kiszáll itt, 50 km után, pedig szerintem már az is nagy szó, hogy idáig eljutott. Végül, valami fél 12 körül csörög a telefonom, itt van édesanyám (aki amúgy öcsémért volt Simán, valami karate-táborban, vagy mifene), mehetünk.

Itt írnék néhány sort a rendezésről. Hallottam pár szót, hogy volt, ami nem klappolt teljesen, én ezeket személy szerint egyáltalán nem éreztem. A pontok megfelelően voltak elosztva, ahol kértünk volna, mindenütt tudtak volna inni adni, Füzéren valóságos terüljasztalkám fogadott. Az útvonal jól volt kijelölve, bár néhol a szalagoknak csak a csonkját lehetett látni – lehet, hogy „kedves” kezek leszedték. A távok lemérésénél lehetett esetleg némi pontatlanságot érezni (a szinteknél viszont nem!), de ez bőven benne volt az elfogadható hibaszázalékban, különben is, nincsen mérés hiba nélkül, ezt mindenki tudja. A pontőrök mindenütt segítőkészek, vidámak, lelkesek voltak, mutatták, merre kell továbbmenni. Én személy szerint nem érzékeltem semmiféle hiányosságot, sőt, meg szeretném köszönni Nekik, hogy megrendezték ezt a túrát.


Végszó: lehet, hogy meg tudtuk volna még csinálni az 50 km-es távot. Az is lehet, hogy nem. A 100-as biztos, hogy szintidőn belül nem sikerült volna. Mégsem bánom, hogy elmentünk a túrára (azért néhány helyen, a 35°C-os melegben bántam), mert nagyon szép az útvonala, és ahogy a rendezőség mondta, egy igazán kemény, nehéz túrát akartak rendezni, amire joggal lehetnek büszkék azok, akik teljesítik – ez sikerült is. Nagy gratuláció és főhajtás azoknak, akik megcsinálták a túrát (200-as, 100-as, 50-es, 20-as), és azoknak is, akik neki mertek vágni és küzdöttek a Zemplén meredek emelkedőin-lejtőin. Őszinte elismerésem mindenkinek!

Száguldunk a pályán, elhagytuk Mezőkövesdet és vele együtt az esőt is, a következő lehajtó a miénk. Odakint 17°C-ot mutat a hőmérő. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy irigylem-e azt a maroknyi túrázót, akik a terepen vannak még bármelyik távon, vagy ha az ő helyükben lennék, irigyelném-e magamat, hogy itt ülök a melegben...

-Kékdroid-

(u.i.: Megígértük a két sporttársnak a Lipovecen, hogy elküldjük a fényképeket. Ha olvassák, legyenek szívesek küldjenek egy e-mailt, hogy hová küldhetjük, mert a képtáram lehalt.)
 
 
Szurdok 40Túraév: 20092009.07.14 19:52:03
Szurdok 40 – bejárás, pontőrködés

Sikerült annyi mindennek történnie ezen a hétvégén, hogy még most is próbálom megtalálni az események sorrendjét. Most csak néhány érdekességet írnék le, az útvonalat már sokan méltatták, velem együtt, annak minden szépségével és nagyszerűségével. A Nagy-Csikóváron az erdő, a Tölgyikrektől a hangulatos, nyugis út, a Szurdok a düledező fahidakkal, a Vaskapu meredek kaptatója, Dobogókő hitbéli kavalkádja, Lukács-árok a csúszós fatörzzsel, a Rám-szakadék a mérhetetlen sok kirándulóval, a Rám-hegy kőtömbjei a csúcson, a Thirring-körút félelmetes, magas sziklái – ez mind (és még sok más, ami most hirtelen nem jut eszembe) olyan élményzuhatagot jelentenek, amelyet eltart egy ideig feldolgozni. Jöjjenek a szemelvények:

Sikerül a Máv-Start vendégének lennem Füzesabony és Bp. Keleti között. Van érvényes menetjegyem, de senki nem kíváncsi rá.

Vándorköszörűssel megváltjuk a világot az első 22 kilométeren. Tényleg. Közben még felsétálunk a Nagy-Csikóvárra, megint felsétálunk Tölgyikrekhez és felsétálunk a Dera-patak szurdokán is. Ezen a túrán csak felfelé kell menni? - teszem fel a költői kérdést. Aztán Pilisszentkereszten Vándorköszörűs elbuszozik, én meg Gollamként elbeszélgetek magammal, de unalmas társaság vagyok ezért inkább a tájat nézem.

Salabasina lábkímélési céllal kimarad, de Repkénnyel úgyis be akarjuk járni megint.

A Vaskapu-szikla emelkedője nem viccel. Másnap sem. A Zsivány-szikláké sem.

Rájövök, hogy ez a fotógép nem mondja meg, hogy ő most makrózik-e vagy sem. Amire rájövök a trükkre, már van 80 tökéletesen értékelhetetlen képem. (Mennyivel jobban figyelt az ember a filmes fényképezőgéppel!)

Dobogókőn még mindig jólesik a nyomós kút vize. Jó látni a sok kiránduló családot, társaságot, nyugalom van és béke. Most.

Fényes-forrás felé kétszer is elindulok. Egyszer nem találok szalagot, másodszor elhozom és felkötözöm az utolsó látott szalag egy csonkját a műútról való betéréshez. Reménykedem, hogy a kicsivel odébb mulató népek nem kapkodják le.

Lukács-árokból nem tudom, hogy nézek ki, amikor kijövök, de nem lehetek valami bizalomgerjesztő látvány, mert a sárga sávon sétálók nagy ívben kikerülnek.

Az emberek elképesztő bátor mutatványokra képesek: egy apuka vietnámi papucsban nyomul a Rám-szakadékban. A családja is, de az első korlánál kitör a hiszti és visszafordulnak. Ők viszont legalább felfelé igyekeztek, nem úgy, mint kicsit később a kb. 30 fős gyerekcsoport, a tanár néni még csak nem is hallott az egyirányúsításra való törekvésekről...

Rám-hegyen jövök rá a fotómasina újabb csodájára: nem a 32 MB-os kártya van benne, hanem a 64 MB-os. Hurrá, szabad a vásár! Hirtelen körbefotózom a körbepanorámát. Lenyűgöz.

A Thirring-körútra felfelé üdítő újítás a tavalyi és az azelőtti állapotokhoz képest, hogy csak egész rövidke szakaszon van komolyabb susnya. Így sokkal barátságosabb.

Dobogókőn megint rájövök, hogy mindennek megvolna a maga helye. A kifúrt kipufogójú motoroknak például a versenypályán. Nekem pedig az erdőben: irány Pilisszentkereszt, odáig már csak lefelé kell menni.

Kerek repkény akkor indul a Réldzsettel Győrből, amikor én gyaloggal Rám-szakadék felső végéről és egyszerre érkezünk Pomázra.

Most leírom százszor, hogy soha többé nem hagyom otthon a bélyegzőpárnát. A L@bello azért aránylag jó pótléknak bizonyul. Szerencsére a résztvevők túlnyomó része vidáman fogadta. :) Itt kérek elnézést azoktól, akiknek valamilyen erkölcsi, eszmei, anyagi vagy egyéb kárt okoztunk a rendhagyó bélyegzéssel, de hirtelen nem volt jobb ötlete egyikőnknek sem.

Vajonmerrének, mint első érkezőnek még rajzolok is a lapjára.

A sziklamászók is vidámak és jó fejek, nem érzékelek súrlódást közöttük és a ponton áthaladó több, mint 300 túrázó között. Az erdő mindenkié, megint bebizonyosodik.

Egy fő megkérdezi, hogy van-e víz a ponton. Mondom, hogy van kb. 3 liter és azt is megkérdezem, hogy kér-e, mert szívesen adunk belőle. Kinevet, nem értem. :(

Megérkezik néhány régi ismerős: Tinca, -Dilen-, pesza91, mecseki barangoló és még sokan mások, valami jövő heti zempléni túráról beszélnek. Fogalmam sincs, miről lehet szó. :)

Galadh Ereb egész jól tartja magát egy Epica koncert, párszáz km vezetés, néhány óra pontőrködés és 24 km söprés után. Szötske megint kap tőlem egy írótáblát, egy molinót és egy bélyegzőt. Déja vu. :)

Lükepék akciófilmbe illő jelenetben megment a víkendbusz karmai közül, miután a 18:30-ra ígért mentesítő 18:40-kor még csak fölfelé tartott Dobogókőre. Aztán marad mégis a busz hazafelé és Egerben még 5 km séta a HÉV pár perces késése miatt.

Nagy köszönet jár: Vándorköszörűsnek azért, mert istápolt minket a hétvégén és fájós lába ellenére is eljött bejárni a túra elejét; Kerek repkénynek a társaságért és a bélyegzőpárna kreatív pótlásáért; Lükepéknek és Laci069-nek az esti és a reggeli fuvarért; a főrendezőségnek azért, hogy lehetővé tették a túra bejárását és még oklevelet is adtak róla. :)

-Kékdroid-
 
 
Érchegységi 100-asTúraév: 20092009.06.22 10:55:20
Érchegységi Százas
Rozsnyó – Kassa

Integetek még egy kicsit a távolodó autó felé, aztán követem Kerek repkényt és Vándor Csillagot a rozsnyói magyar iskola hátsó bejárata felé. Némi bizonytalankodás után találtuk meg csak a rajthelyként és szállásként is funkcionáló intézményt, de a túra sárga papírra nyomtatott emblémája rávezetett a helyes megoldásra. A három jelenlévő rendező közül az egyik hölgy enyhe akcentussal, de beszél magyarul, rögtön tanácsolja is, hogy a kommunikációs problémákat leküzdendő, töltsük ki magunknak a pecsételős lapot és arról fognak beregisztrálni – a többiek adatait ők veszik fel maguknak. Így is teszünk, kiszemeljük a tornaterem bejárattal átellenes sarkát, lepakolunk és gyorsan elintézzük a papírmunkát (név, ország, város, születési év). Kimegyünk, amíg sorban állunk, Vándor Csillag lepecsételi a magával hozott igazolófüzeteket mindenféle mozgalmakhoz, Rozsnyó ebből a szempontból ideális rajthely. Sorra kerülve Repkénnyel együtt nevezünk, kérdezik, kérünk-e a célban majd meleg ételt, tombolát. Igenlő válasz után átírják az adatainkat, aztán vissza az alvóhelyre. Negyed tízkor jön a hölgy, hogy rövidesen lámpaoltás, reggel ébresztő negyed háromkor. Alig bírok elaludni, fülledt, meleg a levegő, ráadásul a biciklisek lámpaoltás után térnek vissza betevő kocsmázásukból és felébresztik majd' az egész tornatermet.

Miután alszom vagy két másodpercet – ennyinek tűnik, de próbálom azt a látszatot kelteni magam előtt, hogy több volt – felkapcsolják a hideg, fehér fényű lámpákat. Felrángatom magamra a nadrágot, a cipőt, Repkénnyel megreggelizünk. Közben kíváncsian nézem, hogy az ottalvók többsége, rajtunk és a kerékpárosokon, valamint néhány, még jóízűen durmoló sporttárson kívül már fél háromkor kimegy a teremből, indulásra készen. Mi is elkülönítjük a túraholmit a depózandó dolgainktól (azt mondták este, hogy a csomagjainkkal Stószfürdőnél találkozni fogunk, ez amolyan rendezői depó), megkapjuk a rajtidőt és útravalóul egy pohár teát. Itt jegyezném meg, hogy pohárként joghurtosdobozokat használnak és miután megittuk a teát, visszakérik, jó lesz legközelebb is. Helyes hozzáállás. Három óra öt perckor aztán kilépünk az iskolából, kint párás, fülledt meleg van, itt még örülök is, hogy a depócsomagba raktam a pulóvert, legalább nem cipelem fölöslegesen. Tipp alapján lemegyünk a patak mellé, egyetlen iránymutatónk az, ami megmaradt a fejünkben az efemm által küldött térképről, valamint a rendezői útmutató: Szkaliszkóig a zöld sávot, onnan a célig a piros sávot kell követni. Térképet nem adnak, útleírás nagy vonalakban van, felsorolva kábé annyi pontot, amennyi a túranaptárban van. Viszont mindezt magyar nyelven, nagy piros pont jár érte. Fel vannak írva az ellenőrzőpontok nyitvatartási adatai is, ebből kiderül, hogy a szintidő 22 óra, a cél bezár 01:00-kor, legalábbis a papír szerint. Érdekesség, hogy az egész túrán van 4, azaz négy darab ellenőrzőpont, de a résztávokat, szinteket nem írták oda, sőt, amikor kérdeztem Stószfürdőn, hogy körülbelül hány kilométernél járunk, azt a válasz kaptam, hogy körülbelül a felénél. Jó, legyen a fele. (Kicsit előrébb van, mint a fele.)

Tehát patak, itt látjuk meg az első zöld sávot, példásan vannak a jelek felfestve, eltévedni, ha nem is lehetetlen, de legalábbis nehéz. Kisétálunk az alvó Rozsnyóról, át a szintén alvó Csucsmán, csak néhány álmatlan kutya ugat meg, ők is csupán a tisztesség kedvéért. Csucsma után kezdődik a folyamatos és helyenként elég masszív emelkedés Nagy-kő (Szkaliszkó) felé, csodaszép bükkerdőben hajnalodik ránk, óriási, vén fák között visz a szürkületben kísérteties út. Kell is kapaszkodni rendesen, örülök, hogy Kerek repkénnyel mindketten hoztunk túrabotot, a kar besegít a lustaságban eltunyult lábaknak. Ahogy egyre magasabbra megyünk, úgy tárul fel némi halvány kilátás nyugat felé a hegyoldalból, a levegő párás és nehéz, de látszik, hogy már egészen magasan vagyunk. Sajnos az is látszik, hogy a hegygerinc, amire éppen kapaszkodunk, a széltől kavargó felhőgomolyagba bújt és vélhetően semmit nem fogunk látni fentről. Az egyhangúvá váló mászást kicsit színesíti, hogy becsatlakozik egy sárga sáv jobbról, innen már csak fel kell lépdelni néhány nagyobb kövön és egy meredek parton és már meg is érkezünk a Volovec menedékházhoz. A fedett teraszon minden helyen ülnek, az egyik résztvevő mutatja a bélyegzőt, önkiszolgáló ponton vagyunk, mert pontőr nincs. Mivel üres széket nem látunk és fáradtak sem vagyunk, nem pihenünk meg, hanem kimegyünk és folytatjuk a kapaszkodást a Nagy-kő csúcsa felé és belegyaloglunk a felhőbe. A hegytető előtt megelőz egy hölgy sporttárs, akire „kutyás lány”-ként hivatkozunk, a kutyája fajtáját nem tudnám megmondani, mert egyáltalán nem értek hozzá, de érdekes módon az eb Repkényt és engem békén hagy, pedig nálunk bot is van, de Vándor Csillagra fenyegetően morog, a gazdája úgy rángatja tovább. Innen rövidesen felérünk a Nagy-kőre, rettentő erős szél fúj, mindannyian felvesszük a kabátot, ami idáig csak pihent a táskáinkban. Ez a túra legmagasabb pontja, 1285 méteren vagyunk fent, kár, hogy ilyen ronda az idő. Iszunk néhány kortyot a megérkezés örömére, megállapítjuk, hogy a tényleges csúcsra, ami egy két-három méter magas sziklaalakzat, semmi értelme felkapaszkodni. Rátérünk a piros sávra, a „cesta hrdinov SNP”-re, a szlovák hosszútávú vándorútra, ezt kell követni a célig. A gerincen továbbmenve fenyvesbe érkezünk, az ösvény a gerincen vezet, széles nyiladékon, áfonyásban, kár, hogy még nem érik. Kerek repkény valahol itt tér ki először technikai jellegű szünetet kérve, ezt megismétli a következő pár órán keresztül még sokszor. Egy ilyen pihenőnél előz meg, még ezen a hegygerincen egy kis csapat, akiket még sokszor látunk az út során. Négyen vannak, ebből hárman debreceniek, egyikük kassai. Kérdezik, hogy mikor előztük meg őket, mert ők háromkor indultak és nem is láttak a rajtban. Mondjuk, hogy nem sokkal utánuk indultunk és a háznál előztünk, beugrik, hogy láttam a társaság hölgy tagját és a kassai sporttársat is. Amikor megérkezik a bozótos felől Repkény, gyorsan köszönnek neki is és elszaladnak a lejtőn.

Iszunk pár kortyot, hideg a víz, de muszáj, mert a tizenöt fokos időben is veszít folyadékot az ember, csak nem olyan feltűnően. Aztán megyünk tovább, irány a Dénesi-hágó (Úhornianske sedlo), itt találkozik a túra először műúttal és innen lehet jó sokat rövidíteni Stószig. A hágó előtt, ahogy folyamatosan hullámzó úton, lassan ereszkedünk lefelé, kisüt egy kicsit a Nap és csodaszép kilátás tárul elénk észak felé, amikor néha átvágunk egy-egy mezőn. Két helyen is van útelágazás, egyszer a Rozsnyó-Korompa közötti kék sávval, egyszer a Szomolnok felé vezető sárga sávval találkozunk. Az elágazások jelentőségét az adja, hogy itt tudjuk ellenőrizni, hogy mennyi idővel számoljunk. Érdekes, hogy a terepen megadott kalauzidő általában kevesebb, mint amennyi a térképen szerepel, valamint, hogy ha lefelé haladunk, akkor éppen, hogy tartani tudjuk, de felfelé inkább hozunk rajta. A hágó előtt megelőz a kerékpáros csoport, jó utat kívánnak, kedvesek, vidámak még akkor is, amikor az egyik társuk nagy lendülettel beledől az áfonyásba. A hágónál aztán utolérjük őket, sőt, a piros sávon hamarabb tovább is indulunk, de nem látjuk viszont egyiküket sem, nem előznek vissza. Újabb emelkedő következik, örülünk, hogy aránylag kitisztul az ég, halványan süt a nap, de a szél annál erősebb lett. Olyannyira, hogy kénytelen vagyok felhajtani a kabát kapucniját, mert már kezdem nem érezni a fülemet. Folyamatosan felfelé megyünk, elérünk egy-egy lokális maximumot az úton, aztán hirtelen lemegyünk egy nyeregbe, hogy újra felmehessünk egy magasabb pontra. Ennek a hullámvasútnak a tetőpontja a Pipitka oldala, az út nem visz fel a csúcsra, de egy tábla megemlékezik a magasságunkról, újra 1200 méter fölé érkeztünk. A táj jellege nem változik, fenyves vált fenyvest, néhol bükkfával vegyítve, valamint az út szélén az elmaradhatatlan áfonyás. Még a tető előtt volt egy trükkös jobbkanyar, a fára festett nyilat 90°-os kanyarnak kell értelmezni, mert bár az odáig követett földút is enyhén jobbra kanyarodik, mégsem azt kell követni, hanem át kell menni az alig letaposott susnyáson. A Pipitka után végül mégsincs vége az emelkedőknek, újra kaptatóra érünk, Repkény néhol pihenőt kér, kár, hogy kevés sós étek van nálunk, legközelebb jobban figyelünk majd erre. Rövidesen újabb hegytetőre érünk, itt még szép időnk van, kár, hogy a csúcs sűrű erdőben áll, alig vesszük észre a táblát, hogy mi bizony felértünk az Osadník tetejére. Vicces látni, ahogy a debreceni csapat, ahogy közeledünk feléjük, gyorsan felcuccol és továbbsiet, „Jajistenem-csak-nehogy-megelőzzenek”-felfogást követve, ahogy későbbi mondandójukból kiderül.

Az Osadníkon gyors számolásba fogunk, hogy mennyi időnk van leérni a Stószfürdő feletti Mária-kápolnához, mert a pont bezár 12:30-kor és mi éppen, hogy oda fogunk érni, ha nagyon sietünk. Úgyhogy elkezdünk nagyon sietni, szerencsénkre innen majdnem végig folyamatosan lejt az út és csak egyetlen helyen bizonytalanodunk el, egy erdőirtásnál, ahol hirtelen megszűnik az ösvény is és sem jelzést, sem csapást nem látunk. Repkény felderítő ösztönei szerencsére jól működnek és sikerül meglelni a helyes utat, sietünk tovább a pontra. Ahogy megyünk, kezd beborulni az ég és felerősödik újra a szél, sőt, elkezd esni az eső, ami eléggé lelohasztja a jókedvemet. A pontra érve halljuk, hogy „Megérkeztek az utolsók is!”, ez különös, mert akkor a Volovec-házban megelőzött bácsik és a hágónál megelőzött bicajosok vélhetően teleporttal jöttek. A rajtból ismerős rendező néni mondja, hogy a csomagokat már továbbvitték (nem lesz pulóver, úgy kell nekem), de ami enni- és innivaló még kint van, az csak ránk vár. Feltöltekezünk csupa egészséges dologgal, van kóla és chips és akad valami mézes-rizses csoki is, ez utóbbi nagyon finom, két pofára tömöm magamba. Repkény elkunyerálja a sajtot is a rendezőktől, nagyon kedvesek, mert a doboznak még tetőt is kerítenek, hogy kényelmesen tudjuk vinni. :) A zabálás közben megnézem a kápolna belsejét is, zarándokhely lehet, van sok felirat és tájékoztató tábla, érkezik egy néni, gyertyát gyújt, imádkozik és továbbmegy. Kicsit elszégyellem magam, hogy mi meg itt eszünk-iszunk. Bőven pontzárás után továbbmegyünk, a rendező hölgy ellát csupa okossággal („Innen biztos lassulni fogtok”), elsétálunk egy piknikező társaság mellett. Mosolyognak, egy úriember mond valamit szlovákul, mutatom, hogy nem értek egy szót sem, elvigyorodik, mutatja, hogy inni akarunk-e. Megköszönöm, de elmutogatom, hogy Kassa még messze van és az időnk kevés, úgyhogy most nem kérnénk pálinkát. Leereszkedünk Stószfürdőre, annak is a felső végébe, impozáns villa tornyosul a kis falu fölé. Itt, a falu egyetlen utcájának a végében újabb tájékoztató táblát találunk, valamint egy térképet, Repkény befotózza, kár, hogy ez az Érchegység nyugati részét ábrázolja és nem a kassai felét.

Újra emelkedő következik, jó meredek út visz fel a műúthoz, ezt keresztezzük és még feljebb mászunk. Az emelkedő a vége felé közeledve egyre szelídebbre változik és ott, ahol a tábla szerint a Lastoviči vrch felé tehetnénk kitérőt, megállunk uzsonnázni és gyönyörködni a kilátásban. Alattunk a Bódva völgye és azon túl Szlovák-karszt lapos fennsíkja terül el, azon is túl pedig már az Aggteleki-karsztvidék hegyei látszódnának, ha nem ülne rajtuk sűrű felhő. Felettünk sem éppen tiszta az égbolt, de szerencsére szélvédett helyet találtunk a pihenőhöz. Evés után indulunk is tovább, leereszkedünk a Jedlovec-hágóhoz, innen pedig egy kis emelkedő után még lejjebb, oldalt tálka jelzés mutatja a forrást. Ott, ahol a piros sáv nekimegy egy emelkedőnek, ahol 290 métert megyünk fölfelé olyan 1500 méter távolságon, újra találkozunk a debreceni sporttársakkal, a társaság hangosabbik tagja nagyon forszírozza a lábfájás témakörét, de megint el kell, hogy keserítsük, mert igazából egyikőnknek sincs semmi baja. Inkább nekivágunk a kaptatónak, sűrűn megállókkal, levegő utáni kapkodással. Az egyik pihenőnél diadalmas mosollyal újra megelőznek, mi inkább elmajszolunk néhány darabka sajtot, mielőtt követnénk őket. A Zsivány-sziklára felérni viszont nem akkora öröm, mint amekkorának vártam: nagyon erős szelet kapunk az arcunkba, ráadásul, szokás szerint, semmit nem látni, elkezd esni az eső a felhőben. Ebben az esőben talpalunk tovább a Kloptány csúcsára (1153 m), kerülgetjük a kidőlt fákat, ha nem lehet rajtuk átmászni, csurom víz minden, pillanat alatt átázik a vékony nadrágom. A komfortérzetem valahol egy bánya mélyén pihen, főleg, hogy a vizes aljnövényzet jótékony hatására a cipőm is csurom vizessé válik, benne a zokni szépen felduzzad, várom, mikor köszönnek be a vízhólyagok – nagy meglepetésemre aztán ez az egy dolog nem következik be. A Kloptányon kilátó magasodik a fák lombkoronája fölé, ez nem annyira érdekes most, hogy a látótávolság nincs száz méter, de a kilátó aljában egy kicsi esőház áll, fedett, szélvédett, és pont belefér hét ember: mi hárman és a minket előzgető négyesfogat.

Itt hosszabban beszélgetünk, a csapat kassai tagja, Julián rutinos túrázó, ő kíséri a három elsőbálozó debrecenit, akik bevallásuk szerint még nem gyalogoltak eddig 10 km-nél többet egyhuzamban. Ahhoz képest, nagyon jól mennek (végül 22 óra 15 perc alatt érnek be, szerintem csudajó idővel), kár, hogy egyikük azt hiszi, hogy ez valami verseny és láthatóan szörnyen irritálja, hogy egy Kerek repkényből, egy Vándor Csillagból és egy Kékdroidból álló társaság mosolyogva utoléri őket. Kérdezi, hogy szoktunk-e Szlovákiában túrázni, nos, én most vagyok először itt teljesítménytúrán, Repkény volt már egy Kojsói 25-ösön, Vándor Csillag pedig a két évvel ezelőtti Érchegységin, ami akkor körtúra volt. Azért Vándor Csillag megjegyzi, hogy annyira rutintalanok nem vagyunk, mert szoktunk néha hosszú túrákra otthon is menni. A srác láthatóan elképed, hogy Magyarországon is vannak hosszú teljesítménytúrák. :) A pihenő alatt rájövök, hogy a mindenhol jelen lévő vízmennyiség ellenére semmi bajom, lábam, hátam, fejem nem fáj, izomlázam nincs, csak az eső, csak az ne esne. Fél ötkor indulunk tovább a hangulatos esőházból, még mindig szakad a víz, ha nem felülről ázunk, akkor alulról, a növényzet hathatós közreműködésével. Julián eligazít, hogy innentől nagyon sokáig lejtőn megyünk és valóban, egy órán keresztül egy centi emelkedő sincs, ráadásul az eső is eláll. A szél viszont megint fúj, jó erősen, olyannyira, hogy megszárad a kabátom és jórészt a nadrágom is, viszont ezalatt rendesen átfázom. A jól járható, néhány helyen példásan kitisztított úton lassan, de biztosan elszakadunk a Julián vezette társaságtól, sietségünk oka, hogy állítólag a Katka teázó bezár hatkor és arra, hogy odaérjünk időben, nagyon kicsi az esély. Pedig tényleg kilépünk, próbáljuk visszahozni az elején elvesztett időt, kicsit keveslem, hogy ekkora szintkülönbségekkel kb. 70 kilométerre 14 órát adnak, de ez van, a rendező szava szent. Nem is nagyon figyelem a tájat, főleg, mivel nem látszik semmi érdekes, fenyőerdőben haladunk, többnyire széles földúton, majd az Erika menedékház előtt már aszfalton. A műútra való kiérésnél van egy emlékmű, a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére, lefotózom, aztán igyekszünk tovább, lélekben felkészülve arra, hogy a teázó már nem lesz nyitva. A jó állapotban levő, de mégsem üzemelő Erika háznál készítünk néhány fényképet igazolásképpen, hogy valamivel mégis bizonyítsuk, hogy legalább itt jártunk. Továbbmegyünk, a Kojsói-tető felé vezető úton, de a hegycsúcsot most kihagyjuk, egyrészt a látási (nemlátási) viszonyok, másrészt az időhiány miatt. Már szinte nem is reménykedem, hogy pihenhetünk, amikor Repkény megszólal, hogy lát két autót és fény is van. Diadal! :) Nyitva érjük a házat, pedig a pont már háromnegyed órája bezárt hivatalosan, bemegyünk, őszintén lelkesen fogadnak, teát kapunk és amikor kérdezzük, hogy valami meleg étel van-e, szinte sírunk az örömtől, hogy van lencseleves. Még akkor is, ha fizetni kell érte. Levesnek utoljára ennyire Galyatetőn örültem, a LeFaGySz-on, az állapotom is hasonló, csak akkor hidegebb volt kint (igaz, hogy cserébe nem volt köd). Bekanalazzuk, az egyik bácsi kérdezi, hogy ugye, ilyen jót még Pesten sem adnak? Biztosítjuk, hogy nem, aztán szűk félóra elteltével továbbindulunk, mert még világosban – már ha nevezhető az ég világosnak – oda akarunk érni a következő pontra, ami a kalauzidő szerint még két óra.

Kifelé menet találkozunk az éppen érkező debreceniekkel, biztatjuk őket, még a nagyhangú srácot is megviselte kissé az időjárás, már csak egyszer kérdezi meg, hogy fáj-e a lábunk. Innentől Vándor Csillag elmondása szerint szinte végig lejt az út a Lajos-menedékházig. Lesietünk a sípályán, örülünk, hogy leérünk a felhő alsó szintje alá, mert a mellettünk lévő hegyoldalra így csodaszép kilátás nyílik. A távolban elkezdem keresni Kassa fényeit, mert tévesen úgy emlékszem, hogy már nagyon közel vagyunk, ekkor emlékeztet Repkény, hogy Julián elmondása szerint a teázótól nagyjából 25 km még a cél. Arra hat órát számolva pedig beérünk még szintidőn belül, még a sötétedés miatti lassulást is beleszámítva. Nagyszerű. Addig is, gyönyörködöm a néhol megnyíló erdőn túli kilátásban, ahogy a láthatár keleti vége lassan szürkéssé válik, de a besötétedésre még jó sokat kell várni. Ezt az időt ki is használjuk, némán baktatunk előre, lassan már csak az eligazító tábláknál fotózva, vagy ahol váratlan-véletlen szebb kilátás bukkan elő a fák közül. Így érkezünk meg a chata Lajoškához, ami a Volovec-házhoz hasonlóan önkiszolgáló pont, a ház saját pecsétjét kapjuk meg, és végre, ide már úgy érkezünk, hogy benne vagyunk a hivatalos pontzárási időben. Ennek örömére veszek egy csokit, Repkénnyel ketten elmajszoljuk, aztán sietünk tovább. Nem sokkal azután, hogy elindulunk, egy borz bukkan fel valami ötven méterre előttünk az úton. Csak reméljük, hogy hárman elég sokan vagyunk ahhoz, hogy elszaladjon, nem hiányzik, hogy a hátralevő távot borzpermettől „illatosan” tegyük meg, nem is beszélve a hazaútról. Szerencsére, ahogy közeledünk, bemegy az út menti csalitosba, majd amikor már közel érünk hozzá, egyszerre átszalad az úton a túlsó bozótba. Ekkor kezdünk el beszélni a medvékről, csak azért, hogy hangulatot teremtsünk, ennek az az eredménye, hogy már látom, hogy néhány újság gyorshírben lehozza: „Három magyar turista medvetámadás áldozata lett”. Elhessegetem a gondolatot, inkább sietek a lányok után, Vándor Csillag megy elöl, őt az a gondolat gyorsította fel, hogy nemsokára beérhetünk.

Azért annál még többet kell menni, nézzük a sötétedő égbolt alatt a szélben hajladozó fákat és a törzseiken fel-felbukkanó jelzéseket, előkerülnek a lámpák, leszáll a sötétség. Van valami hátborzongatóan izgalmas abban, ahogy menetelünk az éjszakában, néha elhaladunk egy tábla mellett, ahol a turistajelzések színe fényesen világít, aztán megyünk tovább és a lépteink, légzésünk zaját elnyomja a lombok hangos zúgása. Néhány magasabb ponton fények látszanak a távolból, felteszem magamnak a kérdést, hogy az már vajon Kassa-e, de mindig csalódnom kell, mert még mindig messze vagyunk. Próbálok visszaemlékezni a térképre, amit efemm küldött Kerek repkénynek, de már túl álmos és fáradt vagyok, az emlékek összekuszálódnak, úgyhogy csak követem a piros sávot és próbálok nem gondolni a távolságra. Hirtelen kiérünk egy rétre, sífelvonó, adótorony bukkan fel, jobbra térünk, majd rögtön balra, a sípályával párhuzamosan ereszkedünk egy meredek, de jól járható, enyhéní szerpentinező lejtőn. Jahodnán vagyunk, halványan emlékszem, hogy valamikor, valaki mesélte, hogy volt itt síelni és milyen jó volt. Az erdőből kiérve, mivel másutt jelzést nem látunk, átvágunk a réten – jól tesszük, mert a következő piros sáv ott van felfestve egy póznára, majd látjuk a figyelmeztető táblát, hogy óvatosan kell közlekedni, mert golfpálya is van. Még jó, hogy az éjszakai golfozás még nem divatos. Elsétálunk a síközpont házai felé, a buszmegállóban leülünk, eszünk néhány falatot, felkészülünk a folytatásra, az utolsó szakaszra. Továbbindulás helyett inkább szundítanék egyet, de muszáj menni, mert akkor legalább bent leszünk valahol, ahol nincs szél. Ez meggyőző érv, eltrappolunk egy darabig a műúton, a jelzések néhol az út mentén, oszlopra, néhol a szalagkorlátra vannak festve. Aztán elhagyjuk az országutat és a várt lejtő helyett megint fölfelé megyünk, aztán kicsit többet lefelé, majd megint fölfelé. Minden egyes fölfelé után abban reménykedem, hogy majd onnan már látszanak Kassa fényei, hogy onnan már az utolsó lejtő következik, hogy olyan gyorsan megyünk, hogy már rögtön beérünk. Aztán már csak abban bízom, hogy nem alszom el, Repkény hasonló állapotban van, csetlik-botlik a köveken, elöl Vándor Csillag úgy megy, mintha kilőtték volna, amikor egy útkereszteződésben meglátja a kiírást, hogy Felső-Bankó már csak 34 perc (megjegyzés: ugyanezt a térkép 40 percnek írja), elkezd nevetni, hogy rögtön bent vagyunk. Azért odáig még menni kell. Valahol keresztezzük egy magasfeszültségű vezeték széles nyiladékát, erre speciel emlékszem a térképről, innen már tényleg közel van a cél.

Végül szinte váratlanul érünk le Felső-Bankóra, fél tizenkettőkor. Vándor Csillag mutatja, merre van a bisztró. Az egyik rendező viccelni próbál, hogy ez nem az a hely, még sokat kell menni és elsőre még komolyan is vesszük, Repkény valami olyat kérdez, hogy az még hány kilométer. Aztán leesik, hogy ugratnak, bemegyünk a célba, díjazást, gulyást kapunk, érdekes, hogy a díjazás kitűző, nem pedig oklevél. Annál jobb. :) Elkanalazzuk a gulyást, Vándor Csillag lecsap a chipses tálra, közben odakint elkezd zuhogni az eső, tíz perccel azután, hogy beérünk. Megkérdezzük, hogy hogyan lehet eljutni a vasútállomásra, felajánlják, hogy levisznek autóval, mert az még hét kilométer. Ez a táv esőben nem tűnik valami szimpatikusnak, még akkor sem tűnne annak, ha most indulnánk, kipihenten. Negyed kettőkor beérkeznek a debreceniek is, gratulálunk nekik, a hangos srác hitetlenkedve néz, hogy mi már itt vagyunk, Julián viszont odajön, gratulál, e-mail címet kér, hogy el tudja küldeni a képeket. :) Aztán, ígéretükhöz híven, az egyik rendező, Babják Nóra – akinek a neve szlovák alakban van megadva a naptárban, így aztán angolul írtam levelet neki, pedig magyar :) – levisz a vasútállomásra, nagy köszönet érte! Itt még várakozhatunk jó ideig, legalábbis amíg meg nem érkezik a Cracovia nemzetközi gyorsvonat (ja, Hidasnémetitől Füzesabonyig Kistokaj kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll, szép kis „gyorsvonat”), amelyen, ha nem állítanánk ébresztőt, Lőkösházáig biztosan elvinne. :)

Most, hogy visszagondolok a túrára, kettős képem van róla: gyönyörű útvonal, hatalmas hegyek, végtelen fenyőerdők egyfelől, másfelől pedig eső, köd, néha viharos szél. Örülök, hogy ott lehettem, de ha a józan eszemre hallgatok, akkor ilyen körülmények között nem megyek máskor. Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Vándor Csillagnak, jó volt együtt menni, ázni-fázni, legközelebb remélhetőleg naposabb idő vár ránk. Köszönöm a fuvart Egertől Rozsnyóig édesanyámnak, aki, amikor kérdeztem, azonnal rábólintott, hogy elvisz minket, valamint köszönöm a fuvart Babják Nórának, aki megmentett még másfél-két órányi esőben gyaloglástól Kassán. :) Végül, de nem utoljára, gratulálok mindenkinek, aki a hivatalos úton teljesítette a túrát!

-Kékdroid-
 
 
Olajos Körút 40/30/20/10Túraév: 20092009.06.18 21:00:29

Olajos körút 40


Párbeszéd reggel 6:20-kor Lenti buszállomásán. Résztvevők: Kerek repkény és az információs néni.


K.r.: - Jó reggelt kívánok! Indul ma a 6:15-ös bázakerettyei járat?


Inf.: - Már elment!


K.r.: - Még nem mehetett el, mert hat óra óta itt vagyunk és nem láttuk elmenni.


Inf.: - Hmm... (hátrafordul, kiabál) Itt van a Laci? (vissza, széles mosollyal) Mindjárt megy.


Így történik, hogy a Bázakerettyére közlekedő járat, ha két utassal is (Repkény és jómagam), de elindul és a késés ellenére a menetrendben adottakhoz képest két perccel korábban megérkezik a magyar szénhidrogén-bányászat szülőhelyére. Mivel halvány fogalmunk sincs, hogy hol keressük a rajtot, megkérdezünk egy szimpatikus, idősebb házaspárt, hogy merre találjuk a kultúrházat. Nagy meglepetésünkre teljesen érthetően, világosan magyarázzák el (nem úgy, hogy „forduljon a Kati telkinél balra, aztán a Jóska régi házánál meg jobbra”), még nagyobb meglepetésünkre a K+ jelzést kell végig követni. A Déryné kultúrháznál belebotlunk az éppen az autóból kikászálódó -Dilen-&Tinca duóba, kemények nagyon, mert ők a 40-es távra egy laza tízessel melegítenek. Benevezünk, a kapott itiner kissé spártai, de Repkény tapasztalatára támaszkodva bőven elég kell, hogy legyen. Van fekete-fehér térképvázlat, van néhány négyszög igazolni és némi szöveg az útvonalról. Tincáék az épületből kilépve jobbra indulnak el, mi balra kanyarodunk és lesétálunk az Olajos körút piros sávján Bázakerettye főutcájára, ahol rövidesen el is hagyjuk a mozgalom útvonalát a DDK kék sávjáért, egészen Kistolmács főpályaudvarig. Már most, viszonylag korán reggel egészen meleg van, furcsán is nézek ki a nagy, hosszú kabátomban, leveszem és felkötözöm a táskára. Kistolmácson, a kisvasút végállomásán várnak a nagyon kedves pontőrök, cukorkával kínálnak, egy kicsit beszélgetünk velük, megdícsérnek, hogy fiatal létünkre nem a számítógép előtt ülünk.


Besétálunk az erdőbe, innentől szembe haladunk a Rockenbauer 130 útvonalával, nappal sokkal szimpatikusabb a sok emelkedő. Még úgy is, hogy az ember éppen felér az egyikre és már éppen örül, hogy fent van, amikor még feljebb kell menni. A zalai dombok sem viccelnek. :) Budafa felé félúton újra találkozunk Tincáék duójával, olyan tempóban jönnek, hogy tényleg úgy tűnik, hogy simán utolérnek. Alaposan megjegyezzük az utat, hogy abban az esetben, ha augusztus elején egy éjszaka véletlen erre járnánk szemből, akkor végre ne kelljen kavarogni. Megcsodáljuk az arborétum óriási fenyőit, majd feltalpalunk a bejárathoz. Itt még nem kell kódokat írni (mint az összes további ponton), bója is és aszfaltrajz is mutatja, hogy az egyik háznál ellenőrzőpont működik. Nagyon kedvesek a pontőrök, csak úgy diktálják belénk a zsíros kenyeret, meg a mindenféle üdítőket, sőt, két kenyeret összeborítanak és elcsomagolnak nekünk az útra! Ahhoz képest, hogy Repkény nem biztatott túl sok jóval, nagyon lelkesen fogadnak mindenkit. A ponton hagyjuk a 40-es táv eddig legelöl haladó résztvevőjét, ő még eltáplálkozgat egy kicsit. Budafáról kifelé annyira belemerülünk az arborétum szépen gondozott kertjének a bámulásába, hogy nem vesszük észre a prímán jelzett jobbkanyart és elkolbászolunk vagy kétszáz métert, amire észrevesszük a hibát. Visszasietünk a helyes útra, ez egynyomos, néhol faágakkal teleszóródott ösvényeken kanyarog az erdőben, amíg ki nem érünk egy nagy rétre, valahol Kiscsehi határában. Feltűnik egy érdekes magasles, amelyet egy használaton kívüli villanyoszlopra szerkesztettek fel, új értelmet adva az újrahasznosítás kifejezésnek. Innentől nyílt terepen haladunk sokáig, mellettünk hatalmasra nőtt fák mutatják a tarvágás határát. Nem sokkal a Vörcsök-völgyi vadászház nevű pont előtt térünk újra be az erdőbe, nem kis megkönnyebbülésünkre, mert kezd roppant meleg lenni, elvégre nyár van, vagy mifene. Sebaj, innivaló van bőven, készültünk – ilyen egyszerű ez, ha nyár van, az ember visz magával innivalót. Ha tudja, hogy ritkán van vízvételi lehetőség (ezen a túrán pedig pláne), akkor sok innivalót visz magával.


A fent nevezett vadászházat egy ideje nem használhatják túl sűrűn, mert méteres susnya veszi körül és természetesen arra kell menni a ponthoz, legalábbis a jelzések így hívogatnak. Felírjuk a kódot, Repkény lefotóz vele, de a mosolyom nem túl őszinte, ugyanis a susnyán való átkelés miatt rettentően viszket a lábszáram. Eszembe is jut, hogy miért szoktam általában hosszúnadrágban túrázni. :) A háztól szalagozott úton sétálunk, felkapaszkodunk egy hegygerincre, kerülgetjük a vélhetően ritkán járt, gazos, törmelékes utat. Viszont cserébe látszik a szlovén Alpok a láthatáron, tiszta, felhő- és páramentes égbolt alatt. Egy kisebb kanyar után feltűnik egy gazzal benőtt telek, kidőlt-bedőlt falú házzal, de legalább villany van. Kisvártatva már jobb állapotú porták mellett sétálhatunk, érik a meggy, kicsit még savanyú, de már ehető. Kerek repkény figyelmeztet, hogy mostantól sok lesz az aszfalt, emlékeiben mindig innentől volt idegesítő a túra. Lesétálunk a hegyről egy árnyas mélyúton és egy veszélyes útkereszteződésnél kiérünk az M70-es autóúttal párhuzamos országútra. Szerencsére a mi utunkon jóval gyérebb a forgalom, mint a gyorsforgalmin, így nem ér minket nagy megrázkódtatás emiatt. Viszont a nagy hőségben egyre csábítóbbnak tűnik a tormaföldi kocsma, vagy bolt, vagy akármi, ahol hideg innivalót adnak. Hosszú menetelés után érkezünk a faluba, ahol egy teremtett lélekkel sem találkozunk, úgy tűnik, senkinek nincs kedve a késő délelőtti hőségben sétálni idekint. A kocsmahivatalnál viszont meggondoljuk magunkat a betéréssel kapcsolatban, meglehetősen zord arcokkal van tele, ráadásul mindannyian nagy sportolók lehetnek, mert mez is van rajtuk. Legalább nem viccből cipeljük ezt a sok vizet. :)


A kis község után még mindig műutat kell követni, mérsékelten árnyékban, de csak azért, hogy feledződjünk a túra végére. Vétyempusztáig nem is történik semmi érdemleges, azon kívül, hogy megelőz minket egy sporttárs, jó gyors léptekkel halad. Amikor elhagyjuk a magasfeszültségű vezeték nyiladékát, akkor már felkészülök, hogy megérkezünk Vétyempusztára, ahol majd óriási nagy bükkfák hajladoznak... ehhez képest magán Vétyempusztán semmi különös nincs, csak egy kolduló kutya, akinek azonban semmit nem tudunk adni. Néhány szerencsétlen kutya viszont szívszaggatóan sír, amikor meglát, csak úgy ugrálnak a kerítésnél. Mi viszont elhagyjuk a két-három házból álló telepet, belépünk az ősbükkösbe. Érezhetően hűvösebb a levegő és az erdő alja is jóval tisztább, mint a táj többi erdejében. Hatalmas, vén fák között kanyarog a piros sáv, Repkény meg is öleli az egyiket, amelyiket különösen szimpatikusnak találja. :) Elérünk két táblát, mindkettőn az erdő adatai láthatóak, az egyik tábla az 1977-es, a másik az 1995-ös állapotot mutatja, valamint megtudjuk, hogy a „Tormafölde 11D erdőrészleten” járunk éppen. Következik a Marócot kikerülő szakasz, ami egyfelől pozitív – nincs annyi műút – másfelől viszont már az erdőben is van olyan meleg, mint a nyílt terepen, ez megmutatkozik a vízfogyasztásunkon is. A pont viszont nem egészen ott van, ahová az itiner írja és ha nincs ott egy háromfős túrázó társaság, mi bizony úgy elmegyünk mellette, mint a szél. Ez is vicces helyzet:


Srác 1: - Ti tudjátok, hogy hol van az a valamilyen hegyi kereszt?


Kékdroid: - Nem tudjuk, de reméljük, hogy nemsokára odaérünk, mert szerintem már itt kellett volna lennie valahol.


Srác 2: - Jó, itt van. (a fára mutat)


S valóban! Igaz, hogy kereszt, az a környéken sincs (De, van. Elnézést kérek az érintettektől, Bell Sanyi is és Vidova gora is jelezte a kereszt létezését. Javítva 2010. június 16-án), de a kód ott pihen a fán. Felírjuk, majd észrevesszük, hogy bizony szedni kell a lábunkat, hogy a tervezett időnket tartani tudjuk. Sőt, a szintidőt, ami igencsak érdekes, abból a szempontból, hogy azért 42,3 kilométeren (ennyi van az itineren és a térképen is kb. ennyit mérek később) nem illene ennyire közel kerülni hozzá. A fene nagy sietségben viszont szépen benézünk még egy kanyart és elhúzunk egyenesen egy hegygerincen, a kilátásért mondjuk megéri. Előttünk, de inkább alattunk Páka és Kányavár, messzebb pedig a Kerka völgye. Amikor már nagyon feltűnik, hogy nincsenek jelzések, visszafordulunk és egész pontosan negyed óra alatt érünk vissza a rendes útra. Ezen elkanyargunk egy ideig, a völgykatlanban Maróc apró faluja terül el és végül megtalálunk egy keresztet is, ahol viszont nincs pont, de ha innen pont nyugatra nézünk, akkor körülbelül ott van a kód. Három kilométerre légvonalban. :)


Leereszkedünk egy füves úton, majd ahelyett, hogy szépen a völgyben jobbra kanyarodnánk, egy újabb dombra kell felkapaszkodnunk, mielőtt megérkeznénk Lispeszentadorjánra. Az érdekes tornyú templom előtt már messziről kiszúrjuk a kék nyomós kutat, amit azonnal el is foglalunk fürdés, ivás és a készleteink újratöltése céljából. Bevizezzük sapkáinkat a hátralevő szakaszra, szinte hiába, mert úgyis azonnal megszárad. Némi ücsörgés után továbbsétálunk, újra találunk közös keresztmetszetet a Rockenbauer Emléktúrával, lévén itt egy kicsit újra a DDK útvonalán megyünk. Még Lispeszentadorjánban megállunk egyet uzsonnázni, aztán eseménytelen, de legalább jó árnyas úton besétálunk Bázakerettyére, ahol a reggeli élmények után már tudjuk, hogy merre visz az út. Még a falu előtt nem sokkal megtekintjük az Olajos Emlékművet, ami a magyarországi kőolaj- és földgázkitermelés 80. évfordulójára épült. Nemsokára lehet avatni azt a táblát, ami a készletek kimerülésének állít emléket... :( Éppen keresztezzük a kisvasút pályáját, amikor arra gondolok, hogy meg kellene nézni, mikor jön egy vonat, hátha le tudnánk fotózni. Ebben a pillanatban pedig varázsütésre megjelenik egy szép zöld C50-es mozdony, egy zárt és két nyitott személykocsival. Megvárjuk, amíg elhalad a szerelvény Kistolmács felé, aztán felcaplatunk a művelődési házhoz. Itt nagyon örülnek nekünk, gratulálnak, kapunk 1-1 kitűzőt, nincs rajta táv, de éppen ettől érdekes. :) Elüldögélünk egy kicsit, ez azért válik hasznunkra, mert éppen kinyit a büfé és tudunk venni jó hideg kólát. A rendező hölgy szól, hogy az itiner felmutatásával féláron mehetünk be a strandra, de sajnos nincs nálunk semmiféle fürdőcucc, nudistaként pedig érdekes lenne bemenni. :P


Kerek repkény édesanyja mondta, hogy szívesen eljön értünk, még mielőtt befutna, találkozunk Tibettel és VadMalaccal, amint éppen megérkeznek. :) Viszont Tinca és -Dilen- párosát nem csípjük el, vélhetően pont akkor mennek fel a K+-on, amikor mi lefelé az autóval a piros sávon. Viszont Bell Sándoréknak tudunk integetni, meg a többi, éppen beérkező túrázónak is, mert az autóval éppen szembemegyünk a túra útvonalával. :)


Végszó: az Olajos körút nem egy agyonszervezett túra – csak két helyen vannak pontőrök a hosszútávon, nem nagyon van szolgáltatás – de éppen ezért különleges. Nekem legalábbis tetszik. Innivalót sokat kell vinni, mert csak Budafán (kajapont, ~6 km), Tormaföldén (kocsma/bolt, ~24 km, de nem biztos) és Lispeszentadorjánon (kék kút, ~ 37 km) lehet vízhez jutni. Esetleg még ha valamelyik pincénél megkínálnak borral. :) Köszönöm a társaságot Repkénynek, a fuvart Repkény édesanyjának és a túrát a lelkes rendezőségnek!


-Kékdroid-

 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túraév: 20092009.05.20 09:55:05
Őrség 50

Kora hajnali ébresztő, pakolászás. Tegnap esett Lentiben, ebből – tökéletesen helytelenül – arra következtetek, hogy biztosan esett az Őrvidéken is, úgy harminc kilométerre észak-északnyugatra légvonalban. Ráadásul a meteorológia szerint mára 1 mm eső van előirányozva, úgyhogy jó lesz vinni a kabátot, gondolom. Az út során Kerek repkény édesapja megmutatja a Kerkafalva – Szatta országutat, ami már nagyon régen volt útnak nevezhető. Így a tervezett 6:00-ás rajt helyett 6:40-kor sikerül elindulni, a rajtnál SzLA1 is úgy fogad: „Elkéstetek.” :) Azért benevezünk Laci069-nél, váltunk néhány szót Borbély Katával, aki még vár egy keveset az indulással, majd elrajtolunk. Sietünk, hogy ledolgozzunk valamennyit a hátrányunkból, de rögtön az elején elbizonytalanodunk, mert tavaly még a mezőn át vitt a túra. Idén inkább a református templom mellett sétálhatunk el, ez amiatt is jó, hogy nem lesz csupa víz a cipőnk a harmatos fűben. Templomszeren megkapjuk az első pecsétet az új, kihajthatós térképű itinerre. Ahogy már többen írták, mind az igazolófüzet, mind a pecsétek kivitele súrolja a tökéletesség határát, ehhez csak csatlakozni tudok. A pont után átvágunk Keserűszeren, egy pár felegyenesedett kacsa hápog az út mentén méltatlankodva. A DDK útvonalát követjük a Zala völgyében, hosszú rét kísér jobbról, néha érintjük az erdőt, a táj szépségét nem lehet leírni. (Megjegyzem, a műszaki rajz tanáromnak is az a kedvenc mottója, hogy amit nem lehet leírni, azt le kell rajzolni. Mondjuk ő tengelykapcsolókra gondolt.) A második pont után besétálunk a sportpálya mellett Szalafőre, utolérjük PrInCe-éket, valamint Vakond87-et és útitársát, Attilát. Kettejükkel megyünk tovább, rögtön a Pityerszeri múzeumfaluig, most nincs alkalom jobban körülnézni, pedig érdemes. A régebbi kiadású térképemen nem jelzett – az itineren annál inkább – sárga sávon ballagunk tovább, ez elhagyja a K+ jelzést dél felé, átvágunk keresztbe egy völgyön, majd még egyen, ez jelzi Szlovénia határát.

Kezd nagyon melegre fordulni az idő, alaposan befűtöttek odafönt, ezért aztán kézben cipelem a kabátot egy ideje. A határon fahídon kelünk át, olyasmi, mint a Naszály alatt a Gyadai-rétnél, csak rövidebb és van határkő. Amelyen az MNK feliratot ügyesen átvariálták MK-ra az N betű lemalterozásával, csak azt nem tudom, hogy az RS felirat, az hogyan került rá. Nem Jugoszlávia volt ez az N betűs államforma idején? Vagy tagköztársaságként már akkor is Rep. Slovenija voltak? Ezen morfondírozunk, ahogy felkaptatunk egy rövid emelkedőn az Őrihódosi (Hodoš) Ifjúsági Szálláshoz. Itt nápolyiszelet jár és szörp, valamint megtudjuk, hogy az ifjúsági szállás árai az otthoniakhoz képest kissé magasak, viszont a környezet igencsak megkapó. Maga Őrihódos község (Hodoš) még meglehetősen messze van ide, hosszú, nyílegyenes út vezet odáig, szinte teljesen árnyék nélkül. Egy helyen furcsa magasles van ráépítve egy fára, Kerek repkény is és Vakond87 is kipróbálják, jól fel kell kapaszkodniuk, de csak váltva, mert két embernek már kissé ingatag az építmény. Leérünk egy műútra, majd felkaptatunk a Hodosi-tó gátjára, békés kis tározó, az ellenőrzőponton kapott prospektus szerint: „Akkumulációs tó”. Innen már a túra saját táblái vezetnek egészen a Sűrű-erdő előtti szakaszig, ahol újra jelzett úton talpalhatunk. A táblán felirat: Pohod – Őrség – Teljesítménytúra, valamint feltűnik egy leragasztott szó: peši. Összeolvasva a peši pohod cukorrépa-kampányt jelent, a pohod önmagában gyaloglást. Aha, így már értem – gondolom, amikor utánanézünk Repkénnyel a dolognak. A tó elhagyása után betérünk az erdőbe, hosszan sétálunk benne, látunk néhány elkerített magoncot, mind vörösfenyő, gondolom, próbálják újra meghonosítani. Egy kicsi, négyszög alakú irtáson pedig szabályosan körülkerített búzamezőt találunk, valami feldereng az Őrségről olvasott írásokból, hogy itt bizony ez volt régen az egyetlen módja a földművelésnek. Megérkezünk Dolányra (Dolenci), rendben tartott porták, szabályosan nyírt gyep, tisztaság és kiváló minőségű utak jellemzik a falut. Nem semmi, főleg, hogy Szlovéniának sem a leggazdagabb táján járunk. Azért fekete pontot is kiosztok egyet, mert a buszmegállóban még nyomát sem leljük menetrendnek, itt is szokásjog alapján közlekednek a buszok. Ha egyáltalán közlekednek.

A pont a Szt. Miklós templomnál van, Talpalóék kínálnak itt vízzel és ők adnak bélyegzést a lapunkra, ez stílszerűen a templomot ábrázolja. A kilátás az ellenőrzőpontról egyszerűen csodaszép, gondozott, nyugodt táj terül el előttünk. Lesétálunk a rétbe vágott ösvényen, majd nemsokára kiérünk újra egy műútra, sehol egy kátyú, egy repedés rajta. Hogy ne legyen teljes a boldogságunk, iszonyat meleg van, főlünk a hőségben, kevés az árnyék az úton. Viszont a táj határozottan szép, ahogy eddig is volt, kár, hogy a magas páratartalomnak köszönhetően már nem látni el olyan messzire, mint reggel lehetett volna. A határnak és vele együtt az erdőnek roppantul örülök, az országút elhagyása után rövidesen, szinte feltűnés nélkül hagyjuk el Szlovéniát. Ha belegondolok, hogy itt határzárról, meg mindenféle határsáv-engedélyekről volt szó szüleim gyermekkorában, én meg itt kolbászolok és azt se mondják, hogy menjek arrébb... Tetszik ez így. Megérkezünk a Sűrű-erdő ellenőrzőpontra, aszalt gyümölccsel kínálnak, jólesik, mert kezdünk éhesek lenni. Ez abban is megnyilvánul, hogy kajáról kezdünk beszélni, mit ad Isten, öt kilométerrel a kajapont előtt. Bár, ha jobban megnézem, van az hét is, kicsit kilépünk. Elhaladunk Orfalu szélén, bemegyünk az erdőbe, hogy már csak Farkasfa előtt bukkanjunk ki belőle. Itt Kerek repkény ellép, hogy kávéhoz jusson a kocsmában, de nem jár szerencsével, mert az orra előtt csaptak le az utolsó adagra. Megebédelünk, közben SzLA1 jótanácsait hallgatjuk az úttal kapcsolatban, szól, hogy Kondorfa után az erdészet nemes egyszerűséggel az útra döntötte a fákat és azóta is úgy van, de párhuzamosan, öt méterre, megy egy ösvény is, azon lehet kerülni.

Kerek repkény itt ránéz az órára és kiadja a parancsot: sietni kell, mert nem érünk vissza ötre Őriszentpéterre, pedig akkor kezdődik a Kresz-tanfolyam és égő lenne lekésni. Úgyhogy elbúcsúzunk Vakond87-től és Attilától, hogy mi most aztán sietünk. Morgok valamit Repkénynek, hogy a Fóti-Somlyón én is így búcsúztam el Vagdalthúséktól, aztán ott is mi lett belőle... :) Azért elindulunk, felhúzunk a Farkasfa utáni emelkedőre, mögöttünk a radarállomás kupolája húzza meg magát békésen egy másik dombháton. Újra erdőben haladunk, a lendület azonban fogyóban van, ráadásul Hosszú-rétnél olyan sok a virág a réten, hogy Kerek repkény nemes egyszerűséggel elkezd fulladozni. Ezt én heves tüsszögéssel egészítem ki, szép kis pár lehetünk, ahogy az egyikünk levegő után kapkod, a másikunk meg másodpercenként kettőt tüsszent. Kondorfán leülünk a nyomóskútnál, megmosdunk, iszunk egy kis hideg vizet, valóságos áldás ez. Utolér egy háromtagú csapat, találtak egy lila fejpántot, de nem a miénk. Annyira kómás vagyok itt, hogy először azt válaszolom, hogy mi az ötvenesen vagyunk. Mondják, hogy ők is, meg a fejpánt is, de nem ez volt ám a kérdés. Kell egy kis idő, amire felfogom a helyzetet. :) A kocsmában leülünk kávézni, hátha az segít, közben befutnak Vakond87-ék is, ennyit a sietésről. A DDK útvonalát követjük kifelé a faluból a Lugos-patak völgyében. SzLA1 nem túlzott, az út tényleg járhatatlan, készítek néhány képet róla, aztán kikerüljük az utat a réten. Amire elérjük a zöld sáv elágazását, beborul az ég, a páratartalom miatt valóságos esőerdőn vágunk át itt az Őrségben. Átkelünk a Lugos-patakon, amely szép, mély szurdokot vájt magának a kavicsos talajba. Nagyrészt fölfelé megyünk itt, elérjük az ivánci országutat, amelyet egy hosszú, barátságtalanul egyenes földútra cserélünk Ispánk felé. A Béke-liget öreg fenyvese mellett áll a pontőrök kocsija, Repkény itt elfekszik és elkezdi a regenerálódást. A pontőrök nagyon kedvesek, adnak fejfájáscsillapítót és töménytelen mennyiségű csokit, a lelkesedésüket az sem töri le, hogy a szél rendre megpróbálja elröpíteni a felszerelésüket a motorháztetőről. Vagy negyedóra pihenést követően Kerek repkény felpattan, és mint akit kicseréltek, hatos átlaggal kezd el rohanni a cél felé. Elbúcsúzunk a pontőröktől, aztán elhúzunk a piros sávon Bárkás-tó felé.

Itt rengeteg béka szól a nádasban, de nem ez köti le a figyelmemet, hanem az, hogy a felhők szinte olyan alacsonyan ülnek, hogy úgy tűnik, létráról meg is lehetne érinteni az aljukat. Azért jó magas létra kéne, de tényleg erősen a nyakunkok van a vihar itt. A ponton még csak a szél fúj, jó erősen, itt sóspereccel kínálnak, veszek egy marékkal. Repkény a pont után spontánul elkezd kocogni, alig bírom követni, mert nem akarom, hogy a kabát leessen a táskáról. Az esőt eleinte még lefogja felettünk az erdő, de miután áthaladunk egy réten, már minden mindegy alapon nem veszem fel a kabátot, hagyom lengedezni a táskán. Utolérjük – megint – Vakond87-éket, Vakond szinte gurul a nevetéstől, amikor meglát. Bekocogunk Őriszentpéterre, a város határára el is áll az eső. Besétálunk az iskolához, jó vizesen, majd átvesszük a nagyon igényes díjazást. Aztán még a szolgáltatást sincs alkalmunk tesztelni, mert Repkény siet tovább, tanfolyamra, így is fél óra késésben vagyunk.

Köszönöm a túrát a TTT-nek, egyetlen kifogást, egyetlen „jó, de azért...” kezdetű mondatot sem tudnék felhozni. Ez a túra úgy nagyszerű, ahogy van. Köszönöm továbbá a társaságot és a vidám utat Kerek repkénynek, Vakond87-nek és Attilának!

-Kékdroid-
 
 
Szarvaskői Öko-Park túraTúraév: 20092009.05.14 13:04:29
Szarvaskői Öko-Park túra 15É

Fél nyolckor állunk meg Szarvaskőn, ez a korai időpont annak tudható be, hogy otthon már mindenki a túra lázában égett: Kerek repkény és öcsém, Bese indulni akartak végre, a család többi része pedig valami horrorfilmet akart nézni (így aztán ők is örültek a túrának). Bezárom a kocsit, elsétálunk a rajthelyre. Szarvaskő olyan pici falu, hogy öt percen belül úgy vagyunk ott, hogy szinte mindent látunk, amit nem, azt majd a túrán fogjuk. Találkozunk váci ismerőseinkkel, éppen megérkeztek és éppen indulnak is haza, mi pedig a maradék időt holmi lengőtekézéssel ütjük agyon. Nyolc órakor benevezünk, kedvesek a rendezők, kezünkbe nyomnak egy-egy itinert és útnak engednek. A leírás korrekt, benne van minden szükséges adat, egy térképen a túra útvonala a jelzés színének megfelelő filccel kihúzva, valamint bejelölve az egy darab ellenőrzőpont.

Némi szerelvényigazítás után elindulunk, egészen a kemping kapujáig jutunk, ahol értékes másodperceket veszünk el az éppen beérkező Tincától. :) Az Eger-patak hídján még összefutunk Budai-H.G.-val és Gudlukinggal, ők is a célba érés utolsó fázisában járnak. Újra hármasban két útitársammal kisétálunk a faluból az OKT útvonalán, a trükkös kanyarnál észrevesszük a betérést a bozótosba, ahol a csalit bőven túlnőtt rajtam, nem győzök hajolgatni, hogy átférjek az ágak között. A dzsungelharc után még kapaszkodunk egy kicsit, majd felérünk az Egerlátóra, amelynek a neve átverés, Egerből semmi nem látszik. Újra erdei utat taposunk, testvérem egyre jobban szeretne lámpát kapcsolni, erre a K+ elágazásánál nyílik lehetősége, addig semmi értelme nem lenne, nem lévén elég sötét.

Az elágazás után egyre nagyobb sötétben, de már lámpával talpalunk dél felé, néha elbizonytalanodom, hogy jó-e az irány, de mindig felbukkan egy-egy újabbnak kinéző jelzés. Rövidesen megérkezünk a piros sáv keresztútjához, amely út Egerbaktán végződik nyugaton és jó sokat kanyarog a Bükkben keleten. Keletre fordulunk rajta, kiérünk egy tágas rétre, ahol szalag mutatja a letérést az erősebb földútról. Ezt még sikerül észrevenni. Kicsit később újra elbizonytalanodunk, nagyvad csörtetését hallani egész közelről, de hangunkat meghallva eltűnik a valami a bozótban. Nemsokára újra kivisz a jelzés egy szélesebb útra, egy ideig talpalunk rajta, különösebb esemény nem történik, látnivaló, így éjszaka nincs. Viszont sokat éneklünk, főleg a fokozott vadtevékenység miatt, valamint, hogy ne legyünk annyira álmosak.

Almár szélén van a túra egyetlen ellenőrzőpontja, itt kapunk egy-egy banánt, tetszőleges mennyiségű szőlőcukrot és vizet, szintén kedvünk szerint. A pontőrök kedvesek, vidámak és jó sokáig kint kell állniuk, elmesélik, hogy tavaly valakik hajnal háromra lettek meg. A biztonság kedvéért megkérdezik, hogy eltalálunk-e Szarvaskőig, valamint, hogy voltunk-e már éjszaka túrázni. :) Megnyugtatjuk őket, majd folytatjuk utunkat. Átsétálunk a 25-ös főúton, majd felkapaszkodunk az almári Fehér-hegyre, ami inkább meredek, mint magas, de legalább az út jó kényelmetlen, vízmosásos, csúszós. Felérünk, Eger fényei szikráznak délen, a város fölé magasodik a Várhegy és a Nagy-Eged, fantasztikus látvány. A 120 kV-os távvezeték elérése előtt elkanyarodunk észak felé, hangulatos erdei úton, mellettünk néha vadak motoszkálnak az erdő aljában, néha egész nagyok. Tőlünk balra, a völgyben, illetve a völgy túloldalán pedig a bervai mészkőbánya gépei zúgnak mély, morgó hangon az éjszakában.

A Les-réti elágazástól már közel van a cél, lekocogunk az alkalmasabb partokon, majd a vasúton átkelve a patakkal párhuzamosan sétálunk a célig. Még a vasútállomás előtt látunk két tanakodó sporttársat, öcsém teljesen megdöbben, hogy velük hogyhogy nem találkoztunk. Felvilágosítom, hogy nem találkozhattunk, mert ők a 70-es távon vannak, mi pedig az éjszakai 15-ösön és a kettő útvonalában nincs sok közös keresztmetszet. :) Besétálunk a célba, összefutunk az épp induló Vaddinóval, ő is a 70-esen volt. Majd némi várakozás után (a rendező hölgy egyedül intézi a meglehetősen körülményes adminisztrációt) megkapjuk az igényes oklevelet és a fa jelvényt, igazi ritkaság a gyűjteményben. Elbeszélgetünk az egy ideje beérkezett DJ_Rushboyjal és némi pihenés után hazautazunk. Köszönöm a túrát a rendezőknek és a társaságot Repkénynek és Besének, valamint gratulálok minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
Tihanyi Gejzírit 33/20Túraév: 20092009.04.30 15:29:12
Tihanyi Gejzirit 20

A busz letesz minket Aszófő, vasútállomás bejárati út megállóhelyén és valóban, innen már alig néhány méter a nevezett létesítmény. Ahogy sétálunk az állomásra, előttünk fekszik a Balaton, a Tihanyi-félsziget nyugati, meredek dombjai és messze, kékes árnyalatban, a somogyi emelkedők közé épült völgyhíd. Kerek repkénnyel és szaktársával, Dénessel hármasban érkezünk meg a rajthelyre, ahol az ott tartózkodók száma nagyjából nyolc fő, úgy, hogy ebből kettő vasutas, hárman mi vagyunk, a többiek pedig szintén túrázó kinézetűek. Talán. Pár perc várakozás után begördül a rendezőket szállító autó, elkezdenek pakolászni, valamint megérkezik a 199-es Bzmot Székesfehérvár felől, természetesen nem lehet ellenfény nélkül fotózni. Eltelik még várakozással néhány eseménytelen perc, már kipakoltak a rendezők, gyűlnek a túrázók, de nevezni még nem lehet egy ideig. Ez 8 óra előtt néhány perccel kezdhető meg, gyorsan kifizetjük az előnevezéssel igen méltányosan alacsony nevezési díjat és megkapjuk a dobogós rajtszámokat, valamint a térképvázlattal és a minimálisnál is minimálisabb leírással ellátott itinert. Kereken nyolc órakor a rendezőség egyik tagja rövid szöveggel útnak indít minket és mi útra kelünk. Sokan a vasúti űrszelvényben kolbászolnak, mi a kerékpárutat választjuk, ott legalább nem töri az ember lábát a zúzottkő ágyazat. Átkelünk a sínpáron és irány Tihany. Kisétálunk a faluból a furcsa nevű Kües utcán, utána pedig már a kerékpárúton, hársak és néhány juharfa árnyékában. Aztán eltérünk az Apáti-templomrom felé, amely szerencsére egyáltalán nem romos állapotban ácsorog Sajkod bejárati útjánál. Itt belépünk az erdőbe, elkezdünk szépen kényelmesen kapaszkodni a szűk, egynyomos ösvényen, a növényzet nem tartja be az űrszelvény megtartandó méreteit függőlegesen, így aztán folyton hajolgatnom kell. Kiérünk egy rétre, csupa csillagvirág az egész, majd újra bemegyünk az erdőbe, itt már szolidabbak a járhatósági viszonyok.

Némi plusz szintemelkedés után megérkezünk a Nyereg-hegy ellenőrzőpontra, amelynek a neve kissé képzavaros, lévén a Nyereg-hegy nyergében van. Megkapjuk utunk első pecsétét, továbbsétálunk és kitérünk egy kis kilátópontra, van tájékoztató tábla és alattunk a nádas-mocsaras Külső-tó. Mögötte látszanak utunk következő állomásai, a Kis-erdő-tető és az Óvár-hegy, nem mellesleg az apátsági templom. A soroltak között pedig néhol felbukkan a Balaton. A fotómegállás után lefelé suhanunk egy ideig, aztán mindenféle szőlősorok mellett szintben folytatjuk a sétát. Már kezdenénk felgyorsulni, amikor újabb emelkedő következik és máris a Kis-erdő-tetőn vagyunk, onnan pedig a Szélmarta-szikláknál. Olyan, mintha valaha, valakik kitalálták volna, hogy pihenőhelyeket építenek kőből, csak elméretezték és inkább hagyták a fenébe, azóta pedig a köveket csak pusztítja, koptatja a szél és a víz. Átkelünk valami országúton, szélén példásan széles kerékpárút díszeleg, mintha frissen aszfaltozták volna. Felkapaszkodunk a soron következő dombra, mellettünk mélynek tűnő szakadék, oldalt magasnak tűnő sziklafal, előttünk meredek, de egészen rövid emelkedő. A tetőn szép kilátás, Balatonfüred nevezetességeit tárgyaljuk, van néhány egészen oda nem illő toronyház és egy még kevésbé odaillő narancssárgára mázolt házcsoport. Ja, hogy az a híres-neves görög falu, nos, elég ocsmányul néz ki. Szerencsére bőven lehet másfelé is bámészkodni, inkább ezt teszem és a hatalmas vízfelületet nézem. Aztán, amikor majdnem legurulok a domboldalon, kicsit több figyelmet fordítok az útra is. Némi ereszkedés után az itt is egyszemélyessé váló úton megérkezünk a Barátlakásokhoz, az egyiket egész közelről megvizsgáljuk. Nem túl nagy, viszont az északi tájolás miatt egész biztosan sötét és hideg. Nem irigylem a középkori bencéseket, na. A tájékoztató táblánál újabb ellenőrzőpont, gyorsan letudjuk és inalunk tovább. Elsétálunk a Ciprián-forrás mellett, éppen nagy a tolongás, különben is, Kerek repkény zsákja tele van hideg vízzel, nem lenne fair, ha nem tőle kérnék inni. Elérünk egy jó meredek ereszkedőt, valaha itt tereplépcső vezetett, most a nyomai vannak inkább meg, mint a lépcső maga, méretes zsákommal keresem egy darabig az egyensúlyt.

Még egy darabig ballagunk a fák között, aztán a jelzés átvezet az országúton, kiérünk a civilizált tájra, Dénes kissé megkönnyebbül. Sétálunk a hátán hosszú hullámokat hordozó Balaton kiépített sétányán, egészen a kikötőig, a távolban feltűnik néhány fehér vitorla. Közmegegyezéssel elsétálunk a lángosos-sörözős intézmény előtt, hogy inkább majd fent fagyizunk. A fent eléréséig azonban eltelik néhány perc és néhány kanyar a szerpentinező jelzésen a kacsalábon forgó és a lerobbant villák között. Legalább addig adódik időnk megtárgyalni a régi és az új építésű házak fűtéstechnikai kérdéseit és még alig jutunk el az eredő hőátbocsátási tényező kiszámításáig, amikor sokkal érdekesebb dolgok tárulnak elénk. Az egyik maga az Apátsági Templom, a másik a meseszép, messzire nyúló kilátás a Balatont keleten lezáró néhány dombig, valamint délen Somogyországig. A harmadik pedig az, hogy a fagylaltunk elérhető közelségbe kerül („Igyál fiam, Bendegúz, úgyis egyszer élünk!” a jelmondat), olyannyira, hogy leülünk és elmajszoljuk ott helyben. Jó húsz perc ücsörgés után már csak rám várnak, mert még Kerek repkény is hamarabb végzett, mint én, így értékes másodpercek elvesztegetése után folytatjuk az utat.

Kikeveredünk Tihanyból, szép, széles úton baktatunk, előttünk, mögöttünk senki a túráról, a Belső-tó tiszta tükre kísér közvetlen északon és néhány magasabb domb délen. Újra erdőbe térünk, felkapaszkodunk az első, útba eső gejzírkúpra, kilátást fotózni és meglepve találunk egy gyerekcsoportot a fák felett, alig száz-százötven méternyire délre. Nincsenek rejtélyek, ők egy másik gejzírkúpra másztak fel, tanárostul, mindenestül. Amikor arra megyünk, éppen ereszkednek le, cselesen elállva az utat, de mi még cselesebbek vagyunk és a fűben, meg ahol tudjuk, kikerüljük őket. Annak érdekében, hogy még kevésbé lehessen belelendülni a menetbe, ellenőrzőpont állít meg, ők pecsételnek az Átjáró-barlanghoz tartozó négyszögbe (nem, juszt sem írok „kockát”, pedig először azt akartam :)). Megtesszük a kitérőt a barlanghoz, pont a tetejénél virít a bója, fellépünk lyukasztani, közben megérkezik az imént megelőzött gyerekcsoport. Nem nehéz észrevenni őket, körülbelül akkora zajt csapnak, mint egy teljesen lerészegedett vándorcirkusz társulata. Szerencsére a barlang felprédálása jobban leköti őket, mint a továbbhaladás, mi pedig a szabaddá váló pályát teljes sebességgel használhatjuk ki. Innentől szó szerint minden sarkon találunk egy újabb gejzírkúpot, van lyukas gejzírkúp, tömör gejzírkúp, szögletes gejzírkúp, de lehet, hogy keverem egy másik történettel. A gejzíreket jól megfigyeljük, némelyikre emlékszem tavalyról, némelyik pedig szinte újként köszön rám, pedig most nézem, hogy tavaly is lefotóztam. Viszont mindegyikre igaz, hogy nagyjából 2-9 méter magas kitüremkedés a talajból, a tudományos hátterét a két környezettudomány szakos hallgató nem meséli el, főleg, hogy, nem is kérdezem. Ennek oka, hogy kellő közelségbe kerülünk a zsíroskenyeres ponthoz és természetesen az étkezésre terelődött a beszélgetés.

Addig azonban még kérünk néhány pecsétet a Hálóeresztő Esőház (ezt végképp nem tudom, mi lehet) nevű helyen, megérdeklődjük, hány induló lehet a túrán, de még nem szóltak nekik erről. Megállapítjuk, hogy menni már egész meleg van, de egy helyben állni és pontőrködni még egész hideg, tehát mi is tovasietünk. Feltűnően szép kilátásban gyönyörködünk a továbbvezető úton, nyugat felé tiszta az ég, a Tanúhegyek, mint megannyi felkiáltójel tornyosulnak a láthatáron. Nemsokára leereszkedünk a magas útról és végre megérkezünk az etetőpontra. Itt pecsétet adnak és zsíroskenyeret és finom, langyos teát. Repetázunk, hátha nem marad a mezőny végének :P és némi pihenő után indulunk a túra hátralévő néhány kilométerére. Meredek kaptatók követik egymást, néha oldalra nézünk, mert nyugat felé még mindig lenyűgöző a kilátás, az út keleti oldalán pedig vagy erdőt, vagy mindenféle erodált sziklaalakzatot, vagy az Apátság látképét találjuk. Előttünk pedig a Balaton-felvidék és a Bakony hegyei emelkednek a messzeségben, kivehető halványan a Kab-hegy magas, de ilyen távolságból törékenynek tűnő adótornya. Az utolsó emelkedő után megérkezünk a Nyereg-hegyhez és bezárul a kör, innentől szembe megyünk a reggeli etappal. Sőt, a 33-as táv résztvevőivel is, jönnek néhányan, ha nem is annyian, mint tavaly. Páran kérdezik, hogy messze van-e még a pont, egyre inkább ki kell őket ábrándítanunk. :) Majd leérünk újra a templomhoz, előttünk a kerékpárút és a távolban vár Aszófő. Nemsokára beérünk, az enyhe oldalszél sokat segít az amúgy nagy meleg elviselésében. Átkelünk a vasúton újra, megint a kerékpárutat választjuk és máris megérkezünk a célba. Itt megkapjuk a díjazást, most normál méretű kitűző van többféle, én egy hársleveleset választok (Hárslevelű, hmmm... :)), Repkénnyel együtt. Dénes is erre szavaz, kapunk még oklevelet, idén rendes papírra nyomtatva, valamint egy csomó szóróanyagot a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól, tök jó, most már tudom, hogy a kék vércse és a vetési varjú évét írjuk. Megvesszük a vonatjegyet Balatonfüredig és a kiváló időzítésnek köszönhetően alig tíz perc várakozás után felszállhatunk az érkező Bzmot 225-re, természetesen most Tapolca felől süt a Nap, megint ronda sötét képeket készítek.

Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Dénesnek, valamint a túrát a rendezőknek. Köszönöm továbbá Neked, kedves Olvasó, hogy egy 20 km-es túráról volt türelmed végigolvasni egy kétoldalas beszámolót. :) Kifejezetten élveztem a menetet, szép a táj és jók az utak, a szervezésben pedig semmi fennakadást nem tapasztaltunk. Jövőre jó lenne megnézni a hosszú távot is, de jobb, ha nem tervezek ennyire előre.

-Kékdroid-
 
 
Thury György emléktúraTúraév: 20092009.04.15 14:24:41
Thury György Emléktúra 30

Sűrű ködben kerülgeti a Suzukival Kerek repkény édesapja a nem éppen kiváló minőségéről híres Kerka-völgyi országúton a kátyúkat, ahogy Lenti környékét magunk mögött hagyjuk. A ködös völgyből megérkezünk Letenyére, majd irány a szinte néptelen főúton Nagykanizsa és onnan Gelse. A faluban nincs agyontáblázva a rajt helyéül szolgáló fürdő, mégis könnyedén megtaláljuk. Parkolóhely van bőven, kiszállunk, nevezünk, kerek 9 órai rajtidőt kapunk az itinerre. Nevezett papírt jobban megvizsgálom, van rajta minden, aminek lennie kell: térképvázlat, rövid leírás az útvonalról és még rövidebb a túra névadójáról (még annál is rövidebben: Thury György nagy hírű bajvívó vitéz volt, Kanizsa várának kapitánya, akit 150 emberével Orosztony közelében a törökök tőrbe csaltak és megöltek). Valamint egy egyszerű táblázat a távokról és szintekről, néhány rubrika a pecséteknek és egy menetrendi kivonat. Elindulunk hármasban a faluból, a piros + jelzést követjük, az utat a falun túl az erdő széléig leaszfaltozták. Rögtön fel kell kaptatni egy rövid parton, hogy onnét már le is zúzhassunk, immár bent az erdőben. A jelzések tökéletesen követhetők, fel-le hullámvasutazunk. Majd kiérünk egy lapos völgybe, ahol az elágazásban egy család éppen a térképet böngészi, hogy merről merre is haladjanak tovább. A következő szőlőhegyre jó meredeken felsétálunk, a tetőn ellenőrzőpont és fantasztikus panoráma fogad. Mellesleg, egy radarállomás kupoláját látom a távolban észak-északkeleten, talán Sármellékhez tartozik, a térképem nem erősít meg és nem is cáfol ebben a hitemben.

A pontőrtől megkapjuk az első pecsétet, elmondja, merre is kell továbbmenni, ha a hosszútávon vagyunk – a többség ottjártunkkor a 20 km-s táv résztvevője, ők itt a piros sáv másik ágán mennek tovább. Mi megcélozzuk Kerecsenyt, annak is a szélét, legurulunk egy lejtőn, ami meredekebb, mint az emelkedő volt fölfelé. A völgyben kis házak, egyikről sem süt a nagy jólét, mégis rendben, tisztán tartottak – már amelyik még lakott. Kerecsenyen átvágunk, a következő falu a következő dombháton már Orosztony, csak el kell haladni a távvezeték alatt és már meg is érkezünk. Itt találunk egy Thury György utcát, valamint egy villanyoszlopot, amelynek az érintése halálos (sic!). Társam nem is fogdossa, én azért nekitámaszkodom, mert tudtommal a beton villamosságszakmailag szigetelő anyag. Nos, lassan két hete, hogy megérintettem, mégis itt írom a beszámolót. Azért lekopogom, ki tudja, miféle oszlop az... :) A pontőr egy kocsma előtt csücsül, nagy szerencsénkre sikerült egy nagyobb csoport után, illetve a minket követő nagyobb csoportok előtt érkezni. Gyorsan tovasietünk, a faluból kifelé menet látunk egy sámli méretű macskát a járdán heverni és a világ összes fájdalmával az utunkból kitérni. Miután ezzel kipipáljuk a napi gonoszságot, elhagyjuk a községet és egy nem túl eseménydús, de szép kilátással bíró úton jutunk el a Thury-kopjafához, amely az évente változó útvonalú túra egyik fix pontja. (Bár, most itt nincs ep., nincs is rá nagyon szükség.) Repkény lefotóz, majd én is őtet, a Zalai Ferde Kopjafával, szegény Thury, lassan kidől az emlékműve. Átkelünk a hídon, a szemből érkező IFÁ-t azért elengedjük, mielőtt szembemennénk vele, majd rövidesen elhagyjuk a falu óta követett zöld sávot és felkapaszkodunk az Öröm-hegyre.

A nevét valószínűleg onnan kapta, hogy öröm ide felérni, a pontot a kulcsosházban találjuk, a két idős úriember lelkesen kínálja a ház portékáit (működik a büfé). Kerek repkénnyel egy-egy kávét iszunk, Repkény édesapja pedig egy sört kér. Nem egészen tíz perc pihenő után, ami alatt jól megbámulom közben a falra kitett egész éves meteorológiai előrejelzést, már indulunk is, hogy aztán a Rockenbauer kopjafánál újra megálljunk. Itt érjük el a Dél-Dunántúli Kéktúrát, megvárom Repkényt, aki alternatív pihenőhelyet keres magának, amíg épp nincs senki mögöttünk. A Kéktúrát követjük hosszasan, a táj nem túl változatos, de szép és barátságos. Az erdő alja tiszta, még alig nőtt ki valami kis aljnövényzet, néha egy-egy völgy indul el a dombból, látjuk, ahogy messzire kanyarog. A Gesztenyeháznál hagyjuk el a Szekszárd felé húzó DDK-t, mi most Nagybakónakot vesszük célba. Az erdőt egy tágas rétre cseréljük, előttünk magasodik a falun túli óriási adótorony, majd nemsokára Nagybakónak is, egészen apró házakkal, aztán nemsokára elérjük a következő pontot. A pontőrök a harangláb alatti kis pavilonban ütöttek tanyát, megkínálnak mindenféle enni- és innivalóval, ez jólesik, mert élelmet alig hoztunk. Leülünk a fűbe elkölteni az ebédet, élvezzük a napsütést, az idei év számunkra első, igazán tavaszi túráját.

Megcsodáljuk a terepasztal-falut, majd lesétálunk a dombtetőről a házak közé. Még rajta van a terméskő burkolatú kultúrházon a „Filmszínház” felirat, kész időutazás egy ilyen túra néha. Nagybakónakról majdnem olyan meredek úton mászunk fel, mint amilyenen lemásztunk az előbb, egy időre felhő takarja el a Napot, pont jókor, mert egy darabig mindenféle szántóföldek szélén haladunk. A TV-torony előtt van a következő pont, ahol meglepetés-ellátmánnyal kínálnak, a rövidebb távosok hagyták. :) Nem utasítjuk vissza az enni-, de az innivalót sem, megkérdezem, hány résztvevő van. Egész családias a túra (már elfelejtettem a számokat, kb. 80-90 túrázó indult a 30 km-s távon), de pont ez a szerencsénk, különben nem jutna potya dínom-dánom.

Rövidke beszélgetés után tovasietünk az erdő felé, búcsúpillantást vetünk Nagybakónak házaira, jövünk mi még erre, remélhetőleg. Visszatérünk az erdőbe, lesétálunk egy jó meredek falú völgy oldalába vájt úton, egészen a Csibiti-tóhoz. Azt vártam, hogy valami elláposodott, szöttyedt, hínáros belvizet fogunk találni, ehhez képest egy barátságos, kellemes erdei tó terül el tekintetünk előtt, pihenőhellyel, kis esőházzal. Ritka szép. Még egy ideig innen a völgyet követjük, hogy aztán egy újabb dombhátra felkapaszkodjunk. A táj és a környezet félelmetesen emlékeztet a Rockenbauer tt. dombjaira Valkonya és Obornak között, némi minimális különbséggel. Valami módon csak felérünk, innentől kényelmes, szép kilátásban bővelkedő utunk van a célig, az utolsó lejtőn beelőznek jópáran, amíg Kerek repkénnyel a világ dolgait tárgyaljuk. :) A strandon megkapjuk a teljesítés számának megfelelő díjazást, emléklapot, valamint kapnánk kedvezményre jogosító kupont is a fürdőbe, ha lenne nálunk fürdőruha. Jövőre feltétlen lesz. :) Egy pár percig még ülünk az uszoda fala mellett, olvasgatjuk a szórólapot, aztán hirtelen megjelenik Repkény édesapja is, gyorsan átveszi a díjazást és már zúzunk is vissza Lentibe.

A szervezésről egészen jókat tudok mondani, kellemes útvonal, szerencsés rajt/cél helyszín, világos itiner. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és édesapjának, valamint a túrát a rendezőknek. Azért, estefelé gondoltunk a Csata Kupa résztvevőire, amikor Repkény gesztenyés tortáját faltuk, hogy ők bőven benne vannak a mókában. :)

-Kékdroid-
 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túraév: 20092009.03.23 16:35:22
Last Minute! Lepke 40 Vonyarcvashegyről!

A program:

Szombat, kora reggel: indulás Lentiből, rácsodálkozás a behavazott tájra, őzek és egyéb vadállatok számlálása. A vonyarcvashegyi érkezéskor az éppen jelenlévő vonatmennyiség fotózása. Nevezés a túrára, rég látott kedves ismerősök üdvözlése és indulás együtt.

8 óra körül: kapaszkodás a Berzsenyi-kilátó felé, aktuális jubileumok megtárgyalása, Kerek repkény (10 év ttúrázás) vidámabban, Joeyline szótlanabbul (15. Lepke 40 teljesítés), Laci069 pedig sehogy. Kékdroid elmeséli, hogy ő még csak másodszor van itt, de elnézik neki. :)

Negyed kilenc: Berzsenyi-kilátó, fotómegállás, hóemberépítés, bambulás a tájra, indulás tovább, mert szoros a program.

Valamikor kilenckor: érkezés Büdös-kúthoz, étkezés (zsíros kenyér, portea). A még mindig havas táj csodálása, a nyugodt erdő csendjének hallgatása. Kerek repkény szomorúan konstatálja, hogy még nem találunk medvehagymát.

Öt perccel Büdös-kút után: Kerek repkény boldogan konstatálja a hatalmas medvehagyma-lelőhelyek meglétét. Medvehagyma üzemi mértékű betakarítása.

Fél tíz: fotómegálló, a tavaly máshol levő pont megtalálása. A helybéli, tapasztalt pontőrök megmutatják, merre van a barlang, ajánlat megköszönése és továbbhaladás. (Majd nyáron, amikor kétszer ekkora lesz a susnya!)

Negyed 11: a héten lecsapolt fél liter vér hiányolása, a Szerelemdomb megmászása. Pele apó tanösvényen való mosolygás, mert a magyar feliratokat frappáns tömörséggel fordították angolra.

Kicsivel később: a felhagyott dolomitbánya megtekintése, általános álmélkodás Kékdroid részéről. Programon kívül: általános döbbenet, hogy tavaly Kékdroid is fotózta a fent nevezett bányát. Leereszkedés a Szépkilátóhoz.

Fél 11 körül: fakultatív frissítés, a presszókávé minőségének dicsérete, az ár rezzenéstelen arccal való tudomásulvétele. A Keszthelyi-hegység időalagútjainak megtekintése, átlépés egyetlen pillanat alatt a télből a nyárba. Batsányi-kilátón általános bámészkodás: Balaton, Tanúhegyek, Keszthely. Bz motorvonatra való várakozás, mindhiába.

11:16: gerincúton kétütemű német klasszikus megtekintése üzem közben. Pele apó tanösvényének újabb táblái. (Laci069 fejből elmondja, melyik következik!)

Fél 11-től: kapaszkodás a Márványkőfejtő-hegyre. Levegőkapkodás, csúcs-csokoládé elfogyasztása, általános rácsodálkozás az újabb és újabb emelkedőkre.

Nem sokkal ezután: érkezés a Vékony-cseri putriromhoz, a csalitosban heverő rom megcsodálása. Igazolás, mielőtt megérkeznek a folyamatosan özönlő rövidtávosok. Továbbhaladva az erdő bámulása, fakultatív medvehagyma-szedés. Étkezés a szedett medvehagymából.

Háromnegyed egy felé: érkezés a Szent Miklós-forráshoz, a forrásnál pihenők üdvözlése és gyors továbbhaladás az etetőpont felé. A pontig a tájban való gyönyörködés, fényképezés.

13:15: érkezés Büdös-kúthoz, újra találkozás az időközben teljesen felébredt Joeyline-nal. Tea vételezése, a reggeli hómennyiség hiányolása. Felkaptatás a Pad-kőre, itt a népes gyermeksereg miatt a kilátónak nevezett magasles kihagyása.

14:00 előtt és után: folyamatos haladás a néhol fenyvesekkel tarkított gerincúton, az ellenőrzőponton a panoráma megcsodálása.

Fél három körül: leereszkedés az alacsony növésű fenyvesen keresztül, Kerek repkény "a fenyő szúr, de legalább megfog"-elvének bizonyítása több példa segítségével. Átkelés a műúton, a csatornázási telep környékének megtekintése.

14:45 előtt és után: érkezés a Szent Mihály-dombra, a kápolna megtekintése, gyönyörködés a kilátásban és Somogy megye túlparti magaslataiban.

14:55: az útátjárónál áthaladó Bz motorvonat fotózása, Kékdroid nagy-nagy örömére.

Pár perccel ezután: a következő emelkedő kényszerű tudomásulvétele, indulás a túra utolsó emelkedőjén.

Fél négy előtt nem sokkal: a hiányzó oxigénmennyiség pótlása, közben a táj bámulása a Kitaibel-kilátóból.

Háromnegyed négy: érkezés Vonyarcvashegy vasútállomásra. Díjazás átvétele, búcsúzkodás útitársainktól. A padon alvó Kerek repkény fotózása. Este visszaút Lentibe, jelentős mennyiségű vad újraszámlálása.

Műegyetem, D épület, 1. emelet: túrabeszámoló rögzítése. Köszönetnyilvánítás Kerek repkénynek, Laci069-nek és Joeyline-nak a társaságért, Kerek repkény édesapjának a fuvarért, valamint a rendezőségnek a túra lebonyolításáért. Gratuláció kinyilvánítása minden résztvevő felé.

-Kékdroid-

(ui.: Elnézést a stílusért, ígérem, nem lesz több ilyen.)
 
 
LeFaGySzTúraév: 20092009.02.23 18:31:49
LeFaGySz 47 - Mátra

Hatvan, vasútállomás: Kerek repkénnyel elhagyjuk a mérsékelten fűtött hajnali vonatot, nélkülünk szeli tovább a kilométereket Budapest felé. Gethe úrral rövid konzultációt tartok, hogy befér-e egy Animanó42 még a kocsiba, de aztán nevezett személy leteszi a telefont és mondja, hogy már van neki fuvarja. :) Megérkezik Gethe, mellette Németh Ibolya, és már suhanunk is Mátrakeresztes felé. Útközben néhány tankcsapda és két négysávos szakasz a 21-es főúton.

Mátrakeresztes, Óvár Söröző: rajthely, hatalmas tömeg, Gethe mellett parkol b_feri és sz_zsu és itt van rengeteg rég és nem oly rég látott kedves ismerős. Vagdalthús és Zsotyek rajtoltatnak, RitaB adja a pecsétet a papírra. Az itiner egyszerű, de nagyszerű, nincs rajta fölösleges sallang: térképvázlat, világosan bejelölt útvonallal, valamint a pontok vonatkozó adataival. Ennyi elég is. Gethe megszólal: "Akkor kiránduljunk!" és elindulunk kirándulni, a főrendező jókívánságaival. :)

Óvár, emelkedő: kicsit havas, kicsit karcos, de még nagy a lendület. Még nagyjából a faluban titkos pontra lelünk, a piros sáv szigorú követésére int a trükkös elhelyezéssel. Felfelé az út egyszerűen gyönyörű, egynyomos ösvény oldalazik a hegyen, alattunk meredek lefelé, előttünk meredek fölfelé, jobbra a felkelő Nap sugarai növelik az entrópiát. A vár kódjának elérésétől aztán csökken a dőlésszög és növekszik a hómennyiség, egészen az ellenőrzőpontig, ahol másik tollat kell keresnem, mert az egyik elbújt a kabátom bélésében.

Ágasvár, turistaház: a bácsi egyénileg bélyegez nekünk, odakint macskák néznek szúrós szemmel. Lehet, hogy őket is J a a t szervezte be? Érkezik Lutak, majd Vándorköszörűs és Sir Dan. Amíg némi vízzel pótoljuk az első emelkedőn vesztett folyadékot, egy úriember mellettünk gyújt rá, ez okoz némi diszharmóniát. Megoldjuk gyors továbbhaladással.

Csörgő-szurdok, meredek lejtő: nyikorognak a fékberendezések, ahogy igyekszem nem rázuhanni senkire a meredek parton. Eddig melege volt a kezemnek az emelkedőkön, most a kesztyű levétele után hirtelen nagyon hidege lett. Kerek repkénynek könnyű, pillanatok alatt leügyeskedi magát és kompromittáló fotókat lődöz a mezőnyről. Itt ér utol először Cam Mogó, emlékeztet egy másik túrára, valamikor a nyáron. Nem is tudom, miről beszélhet. :)

Fallóskút előtti emelkedő: a völgy túloldalán fakitermelő jellegű traktor próbálja elvonni a figyelmet a hóborította, masszívan emelkedő útról. Gethe szerint azzal dózerolja bele J a a t a hóba a kispistázókat.

Fallóskút: Tinca utolér minket, aztán el is tűnik valahol előttünk, mert most éppen nem siet annyira. Hűha. A kegytemplom a Szent-kútnál kissé kiábrándító és nem csak a hosszú sornyi kegytárgyárus pavilon miatt. Aztán minden újra nyugodt, csak az erdő van és a hó és a Mátra hosszan elnyújtózó emelkedői.

Mátraszentimre: a falu határában kiállunk egy futó elől, közelebbről megnézve Vajonmerrét üdvözölhetjük. Itt még aránylag vidámak vagyunk, innen lefelé vezet az út a Narád-patak völgyébe, jókat derülünk az itiner szövegezésén, melyet Gethe tolmácsolásában hallgathatunk. A felfelén aztán elvész a móka, próbálom visszatartani a kizuhanó tüdőmet.

Mátraszentistván, sípálya: Hevér Éva megüzeni, hogy kiszáll majd Galyatetőn. Ezek szerint még kinézi belőlünk, hogy utolérjük Bubut? Megtisztel. :)

Valahol a Vörös-kő és Galyatető között: Elvis hangolja a gitárt, általában jó kedélyűnek és lelkes beszélgetőnek megismert társaságunk mély kussban kaptat az állandóan emelkedő úton. Alapvetően nem élvezem, hogy a bakancs tapadási súrlódási együtthatója körülbelül az elméletileg lehetséges minimum környékén jár. Azért, észak felé fantasztikus a völgy és a kopár fák között is élvezhetnénk némi kilátást.

Sárga sávról szalagozásra való letérés: nem, nem, nem akarok felmenni. Pedig ott van az ellenőrzőpont. Mondjuk, jobb ez a hirtelen arconcsapós emelkedő, mint a sunyin elnyújtott.

Galyatető, kilátó után a lépcsőn lefelé: egy napszemüveges férfiú megszólal: "Hajrá, Gethe!" Asciimo az és becses családja, azon gondolkodom, hogy a kényelmes babakocsiban fekvő kisgyermekével gondolkodás nélkül helyet cserélnék. :)

Galyatető, utolsó érintkezés a civilizációval: találkozunk Budai-H.G.-val, Gudlukinggal, Joeyline-nal és még sok sporttárssal. Betolunk egy-egy tányér levest Repkénnyel, Gethe hamburgert és palacsintát választ. Muszáj valamivel helyreállítani megtépázott lelkesedésünket, most tartunk a táv harmadánál. Öt óra elteltével. Lefelé megújult erővel és vidámsággal zúzunk, egy kanyarban Tibet őrzi a titkos pontot, valamint némi kólát, amivel megkínál. Köszönöm megint!

Nyesettvár előtti rész: Gethe mutatja, hogy ott van a Várak a Mátrában mozgalomhoz a kód. Majd legközelebb.

Szalajkaház: most elhagyjuk a völgyet, ahol a patak különleges jégpáncélt növesztett. Irány a Téli Mátráról ismerős szakasz, megint felfelé. Olyannyira fel kell menni, hogy az már fájdalmas, ráadásul az út igen nehezen járható. A bakancsom oldaláról lerúgok egy jégdarabot, majd rájövök, hogy nem kellett volna, mert a jéggel együtt a külső borítás egy jelentősebb darabját is eltávolítom. Beizzadni ebbe a bakancsba már nem fogok.

Kis-Átal-kő alatti farakás: Gethét megvárjuk, azt mondja, rosszul érzi magát, menjünk tovább nyugodtan, majd meglátja, mi lesz. Kicsit nehéz szívvel, de elindulunk. Remélem, hogy nem adja fel.

Bagolyirtás, műút: száguldás, végre. Még a jelentősnek mondható autóforgalom sem tudja letörölni a vigyort az arcomról - ami aztán ráfagy a Tót-hegyes felé. :) A kilátás pedig csudaszép az irtástól, alattunk terül el a fél Mátra, a panorámát masszív, magas hegyek határolják le. Ide is vissza kell jönni.

Kaszab-rét: félreállunk inni, megelőz két hölgy sporttárs, kirándulónak túl gyorsak, egyiküknél meg táska sincs... ja, mégis van, a kabát alatt. Innentől megint alig járható út, a porhó alatt tükörjég lapul, az emelkedő a szokásos hosszan elnyúló. Némileg kárpótol a mesebeli fenyőerdő a sűrűn behavazott ágakkal.

Tót-hegyes oldala: megállunk enni-inni, mert muszáj. A teafilter szétázott a termoszban, kissé sűrűvé téve a még mindig meleg italt. Az út minősége vajon tényleg kezd javulni, vagy csak hallucinálok?

Závoz: az ott a Havas? Nem, az ott még "csak" a Káva. Kicsit korábban húzott el Sistergő, fellelkesülve attól, hogy rövidesen a két táv szétválása következik. El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbülök, hogy az út már régóta tökéletesen járható és nem hűti a hó a lábamat. Erősen alkonyodik, az erdő aljában már csak az emléke él a napsütésnek, a kirakott láthatósági mellény-csíkok jól tájékoztatnak a követendő útról.

Hideg-kúti-nyereg: tábortűz, tea? Egymásra nézünk Repkénnyel: jó helyen járunk? Ez mondjuk nem ellenőrzőpont, csak regisztrálják ittjártunkat, ha nagyon akarnánk, még a hosszútávon is mehetnénk. Nem akarunk. A kedves pontőr hölgy elmondja, hogy már alig van hátra némi szintemelkedés. Írunk üzenetet Gethének a hóba, hogy mikor jártunk itt. Utolérnek azok a sporttársak, akikkel Galyatetőn ültünk egy asztalnál, mondják, hogy Gethe utolérte őket Závoznál. :)

Valahol felfelé a Vörös-kő-bércre: az előző hegyről még csodálatos, szürkületi kilátást bámulhattunk. Körbe a hegycsúcsok körvonalai, alant Mátrakeresztes fényei. Félelmetes volt és egyben lenyűgöző. Még élveztem is. Most viszont véget soha nem érő kaptatón próbálunk haladni, alig talál kapaszkodót a bakancsom a havon, a terhelés alatt pirosan villog a fejemben egy lámpa. Elvis nagykoncertje a Muzslán áthallatszik ide is.

Valahol lefelé a Vörös-kő-bércről: végre, lehet menni. Repkény a Mátrabérces emlékeit meséli, én elharapom a számat a nagy sietségben. Hull a hó, a lámpa fényénél mintha minden megcsillanó hópehely egy-egy távoli fejlámpa fénye lenne. Pedig nem az.

Mátrakeresztes, Csörgő-patak: még egy kis móka, nem vesszük észre a letérést és kapaszkodhatunk vissza az úton. Két hete bőven elég volt a jeges patakon átkelésből. Beérünk végül a célba. J a a t lelkesen üdvözöl, itt is, most is nagy köszönet jár a rendezőségnek a túráért, mert profi módon sikerült lebonyolítaniuk. RitaB és Lutak szorgoskodnak a gépnél, Tibet írja az okleveleket. VadMalac mesél a hosszútávon szerzett élményeiről, látszik a szemén, kissé elfáradt. :) Bell Sándorék megüresedő asztalához ülünk le, a pincérnő Repkénnyel közösen, kettőnknek hoz egy hatalmas dézsányi levest, felfaljuk. Közben megérkezik Gethe úr, alig tíz perccel utánunk, majd odaül hozzánk Vándorköszörűs is, ő a legvidámabb. RitaB odacsempész egy kis kekszalámit ;), meg nem engedett szolgáltatás címén. Aztán Gethe úr vezetésével, SzLA1 és Szendrei Feri társaságában útra kelünk.

Hatvan, vasútállomás: gyorsvonat érkezik Budapest, Keleti pályaudvarról a negyedik vágányra. Felvánszorgunk rá, Repkény cipőjében és az én bakancsomban tocsog a víz. Forgatom a díszes jelvényt a vonaton és arra gondolok, hogy jövőre is el kell jönni...

Köszönöm szépen a társaságot Kerek repkénynek és Gethének, továbbá elnézést kérek, amiért nem voltam kellően szórakoztató útitárs. Nagy köszönet jár megint Gethének, amiért lehetővé tette az eljutást a túrára és a visszajutást onnan, nélküle ez szinte megoldhatatlanul nehéz lett volna. :)

-Kékdroid-
 
 
Túrázz a vonatért!, Túrázz a Cuha-völgyi vasútért!Túraév: 20092009.02.09 16:43:37
Túrázz a vonatért! 12 km

A Cuha sem viccel

Reggel lesétálunk Kerek repkénnyel a veszprémi vasútállomásra, egykori szobatársaimat várjuk, eljött a félévzáró túra időpontja. Megérkezik névrokonom a fehérvári személyvonattal, majd többi útitársunk a Szombathely és Budapest irányából érkező gyorsokkal. Közben pedig felbukkan Galadh Ereb mester is, nyitó kérdése: "Szerintetek hülyeség a 15+20?" :) Kis várakozás után beáll a 4 kocsis szerelvény is, a csonkavágányra nem fért volna be, a többi sínpár pedig kellett a vonatkeresztezés lebonyolításához. Felszállunk, az M41-es gép irdatlan hangerővel felpörgeti motorját és feldöcögünk az ország egyik legszebb vasútvonalán. Porva-Cseszneknél sok leszálló, ekkor mi még úgy állunk, hogy a hosszútávon indulunk. Vinyén Galadh Ereb elhúz, hogy időben nevezhessen, hatfős csoportunk is megérkezik a büféhez, kitöltjük a nevezési lapot. Amikor már majdnem odaérünk az asztalhoz, gyors tanácskozás után úgy döntünk, hogy a 20-as mérőszámot átírjuk 12,0-ra. A társaságból ugyanis ketten még nem nagyon (egyáltalán nem) jártak túrázni. Ketten már első óta lelkesen eljönnek velem minden félév végén valamilyen kirándulásra - sőt, tavaly sikeresen abszolváltak egy Szent Iván Éji Sóutat, lásd ott. Kerek repkényről pedig nem kell bővebben nyilatkoznom. :)

Fél tízkor indulunk el az úton, nagy sorok alakulnak ki rögtön a Kőpince-forrás előtt, a Cuha hihetetlenül megáradt, nem a mostani vízállásra gondolok, hanem arra, amire a meder állapota utal. Azért még most is van víz bőven. Megyünk lelkesen, Repkény jellemzően elöl, ő határozza meg a sebességet nagyjából, Bandi kolléga kicsit lemaradva, velem, a többiek pedig még egy kissé lemaradva. Így legalább van időnk fotózni bőven, a Zörög-tető emelkedője fantasztikus, a zöld-sárga sávok eleje járhatatlan, a kerülő utat viszont szépen kijelölték. Külön tetszenek a kiakasztós kivitelű szalagok, mintha karácsonyfadíszek lennének. A hegy tetején levő ellenőrzőpontot kicsit több, mint egy óra alatt érjük el, addig tartunk néhány megállást, szusszanni. A ponton felírjuk a számot, Repkénnyel ketten teázunk, a többiek tízóraiznak. Innen jórészt lejt az út, szerencsére kevesen választották ezt a távot és már nem tartunk fel annyi túrázót. :) Ismerősnek tűnik a térképről a környék, Repkény világosít fel, hogy itt jön fel a hegyre a Bakonyi Mikulás néhány távja, de azon én még nem voltam. Akkor viszont nem lehet ismerős. Mindegy.

Lassan leérünk a Cuha völgyébe, megcélozzuk Porva-Csesznek vasútállomást, a csapat fele felrohan az emlékműhöz, valószínűleg itt veszik el Dezső fényképezőgépe, de még most sem biztosak benne. Az állomáson ellenőrzőpont, a pontőrök nyomatékosan figyelmeztetnek, hogy _ne_ a Cuha-szurdok felé menjünk, mert nagyon sok a víz és veszélyes. Adnak kiegészítő lapot is az itinerhez, ez nagyon korrekt gesztus, látszik, hogy felkészültek az esetre. Viszont Repkénnyel direkt erre akarunk menni, a többiek számára pedig sokkal vonzóbb az úszás, mint a +170 méter szint. Így megtesszük az iménti szakaszt visszafelé, majd egy vaddisznók által jól kijárt résznél Dezső elkezdi hiányolni a fotógépet. Mivel lemaradtak már egy ideje, csak odakiabálnak, hogy visszamennek a vasútig, sőt, körülnéznek mindenütt, ahol lehet, de mi menjünk csak tovább.

Továbbmegyünk, eljő az első patakátkelés. Kerek repkény "nekem minden mindegy" ábrázattal közönyösen átgyalogol a patakon, a gumicsizma itt még megvédi. Bandi barátom ugyanígy tesz, pedig rajta bakancs van, be is ázik rettentően. Én is átgázolok, szintén bakancsban, de mivel elég magas a szára és a nadrág is rálóg, nagyjából vízmentesen érek a túlpartra. De a vidámság még csak most kezdődik. Kidőlt fákat kerülgetünk, elég durva vihar lehetett, a következő három gázlónál pedig Repkény is és Bandi is átzúznak a patakon, én komótosan leülök, leveszem a bakancsot, leveszem a zoknit, átgázolok a vízen, felveszem a zoknit, felveszem a bakancsot. Utána megunom, meg különben is, szolidárisnak kell lenni Repkénnyel, a gumicsizma szára fölött már a második átkelésnél átcsapnak a hullámok és gázlónként és csizmánként fél liter víztől kell megszabadulnia. :) Néha megállunk, kicsavarjuk a csuromvizes zoknikat, nagyokat derülünk egymáson. Bandi láthatóan élvezi a helyzetet, főleg, hogy a többiek nem is jöttek erre. A völgy pedig egyszerűen csodálatos, még így, rendezetlenül is, pedig sok fát a vihar fogpiszkálóvá tört a sziklákon. A patak vízhozama pedig sokszorosa a múltkorinak (Bakonyi Mikulás), a széles gázlóknál is nagyjából fél méter mély a víz, másutt vélhetően mélyebb.

Végül megérkezünk Vinyére, csuromvizes nadrágszárral. A rendezők lelkesen fogadnak, kérdezik, tetszett-e a túra - persze, hogy tetszett. Megvesszük Padlertől a túranaptárt, beülünk a büfébe, életem legrosszabb forralt borát iszom. Valószínűleg el voltam eddig kényeztetve. :) Aztán még elücsörgünk egy kicsit, kisétálunk a vonathoz, a négy személykocsi alig fér be a kis megállóhelyre. A többiek felszállnak Porva-Cseszneken, odáig útközben Repkény még megpillantja a völgyben Galadh Erebet, integetünk neki, próbáljuk hívni, de nincs térerőnk. Aztán ledöcögünk Veszprémbe, többiek el Szombathely és Budapest felé, mi pedig kiegészítjük a napi gyalog megtett távot 20 km-re. (Reggel a vasútig, illetve délután a vasúttól összesen +8 km. :))

Köszönöm a túrán a társaságot Kerek repkénynek, Bandinak, Norbinak, Márknak és Dezsőnek (kár a fényképezőgépért :( ) és köszönöm a túrát a rendezőségnek, szép az útvonal, ötletes a díjazás, tetszik a mosolygó Bz motorvonatos pecsét. Nem utolsósorban hátha sikerül így életben tartani a Cuha-völgyi vasútvonalat.

-Kékdroid-
 
 
Téli MátraTúraév: 20092009.02.02 15:33:06
Téli Mátra XL

Megint.

Nem hiszem, hogy meg lehetne unni. A Téli Mátrához hozzátartozik, hogy sokan vannak. Esetenként _nagyon_ sokan. Az is hozzátartozik, hogy sokan gyorsan mennek. Esetenként _nagyon_ gyorsan. Ők nyilván szeretnének előzni. Ilyenkor pedig igyekszem félreállni, ha pedig ne adj' Isten én előznék, akkor megköszönöm, hogy más félreáll. Szerintem nem túl bonyolult. Az pedig óvoda kiscsoport óta nem szabadna, hogy meglepő legyen, hogy télen, hóolvadáskor sár is van. A másik dolog, amit a túrán (is) néhányan természetfeletti csodának tituláltak, hogy jég volt. Nahát! Télen? Jég? Hihetetlen. Mit meg nem ér az ember... :)

Ha pedig már beszámoló:

Kora hajnalban virnyog a telefon, hogy már bizony négy óra van, ideje kelni. Kerek repkény súlyos köhögőroham közepette bizonygatja, hogy ő pedig jól van, majd az arcomba kapcsolja a villanyt. A kompakt fénycső felébreszt, megyek. Transzfer a buszállomásra, sétáLós bácsi és testvére szállnak még fel a buszra. A sofőr nem szívbajos ember, kíméli a járművet. Ha kell, azon az áron is, hogy a szembesávban furikázik, egész hosszasan. Gyöngyösön kávé, majd tanakodás: melyik busszal menjünk? A 6:30-kor induló menetrendszerinti járat vezetője 6:31-kor bukkan fel, a sor pedig óriási. 6:38-kor még mindig van rá sor, ekkor a mentesítő (Téli Mátra Expressz) egy elegáns mozdulattal megbénítja az egész sávot, három busz áll mögötte indulásra készen, köztük a 6:30-as is, de senki nem megy sehová. Amíg mi el nem indulunk. :) Végre megérkezünk Mátrafüredre, rögtön összefutunk Vasssalmossal és Cam Mogóval és valahol feltűnik a színen DJ_Rushboy is. Gyorsan nevezünk, fennakadás nélkül kezelik a tömeget, Repkénnyel egymásra nézünk, hét óra van? Hét óra van. Akkor indulás.

Elhúzunk a zöld kereszten, rettentő sok ember megy rajtolni és rettentő sok ember van már terepen. Ez utóbbival kapcsolatban elkezdek gondolkodni, főleg, amikor még Lajosháza felé menet is bőven sétálnak előttünk. Főleg, amikor előzés közben hallok egy illetőt azzal büszkélkedni, hogy ő már 6:45-kor elindult. Vagy siet a buszra/vonatra, vagy át akar verni valakit. (Vagy nem 7:00 a hivatalos rajtidő?) Előbbit meg tudom érteni, a másodiknál meg úgyis csak önmagát veri át. Tehát elindulunk. Át a parkon, át Mátrafüred csinos utcáin. Majd irány a fiatal erdő a zöld sávon, itt lehet a legjobban beszorulni mások mögé, itt kérek a legsűrűbben elnézést és itt szedünk össze egész sok időtartalékot. Az út szép, nagyon szép és mi képesek vagyunk elrohanni rajta. Pedig ott a bánya, amely felett a háttérben halványan kéklenek a Mátra nyugati hegyei (hmmm, ott megy majd a LeFaGySz?). Ott az Ilona-kút, amelyből még mindig nem ittam. Ott van Lajosháza - már itt vagyunk? -, ahol nem állunk meg teázni, megszemlélni, mennyit haladt a kisvasút továbbépítése. (Semennyit.) Cam Mogó a pont előtt ér utol, lelassít kissé a tempónkra, beszélgetünk, majd a hegyre felfelé kilép. Mi a kilépés helyett a fontolva haladás taktikáját választjuk, az emelkedőn pótoljuk a kihagyott teázást és sűrűn szuszogunk. Repkény légzése néha kihagy, megjegyzi, a nyári Irány Markaz éjszakain azért könnyebb volt ugyanitt. Főleg, hogy akkor lefelé mentünk. :) Felkapaszkodunk végül a hegygerincre és egyre gyorsuló tempóban haladunk tovább. Mendegélünk, még nincs sár, süti a Nap a hátunkat, kezdjük élvezni a túrát. Aztán kitérőt teszünk a sárga sáv + jelzetlen út felé (ahol már elég sűrű az aljnövényzet), visszatérve arról beszélgetünk, hogy most mekkora csalónak látszunk. Pont ekkor érkezik meg Vajonmerre és J a a t, lelkesen üdvözölnek, majd nemsokára már csak a lábuk nyomát figyelhetjük.

A piros + emelkedője Mátraszentimre felé nem hagyott mély nyomokat bennem tavalyról, most itt előz meg Beugró lány és Vaddino. Azért emlékszem egy kis házra, díszítésnek magas fenyőkkel. Ez a ház az előjelzője a falunak, innen már pillanatok kérdése, amire kijutunk az útra, onnan pedig fel a településre. Valahol itt ér utol RitaB és rövidesen Gudluking is, RitaB-vel jól megbeszéljük, hogy akár együtt is haladhatnánk. A fair play kedvéért megemlítjük, hogy nagyon a halálunkon vagyunk, ha emelkedőről van szó és lejtőn sem vagyunk gyorsabbak, mint egy sánta poloska. Ez nem szegi kedvét, így innentől kb. a Sötét-lápa-nyeregig jókat beszélgetünk. Mátraszentimrén a turistaházban Kerek repkény kikéri a teámat, amíg én a kedves nénit kérem meg, hogy töltsön a palackunkba is. Nincs megszabott határ, annyi teát viszünk, amennyi belénk fér. Elindulunk a Darázs-hegy felé, de a piros sáv valahogy most másutt megy fel, mint eddig. A faluban mindenesetre többet megyünk, aztán már ereszkedünk is le a kereszteződésbe. A fákat figyelem, sokszor az út helyett is, az ágakat vastagon lepi a zúzmara, lefagyott a táj. Ezen a szakaszon egészen szétszakadozik a mezőny, van úgy, hogy senki nincs a száz méteres körzetünkben. Az emelkedőn kapaszkodva Piszkés-tető felé a csendet csak a légzésünk (fuldoklásom) és a lépteink zaja töri meg. A magasabb gerinc környékére felérve azért egész sok kirándulóval találkozunk, egy bácsi kérdezi, hányan vagyunk, mert már egy órája folyamatosan csak jönnek az emberek. Addig nyilván szakaszosan jöttek. :)

A Galyatető környéki útszakasz a legszebb része a Téli Mátrának, észak és kelet felé pompás a kilátás, a Bükk jellegzetes északi letörései kelletik magukat a távolban. Még messzebb pedig keressük az Alacsony-Tátra havas ormait, de csak néhány felvillanó foltot engednek a felhők látszani. A havas, jeges fák a Mátrában pedig fantasztikus aláfestést jelentenek. Galytetőn kihagyjuk a kilátót, majd nyugodtabb időkben bevizsgáljuk. A forralt bornak viszont most van szezonja, Repkénnyel fel is hajtunk egy-egy pohárnyit, RitaB pedig érdekes, finom gyümölcssűrítménnyel kínál. Irány Nyírjes. Elhagyjuk a Galya-csurgót, célba vesszük a Csór-hegy oldalát, közben nagyszerű kilátás vonja el a figyelmet a néhány jeges foltról. Előttünk a Kékes, a Csór-réti tározó, mellettünk mélyen kanyarog az országút, jól kivehető a szalagkorlátról. Csodaszép. Megállunk fotózni, Repkény különösen felélénkül, először van ezen a túrán (végre, van egy ilyen is! :)). Lejutunk a völgybe, elkezdődik a hosszú, elnyújtott emelkedés, melynek végén a Kékes tornya vigyorog. Célbavesszük, de addig sokat kell mászni, menetelünk némán, a botok segítségére támaszkodva. Átkelünk az országúton, mutatom Repkénynek, hogy valahol messze a fejünk felett már egészen vízszintes úton mennek a népek. A mosoly, amit erre kapok, minden, csak nem őszinte. Azért végül felérünk, a pontőröknek jópofa, álló sátruk van, azért álló, mert szerintem feküdni nem lehet benne 150 cm magasság felett.

Átsétálunk a Vörösmarty-turistaházhoz, itt újra összefutunk Gudlukinggal, aki még jóval előttünk továbbsiet. Megisszuk a leveskocka+zacskós leves+víz összeállítású löttyöt, egész finom, de valami szilárdra vágyom. A következő 3 km számomra maga a kínszenvedés, pedig az út kifejezetten szép, de mintha soha nem érnénk oda a Pisztrángos-tóhoz. Végül megtörténik ez is, köszönjük a sporttársnak a zsíroskenyeret, mert ha nem lett volna, akkor meg kellett volna enni a saját ellátmányt: egy csomag keksz, fél tábla csoki, néhány szendvics, némi szőlőcukor, valami péksütemény és egy fél pogácsa, amit öcsém nem evett meg pénteken. Ha ebből ettünk volna, akkor mi a bánatot cipeltem volna tovább? Tehát meguzsonnázunk a kihelyezett zsírosbödönből, elpakolom a bicskát és nekivágunk a nagybetűs Emelkedőnek. Az eleje meredek, aztán cselesen ellaposodik és egész kényelmes sétaút alakul ki. Majd a végéhez közeledve bedurvul és meredeken nekimegy a Sötét-lápa-nyeregnek. Mindehhez aláfestésnek óriási, sűrűn nőtt bükkös és hóval borított hegyoldal jár. Az utolsó szakasz szerpentinein feltűnik, hogy bizony sűrűbben vannak kijárva a rövidítő csapások, mint a jelzett szakaszok és a környékünkön nem sokan követik az utóbbit. Azért mi megtesszük, de kissé bántó az egyik ifjabb túrázó diadalmas vigyora az első emelkedő végén. A másodikon - a nyeregig - viszont már hiába vágja le az utat, hamarabb érünk fel. A nyeregtől Kékesig Repkénynek is teljesen ismerős az út. Itt RitaB kilép, Pintz úr utolér és elhúz, Németh Ibolya pedig megáll beszélgetni egy időre, aztán ő is felsuhan az emelkedőn.

Repkénnyel mi is felsietünk, közben meg-megállunk fotózni a jég és a hó csodaszép formáit a fák oldalán, ágain. Végül megfejtjük, honnan vették a Mátrabérc kitűzőjére a mintát, és onnan már csak pár lépés a pont. Itt RitaB elbúcsúzik - nem tudjuk még, hogy csak kis időre -, mi teázunk, Kerek repkény pedig zoknit is cserél, mert a cipőjén tátongó ujjnyi lyuknak nem kedvezett az utolsó pártíz méteren a hókása. Kis melegedés után abban a hamis illúzióban kelünk útra, hogy innentől sima ügy lesz a célbaérés, de lehet néhány csúszós szakasz. Szerencsére a nagy tömegek már lementek/még nem értek oda, amikor mi a kritikus helyekre értünk, ezért alig kellett sorbaállni. Az azért nem tetszett, hogy az L és az XL/S távok csatlakozásánál a Kékes felől érkezők nagyrésze valami dózerúton a derékszögű háromszög átfogóját választotta a hivatalos két befogó helyett. Az első kötélnél aránylag könnyen vesszük az akadályt, aztán, amikor már úgy tűnik, megússzuk, Repkény elnyúlik a földön. Nem nevetek túl hangosan, mert vagy fél kilométerrel korábban sokkal szebben vágódtam hanyatt. A szurdokos rész után azonban sokkal trükkösebb, alattomosan csúszós út jön, itt a túrabot sem jelent valami nagy biztonságot. Most visszagondolva, nem volt adrenalinhiányom. :) Végül eljutottunk a mumusnak számító fiatalos, nyílt részre, ahol egész nagy sor torlódott fel a második kötélnél. Itt egy hölgy sporttárs lehet, hogy nem akart megelőzni, de eléggé jól megvizsgálta a lehetőségeket. Aztán lemondott szándékáról. A kötél végétől az utolsó ellenőrzőpontig vicces terpeszjárást valósítottam meg, hogy biztosítsam a kellő úttartást. Repkény előttem sokkal izgalmasabb módját választotta a leereszkedésnek, aztán mégsem esett el. A pontnál megelőzünk jópár túrázót, akik megállnak erőt gyűjteni a hátralévő szakaszra. Kerek repkény viszont úgy dönt, hogy innentől sietünk.

Ez azt vonja maga után, hogy átgázolunk az összes sárfolton, ami csak útbaesik, minden mindegy alapon. Nem állunk meg nézelődni, mert úgyis erősen szürkül az ég és jó lenne világosban beérni. A nagy sietésnek végül az a vége, hogy a mátrafüredi aszfaltra kiérve már futunk, kis pihenővel egészen a célig. Nagy Attila valahol ránkkiált, csodálkozom, mit keres még a pályán, de hamar rájövök a megfejtésre. Végigsietünk a falun újra, letérünk Abasár felé és onnan már egész közel van a cél. Itt a szokásos gyors és profi ügyintézés (nem tudom, mi a baj a kiabálással), piros szegélyű kitűző, pohár. Vándorköszörűs integet, majd meglátjuk Szucsatit és G(Dzsí)-t, akik élénken mondják, hogy ha szeretnénk, levisznek Gyöngyösig, vagy akármeddig. Amíg várunk RitaB-re, addig elbeszélgetünk Vándorköszivel, majd Szucsati lefuvaroz a gyöngyösi vasútállomásig. A vonaton pedig elégedetten olvasom el az itinert és remélem, hogy jövőre is lesz lehetőségem újra megtenni a kört...

Köszönet illet sok-sok embert: Kerek repkényt, aki végig és RitaB-t, aki részben útitársaim voltak és nem hagytak unatkozni; Szucsatit, aki nagyban segített a sikeres logisztikában hazafelé - RitaB-t megint, hogy szólt az érdekünkben -, és végül a rendezőséget, akik gördülékenyen megcsinálták a túrát. Egyetlen hiányosságot azért megemlítenék: miért maradt ki a menetrendi kivonat az itinerből?

-Kékdroid-
 
 
BartinaTúraév: 20092009.01.20 12:38:37
Bartina 30

Az üvöltöző fiatalság "Bosnyák tér, végállomás!" felkiáltással leszáll Várpalota buszpályaudvarán, de sajnos Székesfehérvárig már nincs idő aludni. Átszállás, jéghideg buszon fotóz jégvirágos ablakot Kerek repkény, testvére békésen szundikál mögötte már szinte az induláskor. Én is követem a jó példát, a következő kép, amit észlelek az a napkelte a 63-as és 6-os utak csomópontja felett, innen már rögtön Szekszárdon vagyunk. Egy sporttárs a buszállomáson megkérdezi, merre találjuk a különbuszt, ennek folyománya, hogy öt percenként bemondják: "A túrára utazók szíveskedjenek a 18-as kocsiállásnál gyülekezni!", vagy valami ilyesmit. Busz, gyors utazás, leszállás, sok ismerős: Lükepék, Gethe, Nagyondinnye, Morcsi, Siményi Vili és még jópáran, Gethét még hallom, amint szól, hogy próbáljuk meg őket utolérni, aztán elsodor a tömeg. Másik iskola, sok asztal van, nevezés előtt befizetjük Repkény tesóját (az egyszerűség kedvéért innentől Dóri), utána kikerestetjük magunkat az előnevezettek hosszú listájából.

Az itiner nincs túlragozva, a szép, színes térkép pont eléggé informatív, a távadatok a helyükön vannak (bár, mintha néhol kicsit kevesebbek lennének, mint a térképen látható távok). Épp elérünk egy buszt, amely elsuhan velünk Kakasd szép központjába. Megcsodáljuk a faluházat, szép nagy, talán kicsit túl nagy is, kérünk rajtidőt és máris nekiindulunk. Csúszós út visz ki a faluból a fiatal erdő felé és nemsokára elkezdünk mászni a Várhegyre. Vékony hóréteg ropog a lábunk alatt, a fák gyengébb ágait jég borítja, a levegő frissítően hideg. Várhegy előtt tartunk egy kis pihenőt, Dóri cipőt cserél, a nagy kapkodásban ez eddig kimaradt. Megnövelt tapadási súrlódási együtthatóval kapaszkodunk tovább, Várhegyen most nem érintjük a kilátót, az első ponton szúróbélyegzőt találunk. Kis társaság azon tanakodik, hogy melyik bója melyik távhoz tartozik, tájfutó reflex lehet, de a kérdés itt irreleváns. Elsétálunk a dombháton egy darabig, az első nagyobb szántó szélén kortyolunk a még szinte ihatatlanul forró teánkból. Aztán lecsúszkálunk a Sötét-völgyben futó DDK jelzéshez (ej, de sokára érünk még majd ide ezen a mozgalmon...), ismerős a domboldalban oldalazó egynyomos ösvény a tavalyi túráról. A körülmények viszont idén összehasonlíthatatlanul jobbak, havat taposunk, elérjük a világ legjobban jelzett kék háromszög leágazását (négy nyíl mutatja a letérést egy tízméteres szakaszon). Átsétálunk a térképen Fekete-híd névvel illetett téglaalkotmányon, amelyről azt hittem, hogy csak áteresz, itt leelőznek az általunk látott első futók, csodálom, hogy nem esnek el vékony cipőjükben a jégen. A második ep. előtti emelkedőn tartunk egy szusszanásnyi pihenőt, itt Ebola húz el mellettünk. A tetőről visszanézve csodaszép a táj, a felszálló pára misztikussá teszi a távolabbi dombokat, erdőket, a felhők fehérjébe vegyülő sötét sávoktól pedig olyan érzésem van, mintha Tolna megye 3000-es csúcsai állnának a felhőtakaró mögött.

Második ep., forralt bor és alma a menü, Kerek repkénnyel legurítunk egy nagy bögrényivel ketten, dalolászva haladunk tovább, de még látjuk, ahogy PrInCe-ék megérkeznek a pontra. Idővel egész jól állunk, amin a Ladományig tartó, néhol nagyon göröngyös-csúszós út sem tud rontani. Jobbra tőlünk a párába burkolózó táj, előttünk pedig házak kis csoportja, az lesz Ladomány. A sokat sejtetően "Börzsönyi magaslat" nevű dombról mély falú szurdokon kell leereszkedni, a rendezőség előre figyelmeztet, hogy az út le van fagyva. Ennélfogva nagy óvatossággal sétálunk le, de áthaladtunkkor a körülmények pont ideálisak. Lent a Natura 2000-es védelem (vagy mi a szösz) alatt álló gyepterület mellett haladunk el, mókás papírcetlik vannak a kerítésre akasztva, megszívlelendő tanácsokkal az autós közlekedésre és a falopásra vonatkozóan. Ladományban pecsételnek, sietünk tovább Grábócra. Kis emelkedőn talpalunk a Honigpuszta felé vezető dűlőúton, mellettünk befagyott halastavak, a jégen különös formára fújta a havat a szél. Az előttünk levő házakról már majdnem azt mondom, hogy az Grábóc, de Repkény megvigasztal, hogy az még csak egy puszta, mert Grábóc mellett nincsenek tavak. Valóban.

Ezen elmélkedünk, amikor utolér Lépéshiba és útitársa, egy ideig hozzánk igazítják tempójukat, idei tervekről, túrákról beszélünk. A néhány házból álló Honigpuszta érintése után át kell vágnunk néhány lankán, zöld gyep és összefüggő hólepel jól megfér egymás mellett, látszik, mely részeket süti a Nap és melyeket nem. Az utolsó itteni dombról különösen tetszik a kilátás, meg is állok fényképezni, amíg a két lány továbbmegy. Hamarosan beérünk Grábócra, itt a pont melletti szalagkorláton pihenjük ki a féltávnyi út fáradalmait és gumicukorral segítünk pótolni az energiahiányt. Sz Zsu és B_feri érkeznek, pár mondatra megállnak hozzánk beszélgetni, ahogy ott gubbasztunk a korláton, elmondják, nehéz volt előzni az egynyomos utakon. Miután indulnak, mi is követjük őket, elsétálunk a tehenészet mellett, kisborjak lépnek hátra riadtan, amikor megállunk előttük fotózni. A hosszú rét után az erdőben kicsit hidegebb van, a fákról pedig hangosan esnek le az olvadó jégdarabok. Itt ér utol Tinca és Betti, előbbi egy ideig lemarad beszélgetni, elmeséli a karácsonyi menüjét, ettől az amúgy is üres hasam hangos morgással tudatja jelenlétét. :) Ahogy beszélgetünk, Repkény és Dóri kissé lemaradnak a lejtőn, a romos erdészháznál bevárjuk őket, Tinca pedig továbbindul, a mi tempónk most kissé alacsonyabb a szokottnál. Az újabb emelkedő végén újra vár a forralt bor és az alma, Dóri megint az almát, mi megint a meleg italt preferáljuk. A 30-as távot már teljesített Beurgó lány bemutat a 30-as távot már szintén teljesített Vaddinónak, második, 15 km-s körükön vannak. Nem semmi.

Innen lesétálunk a csodabogyó-bokorral teli erdőben a Haramia-forráshoz, a vize sokkal melegebb, mint amilyenre számítottunk. Dóri meg is tölti kiürült palackját, aztán átsétálunk az újabb ponthoz, itt Balaton szelet a jutalmunk. Továbbá egy olyan emelkedő az Óriás-hegyre, amely büszkén megállná a helyét bármelyik hegységünkben, különösen az utolsó szakasz. Itt nem tudok megállni útközben, a bot segítségével egyensúlyozok, szólok Repkénynek, hogy a tetőn majd megvárom őket, mert ennél lassabban nem tudnék menni. Rövid pihenőt tartok a hegyen, majd csatlakoznak a lányok is, kis lazítás után talpalunk tova. Az időjárás az eddigi barátságos, halvány napsütésesből itt éles határvonalon megváltozik, köd van és rettentő hideg, alig látni el párszáz méterre, néhol százra sem. Így érintjük a tavalyról ismerős elágazást és később a kilátópontot, ahonnan most a nagy semmire vethetünk pillantást. Repkény folyamatosan próbál életet lehelni testvérébe, akit az utolsó emelkedő kissé váratlanul érintett és ezen a szakaszon néma küzdelemmel haladt előre. Kis idő múlva elérjük a tavalyról már ismerős szurdokot, akkor a sár csúszott benne, de ahhoz legalább hozzászoktunk addigra. Most a hó és a homok alatt sem lehetünk biztosak a stabil útban, sok érdekes piruettet vágunk le, de valahogy sikerül esés nélkül megúszni. Repkény Dórit támogatja, én meg magamat a túrabottal, valahogy végül csak leevickélünk. A mögöttünk levő kisgyerekes családból a kisgyerek hozzám képest feleannyit se bénázott, tanulhatnék tőle. :) Az utolsó ep. őrei már nincsenek meg, bója és lyukasztó maradt igazolásnak, épp pontzárásra érkezünk, van kemény 40 percünk a szintidőből.

Azt remélem, hogy a ponttól a lejtőn már sima ügy lesz a haladás, de ekkorát már régen tévedtem. Még a szurdoknál is csúszósabb az út, érdemesebb a töltésen menni mellette, de ez sem mindig lehetséges. Itt már majdnem sikerül elesnem, két kézzel markolok a hóba, hogy megfogjam magam, végül megúszom a nagyobb zuhét. Repkény és Dóri hozzám képest megint jóval ügyesebbek, megússzák a csúszkálós részt. Aztán már csak egy emelkedő van hátra, átkelünk az úton, felmegyünk a szőlők között, érintjük a bunkermaradványt, majd a kacsalábon forgó építményeket. Végül lebattyogunk a lépcsőkön a szalagozás mentén, megcsodálom a malacrózsaszín paneltömböt és nyolc percet hagyva a nyolc órás szintidőben, beérünk a célba. Kedvesen gratulálnak a teljesítéshez, az oklevél szép, a jelvény pláne, a póló pedig már a hab a tortán. Innen még el kell sétálnunk a vasútállomásra, helyijárat csak ritkán van, de végül oda is épp időben érkezünk, Repkény még a Bz motorvonatos mozgalomhoz is kap pecsétet. Visszaúton még a Máv-Stop meglep némi izgalommal, de este tízre már kényelmesen majszolhattuk a vacsoránkat. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak és mindenkinek, aki lelassított hozzánk egy időre. Nem utolsósorban köszönöm a túrát a rendezőknek, a Bartina nem véletlen lopta magát a szívembe. Kedvesek a rajtban/célban és a pontokon, szép - és számomra egzotikus - a táj. A hosszú rajtidőnek köszönhetően pedig a tömeg eloszlása is nagyon kedvező, nem éreztem egy percig sem, hogy tömegtúrán lennénk.

-Kékdroid-
 
 
túraév: 2008
@Éves túraösszesítőTúraév: 20082009.01.02 16:11:50
2008 "leg"-lista

Bartina - legsárosabb, legjobb forralt bor, legszebb jelvény
Téli Mátra - legtöbb túrázó, legnagyobb sebesség - köszi Vándorköszörűs!, legkevesebb fotó
Zöld - legnagyobb kavarás a rajtban, legkevésbé emlékszem, merre is jártunk
Bükki Kilátások - legnagyobb kedvenc, legjobb időjárás-változás, legszebb alkonyati fények
Lepke - legtisztább ég, legtöbb megmászott kilátó, legtöbb várakozás a célban
Bakony - legtöbb összeszedett medvehagyma, leghosszabb utazás a célból
Julianus - leglogikátlanabb pontnyitások, legszebb mozdony a célnál (egy 424-es!)
Isaszegi csata emléktúra - legkényelmesebb pontőrködés
Mátrabérc - legnagyobb bukás, legnagyobb fagyás (ezt feladtuk Repkénnyel, Kékesen)
Tihanyi Gejzirit - legtöbb fotó, legbarátságosabb táj
Sárga - legtöbb benézett szalag, legnagyobb rohanás a vonathoz
Mátrai Csillagok - legkevesebb túracucc, legtöbb futás a célig
Őrség - legtöbb virágos rét, legnagyobb valaha látott piros sáv
Egri Bükk - legnagyobb kitérő az útvonalhoz képest, legnagyobb vihar, ami a túra után tört ki
Ultramonoton Ultramaraton - legnagyobb őrültség, legtöbb megtett kör életemben :)
Monoton Minimaraton - legrövidebb
Falasok(k) - legnagyobb lehűlés, legnagyobb pára
Szurdok - leghosszabb bejárás, legvidámabb pontőrködés
Sóút - legnagyobb elfekvések az éjszakában
Buda Határán - leghosszabb pontőrködés, legnagyobb rohanás a teljesítéshez
Rákóczi - legmeredekebb emelkedő, legszebb tájak a legeldugottabb vidékeken, "leginkább úgy éreztük, hogy feladjuk, aztán mégsem"-hangulat Kékeden, legtöbb biztatás - köszi OT Édesanyám & Suvlaj!, legnagyobb élmény - köszi Kerek repkény & Cam Mogó & Tinca! (ezt is feladtuk Repkénnyel, a Lipovec előtt)
Irány Markaz - legnagyobb szél, leghangulatosabb kávézás, legnagyobb tévesztés a cél előtt 700 m-rel
Rockenbauer - legnagyobb hőség, legnagyobb napsütés, legdurvább leégés, kidörzsölődés, vízhólyaggyűjtés... legnagyobb öröm, hogy beértünk
Válicka - legkellemesebb csalódás, legfurcsább jelzések
Eger Csillaga - legfinomabb zsíroskenyér, leginkább hazai pálya
Kanizsa - legtöbb mindenféle, amit hozzánk vágtak a célban, legkényelmesebb teljesítés
Bakonyi Barangolás - legtöbb nevetés, legtöbb ködös rét, legszebb holdfényes táj
Deák - legjobban hiányzott egy kávé, leghangulatosabb patakátkelés
Tanúhegyek nyomában - legfélelmetesebb bejárás, legtöbb megmászott tanúhegy egy nap alatt, legtöbb megkent zsíroskenyér életemben a ponton
UKK kisjubileumi - legnagyobb ronggyá ázás a cél előtti 5 km-n, legtöbb vasútfotó egy túrán
Bakonyi Mikulás - legtöbb vízbemerülés, leghosszabb sáros szakasz (azér' nem üti a Bartinát), leghidegebb pontőrködés
Fóti-Somlyó - legnagyobb késés a rajtból, legvidámabb elkavarás

Néhány szám, hogy olyan is legyen:

Megtett lépések indiánszökellésben: kb. 50 darab
Dízel motorvonattal megközelített túrák száma: 4
Olyan túrák száma, amelyeken sötétben (is) mentünk: 13
Ponton adott pecsétek száma: kb. 1300 db (Kerek repkénnyel együtt)
Rettentő nagy elkavarás miatt megtett plusz táv: 7 km
Inkább-fel-se-keltem-volna-aznap túra: 1 db (Mátrabérc)

Ennyi lett volna 2008 a túrákat tekintve. Köszönöm mindenkinek, akivel együtt túrázhattam, a társaságot és minden rendezőnek a megrendezett túrákat!

-Kékdroid-
 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túraév: 20082008.12.31 02:47:28
Fóti-Somlyó 30

Szilasliget, rajt. Nem kicsit vagyok mérges magamra, amikor belépek a Hörpintő nevű műintézménybe, legalább húsz perc késéssel a tervezetthez képest. Gyorsan a kezembe nyomják a szükséges felszerelést a pontőrködéshez, valamint kapok egy itinert is, majd a következő pillanatban már rohanok felfelé a sárga sávon, de nem sokáig, mert hamarosan már lefelé kell rohanni. Elérem Kerepes központját, majd jól elhagyom a falut, követem a szalagokat, mint a hülye, nem nézek sem itinert, sem térképet, ami nem túl helyes magatartás, de igyekszem nagyon sietni, hogy ne nyissak késve. Ennek eredményeképp csúnyán eléhezem és majdnem elfelejtem bekarikázni a helyes választ az első ellenőrzőponton. Mindkét problémát igyekszem megoldani és a második pontig már sokkal vidámabban taposom a havat a Bolnokáról a régi 3-as út felé haladva. A lovasközpontból két marcona külsejű eb ront ki nagy ugatással, de néhány erélyes kiáltásra megtorpannak és kicsit tisztesebb távolságból próbálnak elfelé üldözni az általuk őrzött objektumtól. Különösebben nem törődöm velük, úgyis megunnak követni és ez így is van, az országúton már nem jönnek át velem. A gázvezeték viszont igen, ha nem is a 30-ason, de alatta valahol erre folytatja útját, de hamarosan eltér az irányunk és csak én érem el Tölgyest. Lefotózom az épp érkező HÉV szerelvényt, aztán a tavalyi FS útvonalát követve sétálok el Mogyoród állomásáig.

Itt alig van időm kipakolni és elrendezni a dolgaimat, amikor az első érkezőnek pecsétet kell adni - sőt, információt is a további irányról. Itt elnézést is kell kérnem tőle, mert tökéletesen rosszfelé navigálom (igazából fogalmam sincs, hogy merre kell menni) és már messze jár, amikor a két, 20-as résztávot teljesítő sporttárs végül kihámozza az itinerből a helyes irányt. Ők így már jófelé indulnak és utánuk indítok minden későbbi érkezőt. A ponton sok említésre méltó esemény ezután nem történik, majd' mindenki (nagyon helyesen!) a kocsmát keresi, sokan megszámolják az ablakokat belülről is. :) Néhány dolog azért történik: egy sporttársnőtől csokit kapok, Siményi Vilitől pálinkát is kapnék, de a zéró tolerancia elve miatt ezt sajnos vissza kell utasítanom (csakúgy, mint később Vagdalthúséktól és Pygmeától is :(). Gethe úr sokkal prózaibb ajándékként egy csomó igazolólapot hoz, ebből mindenkinek adni kell, aki térképre kér pecsétet. Közben érkezik egy úriember, aki érdeklődik az egész rendezvény felől. Nagy naivan kölcsönadom a saját itineremet, tájékoztatásként, majd miután az érkező túrázóknak adok pecsétet és bekarikázom a számukat a saját kis papíromon, felnézek, hogy megkeressem a bácsit. Aki persze már sehol nincs, az itineremmel együtt. Ez nem túl szép dolog, de az sem, amit ekkor gondolok (és mondok). Egy idő után már csak a későn rajtolók jönnek, majd nem jön senki és egyedül várom a seprűket.

Amint meglátom a pontosan (sőt, a kelleténél hamarabb) érkező Vagdalthúsékat, nagy sebtiben elkezdek összepakolni, adok nekik fénymásolt igazolólapot (maradt néhány), aztán egy időre csatlakozom hozzájuk. A seprűk csapata - név szerint Vagdalthús, G(Dzsí), Petami és ZE így a következő pontig kiegészül szerény személyemmel, seprűi minőségemben lekötözök vagy öt szalagot és unalmas történetekkel fárasztom azokat, akik fogékonyak ilyesmire. Átkelünk az átlagos forgalmat mutató M3-as autópálya felett és megcsodáljuk a hétvégi telkek átlag feletti minőségű panorámáját, melyet a Budai-hegység és a Pilis csúcsai zárnak le nyugaton, az autópálya fölé tornyosuló Gyertyános délen és a Naszály északon. Az sem zavarja meg a kedélyünket, hogy vélhetően letértünk a megfelelő útról és az velünk tökéletesen párhuzamosan vezet 50 méterrel odébb. Ezt a kis tévedést azonban kijavítjuk, majd egy 220 kV-os távvezeték nyiladékában a szalagozást követve elkanyarodunk balra. Ha nincs szalag, akkor ez a letérő egyébként tökéletesen eltéveszthető.

Elérjük a következő, igen hangulatos módon "Csík-völgyi elágazás (dögkút)" névre keresztelt ellenőrzőhelyet, ahol a társaság aktív pálinkakóstolást hajt végre, én pedig érzékeny búcsút veszek tőlük, később kiderül, nem először a nap folyamán... Lekocogok a lejtőn, ezt a bakancs úgy reagálja le, mint gonosz támadást büszkesége ellen és csúnyán elkezdi törni a bokámat bosszúból. Ezért aztán a lábamra figyelve elkavarok egy magasles környékén, ahol mégis inkább fel kellett volna menni a gerincre az első adandó alkalommal, mert így bár a helyes úton, de sok bénázás és visszafordulás árán jutok csak oda, ahová kell. Sok túrázó már a túra visszatérő ágán jár itt, köztük sétáLós bácsi és testvére, akik megnyugtatnak, hogy még nem kellett elkanyarodni a Fáy-présház felé. Alig száz méterre észre is veszem az útvillát, ahol balra kell térnem (a mezőny jobbról érkezik) és követem is a helyes utat még egy ideig. Aztán megállok, se jelzés, se szalag, se itiner (ez utóbbit még a mogyoródi bácsinak köszönhetem). Visszamegyek. Aztán egy kicsit előre. Aztán még visszább, annyira, hogy a vidám seprűk épp szembejönnek, széles mosollyal arcukon.

Kiderül, hogy jófelé mentem az előbb, és (negatív energiákat összegyűjtő jelenlétem révén) sikerül még egyszer eltévedni és a présházat végül jó nagy kitérővel megközelíteni. Itt Gethe már majdnem a mezőre fagyva várakozik, mandarinnal kínál, ami hihetetlenül jólesik. G(Dzsí)-ék bemennek a présházba is, tesztelni a felhozatalt, ezt én nem teszem és újra egyedül folytatom a túrát. Egészen addig, amíg a nagy sietségben be nem nézem a szalagozást és a jelzést is, és ha nincs a pontot időközben bezáró Gethe úr, akkor bizony legyaloglok egészen Alagi majorig. :) Így viszont szépen visszatérek a helyes útra és így jutok el Fótfürdőre, majd szépen megkerülöm a Fóti-Somlyó oldalát, folyamatosan emelkedő úton. Ez talán a legszebb szakasza a túrának (szoros versenyben a bolnokai szakasz hangulatos erdejével), főleg a kilátás a gerincről. A lemenő Nap fénye a felhők között pont a Duna szalagját világítja meg, a hegyek a távolban valóságos óriásnak tűnnek. Fantasztikus. Kicsit sietek, a világosban célbaérés már nem jön össze (pedig nincs lámpám...), de Szilasliget szélét még elérhetem.

Végigtalpalok a Fóti-Somlyó hátán, egészen Mogyoródig, ahol az időközben beújított itiner segítségével már nem tévedek el és bőséges lakomát kapok a cukrászdában, ahol Pygmea a túra alapellátása (süti+tea) mellé átadja Tincáék meglepetés-csomagját. :) Itt csatlakozom Jazzkedvelőhöz, akivel a hátralévő kb. 6 kilométert együtt tesszük meg, sietős tempóban, beszélgetve. Újra keresztezzük az autópályát, felsétálunk jó csúszós ösvényen a Gyertyánosra, ahol még időben fordulunk vissza felírni a választ az ellenőrzőponthoz. Aztán megcsodáljuk a Damon Hill rajongók örökbecsű alkotását :S, majd Szilasliget forgalmát a kora esti órákban. Végül beérünk a célba, ahol Vándor Csillag és Budai-H.G. vár díjazással és az elkészült Ultramonotonos pólóval. :) A rendezőség tagjaként nem kellene ilyet írnom, de számomra nagyon kellemes túra volt a Fóti-Somlyó, méltó befejezése az idei évnek. Köszönöm az indulás lehetőségét Gethééknek, a társaságot a ponttól a présházig G(Dzsí)-nek, Vagdalthúsnak, ZE-nek és Petaminak, valamint Mogyoródtól a célig Jazzkedvelőnek és az ajándékot Tincáéknak! :)

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi MikulásTúraév: 20082008.12.08 12:39:43
Bakonyi Mikulás 50 – pontőrködéssel

„Napfény járja át a szívem újra,
kétszeresére felduzzadt a Cuha...”

Veszprémben jól lesétálunk a belvárosból a vasútállomásra, hogy még időben odaérjünk a győri személyvonathoz, amelyen rajtunk kívül nem látunk más, a túrára igyekvő egyént. A rendkívül szép 11-es vonalon bő fél óra alatt vontatja fel a Bz motorkocsi egy szál mellékkocsiját Zirc állomására, ahol kis várakozás után Repkény kap egy pecsétet a motorvonatos mozgalom igazolólapjára. Elsétálunk a megváltozott kerítésű iskoláig, még zajlik a kisiskolások fociedzése, mi letelepedünk a folyosóra és várunk türelemmel. Lassan megérkezik a rendezőség, elpakolunk ezt-azt, majd visszatérünk kellemesen punnyadt állapotunkba. Estefelé megkapjuk a másnapi felszerelést, kitanulmányozzuk, összepakolunk.

Éjjel kábé arra alszom el, hogy kicsit elcsitulnak az alkohol bolygatta kedélyek odalent, hajnalban kelt a telefon, az ébredést fél órával elnapoljuk közös megegyezéssel. Azért muszáj valamikor elindulni, gyorsan összekapjuk magunkat, elcsomagoljuk a felszerelést Kerek repkény táskájába és irány a Bakony. Kitocsogunk a parkolón keresztül Zirc kihalt utcáira, sehol egy lélek, pedig már öt óra van. Sikerül nem kéknek néznem a zöld jelzést, Repkény felvilágosít, hogy ez nem a Barangolós, hanem a Mikulásos túra, ne keverjem a kettőt. Főleg, ha már pontőr vagyok rajta. :) Tehát Írott-kő felé vesszük az irányt az OKT-n, elhúzunk a hegy felé, ki a városból. Rengeteg kutya üvölt hajnal alkalmából, az ő hangjukat egy bagoly huhogása váltja, ahogy haladunk befelé az erdőbe. Felettünk csillagos még az égbolt, ennek megfelelően kellően hűvös is van. A lábaim hőmérsékletét konstans hidegen tartandó belegyalogolok egy kedves pocsolyába, ami az avar alatt húzza meg magát. Kicsit morgok, aztán megyünk tovább. Elérjük a Pintér-árok ellenőrzőpont leendő helyét, itt egy darabon szilárdabb a talaj, de felfelé már most is csúszik (mi lesz még azokkal, akik majd a rajtidő végén indulnak?). A dombtetőn elkezd ködössé válni az idő, ez addig fokozódik, hogy nem látok semmit a lámpa fényénél, csak a szikrázó vízpárát a levegőben. Szerencsére Repkény rutinja révén rajta maradunk az úton még Borzavár után is és hiba nélkül megtaláljuk a Csárda-völgyben vezető utat. Eléggé sáros, kicsit elkedvtelenedek miatta, de ahogy kel a Nap, úgy kezd javulni a kedvem.

A Csárda-völgy ellenőrzőpontnál, pontosabban annak helyén kanyarodik rá a túra a Cuha völgyére és el sem hagyja a 3. pontig. Ez a völgy igen kedves nekem, a patak által kivájt meredek sziklafalakkal, a legkülönösebb helyen is a kőben megkapaszkodó fákkal és nem utolsósorban a kanyargó, hegyi vasútvonallal, ami egyedülálló az országban. Valamint a nyolc patakátkeléssel, melyk közül vagy kettő nem kis fejtörést okoz, hogy úgy vergődjünk át, hogy utána órákon keresztül ne kelljen fagyoskodni egy helyben ácsorogva a ponton. Az egyik különösen emlékezetes marad, mert Repkény kitalálja, hogy át kellene gázolni mezítláb, de amire leveszem a cipőmet, ő visszaveszi a sajátját és talál egy egész stabil átkelőhelyet. :) Ha már úgyis mezítláb vagyok, akkor viszont belegázolok a patakba (még térdig sem ér), olyan érzés, mintha millió tűvel szurkálnák a lábamat, viszont utána a néhol beázott cipőm egész melegnek tűnik. Azért ilyet többet nem játszom, nincs is rá szükség, mert a többi helyen már gond nélkül jutunk át a túlpartra. Végül elérjük a Kőpince-forrást, pontőrködésünk színhelyét, letelepedünk, Kerek repkény leveszi a cipőjét, mert az utolsó átkelésnél kissé beázott és megpróbálja megszárítani, nem sok sikerrel. Kitesszük a dekorációt, előkészítjük a pecsétet és az ikszelős papírt, majd kényelmesen megreggelizünk – vagyis megnyitjuk a pontot, alig több, mint egy órával a hivatalos nyitás előtt. Alig végzünk ezzel, már meg is érkezik az első futó, majd szépen sorban a többiek is, sok kedves és régen látott ismerős, valamint sok kevésbé régen látott is, sőt, van, aki még csokit is hoz. :) A mezőny annyira jó tempóban halad, hogy egy rajtszám sem hiányzik már 11 órakor a listából, telefonos egyeztetés után a főrendező engedélyt ad a felszállásra, mindenki áthaladt, akinek itt kellett áthaladnia, söprű nincs, elindulunk.

Megtöltjük a palackokat a forrás kellemes ízű vizéből, majd a szemeteszsákot erősen markolva nekivágunk a Zörög-hegy izzasztóan meredek oldalának. Kapaszkodás közben néha visszanézünk, le a Cuha-völgy rengetegére. A hegytetőn Földi Rolandék pecsételnek, náluk egy kivételével az összes táv áthalad, ők adják nekünk a plusz két rajtszámot is. Irány Csesznek kies vára, pontosabban először a Kőmosó-szurdok, még pontosabban az azt megelőző zöld sávval jelzett út, amelyről egész vadregényes kilátás nyílik a Bakonyaljára. A szurdok aljánál útbaigazítunk egy bizonytalankodó sporttársat, majd újnak tűnő láncba kapaszkodva sétálunk át a völgy oldalában. A ponton Laci069 ad pecsétet, nem maradunk sokáig nála, vár a cseszneki frissítés, ahol Tzh-ékkal futunk össze, ők indulnak, mi érkezünk. Feltuningoljuk a teát némi rummal, megiszunk egy-egy kávét, megesszük a párizsis-káposztás vajaskenyeret és örülünk, hogy az Ördög-árkot kis szerencsével méginkább világosban fogjuk elérni, mint tavaly. Elindulunk a faluból, sietünk a következő pontra, jó sokan jönnek szembe a Kő-árokban, és ugyanitt jó nagy a sár is.

Impozáns sziklák és néhány megúszott esés után érjük el Gézaházát először, a Mikulás szájharmonikán kíséri énekünket, a Krampusz megtapsol és bőven kapunk szaloncukrot. :) Ez nagyon jó, mert a pontőri ellátmányként kapott édességet már feléltük (mondjuk most kivételesen bőven van ennivalónk), a következő párszáz méteren elfoglal az édesség tesztelése. A Töbör-hegytől következik a túra legélvezetesebb szakasza, ami majdnem olyan szép, mint a Cuha-völgy, csak könnyebben járható és van ideje az embernek gyönyörködni a tájban. Kikerüljük néhány völgy bejáratát, szép íves kanyarokkal és elérjük az Ördög-árok száját. Ez a korona az egészen, ráadásul most víz is csordogál benne – mit csordogál, hömpölyög. Kerek repkény gyermeki örömmel lelkesedik, teheti, már kilenc éve jár ide és – hosszú idő után – újra sok víz van a patakban. :) Odafigyelve, óvatos duhajként sietve vesszük az akadályokat, mászunk, ahol mászni kell és ugrunk, ahol ugrani és nem megyünk fel magasan a partra ott, ahol tavaly felmentünk, mert odalent kényelmesebb. Ennek következtében egész hamar megpillantjuk a Gizella-átjárót, még sikerül néhány egész értékelhető képet is készíteni.

A szoroshoz közeledve ismerős alakot látok meg a létrán, Jámbor integet egy túrabottal, Nagyondinnye pedig ott áll a létra elejénél, vacogva, egy szál vékony technikai öltözékben és csurom vizes cipőkkel. Azt mondja, beleesett a GPS a sziklák között a vízbe, ami rossz. Pláne, hogy a létrára hasalva is hiába tapogatózok a készülék után, a túrabot vakon kalimpál a vízben, még a katlan fenekét sem éri el. Két cipőfűző segítségével valóságos dárda készül két botból, azzal már egész mélyre lehet nyúlni, de az árok alattomosan befelé egyre mélyebb és a szikla alatti részre már ez az extended túrabot sem ér le. Kezd már engem is idegesíteni a dolog – mármint, hogy vaktában tapogatózunk és levetkőzöm, hátha begázolva a vízbe jobban átlátom a dolgokat. Nos, nem jön be a taktika, a katlan a létra alatt befelé hirtelen nagyon mélyül, nem érem el az alját, ahol meg elérem, ott csak köveket találok, valamint egy nagy sárga nejlondarabot. A víz győz, kijövök, gyorsan felöltözöm. Repkény nem győz aggódni, én meg vacogni, sajnos ettől a szerkezet még nincs meg. Keresztet vetünk rá, felmászunk a ponthoz, mi Repkénnyel gyorsan pecsétet kérünk, majd elbúcsúzunk Jámbortól és Nagyondinnyétől és tovasietünk. Az árok hátralevő részén egész könnyen átjutunk, tavaly itt a kevesebb víz ellenére valahogy nehezebben ment a haladás, mint most. Újra kiérünk a zöld jelzésre és újra célba vesszük a Mikulást.

Mire újra megérkezünk a pontra, már kezd egészen sötétedni, a Krampusszal jól bemutatkozunk egymásnak, jólelkűen megkínál saját teájukból két bögrével is, köszönet érte! Készít rólunk pár közös képet a Mikulással, aztán már indulunk is, kiballagunk a 82-es főúthoz, átkelünk és elbattyogunk a sárban a Gesztenyés ellenőrzőpontig. Deli Vincéék pontján kicsit beszélgetünk, elmondjuk, kiket várhatnak még, aztán elbúcsúzunk, még vár ránk némi sártaposás. Az eddig szalaggal jelzett útra került egy piros négyszög jelzés, ez nagyon örvendetes, szerintem sokkal kényelmesebb dolog egy adott jelzést követni, mint egy akármilyen jó vagy rossz szalagozást. Pláne sötétben. Épp eléggé megvisel, hogy a sár kezdi jócskán túllépni tűréshatáromat, de Repkény acélsodrony jellegű idegeivel elviseli a nyirmogásomat, ami az erdőbe való betérésig tart. (Meg az itt lévő jóféle köves út végétől a vasútig.) Mielőtt lekanyarodnánk az erdőhöz, egy bizonytalan fényű lámpát látunk közeledni felénk, nyílegyenesen Gézaháza és a főút felől. Három igen lelkes sporttárs érkezik, egyetlen, nem túl működőképes lámpájuk van és nem találták az utat, visszaküldjük őket Gesztenyéshez, alig tíz perc innen. A Cuha-völgy újbóli eléréséig már-már bartinai mértéket kezd ölteni a sár, eléggé lehangoló és eléggé le is hangol. Annyira, hogy már nem is tudok örülni az ellenőrzőpontnak teljes szívvel, csak battyogok előre, minden lépésnél bokáig merülve a trutyiban. Aztán valahogy felvidulok, Repkény életet ver belém és Zircre már úgyszólván beszáguldunk, amennyire a lehetőségek engedik. A célban gratulálnak nekünk, leadjuk a pontőri felszerelést – jövőre ugyanitt, ugyanígy! :) - megiszunk egy-egy pohár teát és kisietünk a régi buszállomásra. Bizony, Zircnek van két buszállomása is, egy régi a belvárosban és egy új a vasútállomásnál. Veszprémbe busz viszont egyikről sem indul még egy darabig, tehát áttalpalunk a vasútállomásra és szépen ledöcögünk Veszprémbe.

A Bakonyi Mikulásról csak pozitívan tudok beszélni, még akkor is, ha félreteszem az elfogultságomat. Jól eltalált útvonal, vadregényes és változatos táj, néhány egészen technikás szakasszal. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte szerény ellenőrzőpontunkat! :)

-Kékdroid-
 
 
Tanuhegyek 'aftertúra' - UKK kisjubileumi túra 25 / Haláp 30Túraév: 20082008.12.03 12:38:35
Ukk kisjubileumi túra - pontőrködéssel

Vasárnap reggel arra ébredek a badacsonytomaji iskolában, hogy Bubu bökdösi a vállamat, miszerint jó lenne kicsit korábban elindulni, meg, hogy már negyed hét van. (Mindez 6:05-kor. :)) Felrázom Kerek repkényt, összedobáljuk a holminkat, majd Gethe úr elfuvaroz minket - Zsolibéla társaságában - Ukk vasútállomására. Megkapjuk a pontőri holminkat és a kihelyezendő gógánfai ep. matricáit, majd útra kelünk. Ukkon már sokszor szálltunk át különböző irányokban, de a környék turistaútjaiból még csak az OKT vonatkozó szakaszán jártam, pár éve. Ideje változtatni ezen és Repkénnyel elindulunk a vasúttal párhuzamos irányban dél felé. Előttünk a sümegi vár, csodaszépen világítják meg a felkelő nap felhőkön átszűrődő sugarai. Nevezett felhők viszont nagyon alacsonyan szállnak, állítólag délutánig megússzuk eső nélkül - vagy sem. A Gógánfa előtti vasúti átjáróban már tilos jelzés villog, elkezdem számolni, melyik vonat jöhet ilyenkor. Amikor viszont megjelenik a Bz Tapolca felől, fedélzetén néhány gyanúsan túrázó küllemű egyénnel, aktívan aggódni kezdek a pont kinyitása miatt, vagyis inkább amiatt, hogy utolér egy fürge lábú résztvevő. Nekiállunk Repkénnyel futni, gyorsan odakötözzük a gógánfai ep. papírjait (8:04, ep. nyit: 8:20, huhh) a kereszt vaskerítésére, majd sietünk tovább. A második útátjárónál már nyugodtabbak vagyunk, elsétálunk a szalag mentén a szántóra való letérésig, majd áthuppanunk az árkon - bele a frissen trágyázott szántóföldbe. Kellemes. Visszatérünk a vasút mellé, majd fel a töltés oldalába, megpróbáljuk lekoptatni a nem túl kellemes szagú matériát a cipőinkről. Ezzel meg is érkezünk Zalagyömörő vasúti megállóhelyére, ami szépen rendbe van téve, sőt, a 25-ös vonal vágányzári menetrendjét is kiragasztották - kár, hogy az itt megálló vonatokról nincs semmi papír.

Kipakolunk a kis épület melletti padra, megpróbáljuk kikötözni a papírt, de később lefújja a szél és inkább eltesszük. Negyed órával korábban kinyitjuk a pontot, megérkezik Gethe úr, hoz egy nagy doboz nápolyit, szolgáltatásként. Nem sokkal azután, hogy eltűnik a kocsival, jönnek a túrázók, eleinte szélben, majd esőben. Elücsörgünk a ponton szűk 3,5 órát, egyáltalán nem unatkozunk, mindenki örül a nápolyinak, mi örülünk, hogy ők örülnek. Itt is felbukkan sok régen látott ismerős, nem sorolok neveket, nehogy kihagyjak valakit véletlen. :) Egy sporttárstól a bélyegzők hatására még egy Túrázz a vonatért! kitűzőt is kapunk, egy pár pedig egy bögre meleg teával kínál, ismeretlenül is köszönjük! Eleinte Repkény kínálja a nápolyit és én pecsételek, félidőben cserélünk. Végezetül jönnek a söprűk, Laci069, Cejas és egy általam eddig nem ismert sporttárs. Együtt haladunk tovább a furcsa katicabogár jelzésen, szedjük lefelé a szalagokat. Jódarabig a vasúti töltésen kell menni, Nyírlak megállóhely környékén jön szembe az M41 2317 pályaszámú gép a Pécs-Celldömölk szuperexpresszel. Érdekes látvány, ahogy az öt túrázóból négy az útátjáróból fotózza az elhúzó vonatot. :) Elhagyjuk a vasút környékét, kényelmesen járható úton megyünk tovább, szép erdőben. Irány Sümeg, kiérünk egy nyílegyenes országútra, előttünk a környék fölé magasodó, szépen felújított vár.

Felérve a várba búcsút veszünk a seprűcsapattól, a várra több időt szeretnénk szánni, mint amennyi most belefér. Lesietünk a kockaköves úton, elhaladunk a bezárt bazársor mellett és elkezdjük a kapaszkodást a Fehér-kövekhez. A meredek, köves gerincút akár a Bükkben is megállná a helyét, a Csúcsos-hegy és környéke a túra valóságos fénypontja. Felérve találkozunk a várra vezető emelkedőn már megpillantott Gethe úrral, aki Zsoli társaságában pontőrködik a nem éppen csúnya kilátással bíró sziklaszirten. Kapunk csokit és sietünk is tovább, hangulatos erdő kíséri utunkat. A felfeléhez hasonlóan meredek ereszkedés közben elkezd esni az eső, így érünk be Csabrendekre, ahová Laci069 már előrevetítette, hogy nincsenek utcasarkok - és valóban, az egész falu egymásba kapcsolódó kis terek láncolatából áll. A szalagok szerencsére elvezetnek a pizzériáig, ahol Petami őrzi az ep-t és pizzával és teával kínálnak. Kérünk még egy-egy kávét is, beszélgetünk egy ideig Petamival, aztán húzunk tovább. Repkény sietősre fogja, főleg, amikor Vándorköszörűs telefonál, hogy célbaértek. A szántóföldek között menetelve azért meg-megállunk nézelődni néhány pillanatra, a láthatár szélén csodaszép alkonyati fényeket látni. A cél előtt vagy négy kilométerrel végül ránk szakad az ég, a nadrágunk és a cipőnk ronggyá ázik, ahogy Ukkon kínunkban már inkább futva tesszük meg a távot. Szemből Tincáék biztatnak a kocsiból, hogy már alig van hátra. :) A felhőszakadás pedig pont akkor ér véget, amikor célbaérünk. Megkapjuk a díjazást és a csokit, majd Vándorköszörűs elvisz Veszprémig - hálás köszönet érte!

Útközben pedig azon jár a fejem, hogy ennyi mindent egy hétvégébe zsúfolni nem egyszerű, de megoldható feladat. Köszönöm Kerek repkénynek az állandó társaságot és mindenkinek a sok élményt!

-Kékdroid-
 
 
Tanúhegyek nyomábanTúraév: 20082008.12.03 11:52:22
Tanúhegyek nyomában 40 - bejárás, szalagozás, kenyérkenés, miegymás

Péntek hajnalban lemondok a gyaloglásról és az éjszakai 7-es buszt választom Budai-H.G. mester lakhelyének megközelítésére. Röpke várakozás után megérkeznek Jámborék, majd Bubu is lejön, bepakolunk a kocsiba és irány Veszprémen keresztül Badacsonytomaj. Veszprém szép belvárosában csatlakozik hozzánk Kerek repkény is, teljes a csapat és megtelik az autó, mellékutakon suhanunk tovább. Megérkezünk, mindenki magához veszi a túrához szükséges eszköztárat és végre elindulunk. Rögtön induláskor kikötözünk néhány piros-fehér csíkos szalagot és az első adandó helyen Repkénnyel feltöltekezünk kávéval, egész jutányos áron.

Még a falu határában érjük utol a többieket, bőszen szalagoznak, majd Bubu a kezembe nyomja a szalagtekercset, valamint Jámbor ollóját. Oké, innentől majd én. Nem sok helyen van szükség szerencsére a színes nejloncsíkok kirakására, a jelzések többnyire kiválóan követhetők. Azért néhány kereszteződésbe kerül szalag, hadd lobogjon a szélben. Talpalunk felfelé a Badacsonyra, az út meredek, de még nem csúszós, ráadásul gyönyörű, napos időnk van. A hegytetőn kilátót mászunk, csodaszép a körpanoráma (húúú, mit fogok én ezért kapni... a túra napján masszív köd, nulla méter látótávolság... :P), a párában éppen sejthető a Balaton túlpartja. Ledöcögünk a falépcsőkön, majd irány tovább, teszünk egy szép félkört a hegytetőn. A Ranolder-keresztnél újabb kollektív fényképezkedés, panoráma csodálás, valamint megnézem a réges-régi véseteket a kereszt oldalában. Népi graffiti. Irány a Bujdosók lépcsője, sikerül megúszni a gurulást a hegyről, a végén némi susnyás után kiérünk a szőlők közé.

Elhagyunk egy ivóvíz/nem ivóvíz feliratú kutat, mindenki eldöntheti, mit szeretne, úgyis le van zárva. Némi kanyargás után megérkezünk Badacsonytördemicre, átzúzunk a falun, közben hallgatjuk Bubu kommentárjait a régi Tanúhegyek túrákról. Igen sok, nem túl izgalmas aszfaltos szakasz után (valahogy össze kell kötni a hegyeket, ha már nem egymás mellé nőttek) megérkezünk Szigligetre, újra előkerül a szalagtekercs, bejelöljük az utat a templomrom felé. Példásan rendben van a környezet, kis Wass Albert emlékhelyet is kialakítottak a kertben. Legjobb emlékem szerint amikor utoljára erre jártam, nem tudtam bejutni a romhoz, akkora volt a susnya (nem is beszélve arról a párezer szúnyogról). Elnézelődünk a valahai templom megmaradt tornyánál, majd célba vesszük Szigliget várát. A vár alatti büfé, ahol pedig forró csokoládé meg hasonlók vannak beígérve, nincs nyitva, őszinte bánatunkra. Viszont a várba ingyenesen fel lehet sétálni, itt nem teszünk szalagot, egyrészt nehogy leszedjék, másrészt a pontőrök pontos helyét nem tudjuk. Azért felsétálunk a legmagasabb torony legfelső szobájába, Repkény szétfotózza a tájat, én pedig csak nézek ki a fejemből. A Keszthelyi-hegység keleti peremének a tetejét mintha vonalzóval húzták volna meg, északra és keletre pedig túránk állomásai látszanak sorban: Szent György-hegy, Csobánc, Tóti-hegy, Gulács, Badacsony, távolabb a Haláp, még távolabb pedig Sümeg vára. Fantasztikus látvány. Lefelé a vár pénztárának feliratánál kicsit nyelvészkedünk, mindegyik nyelven van egy kis elírás. :)

Kicsit kilépünk, elérjük a 71-es utat, a szalagozást a párhuzamos kerékpárútra tesszük, szerintem érthetetlen, hogy a felújításkor is a forgalmas országúton hagyták az OKT-t. A turista hagyományoknál előbbre kellett volna venni a biztonságot. Szerencsére túránk a főút mellett halad és ott sem túl sokáig, erős szembeszélbe fordulunk, hogy mielőbb elérjük a Horváth-pincét. Itt Jámbor és fia megállnak egy kicsit borozni, mi a pont kihelyezése után továbbmegyünk, mert az idő sürget és még féltávnál sem járunk. Elkezdünk kapaszkodni a Szent György-hegy oldalában, Bubu akkurátusan pakoltatja ki a szalagokat, ahol úgy érzi, hogy szükség van rájuk, Repkény pedig szorgosan vágja le az újabb csíkokat a tekercsről. Kis megállót tartunk az Oroszlánfejű-kútnál, mászunk tovább, kiteszünk még egy feltételes pontot, sok-sok szalaggal. Itt nem rakunk ki bóját, még van némi gyalogosforgalom, reméljük, nem nyeri el senki tetszését a matricákkal teli papír sem. Felbaktatunk a hegytetőre, az elágazásban még írunk pár sort a csúcskönyvbe. Fent érzékeljük igazán az idő múlását, szerencsére a szalagozás számunkra lassan véget ér, a túra második felén már kint vannak a sárga műanyagok.

Lesietünk a bazaltorgonák között, már emiatt is megéri eljönni, lenyűgöző látvány, félhomályban, némi párában. A kulcsosháznál mély csend és nyugalom, nyoma sincs a másnapi nyüzsgésnek. Letrappolunk a lépcsőkön, már most is csúsznak, majd lesietünk az Ürgelyuk fantázianevű buszmegállóhoz. Újabb átvezető szakasz következik, sietünk, ahogy tudunk, Repkénnyel rettentő éhesek vagyunk és bízunk abban, hogy Gyulakeszin valahol találunk nyitva levő boltot. Átkelünk az Eger-vízen egy farönkökből és EUR-raklapból kreált hídszerűségen. Már majdnem a falu határában vagyunk, amikor Bubunak elkezd dőlni az orrából a vér, megállunk, pihenünk. Közben bezár a bolt, gondolok bele és mit ad Isten, igazam van. Szegény Bubu meg ott áll a hídon és csöpögteti a vért a fűre, egy darabig nem fogad el zsebkendőt sem. Amint szalonképes állapotba hozza magát, elindulunk, Kerek repkénnyel betérünk a kocsmába (jobb híján), mert már alig bírunk járni az éhségtől - Bubu pedig megy tovább. Itt nagyon jóllakni nem tudunk, azért eleszegetünk némi sósmogyorót, csokit. A pultos eléggé mogorva, Budai-H.G. igazolófüzeteibe nem ad pecsétet (konkrétan elküld a francba), pedig igazán udvariasan, szépen kérjük mindketten. A hölgyemény viszont jobban el van foglalva udvarlóival. A fogadtatástól kissé rosszkedvűen, a hirtelen utánpótlástól (főleg a kávétól) viszont frissebben eredünk útitársunk után, amikor utolérjük a Rossztemplomnál, már teljesen sötét van.

Kihelyezzük a feltételes pontot és a bóját, majd irány a Csobánc. Meredeken, de nagyon jól járható úton visz fel a zöld rom jelzés, a kanyarban is jár egy bója, lehetne számolni a vasúti talpfákat, amiből nincs is, mert betonalj van. Viszont eltévesztem a számolást, pláne, hogy némelyik betonalj keskenyebb, nem tudni, hogy az félnek számít avagy egésznek. :) Odafent pazar kilátás az éjszakai Tapolcai-medencére és a névadó Tapolca fényeire. A várrom alaposabb vizsgálatát viszont kénytelenek vagyunk kihagyni, Bubu lenavigál a hegyről, az OKT-ba csatlakozó ösvény meredek, poros, csúszós, nem győzök kapaszkodni. Borospincék között visz az út tovább, egy helyen furcsa szempárok verik vissza fejlámpáink fényét, nem kutya, nem macska, szerencsénkre csak néhány bárányt riasztottunk fel. Meglehetősen kísértetiesek a sötétben. :) Innen már nem kell sokat menni Káptalantótiig, a falu előtt némi műút, de alig van forgalom, aki erre jár, példásan nagy ívben kerül ki.

Lent nem térünk be sehová bélyegezni, hanem célba vesszük a Tóti-hegyet, ezt speciel Repkény is és Bubu is ismeri, én még sosem voltam fent. Egy darabig csak kapaszkodunk felfelé az erdőben, aztán az Északi Zöldet idéző meredek oda-vissza szakasz következik, csak nem kell olyan magasra menni. Fent csúcsfotó, gyorsan, mert elég nagy a szél, nem irigylem, aki itt lesz pontőr másnap. Óvatosan leereszkedünk, célba vesszük a Gulács tömbjét, ami amellett, hogy meredek, még magas is, az út pedig az eddigieknél nehezebben járható, sok a faág, a bizonytalan út, de a hegy alatti elágazásig utolérjük Bubut és együtt kaptatunk fel a tetőre. Ez az út szerintem mindegyik közül a leginkább nehéz, bár, lehet, hogy csak a sötét miatt mondom ezt. Az ösvény csúszós, keskeny és még csúszós is, nem árt odafigyelni. A hegytetőn megint csúcsfotó a csúcskőnél, nem a "Tanúhegyek Tövében" (Bubu) bejárásán vagyunk. Itt Repkény kapcsolatba lép Vándor Csillaggal, akit kényelmes szállásáról ugrasztunk ki, hogy érdeklődje meg a pizzériánál, vesznek-e fel rendelést még fél tízkor is. (Nagyon köszönjük, Csillag! Már vártak minket. :))

A Gulács erdejéből kiérve még leereszkedünk a műútig, átkelünk és kirakjuk a sokak által kihagyott utolsó ellenőrzőpontot. Majd Repkénnyel elhatározzuk, hogy kilépünk, szegény Bubúrt otthagyjuk, viszont kikérjük a pizzáját, nehogy éhen maradjon estére. Fél tíz után néhány perccel érünk oda a pizzériába, ahol egy iszonyúan megpakolt kerékpárt toló egyén szólít meg, hogy merre találja az iskolát. Mutatjuk, hogy rögtön ott van a szeme előtt, de csak áll az út közepén. Későbbi viselkedését most nem kívánom taglalni. Evés után elfoglaljuk helyünket az egyik rendezői teremben és mélyen alszunk reggelig. (Vándorköszörűs és Moiwa már aludtak bent, remélem, nem keltettük fel egyiküket sem.)

-------------------------

Szombat hajnal, arra riadok, hogy Pygmea megböki a vállamat. Innentől felgyorsulnak az események: utazunk, pakolászunk, még többet pakolászunk, pavilont állítunk, Repkény beáll kenyeret kenni, nevezési lapot osztok az érkező 20B résztáv leendő nevezőinek, sok kedves ismerős őrzi a pontot és még több kedves ismerős jön résztvevőként. Amikor lejár a 20B résztáv nevezési ideje, beszállok kenyeret kenni Repkény és Lutak mellé és ott is maradok végig. Nap végén lecuccolás, kevés lámpa fényénél, majd Wehner Géza kisbuszában utazunk vissza a szállásra. Leteszteljük a levest (szerintem nem rossz), megpróbálunk aludni, a forgalom miatt nem túl sok sikerrel, másnap UKK kisjubileumi túra...

Köszönöm mindenkinek a társaságot, jó volt hosszú idő után találkozni, együtt menni, pontőrködni, kenyeret kenni (és enni :))!

-Kékdroid-
 
 
DeákTúraév: 20082008.10.27 17:01:59
Deák 30

Pár napos kényszerű pihenő (az Olajos Körút mozgalom vagy Írottkő tt. dilemmát megoldotta egy komisz vírus: egyik sem) után kissé félve ébredek, kis önvizsgálat, hogy minden rendben van-e. Igen. Nagyszerű, akkor keltjük Repkényt. Pár perc után sikerül ez is. Kávéfőzés, indulás egyből, megfontolt száguldás Söjtörig. Itt nevezés, Joeyline üdvözöl minket, fizetünk, papírt töltünk, máris a kezünkbe nyomnak egy-egy itinert, pedig még fel sem ébredtem.

Majd felébreszt a párás, hideg reggel, gondolom és valóban. Ahogy elindulunk a Deák-ház felé, úgy kezd kiszállni a szememből az álmosság és rögtön az első kanyarnál visszakiabálunk az útra két sporttársat, akik nem vették észre a kék + hirtelen jobbra kanyarodását. :) A túra eleje (is), a hirtelen dombmászással és a szőlőheggyel mindkettőnknek a Rockenbauer emléktúrát juttatja eszünkbe, az idei nyár katlanját. Nem mellesleg örülünk, hogy nem ismétlődik a tavalyi Deák időjárása, mert azért szélből és esőből is megárt a sok. Elsétálunk a Deák-forráshoz, a pontőrök jókedvéről elég jelentős borkészlet gondoskodik. Itt előz meg Lépéshiba és útitársa, már felfelé kapaszkodnak a forrástól, amikor mi még csak lefelé igyekszünk.

Irány a túra legszebb szakasza, a Vas-völgy, fehér köves úton ballagunk az enyhe ködben, sűrű, változatos erdő kísér minket, a legkülönbözőbb színekben ragyognak a levelek. Repkény néha fényképez párat, nálam most nincs gép. A vadászháznál lelkes pontőr kínál teával, utolér Tibet és VadMalac, utóbbi lemarad hozzánk jónéhányszáz méteren át, megosztjuk az Írottkővel kapcsolatos élményeket egymással. Aztán Tibet nyomába ered, még a két táv elválása előtt. Mi is felkaptatunk a dombra - talán kicsit kisebb lendülettel, :) irány Pusztaszentlászló. A sűrű erdőt felváltja a gondozott táj, adótorony büszkélkedik előttünk, mi kikerüljük, hogy az erdősáv után szőlőhegyen találjuk magunkat.

Mélyút, szembejön egy traktor, az összképet vidámabbá teszi, hogy a traktoros ölében ülő kisgyerek minden arrajárónak mosolyogva integet. Innen hamarosan elérjük a soron következő pontot, ahol a roppant lelkes pontőrök szinte megtömnek zsíroskenyérrel. :) Megiszunk egy-egy pohár teát is, a borkóstoló viszont kimarad, egyrészt a nulla tolerancia miatt, másrészt a bevezetőben említett előzmények miatt. Viszont jól feltankolva indulunk tovább, átsétálunk a falun, ki a tópartra és át a hosszú fahídon. Ha a Vas-völgy a túra legszebb szakasza, akkor a híd a leghangulatosabb, legalábbis szerintem. Nem sokkal ezután elválik néhány résztáv, fatáblára erősített papír mutatja a megfelelő irányokat. A soron következő domb a nyár óta mit sem változott, a jelenlegi időjárásban viszont sokkal könnyebben vesszük. Irány Pusztaederics, lassítás nélkül áthaladunk a falu szélén, felkaptatunk az újabb dombra, itt is fantasztikusak az erdő őszi színei, ha Repkény nem figyelne, belegyalogolnék az egész utat elfoglaló tócsába. :) Szerencsére ő legalább figyel.

Kiérünk a DDK nyomvonalára, aztán el is hagyjuk azt, az elágazásnál ellenőrzőpont, a pontőr morog valamit a jelzésekről, hogy kevés lesz. Sebaj, tévedtünk mi már itt el (akkor is miattam... :)), most legalább meglátjuk, hová visz ez az út. Szompácspusztára. Egy darabig a műúton megyünk, a kis telep házai között, megcsodálom a menetrend nélküli, viszont példásan rendben tartott buszmegállót. Erre szokásjog alapján járnak buszok. Mielőtt nagyon elmeditálnék ezen, feltalpalunk meredeken a Szompácsi kápolnához, ahol a várt ellenőrzőhely helyett egy meglehetősen mogorva kinézetű csőszt látunk. Utóbb megtudtam, nem csősz: az itt zajló valamiféle felmérés párezer méternyi kábelét őrzi. Tehát mégiscsak csősz. (Hoppá, ilyen kábeleket láttunk nyáron is errefelé!)

Az impozáns kilátással bíró kápolnától lemehetünk újra a műútra, majd egy másik dombra újra fel, a domboldal csak úgy világít a szalagoktól. Szántón, majd erdő és szántó szélén érjük el a következő pontot, nem irigylem őket, majd' este 11-ig itt ülnek. Zord. Innen már egész közel a cél, lesétálunk a domboldalon, elhúzunk a Méregház mellett - tavaly itt már nagyon utáltam az arcunkba csapó jégdarát, most viszont süt a Nap és alig fúj valami szellő. Hiába, puhány vagyok. :) Kerek repkény visszakapcsol egy sebességfokozatot és elkezd sietni, így aztán egész hamar túléljük a hosszú aszfaltjárást.

A célban némi sorállás után megkapjuk a díjazást, a rajtban már átadott emlékkitűző mellett elfér a túráért járó is. Még megiszunk egy-egy kávét, aztán útra kelünk.
Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és VadMalacnak - a ponttól az elágazásig -, valamint köszönöm a túrát a rendezőknek, tetszett az útvonal, a pontok elosztása, meg úgy általában az egész.

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi BarangolásTúraév: 20082008.10.12 17:06:38
Bakonyi Barangolás 70

5:50, buszindulás. Még sehol egy kósza napsugár, sötétben teszi meg a busz az amúgy nagyon szép utat Veszprémből Zircre. Az iskolában már feltűnik néhány ismerős: Laci069, Tinca, DJ_Rushboy, rögtön utánunk érkezik Vándorköszörűs, Gethe úr, Krysta, Tzh, sétáLós bácsi is. A mezőny jelentős része már rég elrajtolt, mi meglehetősen késői indulóknak számítunk. Gyors nevezés, rákukkantok az itinerre (nagyon szépen megszerkesztett füzet, benne minden lényeges adattal), aztán elpakolom jó mélyre.

Zircről kifelé menet utolér sétáLós bácsi, megosztja jellemzően vasúti tartalmú híreit, aztán a város határában ellép, szeretne sietni, mivel nem működik a lámpája. :) Én leállok fotózni a Zirc feletti égboltot a felkelő nap párás korongjával, a várost az apátsági templom két, felhők fölé magasodó tornyával. Az időközben érkező Kerek repkény, Gethe, Tinca és Laci069 ugyanezt teszi, ezt még eljátsszuk néhányszor az útvonalon lévő összes ködös, párás mező mellett, ahogy erdőből ki, erdőbe be haladunk a zöld sávon. Amely néha piros, néha pedig egyszerre mindkettő. :) Valahol egy újonnan lekerített erdőrésznél érzésre próbáljuk követni az utat, szerencsére helyesen, a kerítés után 30 méterre újra előkerül a jel.

Jópár ködös réttel arrébb elérjük a Zoltay-forrást, mint első ellenőrzőpontot, itt ér utol Vándorköszörűs, OT Zita és -Rafter- triója. Felírjuk az aktuális mozgalom kódját is, aztán indulás tovább, Vándorköszörűs lelassít egy rövid ideig a tempónkra. A következő pontot a Nagy-Som-hegy oldalában kell megközelíteni, de senki nem tudja a társaságból megmondani, miért nem látogatható a hegy. Mellettünk szántás zajlik, békésen szántogat vagy négy traktor a ködben. Eloldalgunk az erdő aljában, átkelünk egy műúton, lassan bejutunk a Kertes-kői szurdokba. A ponton két fiatal sporttárs pecsétel, kapunk ostyaszeletet is. Kicsit félve írom le, hogy itt négyen (Repkény, Gethe, Tinca, Droid, a többiek mennek tovább) elhagyjuk a túra útvonalát az Oltár-kő kedvéért, ahol kódot és kilátást nézünk, majd a zöld háromszögnek ugyanazon ágán visszatérünk a pontra. (Remélem, ezért még nem kövez meg a teljesítménytúrázó társadalom.)

Irány a szurdok, jó csúszós sziklákon egyensúlyozva kell átkelni, sikerül csak egyszer elesni, azt is a kioldódott cipőfűzőnek köszönhetem. A szurdokot viszont érdemes felkeresni, nagyon hangulatos hely. Talpalunk tovább az őszben, kisüt a nap - ezzel megszűnik a ködös rétek fényképezésének a további lehetősége. Feltalpalunk a Csúcs-hegyhez, innen pár perc alatt már a bakonybéli Szent-kút kápolnájánál tarthatunk egy rövid pihenőt, a faluban pedig egy hosszabbat. A pontként működő Pikoló presszóban (ez a főútra kiérve jobbra van, az itiner balt ír, de jobbat rajzol) korlátlan tea, valamint 100 Ft értékű (=3 dl üdítő) fogyasztás jár a bélyegzés után. Gethe úr a Túra TV különkiadásával jelentkezik, Bakonybélben először. A rövid megálló után elindulunk Gerencepuszta felé, jellemzően a Gerence völgyében, a bővizű patak mellett néha csúszós, keskeny ösvényen. Gyönyörű hely, csak nagyon figyelni kell, ha elbambulnék, belecsúsznék a patakba és már kevésbé lennék vidám. Gerencénél nem állunk meg, megyünk a Tábor-helyen át felfelé, a 70-es táv plusz kerülőjére. Találunk egy emlékkövet, amely nagyon szép, de nem értem, miért kell emlékművet állítani annak, hogy gróf Széchenyi Zsigmond itt lőtt ki x szarvast és még nem tudom, mit. Mindegy.

Elérünk egy csúnyán meredek kaptatót, amely csúnyán be van nőve susnyával, de ami igazán zavar, az a megrekedt, fülledt levegő. Odafent Tinca már vár ránk egy farakásnál, szerencsére innen már alig kell fentebb mászni, viszont nagyon jó kilátással rendelkező úton sétálunk le Királykapura. Itt jól rácsodálkozom a néhai Városlőd - Franciavágás kisvasút néhai épületének a maradványaira, ettől kicsit odébb ülnek a pontőrök, pogácsát és narancsszörpöt adnak. Repkénnyel és Tincával meglátogatjuk a Király-kutat, benőtt, susnyás ösvény vezet a benőtt, ivásra momentán nem alkalmas vizű forráshoz. Tinca így lemond az utántöltésről, mi viszont felírjuk az itteni kódot is. Gethét összeszedjük a pontra visszatérve, majd a kisvasút pályáján nekivágunk a Gerence pihenőnek. Az őszi erdő, az avaros út, a sárguló lombú fák hangulatát úgysem lehet leírni, ott kell lenni, saját szemünkkel megnézni. Kicsit lemaradunk útközben, Repkény megmutatja, hol kavartak le az útról két évvel ezelőtt és azt is, hogy hol kavartak vissza. :)

Gerencénél kicsit leülünk, eszünk némi csokis kekszet Gethe úr jóvoltából, a pontőr elmeséli, hogy a legelső nagyon hamar ideért már. Hitetlenkedve megemlíti, hogy azért sietett a srác, mert nem volt lámpája. Szerintem sejtem, ki lehetett. :) Indulunk tovább, újra együtt Rafterékkel. Odvas-kő barlangjánál megmásszuk a végtelen lépcsősort, teszünk egy tiszteletkört a barlangban, majd elszörnyedünk a rettentő sok fentről érkező láttán. Irány a Kőris-hegy hosszú, kanyargós emelkedője. A Boroszlán tanösvény tábláiról érdekes következtetéseket kezdünk levonni, amikor a vegetáriánus ragadozómadarakhoz érünk, az már kezd nagyon meredek lenni. :) El is kell ütni az időt, mert a lokátor megpillantásától a lokátor eléréséig sok kanyart kell megtenni. A sokadik ilyen kanyarnál Repkény mérgében felüvölt, derültséget váltva ki a társaság ott tartózkodó tagjaiból. :) Azért szép lassan felérünk a kilátóhoz, kapunk inni, korlátlanul, a kilátóból pedig nézegethetjük a naplementét a Bakony felett.

Elbúcsúzunk a kedves pontőröktől (Sztancsik úrék), lerongyolunk a kék barlang jelzésen, lepillantva a mély Ördög-lik barlangba. Leérve a lejtő meredek szakaszán megcélozzuk az Öreg-Séd-völgyet, a térképen követve az útvonalat, itt látszik, micsoda oda-vissza cakkozást művelünk a Bakony belsejében. :) A völgyben leülünk még néhány percre, aztán igyekszünk tovább a sötétedő erdőben, egyre nagyobb szükség lenne a lámpára, de addig húzzuk a világítás bekapcsolását, amíg csak lehet. Amikor elérjük az elágazást Bödön-kút felé, már roppant lement a Nap. Tinca jól ránkijeszt a sötétben üldögélve, pedig csak mutatni akarta a letérőt, nehogy túlmenjünk rajta. Egy cseles kanyarnál majdnem eltűnünk a susnyásban, de Tinca és Gethe sporttársak jól megtalálják a helyes utat. Az etetőpont előtt még néhány lápos szakaszon át kell verekedünk magunkat, ezt kicsit kevésbé élvezem, az ellenőrzőpont viszont bőségesen kárpótol minden fáradságunkért. Lilahagyma, zsíroskenyér, lekváros kenyér és rengeteg tea a menü, a pontőrök fáradhatatlanul hozzák a friss ellátmányt.

Bőségesen feltöltekezve indulunk tovább, sokkal lelkesebben. Szépalmapuszta felé a Kék jelzés útját járjuk, nyílt terepen, mezőkön át, nagyon szép, tiszta, holdvilágos ég alatt. Lámpáinkat lekapcsoljuk, csak a Hold egyáltalán nem halvány fényénél igyekszünk a következő pontra. Szépalmapusztán megismerkedem a pontőrködő Asciimoval, de nem időzünk sokáig, jó lenne minél hamarabb beérni. Ezt elősegítendő egészen jól sietünk, utolérjük megint Rafteréket, innen végig nagyjából együtt haladunk, kiegészülve két katonaruhás sporttárssal, akik nagyjából szintén együtt haladnak velünk. Gethe úrral elénekeljük a társaság felvidítására a "Van egy pontőr a fák alatt..." kezdetű örökbecsű szerzeményt, valamint ennek egy másik verzióját. :) Leérünk Pálihálásra, sok a kutya, de nem tudnak kijönni, úgyis elhagyjuk a kis települést és megérkezünk az utolsó pontra.

Kínálnak innivalóval és almával is, utóbbira nincs nagy szükségem, a narancsszörpöt viszont elfogadom. Innen már nagyon sietünk, irány végre Zirc, kicsit kavargunk a város határában, majd jól lesietünk. Sőt, lerohanunk, kocogva érünk már a Rákóczi térre is, onnan pedig az iskola kapujáig sprintben érkezünk, amelyen Tinca nyer, utána szorosan Gethe úr és nagy lemaradásban a Repkény és a Droid. :) Besétálunk, találkozunk a célban beszélgető Moiwával és sétáLós bácsival, átvesszük a díjazást. Nagyon tetszik, főleg a jelvény. :) Gethe úr pedig felajánl egy fuvart Veszprémig, Krysta és Tzh társaságában, köszönet érte!

Vidám, szép túra volt a Bakonyi Barangolás, köszönöm minden útitársamnak és a rendezőknek. :)

-Kékdroid-
 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túraév: 20082008.09.29 10:44:55
Kanizsa 30

Nem kis tömeget látunk indulni a túrának otthont adó iskolából, ahogy megérkezünk Nagykanizsára, viszont a nevezéskor már nem kell sorba állnunk, rögtön érkezéskor kezünkbe nyomnak egy kis, színes füzetkét. Később nézem meg, ez az itiner, színes borítóval, benne az összes távról leírással, a nevezetességek rövid felsorolásával. Korrekt. A megfelelő asztalnál nevezés után a kezünkbe nyomnak egy A/4-es térképvázlatot, hátoldalán a pontok adataival és a pecsételésre szolgáló négyzetekkel. (Nem is kell több a tájékozódáshoz, a jelzések – papírra kitűzött és fluoreszkáló festékkel felfújt nyilak teljesen elegendőek.)

Ahogy kilépünk a kapun, le is fényképez egy rendező mind a négyünket – Kerek repkényt, két testvérét és jómagamat. Elindulunk, rögtön megelőzünk egy egész nagy csoportot, akik a jelek szerint majd később kanyarodnak le a zöld kereszt jelzésre – nem is látjuk őket többet. Elsétálunk a 61-es út mentén, majd letérünk a Csónakázó-tó felé. A fák kezdenek ősziesre váltani, de még többségében inkább zöldek a levelek, kiérve a tóhoz viszont barátságtalan, felhős, valóban őszre jellemző égbolt fogad minket. Tavaly egyetlen kósza felhő tükröződött a tó vizében. Pecsételünk, átkelünk a főúton és irány Bagola, emelkedő úton kaptatunk ki, szőlőhegyre fel. Diákcsoportot előzünk, lelkesen fényképezkednek a Nagykanizsa vége táblával – jaj, de ismerős helyzet. :D Bagolán kapunk még egy pecsétet, megyünk tovább, immár a P+ jelen. Az idő nem válik szebbé, néhol szeles, mindig felhős, előny viszont, hogy nem esik, nincs sár és nem égünk szénné a napsütésben sem.

A táj nem változik túl sokat: szálas bükkerdők, dombvonulatok, amelyek magasabbnak tűnnek, mint amekkorák valójában, széles, kijárt utakkal, amelyek között csak ritkán van egy-egy egynyomos ösvényen való átkötés. Egy ilyen dzsungelszerű szakasz előtt előzünk meg egy újabb, nagy létszámú diákcsoportot, három mobiltelefonból négyféle „zene” üvölt, ezért aztán igazán érdemes volt túrázni jönniük. Kilépünk, elhagyjuk a zajforrást, Repkény testvérei viszont egy időre beragadnak mögéjük, aztán jönnek ők is. Kiérünk a Szigecskei-rétre, nagy kanyart tesz az út és a rét közepe felé megtaláljuk az újabb pontot, cukorkát adnak, aztán irány tovább. Felcaplatunk egy meredekebb parton, kimegyünk az erdőből, beszántott dombhát kellős közepén magassági ponton készítünk csúcsfotót. (~200 m tszf., tyű!)

Liszó következik, itt nekünk nincs ellenőrzőpont, elválik viszont a hosszútáv Nemespátró felé. Mi a P+-on maradva felsétálunk a soron következő szőlőhegyre, ahol újabb pecsétet gyűjtünk be. Elkanyargunk a telkek között, egy rettentő vézna macska állít meg keserves nyivákolással. Kap valamelyik szendvicsből egy szelet felvágottat, felkapja és elinal vele a bokrok közé. Mi sétálunk tovább, szemétlerakóval búcsúzik tőlünk a hegyi telep, nem túl barátságos látvány. Megérkezünk a hosszútávval újra közös szakaszra, hosszú egyenes út, az erdőhöz még épp látótávolságban, a szántás közepén, szembeszélben.

A jelenlegi időjárásban ez a szakasz nem is tart olyan sokáig, beérünk a fák közé, néhol fenyves foltok jelennek meg, aztán a miklósfai pont következik. Itt üdítőitalt kapunk és rövid pihenőt szavazunk meg magunknak. Olyan rövidet, hogy épp van időm elmosni a kék szurdokos bögrémet és már indulunk is. Szinte rohanunk, amit azzal tudok csak magyarázni, hogy már aránylag közel van a cél. Áthúzunk Miklósfa házai között, a buszfordulónál elhagyjuk a falut, innen Kanizsa határáig hétvégi házak között talpalunk. Romlottvár, ellenőrzőpont. Vár sehol („állagmegóvása nem megoldott...”), óriás sajtos pogácsa kompenzálja a műemlékhiányt. Rögtön rossz irányban, a zöld sávon próbálunk elindulni, a minket szorosan követő sporttársak kiabálnak ránk, sajnos én már hiába eresztek el egy Hahó-t, az előttünk levő pár messze jutott már. Remélem, azért időben kapcsoltak még.

Előttünk van még egy nem túl jellegzetes útszakasz, amelyet egy hangulatos sétakert próbál színessé tenni (közvetlen a vasúti felüljáró előtt), feledtetve a monoton menetelést. Besétálunk a célba, a bejáratnál kapunk célbélyegzőt és célidőt (ezért piros pont jár egy olyan túrán, ahol nagyobb csoportok érhetnek be egyszerre). A tanteremben pedig lelkes fogadtatás, igényes oklevél, kitűző, szatyorban mindenféle ajándék (toll, prospektus, mittudomén). Tombolán négyen a következőket nyerjük: láthatósági mellény, notesztömb, autós kulcstartó, autóablakra sötétítő. Pólót nem, pedig szurkoltunk nagyon. (Kár, hogy ezer pénz volt az ára, olcsóbb lett volna, vettünk volna.) Még beszélgetünk egy kicsit a rendezőkkel, aztán irány Lenti. Letenyéig a 7-es úton, onnan az M70-esen, Szlovénián keresztül kell menni egy csomópont lezárása miatt – jobban járunk, mert jó minőségű úton suhanhatunk egész a határig.

Köszönöm a társaságot mindenkinek és a túrát a rendezőknek, kellemes útvonal, összeszedett szervezés jellemzi, jövőre újra kéne jönni. (Ezt csak óvatosan kívánom, amire tavaly azt írtam, hogy a következőre mindenképp megyek, idén szinte mindet kihagytam…)

-Kékdroid-
 
 
Eger csillagaTúraév: 20082008.09.18 11:04:26
Eger csillaga 25 --> 50

Miért is kelnénk fel hatkor, amikor lehet rajtolni sokáig, különben is, csak egy kényelmes, sétálós 25 km-es túrára megyünk? Tehát testületileg lenyomom a hajnali ébresztőt, így egy bőséges reggeli után, majd' nyolc órára érünk oda Kerek repkénnyel a rajthoz. Nevezünk, kapunk itinert (azóta sem olvastam), külön pecsételős (szúróbélyegzős, itt nincs is pecsét) kartont, jókívánságot az útra. Irány a várállomás, majd a noszvaji országút mentén a Nagy-Eged. Addig egy alkalmas helyen viszont megállunk, életmentő jellegű kávét inni, közben utolér néhány gyorslábú kolléga. Kisétálunk a városból, szőlők közt megy az út, idén sikerül nem eltévednünk. Sokan választják a tanösvényt, mi maradunk a kicsúszkált út helyett a jelzésen, kicsit hosszabb, de kevésbé meredek. A reggeli hűvösben jólesik az emelkedő, pihenésként Kerek repkény köveket nézeget, hátha talál valami érdekeset. Hegytető, kilátó, ellenőrzőpont. A ponton csokit kapunk, a kilátón pedig szelet. Utóbbi korlátlanul jár, de legalább nagyon szép, tiszta kilátás nyílik a Mátra, a Bükk és az Alföld felé is. Lent ismerősnek tűnő kontúrvonalak mozognak, mire leérünk, eltűnnek. A piros sávra visszatérve Tincát látjuk felfelé érkezni.

Séta Várkútig, közben megelőz VadMalac, mint a villám, sőt, az ismerős kontúrvonalak gazdája is utolér, Vakond87 személyében. A paradoxont - láttuk Nagy-Egeden a kilátóból és mégis ő ér utol minket - feloldja, hogy közben megtalált egy geoládát. A ponton leülünk, beszélgetünk, közben megérkezik Tinca, aki rábeszél a hosszú távra, Repkénynek sem kell nagyon a lelkére beszélni, hogy jöjjön. :) Egyeztetünk a pontőrrel, a szervezést dicséri, hogy innentől minden ponton tudnak az érkezésünkről. Induláskor Tibet húz el mellettünk, hegynek felfelé. Vakond87 még elkísér a Kövesdi-kilátóig, ahol is megint geoládát keres és talál, segítségünk kimerül a bámészkodásban. :) Ezután elbúcsúzunk tőle, megyünk tovább a Török-úton, észak felé a Bükk Kövei büszkélkednek sziklatömbjeikkel. Völgyfő-háznál egy darab alma jár, elmajszoljuk, lesétálunk, az útra nem nagyon kell figyelni, visz magától.

Barát-rét végén átsétálunk, a Bujdosó-kőnél menetrendszerinti fotómegállást tartunk. Felsétálunk a dombtetőre, onnan irány a felsőtárkányi kisvasút pályája és a Varróház megálló. A pontőrök vízzel kínálnak, elmondják, hogy Felsőtárkányban valamiféle rétesfesztivál van, a hírre eléggé megéhezem. Repkény a ponton sülő csirkeszárnyakat bámulja, éhségünket menet közben csillapítjuk valami kis étellel. Átkelünk a Bükk-fennsík lenyúló dombhátain, van belőlük néhány. Egy helyütt, a piros + jelet majdnem elveszítjük, jól elhagyja az egyértelmű földutat valami gazosabb csapáson, még időben megyünk vissza, szerencsére. Kiérünk egy rétre, nem sokkal a piros sáv elérése előtt, itt két éve hatalmas susnyás volt, idén ennek nyoma sincs. Rövid műutas szakasz után jelzést váltunk, bámuljuk az erdőt, a környező hegyeket. Hosszú ereszkedés után elérjük a Les-rét előtti részt, ahol is eldumálva az utat jól túlmegyünk a nem épp túljelzett elágazáson. Javítunk és máris kiérünk Les-rétre, kis csoportosulás piknikezik a rét végében, ők még nem a pont.

Nevezett pont ugyanis a Les-háznál van, itt jól belakmározunk zsíros kenyérrel és lilahagymával. (Talán itt jár az egyik legjobb zsíros kenyér teljesítménytúrán.) Leülünk, jóllakunk, majd lesétálunk Szarvaskőre, kimegyünk a főútra és onnan fel a várba, jó meredek, csúszós, sűrűn járt úton. Fent megint csokit adnak, a várra jól kimegyünk, még mindig príma a kilátás a kis településre. Lemegyünk újra a faluba, az OKT-n pedig kimegyünk belőle, egész az Egerlátónak nevezett elágazásig (jó rég lehetett már, hogy innen látszott Eger). Kerek repkény egy erdősebb résznél kiáll, amikor utolér, már sokadszorra az a kép fogadja, hogy Tinca épp kirázza a követ a cipőjéből, én meg állok és magyarázok valamit. Itt jó előre beharangozom, hogy rögtön elágazik a kék kereszt, ezért aztán jó messzinek tűnik. :)

Lekanyarodunk, ez már a jó hosszú célegyenes kezdete. Végigtrappolunk az erdőn, Agyagos-tetőnél érünk ki belőle, nagyon hangulatos alkonyati fények vannak és jó erős szél. Az utolsó ponton még megkínálnak vízzel, megköszönjük, de nem kérünk. Végigkövetjük a mai útvonalat, a városból a Nagy-Egeden át a Török-út vonaláig, majd "valahol arra" a Felsőtárkány feletti hegyeken át. (Szarvaskő pont nem látszik.) A hosszú egyenesen aztán visszatalpalunk Egerbe, a célban enni-innivalóval kínálnak, lerendezzük az átnevezést. A díjazásként járó sapkajelvények közül sikerül a hiányzót is összegyűjtenem. Tinca felajánlja, hogy hazavisz, nagy köszönet érte! Még biztonságos utat kívánunk neki (reméljük, kitalál Felnémetről), aztán irány a gulyás. Köszönöm a társaságot Repkénynek, Tincának és Vakond87-nek, valamint köszönöm a túrát a rendezőségnek, remélem, még sokszor részt tudunk rajta venni.

-Kékdroid-
 
 
Göcsej / Válicka teljesítménytúrákTúraév: 20082008.09.08 17:23:21
Válicka 30

Régi túra, új névvel – ez ugrik be, amikor meglátom a lepedőt a túra nevével, amelyen a Göcsej gondosan felül van ragasztva Válickával. Kerek repkény a családból magával hozta édesapját és húgát, így négyesben nevezünk, díjat nem kérnek. A kapott itiner áll négy rubrikából a négy bélyegző számára, ebből kettő a rajt és a cél, van fekete-fehér térképmásolat és egy szűkszavú, de eléggé informatív leírás. Kisétálunk Zalaegerszeg Csácsbozsok nevű részéből, családi házak sorakoznak, nem sokat nézek 10 évnél régebbinek. Ráfordulunk egy erdei ösvényre, a jelzések meglepően jól mutatják a meglepően jó állapotú ösvényt. Azért van kivétel, szélesen mosolygok, amikor az élen haladva meglátok egy műanyag jelzést egy farakás tetején lévő rönkre erősítve, rögtön a Rockenbauer emléktúra jut eszembe.

A társaság sorrendje hamar változik, Repkény édesapja ellép, maradok a lányokkal, Repkény testvérének hosszú idő után ez az első teljesítménytúrája, ennek ellenére egyenletes sebességgel menetelünk végig, alig néhány pihenőt tartva. Kiérünk az erdei ösvényen egy szőlőhegy gerincén futó útra, nemrég aszfaltozhatták le egy sávon, legalábbis úgy tűnik. Kelet felé majdnem egész Zalaegerszeg látszik, a bazitai TV-torony magasodik a város és a táj fölé. Sok az eladó hegyi kis telek, üdülő, talán kevés idő, energia jut rájuk. Nemsokára elhagyjuk a gerincet, erdei úton ballagunk tovább, szálas bükkök között, ezek Zalában a klímának köszönhetően már 200-300 méterrel a tengerszint felett megjelennek. Fenyőerdő váltja a bükköt, majd újra lombhullató. Egyre melegebb kezd lenni az idő, még egyszer befűtenek odafent nekünk szeptember elején. Megint hétvégi telkek következnek, aztán már bent is vagyunk Nemeshetés kis településén.

Megtekintjük a műszaki cikkek ideiglenes kirakodóvásárát – árokparton, pokrócról Sokol rádió helyett már DVD-lejátszó is kapható tán. Kisétálunk a faluból, fel egy dombra, a földúton meglátjuk Repkényék édesapját, kicsit gondolkodik, integetünk, mutatjuk, hogy a jelzés nem követi a dombhátat, hanem lemegy a szántó szélére. Lekanyarodik ő is, mind botorkálunk a nehezen járható, viszont példásan jelzett erdőszélen. (Lehet, hogy itt volt még út, de nemes egyszerűséggel beszántották.) Egy hirtelen kanyar levisz az erdőbe, a túloldalán Búcsúszentlászló van, az első ellenőrzőpontot a kocsmában találjuk.

A pontőrök figyelmünkbe ajánlják a templomot, valamint a kocsmát, kérhetünk valamit a rendezőség kontójára – ez igen! Kólázunk, majd elbúcsúzunk és indulunk is. A lányok nem kíváncsiak a templomra, továbbmennek, én elszaladok megnézni. Impozáns, szépen felújított épület, kis parkkal. Jól lefotózom, benézek, aztán már futok is a többiek után, a falu utolsó házainál érem utol őket. Ennyi futás elég is az egész hétvégére, eszembe jutnak a Börzsöny emelkedőit/lejtőit járók, nem irigylem őket, nagyon meredek vidék az. :) Elérjük ugyanazt a dombhátat, amelyről nemrég letértünk, itt már teljesen nyílt az út, sülünk a szántóföldön, szerencsénkre viszont olyan erős szembeszél van, hogy alig hallani egymás hangját.

A távolban a Corvinus IC robog Bécs felől Pécs felé, sajnos nem sikerül lefotóznom, de vigasztal, hogy elég messze van ahhoz, hogy ne látsszon. Végre elérjük a szántó szélét, itt is van jelzés, igényes, mint eddig és ezután is mindegyik. Patak völgyében kanyargunk, majd megkerülünk egy meredek dombot és a háta mögött felkapaszkodunk egy mélyúton, ahol szinte áll a levegő és egyre magasabb a hőmérséklet. Szépen fogy az innivalónk, számítunk a következő pontra, de még igen messze van. Itt főleg erdőben vagy annak a szélén visz a túra, szerencsénkre többnyire úgy, hogy pont kapunk árnyékot.

Megérkezünk lassan Csatárra, nyílt, frissen burkolt úton battyogunk, süti a talpunkat az aszfalt, amikor a következő beszélgetés zajlik. Háttérzenének az „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdalt dalolgatom, kedélyesen, Kerek repkény pedig azt mondja: „bár érnénk már a kocsmához, hülyére isszuk magunkat!”. Testvére válaszol: „én biztosan”. Az út szélén álló fa takarásából a beszélgetést végighallgató bácsik pedig leesett állal bámulnak. :) A kocsma sem várat magára sokat, pecsételnek és palackos jeges teát adnak a rendezők, azért a kocsmába is benézek, veszek némi ropit, a pultos pedig készségesen teletölti vízzel az üres palackunkat.

Innen hivatalosan is két utat választhatunk: egy jelzettet, ami nehezen járható és egy jelzetlent (kiszalagozva), ami kicsit hosszabb, viszont nyílt terepen halad. Maradunk a jelzetten, egy ideig nagyon jó, aztán egy kicsit benőttre vált. Utána pedig valami elvadult vetés peremén baktatunk, nyílt úton, szó szerint nyakig a susnyában. Hardcore útvonalkövetés. Szerencsére az egész alig több, mint egy kilométer, amíg kiérünk egy földútra, amely bevisz minket Botfára. Botfáról egy életre megjegyzem, hogy sem árnyék, sem ivókút nincs, viszont fene hosszú falu, amelynek a végén meredek kaptatón kell felmenni a Karácsony-hegy vonalára. Ráadásul hátulról tűz a Nap.

Az első adótoronynál megállunk pihenni, innen már szinte csak lefelé megyünk, kicsit elcsoffadtunk a sok nyílt szakaszon. Azért a lefelé vezető úton, a célhoz egyre közelebb kerülve kicsit felgyorsulunk, elérjük azt az elágazást, ahol reggel rákanyarodtunk a sárga kereszttel jelzett útra. Újra bemegyünk az erdőbe, újra elmegyünk a jelzett farakás mellett, Csácsbozsokon pedig a nyomós kútnál kicsit megmosdunk. Innen már csak pár perc a cél, a szervezők nagyon kedvesek, nagyon örülnek nekünk (a 30-as távon 11 induló van), kérik, vigyük jó hírüket. A díjazás kitűző, a szolgáltatás pedig zsíros zsemle, paradicsommal és paprikával, valamint szódavíz. Príma. Bónuszként egy helybéli figura ott téblábol a rendezőség – és a beérkezők – körül, azt hangoztatva, hogy ő gyalog leér Zalaegerszegről Nagykanizsára 4 óra alatt. Inkább idegesítő, mint vicces, de valahogy elhallgattatják.

Nagyon jó túrát szerveztek, jól eltalált útvonallal, bőséges szolgáltatással, friss, követhető jelzésekkel. Ami kicsit hiányzott, az néhány plusz ellenőrzőpont, akár zsírkrétás megoldással. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, édesapjának és húgának, vidám séta volt, épp elég hosszú egy késő nyári hétvégére.

-Kékdroid-
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túraév: 20082008.08.30 12:03:18
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 km

Furcsa egy társaság ez a Zala Volán; Letenyére van meghirdetve a busz, mégis Nagykanizsára megy, nekünk ez kész szerencse. A nagy hőségnek köszönhetően átalszom az út jó háromnegyedét, így Kerek repkénynek egyedül kell nézegetnie a tájat. A közvetlen járat révén természetesen a tervezettnél jóval előbb érkezünk meg, az iskolánál viszont már így is találunk egy várakozó álláspontot elfoglaló Vasssalmost. A rendezőkre sem kell már sokat várni, hogy megnyissák előttünk a Dr. Mező Ferenc Gimnázium kapuit, ezen várakozás közben viszont szörnyű felismerést teszünk: Repkény fényképezőgépe, amely nélkül amúgy egy lépést sem tesz, otthonmaradt. Így aztán, amint lecuccolunk és jól szétpakolunk, hárman nekivágunk a Dél-zalai metropolisznak, hogy Repkény neve napján kaphasson egy szép, sárga dobozú egyszer használatos, filmes gépet.

A küldetés sikeres teljesítése után eldöglünk a matracainkon, nézegetem a térképet, termünk pedig újabb lakóval gyarapodik, SzLA1 személyében, aki egy finoman cizellált és választékosan megfogalmazott kérdéssel nyit be a tanterembe. Ahogy tovább folytatjuk a túrára való mentális felkészülést (értsd: a Dél-Zala turistatérképpel legyezem magam), megérkezik Vándor Csillag, valamint Székelyvándor és társa és befoglalnak egy-egy helyet. Beszélgetünk, közben telefonon megtudjuk, hogy Vándorköszörűst nem üdvözölhetjük a túrán személyesen (logisztikai természetű gond támadt), -rafter-t viszont igen, de rá még kell várni egy kicsit. Addig is beszélgetünk Vándor Csillaggal, sőt, KuJoMi is megérkezik, előrevetíti, hogy nagyon kemény túrának nézünk elébe. Nem is tudhatom, mennyire igaza lesz.

Estefelé fut be –rafter-, egyből el is rángatjuk vacsorázni, találunk egy egész tűrhető árú pizzériát, ahol jól megtömjük bendőnket. Kivéve Vándor Csillagot, ő ugyanis hamburger helyett töltött pizzát kap, ebből alig eszik pár falatot, cserébe neki bőséges reggeli jut. Visszadöcögünk a szállásra, lezuhanyozunk (van melegvíz), aztán jól elhelyezkedünk és alvás. Nem túl sok, nehogy megártson, ráadásul nem is tudok elaludni, amíg nem teszem a kabátom a lábfejem alá, utóbbi ugyanis lelóg a polifoamról.

Reggel nem óra ébreszt (a sajátomat fél hatra állítottam, de kikapcsoltam, ötkor már mindenki fent van úgyis), hanem a „We’re not gonna take it”, SzLA1 kisrádiója jóvoltából. A kisrádiót nem szeretem, akárkié legyen, ezt a számot viszont igen, 1:1 az állás, egye kutya. Nagy nehezen talpra rángatom a félig kómás Kerek repkényt, összedobáljuk az úti felszerelést. Aztán a nevezni készülő tömeget (kb. 50 ember, mindenestül) kikerülve elsétálunk kávézni. Még van négy és fél perc a rajtig. Miközben megkapjuk az éltető nedűt, a mezőny elrajtol, ezt végig is nézzük, Vándor Csillag pedig ott vár ránk a rajtbélyegzős embernél.

Így aztán hat óra valahány perckor vágunk neki a hosszú-hosszú túrának. Végighúzunk fél Nagykanizsán, a végtelen kerékpárúton Palinon. Kész az autópálya, tavaly ilyenkor még javában épült, ma már járható állapotban van, UAZ-nál kevésbé terepbíró járművel is. Végre elhagyjuk a civilizációt, átkelünk a 17-es vasútvonalon, az egykori Déli Vasút egyik ékességén. Homokos utat rugdosunk, nem túl könnyű haladni rajta, azért így is megérkezünk Zsigárdra, a helyi televízió lelkes operatőre felveszi, ahogy megkapjuk az első ellenőrzőpont bélyegzőjét. Folytatódik a sivatag, egészen Hosszúvölgy széléig, itt a sivatagi érzés szinten tartásáról a Nap kezd gondoskodni, túlbuzgón.

Homokkomárom vegyesbolt/kocsma nevű fakultatív frissítőpontján (azért fakultatív, mert a túra rendezésének az égvilágon semmi köze hozzá) észreveszünk pár gyorsabb lábú sporttársat, valamint betagozzuk a csapatba Tincát, aki úgy látszik, nem akar kimaradni semmi szívatásból a nyáron. Elbeszélgetve kisétálunk a faluból, felballagunk egy huplira, aztán le Obornak határába. Majd megint fel, az oda-vissza szakasz külső végére, jó meredek, napsütötte úton. Folyik rólam a víz és ez még semmi. A gerincút már barátságosabb, mint a kaptató, erdőben, illetve annak a szélén megyünk, Oltárcon paradicsom helyett almát adnak, finomat, apró szeműt. Mivel ide lefelé kellett menni, ideje újra emelkedni, szőlőhegy szélén ballagunk, a hasonló nevű ellenőrzőponton 9 perccel túl. A 9 percet onnan tudjuk, hogy ennyi telik el attól kezdve, hogy OT Ibolyáék szembejönnek, addig, amíg visszasietve a sárga sáv másik ágán megtaláljuk a kábé bokamagasságra helyezett bóját. Nagyszerű, most legalább újra borzolhatjuk az út mentén működő favágók amúgy is labilis idegeit, harmadszor is elhaladva működésük helyszíne mellett.

Az út cselesen helyenként úgy halad, hogy pont ne kapjunk árnyékot, ennek a tetejébe valaki odafönt játékosan még feljebb tekerte a termosztátot, dől rólam a víz, teljes testfelületemen. Sebaj, a többiek sem néznek ki sokkal jobban, kivéve Vándor Csillagot, aki valósággal megtáltosodik a hőségben. A nagy önsajnálatban azért próbálok odafigyelni az útra és a tájra. Tavalyhoz képest nem sokat változott, viszont sok mindenre új elemként csodálkozok rá, mintha tavaly másképp lett volna, sőt, mintha tavaly nem is láttam volna. Ilyen elem a rettenetes forró nyílt szakasz Hahót előtt is. A falu határán leereszkedő betonlapos út mellett új villanyoszlopok ácsorognak, a szürkésfehér beton szinte vakító, csakúgy, mint a párától fényes égbolt. Repkény elkezd kocogni lefelé az első árnyas fáig, ott bevár hármunkat.

Végre Hahót. Eltépünk a kocsmába, itt legalább fél óra hosszú szünetet tartunk, belakmározunk a szolgáltatásként járó igen finom zsíroskenyérből és uborkából, vételezünk sok hideg kólát és szódavizet. Szükség is lesz rá, az a termosztát odafönt biztos el van kalibrálva, még mindig felfelé tekerik. Az indulás előtti pillanatban toppan be –rafter-, nem tudni, hol előztük meg, hiszen utánunk csak két futó indult ezen a távon.

Tovább gyűrjük a kilométereket és az itinert. A 74-es főút keresztezése után egy terepjáró beterít az út finom, fehér porával, ropog a fogam alatt egy darabig. Aztán végre erdőbe érünk, az öröm nem tart sokáig, tipikus zalai szőlőhegyen bandukolunk, hol árnyékban, hol napon, de inkább napon. Repkény hívja fel a figyelmünket a Deák túrával közös szakasz kezdetére, Tinca rávilágít a K+ furcsán jelzett (kivágott rönkök út felőli végén van a jelzés) elágazására. Nemsokára Söjtör. Nemsokára. Hamarosan. Mindjárt…

Végre bent vagyunk, kicsit megint kint, aztán megint bent. A Deák-házban a mosdóban tudunk vizet tölteni, a pontőr mondja, hol keressük. Egy pihenő sporttárs kérdezi, hogyan járnak innen buszok Nagykanizsára. Leginkább sehogy, Zalaegerszegről viszont már egész sűrűn eljuthat. A pihenő után lebaktatunk a főútra, ahol egy igen szimpatikus kocsmát meglátva Tinca általános fagylaltozást javasol, egyhangúlag megszavazzuk. Így a Méregház mellett elhaladva finom hűvös jégkrémet nyaldosunk, elősegítve szervezetünk hűtését. Valahol itt térek ki egy jól eltakaró magaslesre, a futómű súrlódó alkatrészeinek kenése céljából, nem sajnálom a fülzsír állagú körömvirágkrémet. A boxkiállás után szaporázom lépteimet, hogy utolérjem a többieket, ezelőtt találkozom Csiba és GPSZoli duójával, akikkel már jó ideje előzgetjük egymást. Repkényt, Vándor Csillagot, Tincát és még Siményi Mikit is végül egy fa árnyéka alatt találom (megvártak, mert nem értem volna utol őket, rohannak).

Szántó követ szántót, meg randa emelkedők is vannak, mindenkiről szakad a víz, kivéve Vándor Csillagot, aki még mindig élvezi a szaharai körülményeket. Pusztaederics előtt egy önigazolós pontnál, amely a számos bóják egyike (azért a többes szám, mert ezen is van egy kétjegyű természetes szám, míg némelyiken nincs), találkozunk a pihengető Wolfkeryvel. Láthatóan ő sincs különösebben oda ezért a klímáért. A faluban reményteljesen tekingetünk körbe valamilyen kocsmahivatalt keresvén, ezt meg is találjuk, alig 50 méter plusz. GPS Zoli utánunk kiált, amikor látja a túra útvonaláról való nyilvánvaló letérést, Vándor Csillag válaszol neki: „Kocsmába, hát hova mennénk?!”. Bent találkozunk SzLA1-gyel, feléljük a kis csehó szinte teljes üdítőital-készletét. Ráadásul aránylag olcsón. Kint a kútnál tartunk némi mosdást, aztán elhúzunk, hegyre fel, a lélektani félútnak számító Rádiházát megcélozva. Tinca mutat rá a mai időjárás fontos elemére: a felhők folyamatosan körülvesznek, de felettünk nincs egy sem.

A vadonatúj ellenőrzőpontot, a szőlőhegyet és a meredek lejtőt végre magunk mögött hagyva érjük el Rádiháza nem túl méretes települését. Papírforma szerint játszóteret kell keresni, sportpálya van inkább, meg egy libikóka; az itteni ponton megint kenyér, zöldség, víztöltési lehetőség, de mivel vizünk van rengeteg, utóbbit nem használjuk ki. Cserélek zoknit, később derül csak ki, hogy káromra (szép vízhólyagtenyészetet alakítok ki). Elücsörgünk egy ideig a fűben, örülünk, hogy a fenti párarengetegből egy egységesebb felhő is kialakul, így végre csak 30 fok van. Alig fél órányi pihenő után újra útra kelünk, irány Szentpéterfölde, ahová kávészünetet irányzunk elő. Visszakapaszkodunk a szőlőhegyre, majd végre irány az erdő, enyhén csepegni kezd az eső, azon morfondírozunk, milyen kényelmetlen is lenne az egész napos főlés után éjszaka ronggyá ázni. Szerencsére az utóbbi nem következik be. Siményi Miki mesél a Torockó és Jókai túrák látnivalóiról, egészen meghozva a kedvemet hozzájuk. Szentpéterfölde előtt az erdő végénél hosszabb kiállást tartunk, a többiek elhúznak, fáziskéséssel követjük őket. Megismerem a vidéket, tavaly ugyanitt tehéncsorda legelészett. A rét funkciója a jelekből ítélve nem változott semmit, a szögesdrótot is ugyanott találjuk.

A faluban pedig ugyanaz a kocsmáros, ugyanabban a kocsmában, ugyanazzal a 60-as évekből itt felejtett berendezéssel. Ha csatos Bambit kérnék, talán még azt is kapnék. A kávé is szinte ugyanaz, mint tavaly volt. Lehuppanunk egy padra, elkortyoljuk a langyos löttyöt, sok van még hátra, erőt gyűjtünk hozzá. Tovább már sokan indulunk, eddigi négyesünk kibővül Siményi Mikivel, Csibával és Zolival, és ha nem is szorosan együtt, de egy laza alakzatot tartva haladunk így egészen Bázakerettyéig. Ahogy elhagyjuk a falut, az egyik portától egy néni kiabál, hogy merre visz a helyes út, kedves. :) Elsétálunk a temető, a kisvasút szárnyvonalának végállomása, majd az épp felújítás alatt álló vadászház mellett, újra erdő, újra emelkedő út. Menetelünk a sötétedő ég alatt, hol beszélgetünk, hol csak lépteink zaja zörög bele a csendbe. Bója követ bóját, néhol megpihenünk, majd hosszú erdei úttaposás után kibukkanunk Lasztonya szélén (Kámaházi erdészlak v. m.) egy nagyon leülésre csábító farakásnál. A társaság nagy része innen hamar továbbáll, Repkénnyel még egy kicsit maradunk töltekezni, cipőt, bakancsot igazítani. Ezek után a nagy szél miatt (na és persze az északnyugatról látszó villámlás miatt mi is tovasietünk. Annyira, hogy nem sokkal a Torhai-forrás előtt sikerül is utolérni őket, a forrásnál legalább valamennyi víz csepeg.

Irány Lispeszentadorján, itt megint jól leülünk, rögtön az üdvözlő tábla alatt. Egész addig ülünk, amíg fel nem villan Bázakerettye közelsége és botfeltartással szavazunk az indulás mellett. Eme falu az emlékeimben és reménykedő fantáziámban azonosan egyenlő egy csésze forró kávéval és egy nagy pohár kólával, így egymás után. Addig viszont szépen cseperedő vízhólyagjaimat sétáltathatom egy darabig. Először némi aszfaltrugdosás, aztán egy kellemetlenül beszántott út, ami ráadásul emelkedik is. A szántásnak elég hamar vége szakad, jön a susnya, jön a távvezeték nyiladéka, jön a lejtő, távvezeték el valamerre, már bent is vagyunk Bázakerettyén, a magyar olajbányászat őshazájában. Végre. A pont nem a tavalyi helyen van, hanem egy jóval lentebbi kis kocsmában, ahol a következő események zajlanak le: megiszunk Repkénnyel egy-egy kólát; a pontőr Tincát, Repkényt és jómagamat megszán egy-egy kolbászos szendviccsel; Vándor Csillag kivág magából egy tenyérnyi vízhólyagot, fél vödör vizet kilöttyintve belőle sokak nagy ámulatára; Siményi Miki reményvesztetten várja, hogy összekaparjuk magunkat és induljunk.

Fontos momentum, hogy a pontőr jelzi szándékát a továbbjövetelre velünk 1:00-kor, amikor is megérkezik a leváltója. Továbbá fontos, hogy elmutogatjuk neki a térképén (ez ránézésre velem lehet egyidős), hogy merre is az arra (K+ Kistolmácsig, kék sáv Palinig, ott meg jobbra). Ez gyanús, mert egyfelől elvileg kellene, hogy legyen nála egy 40 km-s résztávról itiner, másfelől annyira azért nincs sok jelzésváltás, hogy túl sokat kell belőle megjegyezni. Kicsit furcsa a stílusa, elmondja, hogy futni fog, elkezd ugrálni, kicsit mintha be lenne rúgva. Pedig nincs szegény… Egyelőre azonban hagyjuk függőben ezt a szálat, majd később folytatódik.

Valamikor elindulunk tovább, elhagyjuk a kéket a Budafa felé vezető K+ kedvéért, az arborétumnál megvárjuk Siményi Mikit, aztán bevesszük magunkat a sűrűbe. Nagyjából az maradt meg bennem erről a részről, hogy úgy megyünk le Kistolmácsra, hogy közben majd’ folyamatosan felfelé talpalunk. Végül aztán kibukkanunk a kisvasút végállomásánál, a Kazár-forrásnál össznépileg vizet töltünk. Jobb is, hogy itt pihenünk és nem Kistolmácson, mivel a ponton elképesztően részeg arcok ülnek és viccesnek szánt megjegyzésekkel szórakoztatnak bennünket. Odébb tűzoltóünnepség zenéje kiabálja szét az éjszakát, megihlet néhányunkat a zene, Tinca kis örömtáncot lejt, Repkény RP-130 remixet készít. A vigasságnak nincs vége, a faluban még egy házból hangos üvöltözés és egy ordító rádió szól. Itt sem lennék szomszéd. Átkelünk valami dombon Borsfa felé, felébresztjük a szundikáló Wolfkeryt, pedig volt neki beállítva ébresztő, nekem itt van egy nagy mélypont a falu előtt, csak dobálom a lábaimat egymás után. A buszmegállóban Repkény rázuhan a padra, elég rossz bőrben van, a többieknek intünk, hogy menjenek nyugodtan, ez a megálló nem egyszerű erőgyűjtő pihenés.

Pezsgőtabletta, ropi, mindenféle szilárd ételnemű kerül terítékre, egy kis szőlőcukor, fél óra pihenő. Utóbbi lehet, hogy több. Innen felkelve (Vándor Csillag lealázta szegény vízhólyagjaimat, ezért extra gyorsan kezdenek növekedni) kicsit még sántikálunk, átsétálunk Valkonyára, motivációnkat a várható lakoma javítja. Amire átérünk, el is tehetjük a lámpákat, megvirradt. A háznál barátságos pontőr, elsőrangú ellátás, kérdezősködés a többiek felől (48 indulóból eddig kb. 6 feladó, de nem tudják biztosan; a leggyorsabb sporttárs már rég beért, a többiek már rég eltűztek). Közben elfut a ház mellett Csiba, mögötte szorosan a pontőr, kiabálunk utánuk egy ideig, amíg rájönnek, itt kell keresni a pontot. A valkonyai pontőr kérdezgeti bázakerettyei társát, hogy hány 40-es induló volt, hol van a 6-os számú, értelmes választ nem kap. Az útra kelt pontőr vigyorog, mint a vadalma és egészen össze-vissza beszél, kezd megint gyanús lenni, hogy talán részeg.

Beérkezik GPS Zoli is, lassan viszont mi útra kelünk. A futós pontőr ránk száll, amikor Csibával utolérnek, mögöttünk marad, mondván, nincs térképe, de majd jól követ minket. Miért nem kérdezi meg, hogy jöhet-e velünk, gondolkodom magamban, engem nagyon zavar, hogy azt magyarázza, mennyire ismer itt mindent, közben ott szuszog a hátam mögött. Viszont valamivel lassabb nálunk, kezd lemaradni, leülünk egy magaslesnél, pihenünk, amikor jön és csont nélkül elkanyarodik dél felé, utánaszólunk, hogy arra nem lesz jó.

Ez hiba. Odajön, elkapja a kezemből a térképet, azt magyarázza, hogy a K+ az országos kéket jelöli (ja, meg a piros háromszög is), nem tudom, milyen kék keresztről beszél, arra nincs is turistaút, viszont ha kitartóan megy, előbb-utóbb eljut a horvát határra. Repkény végtelen türelemmel elmondja, hogy ő emlékszik erre a rétre, a helyes út kijön az erdőből, a csapáson átkel a réten és a csapás egyenes folytatásánál kell bemenni az erdőbe. Ha nem tetszik a csapás, ki lehet kerülni szekérúton és ugyanúgy be az erdőbe. Van jelzés is, de talán télen festhették, mert nem látszik a lelógó lombozattól. Erre a válasz: arra biztos nincs. Vállat vonunk, elindulunk, bemegyünk, mit tesz Isten, ott a jel, valamint az út a következő huplira.

Ezután csak szépen csendben menetelünk. Saját tempóban. Néha megjegyzem, milyen szép itt ez a fa. Kerek repkény fél perc után válaszol, hogy a nap is jól süt. Tartalmas társalgásunk közben észrevesszük, hogy egyre inkább nem kívánt útitársunk egyre messzebb kerül, majd annyira lemarad, mint a borravaló. Ha másképp állt volna hozzá a helyzethez, ti., hogy nem nagyon van képben, akkor szívesen segítenék, de ez a viselkedés hihetetlen. A tudat, hogy ott van mögöttünk, és akár utol is érhet – hiszen futni indult – komoly sebességnövelő. A híres hét dombot aránylag gyorsan vesszük, Obornak előtt engedünk öt perc pihenőt, aztán tovább. A ponton megkérdezzük, hogy Vándor Csillag mikor ért ide, mert csak az ő rajtszáma jut Repkény eszébe.

Összeszedjük magunkat, irány az utolsó domb. Valahogy felkaptatunk, beszélünk egy kicsit Csibával, aztán ő ellép, mi elmajszolunk egy-egy almát. Homokkomárom kegytemplománál lehuppanunk pihenni, közben egy gyönyörű németjuhász somfordál hozzánk, szagolgatja a táskámat. Aha, valóban van még egy szendvicsünk, lelkesen befalja. Amikor viszont jön a pap, odasiet hozzá is. :) A faluban tartunk még egy reggelizős szünetet, a kocsmában kávét, a boltban ennivalót veszünk, szintidő van bőven, különben is, éhesek vagyunk. Hosszúvölgyig, sőt, Zsigárdig énekelgetünk, mikor mi jut eszünkbe.

Zsigárdmajoron jéghideg tea a jutalmunk, ezzel adnak erőt a hátralevő bő hét kilométerre. Kell is, mert a termosztátot csesztek megjavítani, kezd megint cudarul meleg lenni. Átkelünk újra a vasúton, Palinban vár a hosszú, egyenes, unalmas, szinte teljesen árnyékmentes kerékpárút. Jár erre néhány békésen kerekező honpolgár, van, aki kevésbé bámul meg. Az autópálya felüljárója alatt leülünk pihenni, amikor egy enyhén ittasnak tűnő biciklis rajtunk elbambulva teljes lendülettel nekicsattan oldalról a fémkorlátnak, de nem esik el. Újra elindulnia elég nehézkes, nagyon kicsi a pedál, amit el kell találni. A mosoly az arcunkra fagy, vagyis inkább sül, amikor kilépünk a napra. Odébb, megint árnyékban tartunk egy utolsó pihenőt, aztán végre beérünk Kanizsára, elhagyjuk a jelzést, felérünk az iskolához. Az utolsó 20 métert sikerül befutni, bent gratulálnak, én is gratulálok személyesen mindenkinek, akinek csak tudok és itt internetesen, akinek ott nem tudtam. Kicsit beszélgetünk még Ibolyával, Mikivel, KuJoMi-val, Wolfkeryvel, illetve mindenkivel, aki még ott van, majd lezuhanyzunk (nincs melegvíz, de nem is kell). Repkény szülei eljönnek értünk, az úton nem vagyunk valami beszédesek, eldőlünk és alszunk Lentiig.

Még egyszer gratulálok mindenkinek és nagyon köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mehettem, osztozhattam a vidámságban és a szenvedésben. :) Jó túra volt, végeredményben jó rendezéssel, sokáig emlékezni fogok rá.

-Kékdroid-
 
 
Via DolorosaTúraév: 20082008.08.26 20:08:49
Irány Markaz 45É - Via Dolorosa

Szurdokpüspöki, nevezés. Itiner, mókás szövegezéssel, távadatokkal, térképvázlattal, helytörténeti kivonattal. Ismerősök a rajtban, Tinca, Nagy Attila, DJ_Rushboy, Vasssalmos. Sok ismeretlen is. Mindnyájan a hosszútávon, mindenki örül a dinnyének, páran az energiaitalra is rávetik magukat. Hívjuk Vándor Csillagot, Cam Mogót, nem járnak közel, aztán úgy döntünk, indulunk, erre biztatnak ők is és a pontőrök is. Elhatározásunkat segíti a pont környékére érkező, nem enyhén zajos mulatócsoport. :) Nekivágunk hát az éjszakának. A sok eső ellenére egész enyhén sáros csak a terep és ez érvényes marad az egész túrára. Ráadásul a felhők is eltávoztak más tájakra, élvezhetjük a csillagok és a hold fényét. Ez az út követéséhez még elég is lenne nyílt helyeken, de a jelzést – és néha az utat – keresni már kevés. Mivel nem találtam otthon tartalék elemet, tölteni meg elfelejtettem, édesapámtól kuncsorogtam el a kézilámpáját, így csak egy botot tudok vinni, a lámpa fényereje viszont bőven kárpótol ezért.

Tehát némi várakozás után elindulunk, felkaptatunk a Diós-patak feletti szekérútra, amikor hátunk mögül tompa puffanások hallatszanak. Tűzijáték fényeit pillantjuk meg, valahol a Cserhátban. A hegyek akusztikáját dicséri, hogy akkor is hallatszanak a puffanások, amikor már bőven bent járunk az erdőben. Elhagyjuk a Múzsla felől érkező piros sáv elágazását, sétálunk az éji erdőben, bámuljuk a hegy holdfény vetette árnyát. Kiérünk egy magassági pontra, kicsit továbbsétálunk, Hatvan és a környező falvak fényei látszanak a messzeségben, fantasztikus látvány így messziről, éjszaka. (Nappal sem csúnya város Hatvan, nem azért. :)) Innen egy kicsit még kanyargunk a gerincen, aztán valami kitalált útszerűségen lecikkcakkozunk az aktuális patak völgyébe. A kitalált út nagyjából azt jelenti, hogy valaha valaki, amikor kijelölte a zöld sávot, toronyiránt levitte a jelzést. Azóta fordult párat a világ, az erdő elkezdte visszahódítani a környéket. A turistaút pedig – még – próbál a helyén maradni, több-kevesebb sikerrel. A patakon könnyen átugrunk, elkezdünk kúszni János vára oldalában felfelé. Itt előznek valahol meg Nagy Attiláék. Hamar felkapaszkodunk az emelkedő maradékán, innentől össze-vissza vezetnek a jelek az erdőben, olyannyira, hogy elveszítem a maradék irányérzékem és csak azt észlelem, hogy lassan, de biztosan megyünk valamerre a fák között szlalomozva.

Az út határozott emelkedésbe kezd, amikor elfogy az út, utóbbi akkor is megmarad. Sziklákon, gyökereken lépdelünk, szinte ugyanolyan a helyzet, mint bő két hete, másutt. Azért rendes utat is jelöltek ki a jelzés egykori kitalálói, széles dózerút vezet holdsütötte irtás szélén, ezen közelítjük meg a Hidegkúti turistaházat. Egész sokan összeverődünk erre a szakaszra, ahogy ballagunk a széles úton. A hosszútávosokon alig látszik a fáradtság, minden látható erőlködés nélkül mennek meglehetősen fürgén. A turistaház (sőt, házcsoport) nagyon szépen gondozott helyen áll, a pont nem a házak egyikében vár ránk, hanem egy kis pavilonban, olajlámpások segítenek rá a világításra, tészta és tea a menü. Ritka, hogy egy túrán az első ponton már meleg ételt adjanak (tudom, hogy a nagytávosok miatt van így), nagyon jólesik a kései vacsora, ráadásul finom is. Induláskor a pontőrök ellátnak pár tanáccsal az útvonalat illetően.

Elhúzunk az éjszakában, frissen, jóllakottan. Erdőben vezet az út, sok nem marad meg belőle, csak annyi, hogy a középiskolai emlékeket tárgyaljuk meg. Egyszerre füttyszó hangzik balról, Nagy Attiláék közül jelez valaki, hogy bizony a jelzés elkanyarodott egy ideje. Köszönjük most is, ki tudja, mikor vettük volna észre a tévedést. :) Ez az utóbbi még párszor megismétlődik a közeljövőben: megyünk valamerre és kiabálnak, hogy nem arra. :) Egy helyen egészen messzire túlmegyünk, sátrazókat látunk, aztán kezdünk magunktól is rájönni, hogy valami nem stimmel, amikor megint felhangzik a füttyszó. Visszamegyünk a helyes útra, elhaladunk egy kunyhó mellett, teljesen olyan, mintha egy mese illusztrációja lenne. Rémmeséé. Később kiérünk a bagolyirtási műútra, szemem-szám eláll a kilátástól, amely dél felé nyílik. Rengeteg falu fénye világít fel hozzánk, valamint Gyöngyösé és még ki tudja, melyik távolabbi városé is. Nincs pára, nincsenek felhők, a távolban talán Heves és a jászsági városok sejthetőek, felettük és felettünk a csillagos égbolt. Aztán beérünk az erdőbe, majd elhagyjuk az országutat Bagolyirtás felé. Végigsétálunk a kacsalábon forgó üdülőházak mellett, majd elhagyjuk a települést. Itt sem jártam még eddig, ezt a hiányosságot most legalább részben sikerül pótolni. Innen már hamar átsétálunk Mátraszentimrére, sűrű erdőben, de nagyjából szintben. Itt vár ránk a második ellenőrzőpont, a csokinak különösen örülök, az mindig finom. :) Kis pihenő után lépünk tovább, immár Attiláék társaságában. Az idei Téli Mátráról ismerős úton érjük el Lajosházát, néha beszélgetve, néha viszont csendben, csak lépéseink zaja zavarja meg az erdő csendjét.

Közben mindenféle feltűnés nélkül lassan kivilágosodik, ahogy Lajosháza elérése előtt lesietünk a meredélyen a patak mellé. Kőhídon kelünk át, jobbra elhagyjuk a kisvasút jelenlegi végállomását (nincs sok hír arról, hogy éppen most hogyan halad a vonal meghosszabbítása), majd beérünk az újabb pontra. Tincát még épp itt találjuk, kérdezi, mikor indultunk, majd elhúz hegynek fel. (Remélem, nem tőlünk ijedt meg. :)) Itt is dinnyét adnak, ez kicsit kásásabb, de jó hűvös, édes. Elmajszolunk egy-egy szeletet, nem pihenünk olyan sokat, nekivágunk a Kékesig tartó masszív emelkedőnek. Mátraháza eléréséig egész szépen kivilágosodik, ahogy talpalunk fel a meredek ösvényeken, elsétálunk a Bükkfa-kút mellett, melyet egész véletlenül egy vénséges vén bükkfa jelez. A faluval azonban még nem ér véget a mászás, az OKT-n talpalunk innen a Markazi-kapuig. A kékesi út mentén, majd letérve az erdőbe jutunk ki Veronika-rétre és az esőházban szépen berendezett pontra. Ezúttal fokhagymás-zsíros kenyeret adnak teával, korlátlanul (a nem épp alacsony nevezési díj a szolgáltatásokban vissza is jött), leülünk reggelizni. Kicsit álmosodunk, hiába, hogy nem gyalogoltunk egész nap előtte. Evés után már „csak” fel kell jutni Kékestetőre. Egész sokáig megyünk megállás nélkül, az emelkedő végéhez közeledve viszont muszáj párszor kifújni magunkat.

Az ország tetején tartunk egy pár perces fotózást, jó erős hajnali szél süvít, megmozgatja a masszív adótornyot is, Repkény videóra is veszi az oszlop lengését, ahogy egyik kábel a másik után tartja vissza az építményt. Egy sporttársat veszünk észre, nagyon a zöld sáv felé tendál a mozgása. Szólunk neki, hogy ez a zöld sáv még nem az a zöld sáv, amely levisz majd Markazra. Megköszöni, elhúz keletnek. Mi még megszavazunk egy kávészünetet, behúzódunk a szél elől a síház teraszához, majd a termoszból vett forró vízzel készítünk egy-egy adag instant kávét, a hatása egész sokáig kitart. :) Lefelé utolérjük az imént bizonytalankodó úriembert, innentől végig együtt megyünk. Érintjük az ismerős pontjait a Mátra gerincének, Sötét-lápa-nyereg, Sas-kő, Disznó-kő, majd a Markazi-kapu következnek sorra. Az utolsónál végül lekanyarodunk a cél felé, ereszkedünk lefelé, az idő közben egészen esőre kezd hajlani. Sőt, egy kis eső megpróbál még ránk ijeszteni, nem túl sok sikerrel. :) A Mária-képesfánál az utolsó ponton néhány pihenő sporttársat találunk, úgy tűnik, hogy az éjszakai távon vannak. Pecsétet kérünk, majd nekilátunk az utolsó néhány kilométernek.

Belemerülünk a beszélgetésbe, olyannyira, hogy egy kellemes gerincútról elfelejtünk lekanyarodni, megnézzük, mi van a végén. Mivel jelzés nincs, ezért inkább visszamegyünk, megint elered az eső mielőtt újra elérjük a jelzett ösvényt. Jól benéztük, de időnk, mint a tenger, úgyhogy nem zavar ez a kis kavarás (a közvetlen egri busznak most intek búcsút lélekben… :)). Leereszkedünk egy egész hangulatos patakvölgybe, vadászházat kerülünk a kényelmetlenebb úton, végre megpillantjuk a falut, mögötte hátteret a Markazi tó, a Mátrai Erőmű, a lignitbánya és az azon túl elterülő Alföld szolgáltat. Nekem tetszik. :) A füves út után egészen szinte megváltás az aszfalton menetelni, leérni a templomhoz. Itt pedig elkanyarodunk balra. Nem tévedés, Kedves Olvasó, egész a Markaz szélét jelölő tábláig fel sem tűnik, hogy valami nem stimmel. Szegény útitársunk is csak les, hogy vajon miért nem jutott eszébe, holott már járt Markazon, ha mást nem, akkor, amikor elindult tegnap. Sebaj, visszasétálunk, közben szembejön a busz, amit nem lett volna rossz elérni. Amikor elsétálunk a templom előtt, Repkény továbbénekli a miseéneket. Ügyes. Immár a helyes útra térve bemegyünk végre a célba.

Kapunk oklevelet, pontgyűjtő füzetet, gratulációt helyben, kitűzőt postán ígérnek (azóta is várjuk türelmesen). Utóbbit azért nem tudnak adni, mert túl sokan voltak. (13-as és 14-es rajtszámmal indultunk el, meg nem előzött senki ezen a résztávon, inkább mi előztünk. Lehet, hogy ekkora érdeklődésre sem számítottak?) Találkozunk néhány ismerőssel, Siményi Vili, Tinca, DJ_Rushboy, Vasssalmos, vannak bent a célban, nem számolva az alvókat, akikkel nem találkozunk. Eszem egy tál lecsót, a néni megmelegíti a kedvemért, mert már kissé kihűlt. Repkény nem kér lecsót. Megeszem, beszélgetünk még egy darabig, majd kiballagunk a buszhoz. Abasáron ez még vagy háromszor lefullad, a sofőr úgy próbál elindulni, mintha egy tojás lenne a gázpedál és a talpa között, amelynek nem szabad eltörni. Egerben még vár ránk négy-öt kilométer séta, amíg kellemesen elfáradva hazaérünk.
Az éjszakai résztáv útvonala szerintem igen jól eltalált, kétszer nagyobb emelkedő szakasz és köztük két nagyobb lejtő szakasz váltotta egymást. A rendezők a Szigethalmiaktól megszokott módon kedvesek voltak, az itiner minden lényeges dolgot tartalmazott. Köszönjük a túrát, gratulálunk mindenkinek, mindegyik távon!

-Kékdroid-
 
 
Buda HatáránTúraév: 20082008.07.08 20:34:28
Buda Határán 25/B - pontőrködéssel

Lebotorkálunk a szolnoki vonatról, fél nap sem telt el azóta, hogy ugyaninnen, a Keletiből elindultunk a Sóútra. Kerek repkény és én Adyligetet célozzuk meg, volt szobatársam visszatér a kollégiumba, Tinca pedig Budatétény felé indul. A metróról villamosra pattanunk, keresünk egy boltot, ami vasárnap kora reggel is nyitva tart. Budagyöngyénél sikerül feltölteni készleteinket, szalámi, virsli, kenyér, paprika, csoki alkotja az ellátmányt a hosszú őrködésre. Kirándulásra készülő nyugdíjascsoport tölti meg a 63-as buszt Hűvösvölgyben, lehet, hogy nem értik, miért nézünk ki úgy, ahogy kinézünk. :) Adyligeten jól körbenézünk a játszótéren, indulási időt írunk, igazolásképpen fotózunk, rajtolunk. A szalagozásra szavunk sem lehet, nem kell nézni az itinert, hogy tudjuk, melyik utcákon kell kanyarogni. Kútnál töltünk sok-sok vizet, hogy legyen mivel kihúzni délutánig. Borjú módra bambulok a sok új kapura, nem egy lepukkant környéken járunk, a gazdagság mellett viszont észrevenni a magas kerítést, a kamerákat, nem beszélve a jellegzetesen nagyfokú igénytelenségről. Utóbbit bizonyítja az erdei földút elején leborított sitthalom - is.

Még a Remete-szurdokba való leereszkedés előtt körülnézünk egy-egy jó kilátású ponton, a Hármashatár-hegy, János-hegy és rajta, előtte, körülötte a város, alattunk Pesthidegkút, Máriaremete. Némi susnyában leereszkedünk a völgybe (már ez is szurdok? :)), énekelgető, kutyasétáltató ember ballag az úton mögöttünk. A Remete-hegy emelkedőjén slamposan felbattyogunk, kinézünk egy szimpatikus helyet ott, ahol a két ösvény - a jelzett és a másik - összeér, nehogy valaki emiatt anyázzon, hogy másutt ment fel és kihagyta pontunkat. Nem beszélve arról, hogy egész jó a kilátás és itt tudunk csak a forgalom akadályozása nélkül leülni, aránylag vízszintes talajra. Leterítjük a számomra a hétvége szimbólumává váló habkönnyű fekhelyet, nekiállunk a reggelinknek, a hangyák pedig nekünk. Előbbi hamar elfogy, hangyából viszont végig van utánpótlás, akárhová is helyezzük át őrhelyünket. Evés után elbóbiskolunk, elvégre van még idő nyitásig, vagy mi. Ehhez képest az első túrázók ébresztenek, nem sokkal pontnyitás után, még szerencse, hogy Andrew79 adott TTT-s molinót, így láthatja mindenki, hogy nem csak úgy fetrengünk a hegytetőn. :)

Kicsit kapkodva pecsételek, Repkény visszadől aludni, néhány megszakítással ezt teszi a nap során, én is düledezek, jó nagy feliratot szerkesztek egy A/4-es lapra: "Ébressz fel!". Ennek köszönhetően aztán néhány átbóbiskolt perctől eltekintve végig ébren maradok, számolom a hangyákat, elég hamar ráunok. Ezután kitalálom, hogy a résztvevőket fogom számolni, de vagy elfelejtem, vagy eltévesztem a számolást. A kirándulókat/sétálókat/kéktúrázókat is számolnám, de oly kevesen vannak, hogy egyszerűen nincs kit számoljak. Bekenem Repkény lábát és a sajátomat is szúnyogriasztó csodaszerrel, hátha távoltartja a hangyákat. Diadal, egyre kevesebb mászik ránk. Hirtelen ötlettől vezérelve bekenem a szivacs széleit is. Príma. Néha jön egy-egy elcsigázott ember, a kupásokat a karikás szem különbözteti meg a nem kupásoktól. Illetve az, hogy néhányan ismeretlenül is ismerősként köszöntenek. :) Déltájban áthelyezzük három méterrel a pontot, mert az első helyen kezd túl erős lenni a napsugárzás. Várunk tovább. Az első 50-es túrázók ekkortájt érnek hozzánk, jó nehéz a túra eleje, főleg ebben a hőségben. Jönnek ismerőseink is szép számmal, pár szót váltunk mindenkivel, aki megáll.

A Nap pedig lassan elvándorol nyugat felé, Repkény felébred, eszegetünk, beszélgetünk. A résztvevők sűrűsége tovább csökken, megjelenik Tibet és VadMalac, Jazzkedvelő, majd a végén Sánta Kutya (SK). Még várunk egy kicsit, hátha megjönnek Moiwáék. Hátha. Töprengünk. Már zárni kellett volna egy ideje. Még töprengünk. Öt óra van, írunk egy üzenetet, összeszedjük magunkat, indulunk. Illene még időben beérni, nem a teljesítés motivál annyira, mint inkább az, hogy még emberi időben érjünk Vándorköszörűshöz. Nem kis lelkiismeret-furdalásom van, de muszáj menni, reménykedem, hogy Moiwa és DJ_Rushboy - a két seprű - megérti. Repkény kilép, én pedig követem, igyekszünk nagyon haladni, persze egy futó röhögve otthagyna, de a tőlünk telhető maximumot préseljük ki magunkból. Célunk a pontokat legkésőbb záráskor elérni - ez éppen sikerül is. Le Remete-hegyről, át Budaligeten, végig a patak melletti ösvényen, még elérjük a pontőröket. Indulás Kálvária-hegyre. Kapaszkodunk, izzadunk, mint hat másik. Aztán visszafordulunk, csodaszép a panoráma. Nem egy csúnya helyen voltak egész nap Vajonmerréék, az egyszer biztos. Kapunk pár szem cukorkát, ezzel foglaljuk el magunkat a gerinc enyhén susnyás útján.

Végre elérjük a Tök-hegyet, legális a Kék szerpentinjének a levágása, sőt, az a kijelölt útvonal. Rozália téglagyárnál eszébe jut Repkénynek, hogy Ő is járt már a környéken, méghozzá a Beacon. :) Talán éppen ezért elkezd szaladni. Így gyorsan elérjük a soron következő pontot, szörpöt szürcsölünk és lecsapunk a ropira. Egy poharat meg is töltök sok szál sós rudacskával, eleszegetjük a soron következő, szép kilátású, de nagyon susnyás egy kilométeren. Elhúz egy Desiro motorvonat Esztergom felé, még mielőtt elérnénk Ürömre. A dzsungel után, a lámpás átkelőnél utolérjük Jazzkedvelőt, együtt töltünk vizet a kék kútból, mosakszunk. Majd kaptatunk fel mindenféle utcákon, egyre meredekebben a hegyre. Erdőt érünk el, sűrű aljnövényzettel, szalagozás nélkül esélyünk sem lenne eltalálni itt. A távvezeték után nem sokkal bukkanunk fel a tanösvényen, hirtelen hangulatváltás van az úton, élvezem a fenyőerdőt, a tekergő csapást. Igazoljuk magunkat, rövidesen újra házak között baktatunk. Kőbánya, kedves pontőr, kedvünkre vehetünk barackot, meggyet, vizet, amennyit csak akarunk. :)

Feltöltődve energiával futunk neki a hátralévő etapnak. Nagyon jó lenne már beérni. Egyre szellősebbek a házak, fantasztikus innen a kilátás a nagyvárosra és a felette tornyosuló hegyekre, vagy ha előre nézünk, akkor a naplementében sütkérező Kevélyekre. Elérjük a piros sávot és rosszfelé fordulunk rajta, szerencsére hamar kapcsolunk, hogy épp Csillaghegyet vettük célba. Jelzésünk eltér a Kevély (majd Dömös, Dobogókő, Kopár-csárda, Budaörs :)) felé, mi a szalagozást követjük szorgosan. Nem sűrűn fotózunk, a rövidesen elkészülő, impozáns Megyeri-hidat azért jól megbámuljuk menet közben. Végre elérjük a kilátót, fel lehet rá menni, csak nem könnyű, nem most próbáljuk ki. Következik a kereszt, előttünk-alattunk Békásmegyer, utunk a szalagokat követi és követi és követi és valahogy valami kőbányában vagyunk, vagy hol. A szalagok meg eltűntek. Pedig voltak és egyértelműen erre hoztak. Térképet, itinert vizsgálunk, de már nagyon eljöttünk, nem kapaszkodunk vissza. Inkább átmászunk a szögesdróton (Kaland! Játék! Kockázat! :)) és észrevesszük, hogy mi bizony alaposan kint vagyunk Budapestről. Visszaloholunk a városba, meglátjuk annak az utcának a tábláját, amelyre leér a szalagozás.

Felmegyünk, vissza a helyes útra. Aztán újra le, könnyen lehet, hogy valami vicces kedvű erre járó átkötötte a szalagokat. Mindegy, rohanunk innét egészen a célig, megcélozzuk az iskola kapuját, ami zárva van. Ösztönösen jobbról akarjuk kerülni, ott árválkodik egy szalag is, a kanyar után pedig a cél. Éppen beérünk. Leadom a pontőrholmit, Andrew79 és Bubu gratulálnak a kupához mindkettőnknek. Alig töltünk pár percet a célban, felmarkolunk néhány szelet kenyeret, elbúcsúzunk és sietünk a HÉV állomásra. Ott végre tényleg megállunk, lepihenünk. Vége a számunkra négy napos hétvégének, bár a SzuSóBuHát nem a klasszikus értelemben teljesítettük, eléggé el vagyunk csigázva. Gratulálok ezúton is Mindenkinek, aki valamelyik verzióját megcsinálta a hétvégi triplának, valamint a Buda Határán minden teljesítőjének! Kemény túra, több szép szakasszal, egyáltalán nem szokványos vonalvezetéssel, örülök, hogy a pontőrködés mellett még végig is mehettünk a második részén.

- Kékdroid -
 
 
Szent Iván éji sóútTúraév: 20082008.07.08 00:07:23
Szent Iván éji sóút

Rohanunk Kerek repkénnyel a Keletibe. Ej, de ismerős helyzet. A nagy rohanás közben azért veszünk egy-egy szelet pizzát, standard étek nálunk ez túrák előtt-közben-után. A túrára két volt szobatársamat is sikerült elhívni, ez lesz első ttúrájuk, egyikük, Supi már a vonatnál vár minket. Útközben elbeszéljük Szurdokos pontőrködésünk eseményeit, Újszászon felszáll másik útitársunk. Elsétálunk a szolnoki nagyboltba, ahol sikerül jó sokáig sorbanállni a pénztárnál, amire visszaérünk az állomásra, már szinte rajtolhatunk is. Vakond87 sporttárssal egészül ki még csapatunk. Nevezés, pontban kilenckor indulás. Átkelünk a felüljárón, szoktatjuk magunkat a hosszú egyenesekhez. Valahol végre lekanyarodunk a főútról, szépen sötétedik, amire elérjük a vasutat, leszáll az éj. Irány Abonyi út vasúti megállóhelye, ahol talán már csak a hatvani személyvonatok állnak meg. Vagy lehet, hogy azok is csak lassítanak. :)

Itt van az első ep. és itt fordulunk rá a tulajdonképpeni Sóútra. Hosszú, egyenes út, a szolnoki átkelőhelyről vitték régen a sót Budára, ma már csak a helyi gazdák járják traktorral, néhány környékbeli, aki rövidebb utat tud a másik faluba és persze a túra résztvevői, évente két alkalommal. Most éppen mi is itt vagyunk, megyünk, szántás-vetés mellett, előre Tápiószelére. Beszélgetünk, féltávig nem is állunk meg, ott viszont nagyon jól jön, hogy Kerek repkény elhozta a polifoamot, így legalább nem kell a vizes fűben ücsörögnünk. Átkelünk a jó öreg 750 kV-os távvezeték alatt, rendkívüli látvány, de most egyáltalán nem hallatszik a zúgás. Jön a hosszú országúti szakasz, nem történik semmi különös egészen a kutyás tanyákig, ahol elég elnézni a házak felé és máris sok-sok világító szempár köszön vissza a sötétben. Jó kis látvány. :)

Talpalunk tovább, lassan fogynak az ellenőrzőpontok, csoki, nápolyiszelet, innivaló is jár ellátásként. Valahol egy pontőr kérésünkre lefényképezi kis társaságunkat. A műút után az utolsó valahány kilométer viszont nagyon nyögvenyelősen megy csak. Tápiószele fényei ott vannak előttünk, nagyon messze, de számok tekintetében egészen közel. Vakond87 itt dönti el, hogy hagyja a SzuSóBuHa kupát, inkább hazamegy, nem ér annyit az egész, hogy még egy nap szívassa magát. Kartársaim arcán is látszik a fáradtság eléggé, de nagyon lelkesek, és mivel Repkény is itt van velünk, nem szólnak egy szót sem, hogy fáradtak. Viszont amikor megállunk pihenni, egyből dőlnek, mint az őszi búza. :) Nagy sokára elérjük az utolsó ellenőrzőpontot, tartunk egy utolsó pihenőt. Aztán becsoffadunk a célba, Repkény csak álmos, Supi és Norbi álmos és fáradt, Vakond87 fáradt és kidörzsölődött, én szintén csuda álmos vagyok.

Minden álmosság ellenére teljesen vidáman érünk be, leültetnek, hogy majd adják a díjazást, megesszük a virslit, eltesszük a sütit ínségesebb időkre. Majd várunk egy ideig, aztán rájövünk, hogy így elmegy a vonat, amivel még elég jól visszaérünk a pontőrködésre (úgy, hogy előtte még enni is tudjunk venni). Vakond87 segítségével mindnyájan megkapjuk a díjazást (nem semmi molyolás megy az asztalnál, pedig már beérkező sincs egy ideje), utána irány a hosszú út Tápiószelén keresztül. Találkozunk Cejassal, nem egészen őszinte a mosoly az arcán, amikor mondja, mi vár még rá Nagykátáig. Aztán sietünk, az utolsó párszáz métert megfutjuk és éppen elérjük a vonatunkat, amelyen mély álomba zuhanunk a Keletiig. Az idei Sóutat nehezebbnek éltem meg, mint az eddigieket, pedig az idő ideális volt, a társaság lelkes - köszönöm mindenkinek: Kerek repkénynek, Vakond87nek, Supinak és Norbinak -, a pontőrök kedvesek, mint mindig. Nem tudom, hogy bírtam volna, ha a Szurdokon nem csak pontőrködöm, hanem szombaton csinálom meg.
A hétvégének pedig még mindig nincs vége...

-Kékdroid-
 
 
Szurdok 40Túraév: 20082008.07.07 23:08:07
Szurdok 40 - Rendezői bejárás + pontőrködés

Éjjel állítólag volt valami vihar. Állítólag fel is ébredtem rá. Fél négykor ébredünk fel az ébresztő csipogására, ekkor már hallom az esőcseppek monoton dobolását a sátor tetején. Én kihajigálom a holminkat az esőre, Kerek repkény két szakavatott mozdulattal összecsukja a sátrat, János-forrástól bőven beérünk a buszállomásra Vándor Csillag és Bubu érkezése előtt, még egy kávé is belefér. Begurul egy busz a megállóba, majdnem felszállunk rá, de a sofőr még időben szól, hogy ő bizony Csobánkára megy, Dobogókőt esze ágában sincs felkeresni. A mi buszunk hátrébb várakozik, általunk megmásfélszereződik az utasszám, legalábbis a végállomásnál. Felzötyögünk Dobogókőre, fotózunk, töltünk vizet, hogy legyen mit cipelni s legyen honnan pótolni a kiizadt folyadékot. Lefotózzuk a pipáló hegyeket, a Börzsöny sejtelmes tömbjét, a hömpölygő Dunát valahol 600 méterre a lábunk alatt. Csodaszép látvány, az időjárásnak pedig még örülünk is, hogy nem fogunk megfőni már az elején a szurdokokban. Elsétálunk a Rezső-kilátóhoz, eddig semmi különbség nincs köztünk és bármely hétvégi kiránduló között, kivéve talán, hogy Bubu fél mázsa szalagot cipel (és végül ez is elfogy).

Leslattyogunk a sárga jelzésen, mindenféle ösvényeken, főleg Budai-H.G. végzi a szalagozás áldozatos munkáját, néhány magasabb ágnál besegítek. Elérjük a Fényes-forrást / Árpád vezér-forrást, szalagok kint, iszunk a hűs vízből, mostanában jubilál a kék bögrém (is). :) Kezdődik a Lukács-árok, zúgás jelzi előre, hogy az idei nyár esősebb volt, mint a tavalyi, a kis patak jóval bővizűbb. Kapaszkodunk, csúszunk, mászunk, a kidőlt fákat inkább kikerülöm, vagy átmászom, alattuk csak akkor bújok át, ha máshogy nem tudom megoldani. A mindenféle apró lényekkel kissé meggyűlik a bajom, a szúnyogok nem érdekelnek anniyra, amikor beletenyerelek egy meztelen csigába, az inkább vicces (szegény csigának nem annyira…), de amikor vádlin csíp egy darázs, akkor bizony elfojtok pár cikornyás szólamot. Repkény belém is diktál egy pohár kalciumos pezsgőtablettával tuningolt vizet, legalább nem dagad fel annyira a csípés helye. Közben lassan kiérünk az árokból, nézzük, ahogy egy-egy erősebb fuvallat zuhanyként zúdítja az esti vihar vizét a levelekről az útra. Kisétálunk a parkolóhoz, irány a méltán népszerű Rám-szakadék.

A nyílt betonúton már jó meleg van, az erdő hűs levegője megváltást jelent, most kezdődik a mászás, eleinte kényelmes ösvényen, majd kényelmessé alakított létrákon, korlátok mentén. Az óriási sziklák varázsát azonban nem lehet megszüntetni, a jól járható úton még jobban meg lehet őket csodálni. Ráadásul az egész szakadékban négyőnkön kívül nem találkozunk senkivel, nem kell kerülgetni, szalagozáskor nem kell magyarázni, hogy ezeket legyenek szívesek nem lekötözni (igaz, Rám-szakadékba nem is nagyon kerül szalag). Fölfelé csak Vagdalthús majdani pontjánál állunk meg, inni a forrásvízből. Valahol a teteje környékén bokáig cuppanok a nyúlós sárban, ennek nem teljesen örvendek. A pihenőhöz felfelé, a tereplépcsőknél – illetve maradványainál - Bubu mutatja, hol ment előzőleg a jelzés. Jól beszakadt, szó se róla. Fent Repkénnyel megállunk pár pillanatra, legalább tudjuk tesztelni a szalagozást, ahogy Vándor Csillag és Bubu elénk kerül. Az út kijelölése nálunk jelesre vizsgázik, kanyargunk az ösvényen a Rám-hegy felé. A díszes kapu előtt egy kicsivel érjük utol őket, ahol Bubu épp telefonál valakivel. Hármasban úgy gondoljuk, hogy ha már várakozni kell, tegyük ezt valami jellegzetes helyen – felmászunk hát a hegytetőre. Sokkal tisztább lett az idő a reggelihez képest, bámuljuk a Prédikálószék és Dobogókő felénk tornyosuló masszívumát. Kilessük, hogy hol fogunk majd felmászni, az emelkedő dőlésszögéről eszembe jut, hogy ez príma gyakorlás lesz a Rákóczira. Remélem.

Bubu érkezése után nem sokkal lesietünk a Miklós-forráshoz, kirakjuk a szalagokat, majd nekivágunk a mocorkás kaptatónak. Úgy tűnik, Magyarországon törvény van rá, hogy a távvezetékek nyiladékában levő utakon minimum 70%-ban csalánt kell nevelni, esetleg szedret, de mindenképpen olyan növényt, ami szúr vagy csíp. Megkönnyebbülés beérni az erdőbe, még akkor is, ha az emelkedő még mindig nagyon meredek. Kiérve a Thirring-körútra a bal oldali ágon indulunk el (nem úgy, mint sokan a túrán, akiknek valahogy hiányzott az itteni bélyegző), szálas bükkerdőben, fenyegető, hatalmas sziklák alatt. Megállunk pár percre a Hegedűs Róbert kopjafánál, majd lent, az emléktáblánál is. Szomorú emlékhely ez. Felmászunk Dobogókőre, megint feltűnik a hely túldekoráltsága. A Matyi büfét zárva találjuk, pedig Repkénnyel már régen megszavaztunk magunknak egy újabb kávét – ezt végül egy másik büfében leljük meg, a parkoló túlvégében. Az aranyárban mért kávé mellett eszünk egy-egy szelet hibernálásból felengedett pizzaszeletet is.

Kényelmesen továbbsétálunk, elvégre ez most bejárás (ne izgulj, Kedves Olvasó, fogunk mi még héttel gyalogolni hegynek felfelé :)), szalag kerül fára, bokorra, Zsivány-szikla kilátópontjára. Ahol találunk tavalyról szalagot, Bubu tesz mellé másikat. Szegény Cejasék, biztos nagyon fognak neki örülni. :) Rövid holtidő következik, átkelünk az országúton, néhány óriási szikla mutat olyan látványt, mintha a hegy ruhája szakadozott volna fel. Felfelé, felfelé, felfelé, majd meredeken lefelé, leendő pontunkhoz, a Vaskapu-sziklához. Még meredekebben lefelé, még nincs kicsúszkálva az út. Lent, kiérve az erdőből, az orrom emlékeztet jelenlétére és a faluig végigtüsszögöm az utat. Közben érintjük a Klastrom-kutat, Bubu pedig a Téry-emlékút újabb bélyegzőjére hívja fel a figyelmet. Pilisszentkereszten Bubu továbbmegy, hárman pedig feltöltekezünk csupa egészséges dologgal a helyi boltban: kóla, csoki, sóskifli a menü. Nem szoktam kólázni – amúgy – de itt rettentően jólesik. Kifelé a faluból követjük a szalagozást, át a patakmedren és a lapuleveleken. Legalább csalán nincs. A Szurdokban érjük utol Bubut, újra négyesben haladunk, amikor a lehető legvalószínűtlenebb helyen elterülök a földön. Mégsem ez zavar, hanem az, hogy szegény túrabotom kap még egy görbületet. Következik Szent-kút, ahol még egy pihenőt szavazunk meg, vagy egy litert iszom a finom, hűs forrásvízből. Repkény kettőt is, valamint jó sok sósrudat eszünk, kínáljuk a többieknek is.

Innen felkapaszkodunk a sárgával jelzett hosszú gerincútra, hosszú és velős emelkedőn, de mivel idén már felkészülten vártam rá idáig, nem okoz akkora sokkot, mint tavaly. :) Fent újra utolérjük Repkénnyel a társaság másik felét, technikai szünet miatt álltunk ki egy elrejtőzésre alkalmas helyen. Tölgyikrek, Salabasina-kút kitérője, majd az árokhoz vezető út következik, az eddigi tempóhoz képest gyorsabban. Tudjuk, hogy a Salabasina rengeteg időt elvehet, szalagozás nélkül is. Az első meglepetés, ami lent ér, az az erdő hiánya mindkét oldalon, néhány fa megmaradt, de így is nagyon meleg, fülledt idő van lent, mindenféle mozgás nélkül is izzadnánk. Kapaszkodunk kőről kőre, kanyargunk az árokban időnként felbukkanó ösvénymaradékkal, bújunk át a kidőlt fák alatt, felett, között. Szúnyogok hada döng körülöttünk, mégsem szedünk össze sok csípést – a kullancsok nagyrésze viszont könnyen lehet, hogy itt mászik ránk. Egy hatalmas példányt Repkény lát meg a nadrágom szárán, még mielőtt belém mászna. Nagy sokára elérjük az ellenőrzőpont helyét, mindenki a sziklalyukon át csúszik le, én a klausztrofóbiám miatt felmentést kapok, inkább leugrom, mint azon a résen kelljen átkapaszkodnom. Bubu kihelyezi a matricákat, kötünk egy kisebb célszalagot is, hogy biztos észrevehető legyen a pont.

Nem sokkal odébb kikapaszkodunk a Salabasinából és úgy nagyjából belőve az irányt, elindulunk. Aztán eltévedünk. Aztán visszaszedjük a szalagokat. Végre megtaláljuk a helyes utat, át mindenen, a kerítés mentén elsétálva majdnem az üdülőházakig. Onnan végre újra jelzett úton megyünk, irány a Holdvilág-árok. Ezen Repkénnyel igyekszünk gyorsan felmenni, a szürkülő ég alatt az árok sejtelmes, félelmetes hangulatot kap. A térkép ősi kultuszhelyet jelöl (egyes feltételezések szerint erre van Árpád vezér nyughelye), az árok végében a barlang szája sötéten, zordan tátong ránk. Felkapaszkodunk a létrán, ott várjuk meg Vándor Csillagékat, közben apuka érkezik kisfiával. A gyermek lehet vagy ötéves, akkora, mint egy-egy létrafok között a távolság, apuka pedig próbálja rávenni, hogy másszanak le. Már épp azon vagyunk, hogy szólunk, szerintünk nem jó ötlet egy apró, szandálos gyerekkel leereszkedni, amikor meggondolják magukat. Huhh. Megérkeznek Bubuék is, megyünk tovább. Felfelé, irány a Csikóvár, előbb a Nagy, majd a Kis. A hegyoldalból visszanézve életem egyik legszebb naplementéje mutatkozik, a vöröslő Nap hosszú felhősávba bukik le. Elképesztően szép látvány, feledteti szomjúságomat, talpam nyűgjét. Jóval Bubuék előtt érünk fel a tetőre, itt Kerek repkény begyújtja az utánégetőt, kezdődik a száguldás, hupliról le, huplira fel, meredek lejtőn, kicsi emelkedőn egyaránt. Célunk, hogy elérjük a Janda-kulcsosházat lehetőleg még sötétedés előtt. Rohanunk a szürke erdőben, végre elérjük a hegy lábát jelentő zöld forrás jelzés elágazását, innen csak pár lépés a ház.

Ahol pedig egyáltalán nem vagyunk egyedül, diákcsoport és tanáraik töltenek itt két éjszakát, hellyel, zsíros és vajas kenyérrel, vízzel kínálnak. Kedvesek, nyíltak, érdeklődőek, elkérik a túrabotot, felváltva próbálgatják. :) Megmutatom a térképen az útvonalat, az időközben megérkező Bubu, úgy is, mint egyik főrendező, elmondja, mi járatban vagyunk mi itt. Pár perc pihenő után elbúcsúzunk, jó táborozást kívánunk. Irány Pomáz, sietünk a város széléig, onnan már kicsit kényelmesebben térünk vissza a kocsihoz. Bubu befogad kettőnket éjszakára, ezúton is szeretném megköszönni. :) Nagyon jól éreztem magam a bejáráson, bár sokkal jobban elfáradtam, mint tavaly, amikor csak résztvevőként voltam ott. Köszönöm a társaságot és a lehetőséget, hogy ott lehettem.

Most pedig pár szót a pontőrködésről. Pomázon alvás, Vándorköszörűs vendégeként, nagy köszönet érte! :) Reggel a budapesti busszal utazunk Pilisszentkeresztig, Cejasék társaságában, a sofőr táncoló játékcsirkével szórakoztat. Döbbenetes, de komolyan élvezi, ahogy szerencsétlen szárnyas idétlen hangokat ad ki, miközben ugrál. A kultúrsokkot a buszról leszállva heverjük ki, felsétálunk a pontra, nagyjából fél órával a hivatalos nyitás előtt érkezünk. Príma kis helyet nézünk ki magunknak, leterítjük Repkény polifoamját és várunk, beszélgetünk. Pontban nyitáskor érnek hozzánk az első fürge lábúak, utána folyamatosan, nagyjából egyenletesen haladnak át a leendő teljesítők. Érkeznek kirándulók is, kisgyerek jólirányzott rúgásával mindkettőnket beterít hamuval, anyukája végignézi, annyit szól rezignáltan: „Bocsánat.”. Kisgyerek vigyorogva el. Apuka megkérdezi, miféle rendezvény ez, majd foghegyről odaveti: „Milyen jó, hogy ennyien vannak.”. Feje fölött szövegbuborékban látom a gondolatot: „hogy zuhanna le az összes, amiért idejöttek a sziklámhoz”. Ez azért nem semmi.

Szerencsére ez csak egy apró fejezet, jön nagyon sok kedves ismerős és lelkes ismeretlen, mindenki élvezi a kilátást, sokan fotóznak, megállnak pihenni. Végül szép lassan elfogy a nép, menetrend szerint jön Cejas és Pít, bezárnak minket. Még Repkény készít egy közös képet egy kiránduló párról (nagyon lelkesek :)), aztán összecsomagolunk, indulunk. Sietünk. Amikor rájövünk, milyen kevés időnk van, már szaladunk. Amikor meglátjuk a buszt elhúzni a kereszteződésnél, már rohanunk. Sikerül, elérjük, lemegyünk Pomázra, a célba, beszélgetni, majd Vándorköszörűs kíséretében fagyizni. :) Eddig tart a Szurdok története, de a hétvégének még közel sincs vége...

- Kékdroid -
 
 
RákócziTúraév: 20082008.07.07 22:32:48
Rákóczi

„Enter the realm, don't stay awake
The dreams remain, they only break
Forget the task, enjoy the ride
And follow us into the night.”

Nightwish: Nightquest

Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Nem, nem a szlovák jelzés kell. Még mindig a határkő. Határkő. Határkő. Obeliszk. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Ott a füzéri vár, nagyon szép. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Ez még mindig nem a Tolvaj-hegy. Határkő. Határkő. Határkő. Wolfkeryék ellépnek. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Határkő. Igen, az a nagyjából fényes sáv az alja, ugye, milyen közel van? Mármint légvonalban. Határkő. Határkő. Határkő. Határkőhatárkő. Csúszunk, még megvagyunk. Határkő. Hahózás, ők a pontőrök, mennének már nagyon, több, mint fél órával kívül vagyunk a zárásukon. Nem vállaljuk sötétben a Lipovecet, kiszállunk. Nincs különösebb bajunk – olyan bajunk semmiképp, ami ne lett volna már meg Kékeden – de nem hiányzik a folytatás.

De mi történt odáig?

Álljon hát itt a Rákóczi túra hiteles története Kerek repkény és Kékdroid szemével nézve:

Előzmények

Kerek repkény az Eger-Budapest gyorsvonaton egyszer csak rámnéz és megszólal: „Rákóczi.” Nem kell sokat győzködnie. Elkezdünk tervezgetni, nézzük a térképet, próbáljuk kisakkozni, nagyjából merre megy majd az útvonal. Igen, ott van a hírhedt Északi Zöld, igen, lesz benne két éjszaka, de azért is el kell indulni. Ha nem leszünk ott, egy életre bánhatjuk. Jön a vizsgaidőszak, élni nincs időnk, nemhogy fejben felkészülni. A Hárs-hegyi hétvége és a SzuSóBuHa tapasztalatai egyszerre biztatnak és intenek óvatosságra, ki kell hozni a maximumot az átéltekből. Az idei Mátrabérc feladás, a Bakony 50-en való botorkálásom, a kevés igazán hosszú túra mind intő jelként áll, összeírjuk a lehetséges kritikus pontokat, hogy tudjuk, miért és hol jöhet majd a baj. Készülünk.

Aztán pillanat alatt eljön a csütörtök, már ott is vagyunk Sárospatakon, keresünk bankautomatát, majd elbattyogunk nagy csomagunkkal a város szélére. Szállásunk kis turistaház, vannak még vendégek rajtunk kívül, kedvesek, aranyosak és enyhén részegek. :) Kimentjük magunkat a buliból, alszunk, hogy reggel arra ébredjünk, hogy csendes, áztató, hosszúnak ígérkező eső esik. Vissza is alszunk gyorsan, ne is lássuk. Kitaláljuk, hogy délre odamegyünk a tornateremhez, hátha nyitva lesz már. Nincs nyitva. Felhívom az egyik rendezőt, megmondja, mikor nyit (a telefonálás a szálláson is eszembe juthatott volna...), addig is elmegyünk enni – pizzát. A túra rajtjába amolyan jóllakott csecsemőként botladozunk vissza, kiválasztunk egy matracot és eldőlünk, alvással kísérletezünk. Nehezen, de megy egy darabig, amikor felébredünk, még volna idő, de az izgatottságtól nem jön álom szemeinkre. Jönnek az ismerősök, nehéz lenne felsorolni mindenkit, beszélgetünk Vándorköszörűssel, majd Katával, Cam Mogóval, Vasssalmossal, Vándor Csillaggal. Cam Mogó meghív egy kávéra a nagy út előtt, köszönöm szépen, most is. A kávé hihetetlen jó találmány.

Indulás

Visszamegyünk a rajthoz. Utolsó igazítások, depócsomagok leadása Hollóházára és Bózsvára. Lelkesek vagyunk, csoda egy hangulat van a rajtnál. A főrendező rövid beszédet intéz a jelenlévőkhöz, nagy megkönnyebbülést vált ki az a része a közlendőjének, hogy a túra 110 km-ig ki van szalagozva. Beszéde végén még van 2 perc indulásig. 1 perc. Indulunk. A futók fénysebességgel elhúznak, Sétálós bácsi megkérdi, mire fel ez a nagy sietség egy túra elején, közben kábé héttel gyalogolva állva hagy minket. :))) Nem is látjuk többet a túrán. A várhoz van némi oda-vissza szakasz, itt az első pont, pecsét, indulás, az egyébként gyönyörű várat ráérünk máskor megnézni. Kigyalogolunk a városból, négyes kis bolyban, Kerek repkény, Cam Mogó, Tinca és jómagam. Az itiner esetleges autóforgalmat ír a 37-es főútra. Esetleg van olyan, hogy 20 másodpercen át sem jön autó, amúgy igen. A piros sáv lekanyarodik, irány Hercegkút, közben ballag le az égről a Nap vörös korongja, a felhők pedig más égtájakra takarodnak. „Ne féljetek!” - búcsúznak. „Jövünk mi még a Zemplén fölé!”

Hercegkútra Hobbitfalva mellett megy be az út, kedves, szép pincesor áll a falu határában. Átsuhanunk a kis településen, kezdődik az első emelkedő, közben pecsételünk az első ellenőrzőponton, Pogány-kút, 6 km, 1 óra alatt. Nem is rossz, nézünk egymásra Repkénnyel. Toljuk tovább, erősen, kaptató kaptató után, de jó lenne Komlóskára még valamelyest világosban érni. Fent a gerincen szép kilátás nyílik a környező hegyekre, ilyen fényviszonyok mellett pláne. A falu felé az út átvezet egy törpe tölgyerdőn, nagyjából egy magasságban vagyok a fákkal, de ők sokkal többen vannak, gáncsolnak, ütnek, vágnak. Végül leérünk a faluba, sárga ízű szörppel kínálnak, elfogadok 3x1 pohárral. Idővel még mindig jól állunk, épp ezért nem is pihenünk sokáig, irány Pusztavár. Szentjánosbogarak fényénél baktatunk fölfelé, az igazán meredek részen leszegett fejjel, de mégis sietősen. A nyereg után már csak a lépcsőket kell túlélni, jönnek páran szemből, kedvesek, kiállnak. Fent Tinca már fényképezget, mi megint kiszolgáljuk magunkat pecséttel a tanösvény táblájára kitett bélyegzővel.

Az éjszaka

Lemenni szerintem sokkal rosszabb, mint felmenni, nem is kapcsolok lámpát egészen Erdőhorvátiig, jobb is, hogy nem látom a sziklás lejtőt és az azt követő masszívan sáros utat. Különben is, még egész világos van. Amíg látom a hegyek körvonalát, nincs is igazán sötét. :) A műúton talán egy kicsit túl sokat is jártatom a számat, utólag visszagondolva valószínűleg kompenzáltam, hogy később egész keveset beszéltem. A faluban drága német személygépkocsi elől mentjük árva kis életünket, a sofőrnek vélhetően derogál az irányjelző használata (pedig milyen egyszerű művelet lenne). Előkotrom a saját lámpámat, mégsem élősködhetek végig mások fényénél, így megyünk ki Erdőhorvátiból, a végtelennek tetsző útra Regéc felé. Amellett, hogy hosszú, elnyújtott emelkedők, nagy sár és egy helyen kellemetlenül nehezen járható utak vannak, egészen élvezetes szakasznak bizonyul ez, igaz, amikor ököllel sikerül megfognom magam egy csúszásnál, nem egészen ez a véleményem. (Már alig gennyes a seb. :)) Valahol kiérünk egy tisztásra, romos épület darvadozik az úttól balra, a hideg rázna ki amúgy, de most erre készültem. Itt vagyunk az éjszakában Magyarország egyik legeldugottabb vidékén, felettünk mindenütt csillagok, körbe komor vonulatok, előttünk, mögöttünk túrázók lámpái fénylenek. Nagyszerű.

Király-kútnál a pontőr az úton csücsül, állítása szerint addig ketten mentek le a forráshoz (vagy csak nem figyelt eléggé). Javítjuk a statisztikát, lemegyünk mind a négyen, nem túl gusztusos látvány a forrásban álló poshadt vízmaradvány. Irány Regéc, még mindig. Eljön a sziklán bukdácsolás ideje, Repkény belegyalogol egy kidőlt fába, megállunk ápolni egy kicsit. Sokan elhaladnak mellettünk, kérdezik, komoly-e a baj, segíthetnek-e, megható gesztus, komolyan. Rövidesen indulunk, sietünk, négyesben talpaljuk át az éjt. Meglepetésszerű fordulattal elérjük az OKT becsatlakozását, lám-lám, itt vagyunk a vár alatt, de a ponthoz még valahogy fel kell jutni. Pár perc és ezt is kipipáljuk, megállapítva, hogy lefelé sem lesz jobb. Fent végre szusszanunk egyet, ki vagyok dörzsölődve elég csúnyán, de annyira azért mégsem. Kapunk kenyeret, paradicsommal, nagyon finom. A víz körüli mizéria miatt inkább a saját készletből iszunk, a pontőr kissé be van lassulva. Melegedünk a tábortűznél – annál rosszabb elindulni – suhanunk le a lejtőn, Repkény technikai szünetet kér, közben Tinca és Cam Mogó továbbhaladnak, de mivel egyikőnk sem vette észre a jelzéseken a nyilat, jó messziről kell őket visszakiabálni. Lent a faluban vizet és szenet vételezünk, kicsit odébb alvázkenést tartok, végre. Fura érzés, de egy ideig nem fáj.

Hosszú, véget nem érő emelkedőt taposunk, körbe komor hegyek nézik kapkodásunkat. Cam Mogóék egyre jobban elhúznak, főleg, amikor valahol megállunk pihenni egy percre és a jelzést alaposan benézzük rögtön ezután. Valami kerítés mentén kóválygunk össze-vissza, nagyobb csoportosulás jön utánunk, Borbély Katáék is köztük mennek, KuJoMi-t is mintha látnám. Sietünk, hogy utolérjük útitársainkat, akik egy kereszteződésben várnak ránk. Rövidesen elérjük a Fehér-kúti vadászházhoz vezető műutat, örvendek a szilárd burkolatnak. A háztól pedig újra felfelé haladhatunk, egész Sólyom-kőig, az út nem hagy bennem mély nyomokat, Repkény emleget valami meredek felfelét a kilátóhelyre, valahogy csak felérünk. Ezt megünnepelni leülünk egy fára és nézzük a hajnal pislákoló fényeit, a halványodó csillagokat, a falvak, városok vibráló világítását. Tinca hosszú záridős képekkel kísérletezik. Indulunk, Repkény és Cam Mogó hátrébbmarad, Tinca és jómagam előrébbkerülünk, az Amadé-vár romjaihoz vezető kitérőnél várjuk be egymást. Repkény és én kicsit lassabban vesszük a lejtőt, mire leérünk, kivilágosodik. Kezdem újra élvezni a túrát, de hiányzik egy kávé, valamint jó lenne valami meleg étel vagy egy tea. Talán Telkibányán lesz valami, tavaly ott virslit adtak. Patak csörög utunk mentén, mi megyünk, mendegélünk, kolostorromnál fényképezünk, továbbmegyünk, faluszélén nem pihenünk, szemem előtt egy pár gőzölgő virsli van papírtálcán, hatalmas adag mustárral, omlós, fehér kenyérrel.

Apró falvak a Zemplénben

Ez az álomkép húz végig Telkibánya elhagyatottnak tűnő, mégis takaros főutcáján, a ponton egy szelet csokit és vizet kapunk. Virsli sehol. Most nézem, hogy nem is járt volna, Füzér 1-re írt az előzetes táblázat meleg ételt. Repkény táskájából előkerül viszont egy doboz, benne konzervált hal, jobb híján kanállal esszük ki. Mivel nem kellene sokáig várni, én már menet közben étkezem, Repkény lantként játszik a négy túraboton, énekel, Tinca az országút közepén áll meg felöltözni. Vicces látvány lehetünk. Betérünk a földútra, majd az erdőbe, itt jól lemaradunk megint, Tinca megtáltosodva ellép, Cam Mogót is majd Hollóházán látjuk viszont, mindenki megy a saját tempójában, nagyon helyesen. Nekem hosszabb szünet kell az erdő magányában, Repkény közben pihenget valahol az úton. Nagyon szép szakaszt járhatunk be Hollóházáig, ahol a porcelánmúzeum előtt dinnyével kínálnak, a boltban vett kólával pótoljuk koffeinhiányunkat. Kávé reményében benézünk egy iszonyatosan lepukkant kocsmába is, eredménytelenül, mivel úgy tűnik, semmi alkoholmentes nincs a kínálatban. Majd Füzéren. Ahogy kiérünk a földútra Füzér felé, elkezd csepegni az eső, majd abban a percben, ahogy meglátjuk Füzér várát, átvált záporba. Gyorsan felkapjuk esőkabátjainkat – még Repkény is, inkább szeret ázni, de úgy sejlik, hogy ez még az Ő ingerküszöbét is meghaladja. Betocsogunk Füzérre, felgyalogolunk a főútra, veszünk Kerek repkénynek öt pár zoknit 200 forint áráért. Egy törzsvendég segítségével elérjük, hogy még kapjunk kávét az OKT bélyegzőhely kocsmában, kérünk Cam Mogónak is egyet, de csak nem akar felbukkanni. Várakozásunk közben Katáék is megállnak frissíteni, mi pedig úgy döntünk, hogy elmegyünk a pontra, hátha Cam Mogó is így tett egy másik úton.

Sejtésünk beigazolódik, az épp szűnő esőben jutunk el a pontra, ahol meleg étel ugyan nincs, de finom kenyérrel kínálnak, olyasmi stílusúval, mint a regéci várnál. Cam Mogó után cammogunk, amikor utolérjük, kunyerálok Tőle egy kis neogranormont. Életmentő. :) Bodó-rétig jó sok szintet ír az itiner, nem csalás, nem ámítás, tényleg sokat kell felfelé menni, de az első pár km után egyre szebb erdőben, montán bükkösben. Fent a rétnél kis kitérő az OKT bélyegzőhöz, minimális pihenés, majd irány Hollóháza. Megint. Itt Kerek repkény kilép, Cam Mogóval beszélgetve sétálunk le a faluba, mesél sokat bükki élményeiről, gyermekével tett túrákról. Így nagyon hamar eltelik az idő a falu széléig, ahol Cam Mogó kiáll a boxutcába, én pedig kicsit felpörgetem a hajtóműveket, hogy hamar túllegyek a hosszú aszfaltos szakaszon. Még a pont előtt beérem Repkényt (egy darabig úgy gondoltam, megvár majd valahol, de azért ment előre, hogy tudjon kávét venni :)), együtt ülünk le még egy-egy szelet dinnyével. Útitársunkkal kiegészülve még egy kávé mellett voksolunk, jégkrémre hív meg, köszönöm. :) Irány a Kéktúra emlékmű, majd a hiányosan festett sárga sávon a Hálaisten-tető. Itt szalagozás nélkül nem lett volna egyszerű tájékozódni. Fent a tetőn örvendünk annak, hogy vége a sunyi, hosszú mászásnak. Megbámuljuk a tájékoztató táblát, eszerint a Szurok-hegy nincs már olyan messze. Persze, de az egy másik út, nekünk valamiért le kell menni Kékedre. Rögtön azután, hogy innen elindulunk, újra elkezd szakadni az eső, ez jóval hosszabb és intenzívebb, mint az előző. Országút, majd újra földút következik és hirtelen beérünk Kékedre. Itt igazolás után beülünk a buszváróba és tanakodunk.

Északon, Zöldön

Meditációnk tárgya az, hogy érdemes-e továbbmenni, vagy inkább itt szálljunk ki. Repkény és Cam Mogó többé-kevésbé a kiszállás mellett van, én úgy érzem, van még bennem talán annyi, hogy végigérjek, de tudom, hogy mi van még hátra és nem tartom én sem túl vonzónak. Addig-addig hümmögünk és gondolkodunk, amíg eláll az eső és egy emberként felállunk, hogy folytassuk a túrát. Végigcsobogunk Kékeden, elhúzunk a Melczer-keresztig, ahol a pontőr szerint a kereszt mögött van a pecsét. Igen ám, de a „mögött” szó itt azt jelenti, hogy a kereszt után valahol az úton, nem pedig a kereszt háta mögött. Mi viszont a kereszt körüli fákat vizslatjuk szorgosan, végül önigazolásként Repkény fényképet készít, hogy legalább elhiggyék, hogy itt jártunk. Nagy lélegzetet veszünk és irány az Északi Zöld. Hosszú, unalmas, lassan emelkedő földút, már az államhatáron, szabálytalan időközönként határkövekkel. Előttünk a Szurok-hegy tömbje, olyan, mint a Naszály, csak mégsem. Cam Mogó a hegy lábánál indul meg, nem is próbáljuk tartani a lépést, Repkény kicsit magába fordul, igyekszem helyrezökkenteni a lelkivilágát. Szépen, szinte határkőtől határkőig, megállogatva, megpihenve vontatjuk fel egymást a hegyre. Bár barátságtalanul meredek az emelkedés szöge, az erdő és a táj gyönyörűséges, a moha borította sziklák és az öreg, magas fák között gombaként sorakozó piros tetejű kőoszlopkák a szalagokkal megerősítve pedig biztosan mutatják az irányt. Nagy sokára felérünk a tetőre, nem jelzi különleges tábla, oszlop, ilyesmi, egyszerűen csak fent vagyunk. Lefelé sem jobb az út, néhol a térdem felsikít a terhelés alatt, pedig a két túrabot is 100% körüli kihasználtsággal dolgozik. Lent aztán az eszkárosi határátlépőnél rég várt ellenőrzőpont fogad, kapunk egy-egy pohár pezsgőtablettás vizet, leülünk a padra, földimogyorót, ilyesmit rágcsálni. A pontzárásig még több, mint egy óránk van, pihenünk, zoknit cserélek, a talpam úgy néz ki, mint valami domborzati térkép.

Amikor Wolfkery és társa befutnak, lassan továbbtalpalunk, az előzőekben megismert módszerrel „suhanunk” fel a Hrabóra, Wolfkeryvel és Judittal innentől Tolvaj-hegyig kerülgetjük egymást. A Hrabó után hosszabb, nyugodtnak mondható szakasz következik, csodaszép kilátásokkal, erdőkkel, meredek és trükkös patakátkelésekkel. Halkan énekelgetek, dalokat költünk át, csak egyszer állunk meg Oláh-rét előtt hosszabb pihenőre, a hátteret messzi magashegység kontúrja adja az elénk táruló látvány mögé. Hazánk legészakibb pontját elmulasztjuk megörökíteni, lefoglal az emelkedő és az a tudat, hogy nemsokára újra sötét lesz. Repkényt hajtanám, de magam sem tudok sietni, minden emelkedőt a Milicnek vélek, pedig tudom jól, hogy előbb még az OKT útvonala is bekapcsolódik hozzánk. Végre, nagy sokára ezt is megérjük, szlovák oldalon tábla mutatja több jelzés irányát, köztük a mi kék sávunkét is. Nagy-Milicre pedig életemben másodszor érek fel, de most sokkal jobban örülök, mint akkor. Itt újra összefutunk Wolfkeryékkel, mi kicsit hamarabb indulunk – vagy ők állnak kevesebbet? Nem tudom. Összeszedjük magunkat, baktatunk lefelé, néhol emelkedőkkel színesedik az út. Az itiner szerint 40 métert szedünk össze a következő pontig, szerintem sokkal többet. Repkény valahol bejelenti, hogy nem képes még egy éjszakát a terepen tölteni, egy darabig győzködöm, de lassan belátom, hogy igaza van. Amikor viszont még csak Orita-hegyre érünk fel, elég sok emelkedés mellett, akkor kezdek én is magamba zuhanni. A pontzárás hirtelen nagyon közelinek tűnik, a pont maga pedig nagyon távolinak. Kis nosztalgiával gondolok a Sóútra. :) Ott Tápiószele tűnt távolinak, de ha sietett az ember, odaért. Itt ha siet az ember, kitörik a lába.

A vége

A sokadik emelkedőre hiszem azt, hogy fent vagyunk Tolvaj-hegyen, amikor megint előbukkan még egy hupli, valamint felhív Cam Mogó, ő már a ponton van, a pontőrök kíváncsiak, hogy merre járunk. Alig van térerő, szinte semmit nem hallok, beleüvöltöm a telefonba (a szél miatt üvöltök) a koordinátáinkat és azt, hogy ott kiszállunk mindketten. Amikor leteszem a telefont, hirtelen nagyon megkönnyebbülök. Repkény kérdően néz rám, miért adom fel. A térdem kicsit sipákol még, de annyira nem veszélyes. A zoknim még egészen száraz. Annyira még nem vagyok álmos sem. Viszont erős csúszásban vagyunk és a fenének hiányzik Lipovec sötétben, örülök, ha a nagy lejtöt megússzuk, ott már majdnem 100 km-nél járunk, ennyivel ennyi lesz. Ahogy ezt túltárgyaljuk, fel is érünk a várva várt Tolvaj-hegy tetejéhez, van egy szép szikla és egy barom meredek lejtő. Ezt kell túlélni, 700 méteren 270 méter lejtést. Beletelik vagy húsz percbe, amire leérünk, csúszva-mászva, pókjárásban és leülve, mindenbe belekapaszkodva, ami csak egy kicsit is stabil pont a talajon. Előttünk látszik az a föld, ami a lejtő aljának a szintjét jelzi. Nagyon mélyen van és egyre sötétebbre vált az ég. Végre, hosszas botorkálás és sok csúszás után, leérünk. Sötét van. A pontőrök hahóznak az erdő széléről, odamegyünk, kérünk még pecsétet és bejelentjük, hogy eddig tartott számunkra a túra. Próbálom hívni Cam Mogót, de semmi térerőt nem talál a telefonom. A két pontőr felajánlja, hogy elvisznek Sárospatakra, de még érintjük Füzért és Bózsvát is. Megkérnek, hogy Pusztafaluig próbáljunk még saját lábon eljutni, ez mindannyiónk meglepetésére minden nehézség nélkül megy.

Füzéren megállunk, felmegyünk a pontra. Látjuk társainkat, sok ismerőst, ők még küzdenek, harcolnak az álmossággal, a maradék távval, szívből drukkolok Nekik, hogy még valahogy beérjenek, ne adják fel. Tinca lepasszolja megőrzésre a fotógépét, Repkény vigyáz rá. Aztán újra autó, Bózsván Bogi még ki tud szállni a depócsomagért, én csak egy pozícióban nem üvöltök, hirtelen elkezdett fájni a kidörzsölt rész. Innen a továbbinduláskor már bealszom, Sátoraljaújhelyen felriadok, de aztán megint teljes a sötétség. Ez a kis alvás pont elég arra, hogy Sárospatakon egész jókedvű legyek. A célban leljük Vándorköszörűst, az első női teljesítőt, gratulálunk Neki, váltunk vele pár szót, miközben kanalazzuk a gulyáslevest. Fürdünk, lefekszünk, még mielőtt elaludnánk, megérkezik Cam Mogó, aki még a Lipovec előtt, de az árkok után szállt ki, váltunk pár szót viselt dolgainkról. Aztán mély álom reggelig.

Epilógus

Csak gratulálni tudok mindenkinek, aki nekivágott, még jobban gratulálni azoknak, akik végig is nyomták a túrát. Akár suhanva az elején, akár az utolsó csepp erejüket is beleadva szintidőnél, akárhogyan. Szép volt, mindenkitől. Köszönöm a biztatást és a társaságot Kerek repkénynek, Cam Mogónak, Tincának, a szurkoló üzeneteket Édesanyámnak és Suvlajnak, mindenki nagy lelki segítséget adott sok helyütt. Köszönöm a rendezőségnek a túrát, a szalagozást, a pontőröknek a lelkesítő szavakat és a fuvart vissza Sárospatakra.

Reggel még elcsípünk néhány beérkezőt: Vándorköszörűst, aki otthagy nekünk egy pár banánt :), Sétálós bácsit, neki épp csak integetni tudok, Wolfkeryéket, akik Füzéren kiszálltak, Katát, aki szintén, Ibolyát, aki végignyomta, Vasssalmost és KuJoMit, akikkel kávézás közben vitattuk meg élményeinket – ők végig is mentek –, Tincát, akit nagy nehezen sikerül azonosítanunk alvás közben, de végül sikerül visszaadni neki a Nikont. Kisétálunk a vasútállomásra, felmérjük erőinket, valahol elégedetten konstatáljuk, hogy 100-as túrához képest semmi bajunk nincs. A 150 kifogott rajtunk, de már várom, hogy jövőre ott legyünk a 110-es távon, nappal láthassam Sólyom-követ és Pusztavárat...

- Kékdroid -
 
 
Falasok(k)Túraév: 20082008.06.17 00:45:53
Falasok(k) 50

Avagy a Hárs-hegy Hülyéje cím kiérdemlése

Reggel van. De jó. Aludni kéne még. De ott a túra. Ne lenne ilyen messze az ébresztő, könnyebben le tudnám nyomni... megvan. Csend. Na, keljünk fel. Ááá, esik. Na és? Hadd essen. Kicsoszogok a mosdóba, mehetek vagy gyök 2-vel. A bal térdem kétszer akkora, mint a jobb. A bal bokám is. Kerek repkény 2-9-szer fittebb nálam. Induljunk el, majd a buszon kitaláljuk, melyik táv lesz a nyerő. Móricz körtér, kikanyarodó 56-os villamos, DJ_Rushboy integet széles mosollyal az arcán, az olyan ember mosolyával, aki előtte nap ment 150 km-t. :) Végül még a villamoson eldöntjük, hogy legyen akkor az 50-es táv, mert az felmegy a két Nagy hegyre, a Kopaszra és a Szénásra, és persze szép a jelvény.

Szépjuhásznénál már hellyel-közzel ébren is vagyok. Vlaszijnál nevezünk, leadunk pár használt elemet is, találkozunk VadMalaccal, ze11-gyel, Jámborékkal is. Pont a rajtidő végén aztán elindulunk, az útvonal kísértetiesen ismerős valahonnan, az emelkedő, ami tegnap lejtő volt, lentről fölfelé sem jobb. Az időjárás viszont egészen átváltoztatta a tájat, párás, nyirkos idő van, lehet vagy 15°C, június kellős közepén. Megsülni nem fogunk. Megfagyni még lehet. Az első pontig kicsit több, mint 1 km-t megyünk, elkezdünk távolodni a Hárs-hegytől. Lefelé. Meredeken lefelé, köves, csúszós út, én pedig Repkény idegeit teszem próbára, de hiába, az acélsodrony jól bírja. :) Közben lezúz mellettünk két futó, egyikükben megismerem Vajonmerrét, megjegyzi, mintha darabos lenne a mozgásom. :) Leérünk a műútra, kockáztatjuk kicsit az életünket, de hamar feltérünk a Fekete-fej felé. Kapaszkodom a túrabotokba, most tényleg rengeteget segítenek, a teljes terhelést nem lehet átvinni, de érezhetően könnyebb a haladás, lefelé, síkon és felfelé is velük.

A hegytetőn iszunk pár korty vizet, lefelé pedig alig csúszkálunk. Elindulunk a piros sávon a Kecske-hát, majd a Fekete-hegyek és a Nagy-Kopasz felé. Itt rögtön, alig néhány km után elér egy holtpont. Hihetetlenül zavarni kezd a sár, hogy nem tudok benne haladni, elcsúszik a cipőm majd' minden lépésnél. Aztán ahogy felérünk a gerincre, kezdek jobban lenni, visszatér a beszédes kedvem a ponttól. Rögtön ezután találkozunk Nagy Attiláékkal, ők szemből jönnek, szerinte arra szebb. :) Talpalunk felfelé az egyre inkább ismerőssé váló utakon, elérjük a piros, majd nagy sokára a zöld háromszög jelet is. Aztán végre a Nagy-Kopaszt, megbeszéljük, hogy most az egyszer kihagyhatjuk a kilátózást. Vagy mégsem: papír tájékoztat arról, hogy az ep. bizony odafent van. Fel is megyünk, közben találkozunk DJ_Rushboy és Petami duójával, odafent pedig Cejassal, mint pontőrrel. Nem volt szerencséje az időjárással, erről a láthatóan átázott, kiteregetett ruhái tanúskodnak. Beszélgetünk egy kicsit, majd további kitartást kívánunk neki. Lefelé kicsit elszégyellem magam, másnak még rosszabb volt feljönni, én meg ott nyirmogtam.

Innen viszont már egész közelinek érzem Nagykovácsit, főleg azért, mert megbeszélünk egy kávézást a faluban. Némi simogató susnyáson való áthaladás után kiérünk egy földútra, majd a Szabad Nagykovácsi Kavicsozóra ismét rácsodálkozva érjük el a falut. A pont a plébánián van, itt bodzaszörpöt kapunk, Petamiék egy sört kortyolgatnak ketten, mi a közeli cukrászdába ülünk be, jó erős kávét és marcipánepret kérünk. Ily módon feltuningolva magunkat elkezdjük a kaptatót a Nagy-Szénásra. Inkább hosszú, mint meredek. Viszont onnantól, hogy beérünk az erdőbe, nagyon szép, hangulatos út, a Budai-hegység egyik legjobb része ez - és ez vonatkozik az egész Nagy-Szénás tömbre. Kerítésmászás és még egy jó masszív emelkedő után fent is vagyunk a gerincén, erdőben megyünk, eszembe jut a BHTCS, még tavalyról. Elérjük az OKT-t, feltalpalunk a hegytetőre, Jámbor és fia a pontőrök, beszélgetünk, körbefotózzuk a panorámát - szerencsére a felhők elvonultak.

Elindulunk lefelé, irány a Pirosról nem túl szép emlékű Hosszú-árok, ebben az irányban valóban könnyebb bejárni. :) A meredek lejtőt viszont nehezen tolerálja a bokám, meg kell szorítani a cipőfűzőt. Megörülünk a lejtő végének, észrevesszük a titkos pontot, felírjuk a számát. Rögtön utána kikerülünk egy óriási tócsát és elkezdünk felfelé caplatni az Antónia-árkon. Repkénynek tetszik. :) Nekem is, mert most felfelé jólesik menni. A hosszú emelkedőn megelőznek Rush-ék, Repkénnyel megállunk szamócát enni, vizet kortyolni. Fent újra becsatlakozunk a Kéktúrába, Rush és Petami el is térnek a Muflon itató felé, mi pedig szépen baktatunk az Ördöglyuk-barlanghoz. Szép völgyfőnél kell letérni, a túra útvonala példásan ki van szalagozva. A ponttól megbámuljuk a Kevélyeket és a Pilist, elindulunk lefelé, aztán Kerek repkény fejjel nekiront egy belógó faágnak, pár perc pihenő kell, amíg helyreáll.

A jelzetlen, de mindenképp nagyon szép úton elérjük Solymárt, idén legalább nincs akkora hőség, mint amekkorában tavaly volt itt részünk. Azért a templomnál nem hagyjuk ki a kutat. Igyekszünk Solymáron hamar túllenni, szerencsénk van a főúton való átkeléssel, türelmesen átengednek. Megnézzük a patak hídjára felfestett eligazító jeleket, aztán felkapaszkodunk a Szarkavár ormára, a torony aljában a pontőr csokival kínál, a tetején pedig jól körülnézünk, még sosem voltam itt fent. :) Innen hamar elérjük a frissítőpontot, ahol egy jó félórás pihenőt tartunk, egyik zsíroskenyeret a másik után eltüntetve egy liter bodzalével leöblítve. Innen a Tök-hegy felé jókedvűen, tempósan folytatjuk az utat, a hegy aljában pecsétet kapunk a lapra és egy durva emelkedőt az arcunkba. A Repkény-féle 50-50 taktikával aránytalanul gyorsan felérünk rajta, irány a Virágos-nyereg. Egyszer megállok lefotózni az utat, valaki megkérdezi, mégis minek fotózom. Ezzel a kérdéssel annyira meglep, hogy semmi értelmeset nem tudok válaszolni.

A Virágos-nyeregtől igyekszünk a sok út között a jelzettet meglelni, méghozzá a sárgát, ez majdnem sikerül is, hosszabbítunk egyet. Visszakapaszkodunk a sávra, elindulunk az Újlaki-hegyre, odafent RitaB kínál csokival, beszélgetünk, nézzük a kilátást. Lefelé csak bénázok, a botok visznek és a társammal való folyamatos beszélgetés. :) Szerencsére a Határ-nyeregtől egészen laposan visz az út, egy helyen így is le kell ülni. Itt kérdezi meg két robogós gyerek, hogy miért bottal túrázunk. Repkény visszakérdez, hogy ők meg miért motorral. :D Átsétálunk a Libanoni cédrushoz, még megvan szerencsére, impozáns, gyönyörű fa. A ponton itt kapunk almát, ezt majszolva indulunk tovább. Beérünk újra az erdőbe, "agyonszalagozott" ösvényen kelünk át az Ördög-árkon, innen már felfelé kell talpalni egészen a Hárs-hegyig. Villamost, majd forgalmas utat keresztezünk (itt is elengednek, elképesztő :)), felmegyünk újra a Hárs-hegyi körútra, majd az Örökerdő tábla következik, ezt is volt alkalmunk látni néhányszor a hétvégén.

Végül még elérjük a hegytetőt, kedves házaspár pecsétel, innen már csak le kell döcögni a célba. A meredeken már inkább kocogást imitálunk, csak érjünk be. Ott érjük b_feri, Budai-H.G. és Pintz úr sporttársakat, Vlaszij gratulál, átadja a túra nagyon szép jelvényét, és a Hétvége a Hárs-hegyen kitűzőt is. Megérkezik Rush is, elérve a 200. kilométert a hétvégén. Segítünk Bubunak összehajtogatni a sátrát (vagyis mi hajtogatjuk össze :)), felajánl egy fuvart egészen a kollégiumig, köszönet érte, nagyon jól jött, hogy nem kell átszállogatni. A kezdeti nehézségek ellenére jól éreztem magam a túrán, köszönöm Kerek repkénynek a vidítást és a sok szamócát, Vlaszijéknak pedig a túrát! Gratulálok a teljesítőknek! :)

-Kékdroid-
 
 
Monoton Maraton, FélmaratonTúraév: 20082008.06.16 23:35:16
Ultramonoton Ultramaraton

Endlos Endlos...
(Kraftwerk)

Figyelmeztetés: a leírás időrendisége instabil, a szövegben időbeli sorrendet keresni teljesen felesleges!

Leszállok a 22-es buszról, azt gondolva, hogy még bőven megelőzöm a rendezőket is. Ehhez képest az első ember, akit meglátok, az Vasssalmos sporttárs, kicsit odébb pedig Lükepék igyekszik vízért. Ha már itt vagyok, próbálok segíteni odavinni a kannát a rajthelyre, ahol már Gethe, Sz Zsu, Petami és még néhányan jelen vannak. Várom Kerek repkényt és Galadh Erebet, ahogy állok a kereszteződésben, megérkezik a fél mezőny, majd szinte végszóra ők is. :) Tíz perc múlva indulás, mindenki nevez, üdvözlések és beszélgetések, a négy táv résztvevői várják az este hat órát. Galadhot valahogy elveszítem szem elől. Repkény megengedi, hogy kétkörönként odamehessek hozzá. :) Majd hirtelen Gethe úrra összpontosul a figyelem, elkezdi a visszaszámlálást az idei év talán legőrültebb túrájának a rajtjára, tíz... öt, négy, három, kettő, egy, rajt! Ellódul a mezőny, mindenki a saját tempójában. DJ_Rushboy mellé sikerül felzárkóznom (lelassít hozzám :)) két körre.

A kör rövid ismertetőjét most le is vésném: szélesnek számító gyalogösvény, kisvasút átjárója, emelkedő egynyomos ösvény, kiérés a sárga sávhoz, letérés a sárga sávról egy enyhén köves csapáson. Érkezés a Hárs-hegyi körútra, nyílt szakasz, erdős szakasz, emelkedő, ellenőrzőpont, kicsi emelkedő, naaagy lejtő. Egyenes út, jobbra irtás, balra benőtt aljú erdő. Emelkedő, a táblától pedig lejtő, kisvasút, egyenesen a cél, át a zöldön.

Ez ismétlődik változó fényviszonyok, változó társaság, változó lelkesedés és változó erőnlét közepette 42-szer. Budai-H.G.-t és édesanyját utolérjük, épp szalagozzák az útvonalat, aztán Petami ad bélyegzőt, mellette az éjszaka átvészeléséhez szükséges fűtőanyag. Lassan véget is ér a kör, pecsét, aztán irány tovább. A következő körben aztán leszakadok Rush-tól, de még elmondja, hogy először lefut egy félmaratont és azután csinálja meg az ultrát. Nem semmi. :) A kör végén Repkénnyel beszélek kicsit, figyelmeztet, hogy el ne fussam magam. Pedig nem futok (az túl merész kijelentés lenne). :) Még megteszek egy kört, részben Tinca társaságában, aztán beállok Galadh Ereb szélárnyékába és uzsgyi tovább, zúzunk, Galadh nem hazudtolja meg magát és matematikáról mesél (én meg a tüdőmet tartom vissza a kizuhanástól). Körözgetünk szép sorban, útitársam tempója jó masszív, alig győzöm tartani. Két dolog tartja bennem a lelket, az egyik a 3 km-enkénti frissítési lehetőség - Repkény ad csokit, Padler segít szörpöt tölteni, az UKK-s bögrét alkalmazom. Utóbbi nem is veszik el, nem úgy, mint Galadh poharai, sorra tűntek el nyomtalanul. :)

Úgy 8 kör után úgy érzem, hogy ennyi futás nekem aztán bőven sok egyszerre, meg is állok, kapok egy szendvicset Repkénytől. Pihenés közben Galadh Ereb is megteszi az utolsó futós körét, már nem lassítom be. :) Gethe mester is csatlakozik egy körre, aztán Kerek repkény is megteszi a Minimaratont, már sötétben valamikor RitaB-vel és Vándor Csillaggal is együtt haladunk jónéhány kört. Párszor megelőzzük Siményi Vilit, az éjszaka magányos lovagját, egyikét azon keveseknek, akik jól megfelelnek a Monoton szigorú kiírásának, reggel felé aztán már inkább ő előz meg minket. :) A rajt/cél ponton kialakulnak a személyzetfordulók. Repkény valamikor éjjel lefekszik aludni. Sancimanó egy lefutott éji félmaraton után elkísér minket egy darabon, mielőtt hazamenne. :) Petamit Olahtamas és OT Laci váltja a csípős hajnali hidegben. Kettesben rójuk a köröket és nagyjából ekkor gondolok arra, hogy jó lett volna minden körben felírni a lényegesebb eseményeket, mert össze fognak mosódni. A sötét éjszakában lefotózom az andráskeresztet a kisvasút átjárójában, Repkényt a ponton (még amikor ébren van). Galád módon útitársamnak viszont csak a láthatósági mellénye látszik, a gépem nem képes megbirkózni a sötéttel.

Szép lassan, körről körre megvirrad, kivilágosodik, a felmelegedésre azonban várni kell egy kicsit. Olahtamasék pogácsával kínálnak, de sajnos cserébe nem tudunk nekik radiátort vinni. Megbeszélt taktikánk szerint nem veszünk tudomást a megtett körökről, nálam van mindkettőnk itinere, próbálok nem odafigyelni arra, hogy épp hányadik pecsétet ütik be. :) Ezen aztán jól elcsodálkozik Vasssalmos, amikor valamikor elhúz mellettünk. Repkény egyszer csak ott terem valamelyik kör végén ébren, pont egy körrel alhatna volna többet, mert ébreszteném lassan. :) Lutak váltja RitaB-t és megkínál saját bodzaszörppel (nagyon finom!), valamint Bubu is elfekszik aludni. Aztán úgy Koldusszállás környékén (pontosan két maraton után) megállunk egy hosszabb pihenőre. :) Galadh megjegyzi, mennyi ideje megyünk és még nem pihentünk. Itt az ideje. Kerek repkény megetet szendviccsel, csokival, banánnal. Folytatjuk a körözést, immár hármasban. A ponton Vajonmerre szép vastag könyvet használ pecsétalátétként, csak egyszer kapjuk rajta, hogy belelapoz, de lehet, hogy csak a szél fúj bele a könyvbe. :)

Az idő előrehaladtával kezdünk fáradni, a félórás körök lassan a múlté lesznek, Repkény lelkesedése tartja a lelket bennem. Valamint a többi résztvevő jelenléte, akármelyik távról, nagyon jó látni, hogy jönnek kisgyerekkel is végigsétálni akár egy körön is. Felbukkan Summer Comfort, Szucsati, Repkényt üdvözli Rappakos, de nagyon gyorsan eltűnik a láthatáron. Megjelenik OT Dóri, aki Galadhot istápolja egy darabon. Minden körben történik valami. Még reggel például - talán Repkény ébresztője előtt egy körrel? - felbukkan egy fotós a rajt melletti kolostorromoknál. A következő körben már az a hír járja, hogy arrébb kell menni, mert itt bizony lagzi lesz, meg területfoglalási engedély van, meg 200 fős násznép. Végül az egészből szinte semmit nem érzékelünk - az esemény jóval arrébb zajlik. Utunk során kétszer is látunk a gyermekvasúton gőzöst, videó, fotózás, vidámság.

Öt-hat körrel a vége előtt aztán kezd minden fájni. Pintz úr csatlakozik hozzánk, Galadh lemarad kissé, a rendelt pizzához fűzök komoly reményeket, hogy felélesszen. Eltöltünk jó fél órát azzal, hogy elnyammogok fölötte, Repkény sokkal hamarabb megeszi, mint én. Az indulás elképsztően szerencsétlenül megy, nagyjából a 2k+1-ik pontra érem el az utazósebességet. Itt már Sz Zsu őrzi a pontot, Vajonmerrét váltva, később b_feri is beszáll a pontőrségbe. Kezdem újra élvezni a túrát, vagy inkább azt, hogy nemsokára véget ér. S valóban. Vége. Kicsit hirtelen, de vége. Nem érzek akkora eufóriát, de azért nehéz lenne letörölni a vigyort az arcomról. :) Az utolsó körében, újra kiegészülve OT Dórival, beszállunk Galadh Ereb mellé (ezzel én még behúzok egy Minimaratont, halmozom az élvezeteket :)), Repkény majdnem végig videóra veszi a kört. Aztán indiánszökdelésben Galadh besüvít, én inkább csak betotyogok a célba, most már teljesen vége van, le lehet rogyni. A díjazás jó, eszmei értéke számomra igen-igen magas, most jut eszembe, hogy a teljes palettából a sima Maraton hiányzik (novemberben voltam Félmaratonon). Kerek repkény segít fel, nagy köszönet jár neki, nagyon sokat segített abban, hogy túléljem a túra utolsó sok körét. Köszönöm Galadh Erebnek a társaságot és a sok elmesélt történetet, jó volt együtt körözni, végül, de nem utolsósorban köszönöm Gethééknek a rendezést, mindenkinek, aki ott volt, a bíztatást, a szurkolást és a segítséget! Gratulálok a sok táv minden teljesítőjének! Külön gratula a duplázó-triplázó-sokszorozó sporttársaknak! :)

-Kékdroid-
 
 
Egri BükkTúraév: 20082008.06.05 18:41:50
Egri Bükk 50

Úgy kezdődik a nap, hogy a reggeli első felsőtárkányi busz öt perccel megelőzi magát Felnémeten, ahol Kerek repkénnyel fel szerettünk volna szállni. Sűrű pislogások és a buszvezető nevének imába foglalása után édesapám segítségét vesszük igénybe fuvarozásszakmailag, még szerencse, hogy nem kezdett addig el a kertben tenni-venni. Ily módon pont rajtidőben sikerül neveznünk, elsőre megijedünk a kirakott „CÉL” molinótól, hiszen még el sem indultunk. :) Nevezünk, elvisszük a 10-es és a 11-es rajtszámokat egy hosszabb sétára, külön lap van a bélyegzéseknek és külön lapokon találjuk az itinert. Utóbbi esztétikailag nem egy komoly alkotás, de a szükséges információ mind rajta van, csak tudni kell olvasni. A túra rögtön egy hosszú, meredek emelkedővel kezd, valahogyan fel kell jutni a Török útra, amely a Nagy-Eged – Várhegy vonulat északi nyúlványának többé-kevésbé a gerincén futó utat (is) jelöli. Ez az emelkedő egészen könnyen megy, a bükkösben kellemesen hűvös van, néhol fotózunk, de hamar a Vasbánya-tető alatti elágazásban találjuk magunkat. Innentől ismerős utat taposunk, jó sok túra hoz el erre, amit egyáltalán nem bánok, pár helyen elsőrangú a kilátás a Bükk Köveire és a feléjük vezető kanyargós vonulatokra.

A kilátás megörökítése után ellépünk, sietünk, amíg nincs olyan csuda meleg. Később sem annyira a hőmérséklet, mint inkább a levegő páratartalma növeli a hőérzetünket, többször is felemlegetjük, milyen jó lenne egy 15-30 perces kis eső. Még nem tudjuk, hogy este azt emlegetjük majd, hogy milyen jó volt, hogy a bekövetkezett t perces esőből alig kaptunk valamit. :) Egy majdnem benézett kereszteződésnél egy sporttárs csatlakozik hozzánk, Lépéshibát van szerencsénk megismerni, már egy ideje előzgetjük egymást, amikor elkezdünk beszélgetni. Együtt is haladunk egészen Bánkútig. Pazsagig elkövetünk néhány szerencsés jelzésmegtalálást, útközben rácsodálkozva a burjánzó nyári erdőre. Önkéntelenül is összehasonlítom a látványt a Tortúra vonatkozó emlékképeivel, ugyanaz az erdő és mégis mennyire más. Akkor kísértetországként láttuk, most inkább valami dzsungel. Pazsag kis telepén ellenőrzőpontot találunk, zsíroskenyeret, hagymát és vizet vételezünk. (Nem is említettem, az ezt megelőző, Völgyfő-háznál lévő ep-n almát kaptunk.) Repkénnyel készítünk néhány fotót, majd nekivágunk az aszfaltos fejezetnek.

Egészen a megyehatárig tart a műút koptatása számunkra, itt belevetjük magunkat a sűrűbe. Az aljnövényzet simogatja a lábszáramat, egy darabig ez kellemes, később viszont véresre vakarom viszkető végtagjaimat (lábaimat, de az nem v-vel kezdődik :)). Vakarózásom közepette elérjük a 30-as és az 50-es táv elválását jelző pontot, itt a pontőrök müzliszeletet adnak, jól ellátott túra ez, annyi bizonyos. Folytatjuk a kapaszkodást felfelé, a Kőkapu előtt egy nagyobb irtásfolton Repkény találja meg a helyes utat, miután az én vezetésemmel elindultunk egy szimpatikus, ám odébb bozótosba vesző csapáson. :) Innen már alig kell emelkedni és elérjük a fennsíkra vezető, mára szerencsére közforgalom elől lezárt országutat, majd az ellenőrzőpontot. Itt ásványvíz jár, iszunk bőven, a legközelebbi vízvételi lehetőség a túra útvonalán Bánkút lesz, ami még egészen arrébb van. A Három-kőre egy szerintem nagyon hangulatos kis egynyomos csapáson kúszik föl a zöld háromszög jelezte ösvény, fent a hegytetőn a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzőjével igazoljuk ottjártunkat. Megállunk egy kicsit, nézelődünk, fotózgatunk, bámuljuk a párás láthatárt, Felsőtárkány házai még csak-csak kivehetőek, de Eger már egy szürke masszaként jelenik meg, a távolabbi látnivalókról pedig csak tudjuk, hogy amúgy látszanának.

Induláskor sikerül rögtön rossz utat választani, de ezt az állapotot rövidesen megszüntetjük és visszamászunk a hegytetőre. Tehát a másik – amúgy kiválóan jelzett – csapás az igazi. Hamar elérjük rajta az OKT-t, Bánkútig rácsodálkozunk minden töbörre, víznyelőre, dús füvű rétre. Ezen a szakaszon kap el Repkénnyel mindkettőnket egy rövid holtidő, már csak azért sietünk, hogy Bánkúton mihamarabb megállhassunk pihenni. Ennek örömére a nagy turistaút-csomóponttól egy kilométerre még egy elágazást benézünk, szerencsére nagyon hamar visszatérünk a helyes útra. Fent a ponton aztán csoffadunk egy kicsit (nagyon kedvesen eligazítottak a mosdó felé :)), Lépéshiba megcélozza a korábbi buszt, elbúcsúzunk, nagyon jó tempóban halad. Kerek repkény technikai kitérőt tart, én pedig magam elé bambulok. Majdnem elfelejtem kirázni a bakancsomból a többletterhelést. Mielőbbi továbbindulás helyett megszavazunk egy-egy kólát, kortyolgatása közben a Bükk domborzati térképén követjük szemünkkel az útvonalat. A Bálványra amolyan hétvégi kirándulós tempóban indulunk el, aztán Repkény csatakiáltással felrohan a hegyre. :) Itt megint bélyegzést tartunk, aztán feltornázzuk magunkat a kilátó legfelső szintjére. A Bükk-fennsík lankás dombságként hever a lábaink előtt, de elég észak felé tekinteni, hogy felidézzük, a dombok mindegyike 900 méter feletti hegycsúcs.

Betájoljuk Dédes várát és a Kisvár sziklatömbjét, megállapítjuk, hogy a Lázbérci-tározó tiszta időben sem látszana, a Tátra jó eséllyel igen. Tériszonyomat félretéve lemászok a létrán, majd letalpalok a lépcsőkön és már suhanunk is a Huta-rét felé. Eleinte jelzetlen úton megyünk, a Csurgó erdészháznál teszteljük a kutat, még szerencsére működik, mosdok egy kicsit a hűvös vízben. A túra egyik legszebb szakasza következik, réteken, erdőkön át, meredek völgyek sejtetik magukat jobbra az úttól, megpróbálom megörökíteni, de a kép úgysem adja vissza a hangulatot. A sárga háromszög elágazásánál kerékpáros résztvevők pihennek az ellenőrzőponton, itt is vízzel kínálnak a pontőrök, egy keveset elfogadunk. Istállós-kőre talán innen vezet a legkönnyebb jelzett út, kényelmesen felmászunk, egyetlen pihenőt tartva, azt is szükségből. Fent viszont nem állunk meg hosszan, itt is önellátó bélyegzés van, már majdnem teljesen száraz a pecsétnyomó, pedig nemrég járt itt egy sporttárs, találkoztunk vele, amikor lefelé igyekezett a rövid oda-vissza szakaszon. Fényképezgetünk, majd nagy lendülettel nekivágunk – innen már csak lefelé kell menni a Tar-kő alatti elágazásig.

Gondoljuk ezt egészen az Őserdő eléréséig, amikor szembesülünk azzal a ténnyel, hogy nem egészen ott vagyunk, ahol gondoltuk, hogy majd leszünk, hanem egy kicsit odébb. Pontosan egy heggyel odébb, amire még fel kell menni, a védett erdőt határoló kerítés mentén. Felküszködjük magunkat a lokális maximumra, hogy legurulhassunk a Kék sáv elválásához, ebben a gurulásban kicsit lelassít egy, az útra dőlt óriási vén bükkfa, nem szívesen lettem volna itt, amikor úgy döntött, lefekszik ide aludni. A kereszteződésben valóra váltjuk előzetes tervünket, miszerint akkor is felmegyünk Tar-kőre, ha ez nincs benne a túra útvonalában, legyen akármilyen izzasztó a kaptató. Érdekes módon, ez az emelkedő sokkal könnyebbnek tűnik, mint az Őserdőt kikerülő út. Fent úgy döntünk, hogy mivel a szintidőben bőséges tartalékunk van, tarthatunk egy negyedórás napozást. :) Lent, a messzeség már egyáltalán nem látszik, Eger felé csak szürke pamacsok ülnek a völgyben. Dél felé nézve azért kivehető Ódorvár szirtje és a többi hegy. Repkény megemlíti, hogy ebből vihar is lehet, akár.

Lesietünk, vissza a túra útvonalára, le a meredélyen a Toldi-kapuhoz, majd a végtelennek tűnő kék kereszttel jelzett gerincutat követjük. Sokáig. Itt társam mondanivalója tartja bennem a lelket, elsztorizgatunk mindenféléről. A tanösvény becsatlakozásakor már előre örülök, hogy rövidesen a Stimecz-házhoz érkezünk. Itt valami nagy össznépi mulatság zajlik/zajlott/fog zaljani, nem tudjuk eldönteni, melyik a helyes idő. A pontőr a kisvasút sínjeinek legvégén is túl épült esőházszerű építményben vár, elmondja, hol van a kút (a ház mellett), elszaladok, töltök, visszaszaladok. Elindulunk, tikkasztó meleg van, de legalább nem tűz a nap, sőt, alig teszünk meg párszáz métert, dörgést hallunk. Egyre többet. Rájövünk, nem biztos, hogy élveznénk, hogy ronggyá ázunk az utolsó etapon, tehát társam beizzítja az utánégetőt, én pedig követem. :) A kisvasút töltésén töltött időt így sikerül valamelyest redukálni, a varróházi megállótól már aszfalton talpalunk, szemerkélő esőben.

Felsőtárkányt már valahogyan túl kell csak élnünk, a rövid és enyhe eső hatására szinte harapni lehet a párolgó vizet a levegőben. A focipályánál azért még derülünk néhány érdekes pályagörbét leíró helybélin, hiába, nagy meccsre készülnek. :) A már valóban célként szolgáló üdülőhöz felbaktatunk, itt összefutunk Ebolával és a cél pavilonjánál Tinca-val. (Aki felajánlja, hogy elvisz minket egy darabon, köszönjük itt is, testvérem valamivel korábban jelentkezett, hogy kijön értünk.) A díjazást alig néhány perc sorállás után kapjuk meg, szerintem nagyon eltalált oklevél és szép fémjelvény jár. Megvárjuk húgomat, hogy még szintidőn belül, de már megfürödve, vacsora közben, otthonról nézhessük a lezúduló vihart. Köszönöm a társaságot útitársaimnak, a jól szervezett túrát a rendezőknek, nagyon jól éreztem magam, de hiszen a Bükk felé elfogult is vagyok… :) Gratulálok minden távon minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
Őrség (- Vendvidék) 75/50/30Túraév: 20082008.05.19 15:20:14
Őrség 50

Megint a messzi Nyugaton

Azért megint, mert tavaly nyáron voltam erre DDK-n, amelynek egyik következménye a sokból az volt, hogy nagyon megszerettem ezt a vidéket (is). A rajtot Kerek repkény édesapjának köszönhetően kocsival érjük el, mindenféle külön asztalok vannak: nevezés, bevásárlás (igazolófüzet Repkénynek, póló nekem :)), sorra látogatjuk őket, mielőtt Laci069 sporttárstól indulási időt kérnénk. Mi ketten indulunk, Repkény édesapja a 30-as távot választja és még vár egy kicsit a rajttal. Rögtön egy cipővizezős szakasszal kezdődik az út, az utcák helyett egy darabig a mezőn bandukolunk. Amikor a szalagozás visszavezet a városba (bizony, Őriszentpéter Magyarország második legkisebb városa), találkozunk Joeyline-nal és kis csapatával, pár méterrel odébb pedig az Árpád-kori templom bejárati útjánál vár az első ellenőrzőpont.

Az országutat elhagyjuk a Zala (Szala) völgye kedvéért, az amúgy sem túl nagy folyó itt még csak néhol kiszáradt árokként kanyarog. Vele nagyjából párhuzamosan, a patakot többször keresztezve a Dél-Dunántúli Kéktúra ösvényén visz utunk, szerencsére hamar beérünk az erdő mellé, mert már most, reggel is érezhetően meleg van. Más okból is örvendek az erdős szakaszoknak - végig a túrán -: a tavasz robbanásszerű eljövetele miatt most mintha minden egyszerre virágozna, a számomra túl magas pollenkoncentráció jelenlétét sűrű tüsszögéssel hozom kényszerűen nyilvánosságra. A réteken pedig létezhetetlenül sok virágpor van a levegőben. Két tüsszentés között azért néha fényképezgetek is.

A második pont után röviddel kiérünk egy focipálya mellé, jobbra Szalafő - Templomszer házai, balra erdő, előttünk hosszú műutas szakasz. A túra első komolyabb emelkedőjén elhúz mellettünk gyors egymásutánban két traktor, fent pedig egy harmadik, szemből. Csúcsforgalom. Fent pedig Pityerszer múzeumfalujának takaros, gondozott házai, még nincs nyitva a múzeum pénztára, a pontőrök viszont már kint vannak egy ideje, kekszet kínálnak. Egyenesen nyugat felé indulunk tovább, széles út vezet régi-régi fák tövénél, elágazásban kis táblák irányítanak. Nagyon hangulatos, hogy bár nincsenek meredek falú szirtek, hosszú, izzasztó kaptatók, mégis a végtelen rengetegben érzem magam. Orfalu váratlanul bukkan fel előttünk, Repkény javaslatára az első kék kútnál nagy fürdést és ivászatot tartunk, majd lekocogunk az apró helység központjába. Megvizsgálom a haranglábat, majd Repkény után sietek, szinte feleslegesen, mert megvár. :)

Visszakapaszkodunk egy dombhátra, az eddiginél jóval keskenyebb ösvényen követjük a piros négyzeteket egészen a Sűrű-erdő nevű pontig. Itt apró korong alakú csokit ajánlanak figyelmünkbe, ki is szolgáljuk magunkat egy-egy marékkal. :) Aztán tovasietünk, irány Farkasfa, de addig még látunk: út szélén feszületet, Orfalu-Andovci fatáblát, néhány összkomfortos magaslest. Majd Farkasfa házait, előttünk az utcán háromfős társaságot magunk előtt: Borbély Kata, Duracell Gyuszi (Repkényék tavalyi útitársa) és társuk, akinek a nevét sajnos elfelejtettem. Ötösben érünk oda a pontra, informálódunk a résztvevők számáról, elkortyoljuk az üdítőjegyen vett "színes cukros víz"-variációkat. Búcsúzóul az egyik pontőr még felhívja a figyelmünket egy későbbi részen várható széttúrt földútra. Felfelé a túra legmeredekebb emelkedőjén elbúcsúzunk sporttársainktól, újra kettesben járjuk az erdőt. Visszanézve a dombtetőről látszik Farkasfa és a szemközti domboldalban szolidan megbúvó radarkupola.

A nap előrehaladtával egyre jobban érezzük a meleget, fogy a vízkészlet, szakad rólam a veríték. De elmúlik a tüsszögés, ez jó. Vízmosást követünk a dombról lefelé, majd hatalmas réten vezet át utunk, amelynek követését a világ egyik legnagyobb piros sáv jelzése hivatott megerősíteni. Nem messze mellettünk pedig szarvasok iszkolnak be a bozótosba, kivételesen nem gyorsabbak a fényképezőgépnél, pontosabban messzebb van az erdő. Kondorfán jégkrémezést tartunk, "nincs ám minden a tábláró'", de valahogy csak megegyezünk. Kint a kanyarban egy termetes kossal játszik gazdája, Repkény lelkesen kéri, hogy megsimogathassa. :) Kiérünk a faluból, átkelünk megint egy sportpálya melletti réten, majd megleljük a farkasfai pontőr említette szétbarmolt utat. Tényleg nehézkes rajta járni, de sokkal csúfabb az a friss tarvágás, ami az út menti egykori erdőre utal. Ez van.

A 30-as táv mezőnyét kerülgetjük a széles úton, amikor hirtelen távoli puffanást hallunk, majd egy derékszögű kanyarban a rendezőség a piros sáv helyett kiterel a műút felé. A puffanások ugyanis a nevezett kanyar környékén már egész konkrét lövésekként lettek azonosíthatóak. Később tudjuk meg, hogy agyaggalamb-lövészetet tartottak. Nem kell sokat az aszfaltot koptatnunk, rövidesen elérjük a Bárkás-tó elágazását és az Ispánkra vezető jelet. A Békeligetnél Talpaló sporttárs a pontőr, ő nápolyival ÉS csokival lát el minket, hogy ne maradjunk éhen a hátralévő néhány kilométeren. :) Kerek repkény kiszúrja magának a kék kutat és tartunk egy kis hűsítő pihenőt, mert a fel-feltámadó szél ellenére nagyon meleg van még mindig. Bő húsz perc ücsörgés után még megvizsgáljuk a fém haranglábat, a napi két pár busz menetrendjét (csak munkanapokon, amúgy semmi), néhány valóban impozáns lakóházat és elhagyjuk Ispánkot.

A sűrűsödő felhők miatt újra kilépünk egy darabig, vihargyanús idő van, de pár - talán elképzelt - vízcseppen kívül semmi nem esik. Néhány kis huplin átkapaszkodunk, kikerülünk egy friss favágást és a favágókat, valamint három rondán összefirkált fenyőt. :S Innen alig kell már menni a Disznós-tetőig, ahol megint elücsörgünk a fűben pár percig, nézelődünk, találok a karomon egy kullancsot, még időben. Végül lecsorgunk a célba, díjazás, zsíroskenyér (van piros arany!), szörp, kis pihenés a jutalmunk, mielőtt Repkény édesapja jelezné, hogy ideje indulni.
Köszönöm mindenkinek a társaságot, a rendezőségnek a túrát, ritka szép útvonal, ritka sok szolgáltatás, igényes itiner, kedves rendezőgárda várt minket. :)

-Kékdroid-
 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túraév: 20082008.05.13 23:31:51
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 15

Nem Karancs-Medves 50, nem Zemplén 50. Mátrai Csillagok, mert megérdemeljük, és mert tavaly is tetszett, és mert a többire nem lett idő - sőt, ennek a hosszabb távjára sem, ilyen ez az idei tavasz. Kerek repkény igazat mond, tényleg tudom, hol a rajt, csak a hagyomány kedvéért kanyarodunk be egy utcával korábban. ;) Pár perc múlva pedig már a rajtban töltjük ki a nevezési lapokat, közben összefutva Vakond87 kollegával (akit már rég láttam :)). Egy asztalnál lepecsételtetjük a két, igen terjedelmes itinert (mindenféle okos dolgok vannak benne) és nekivágunk szerényen a 15 km-es távnak. Repkénynél táska sincs, nálam is csak dísznek, hogy a benne hurcolt esőköpenyek elriasszák az esőfelhőket.

Iskola elhagy, irány a Sár-hegy gurulós köves emelkedője, itt derül fény arra, hová lett a tavaly tapasztalt nagy tömeg a rajtról. Megállás nélkül suhanunk fel az emelkedőn az első olyan pontig, ahonnan már érdemes visszafordulva fényképezkedni. Ezen tevékenységgel elfoglalatoskodunk egy darabig, majd követjük a sárga sávot tovább, fölfelé. Az emelkedő Repkény szerint emlékeztet kissé Oroszlánvárra, csak lankásabb és barátságosabb. Vagyis minden, ami nem Oroszlánvár, de Ő tudja. :) Egyébként van benne valami, mert sok a túrázó és nincsenek fák az út mellett. Fent lebeszélem társam azon szándékáról, hogy pecsétért zaklassa a pihenő társaságot, inkább elindulunk lefelé. Jobbra (khm, kb. kelet felé) a Mátrai Erőmű teljes kivilágításban pompázik, egyelőre csendben ereget némi füstöt. Figyelmünket egy idő után a táj helyett az úton leskelődő kövek és a kevésbé sietős sporttársak kötik le, nagyon sok Köszönömöt mondunk előzés közben, sokan állnak félre. :)

A Szent Anna-kápolnánál fantasztikus látványt nyújt az épület és az emberek kontúrja a sötétkék éggel a háttérben, nem lehet megörökíteni, ott kell lenni, át kell élni. Kékestető adótornyán a fények mintha cinikusan kacsintanának felénk: "Ti ma ide nem jöttök!" A pontőrök villámgyorsan igazolják ottjártunkat, mi pedig már menet közben váltunk éjszakai módra. Felgyorsítunk, elmaradnak sokan és azt vesszük észre, hogy sem előttünk, sem mögöttünk nincs senki látó- és hallótávolságon belül. Nyílt részen próbálkozunk még a lemenő Nap utolsó sugarait lencsevégre kapni a Mátra vonulatát beleszőve a képbe. Kis családot előzünk, Repkény megdícséri a kisgyereket, aki jobban figyeli az utat, mint szülei. :)

Mátrafüreden keresztülsietünk, tavaly itt egyenesen kellett menni, most a Téli Mátra útvonalán mehetünk egy kicsit. Sokan jönnek szemből és még többen haladnak velünk egy irányban, páran hörögnek, morognak, farkasüvöltést utánoznak. :) Fent a kilátónál gyors igazolás, a kilátóból sok bemozdult fotó készítése - ehhez bizony vagy állvány kéne, vagy letenni a gépet a peremre. A Hold fényében még kilátásban is gyönyörködhetünk, előttünk terül el Gyöngyös és a környező falvak, mögöttünk a Mátra csúcsán Kékes hivalkodik a piros fényoszloppal, az eget csillagok pettyezik, felhőt foltokban sem észlelünk. A kőtoronytól visszasietünk a főútra, ahol elkanyarodunk Gyöngyös felé. Épp szembetalálkozunk Pintz úrral, majd Vakond87-tel, Vasssalmossal és útitársukkal, jó utat kívánunk Nekik és megkezdjük a kerékpárút taposását a városig.

Kiérve a faluból ez az út azonban eléggé hosszúnak és monotonnak tűnik ahhoz, hogy kicsit kilépjünk, sőt, végül elkezdjünk kocogni. Még útbaesik egy ellenőrzőpont, a harmadik és egyben utolsó nekünk. (Az itiner háta pedig szinte üres, jövőre a 40-esre kell jönni megint!) A kerékpárút mentén pihenőhelyeket hagyunk el, páran megálltak szusszanni, kisgyereket pihentetni vagy egyszerűen csak megállva bámulni a csillagos eget. Mi itt már szinte végig kocogunk, bakancsban próbálom Repkénnyel tartani a sebességet. Keresztezzük a Mátravasút lajosházi vonalát, a tábla szerint is már lakott területen. Megérkezünk a célba, rajtszámot kérnek, célidőt írnak és a gép már villantja is fel az időt és a számolt átlagsebességet. Egy asztallal arrébb megkapjuk az igényes, szép díjazást, a hölgy mutatja a zsíros- és egyéb kenyerekből álló kínálatot. Eszünk, iszunk, majd irány Eger. Nagyon jól éreztem magam a túrán, még ha rövidtáv is volt! Köszönöm Repkénynek a vidítást és a sebesség alapjel beállítást, a rendezőknek pedig a barátságos és profi rendezést.

-Kékdroid-
 
 
SárgaTúraév: 20082008.05.05 22:13:44
Sárga 30É

A hátul álló motorkocsi ottmarad a Nyugati pályaudvaron, előrébb lévő társa pedig hihetetlen menetidővel vánszorog előre az éjszakában - fedélzetén utasként rengeteg túrázó és kicsit kevesebb hazatérni igyekvő ember. A társaságban kicsit gyorsabban telik az idő, de épp ideje megérkeznünk, mert már kezdek épp álmos lenni. Beállunk Kerek repkénnyel a formáját még csak éppen bontó sorba (vagyis a rengeteg ember közé valahová) és várunk. Rengeteg rég - és kevésbé rég - látott ismerőssel futunk össze a vonaton, a rajtban és később a túrán is, a felsorolástól csak azért tekintenék el, mert félek, hogy valakit kihagynék. :) Elindul a nevezés, egész hamar elfogy a sor és már ott állunk, fizetünk és leadjuk a két utazózsákot, nekik könnyebb utuk lesz Pilisvörösvárra. 23:10-es rajtidő kerül itinerünkre (szöveges leírás, lesz mit olvasni, táblázat a résztávokkal), az állomási óra pont ennyit mutat, amikor ellódulunk.

Kisvártatva megelőzzük Siményi Viliéket, majd Budai-H.G. mellé társulunk be, aki pont jókor tudja, hogy hol tolták a mérőkereket. :) A kellemesen emelkedő esztergomi utcákon aztán szép lassan kettesben maradunk Repkénnyel, igyekszünk nagyon, jó lenne elérni a 6:00-ás vonatot Zalaegerszegre. Ehhez legkésőbb fél ötre célba kell érni, de még jobb lenne a negyed ötös vonatot megcélozni, hogy ne legyen rohanás. Lett.

Visszatérve a túrához: emelkedővel folytatódik az út, próbálok visszaemlékezni, ez tavaly is itt volt, valóban. Aztán kiérünk egy szép nagy rét szélére, ahol megkapjuk az első pecsétet, összefutunk Jámborral és nem sokkal ezután megejtjük az első kisebb eltévedést (birkaeffektus). Ezt korrigálandó az első adandó lejtőn lekocogunk, közben bámuljuk a Pilis óriásnak tetsző vonulatát, melynek kontúrját a nagyváros fényei festik vörösre. Jódarabig gyaloglunk ezzel a látvánnyal magunk előtt, közben a felhők is eloszlanak az égről, hogy zavartalan, csillagokkal teli égbolt kísérhesse utunkat. Ezt az érzést nem sikerül megörökíteni semmiféle fényképpel, ott kell hozzá lenni, hogy megértsük. A történeti hűség kedvéért készül viszont útközben néhány videó, melyeknek főleg a hanganyaga érdekes, Repkény jóvoltából. A helyenként elfüvesedő szekérutat egy ponton erdei út váltja fel, örülök a változatosságnak a hosszú mezei séta után. Igaz, legalább kimaradt a kutyaugatástól zajos tavalyi szakasz a nyaralók között.

Az erdei úton kihasználjuk azt, hogy momentán kevésbé van szükség tájékozódási készségünkre. Ballagunk, figyeljük a terepet, néha rápillantunk a jelzésekre, szalagokra, hogy jó helyen járunk-e, amikor hirtelen lövést hallunk a nagy éjszakában. Ez meggyőz arról, hogy a láthatósági mellények felvételének épp itt az ideje, világítós öltözetben talpalunk tova. A második ponton néhány sporttárs pihen, Repkénnyel gyors pecsételés után továbbállunk. Épp kezdek azon meditálni, hogy Pilisszentlélektől milyen távolságra lehetünk, amikor kiérünk egy mezőre, lent a falu fényei hívnak. Lekocogunk a lejtőn és már bent is vagyunk, vízvételi céllal megnézek két kék kutat, de a nyele mindkettőnek hiányzik. Kerek repkénynél szerencsére még van tea (nálam is van még két liter víz, csak lusta vagyok elővenni :)), iszunk mindketten, majd nekivágunk a Pilis-nyereg emelkedőjének.

Lassú kanyargás a szerpentinúton, kis séta az éjszakai országúton, utána még néhány meredek kaptatón izzadás - és máris az elhagyatott, sötét Pilis-nyereg fogad minket, fejlámpáink fényével próbáljuk otthonossá tenni. Aztán rögtön nem vesszük észre a kis csaliösvényt - a szalagozást rosszul értelmezzük -, jutalmul egy bő negyed óra kavargás jár, másokat is visszafordítunk, nem ez a helyes út. Hogy hozzunk hátrányunkon, belesietünk a lejtőbe, majdnem végig, közben majdnem az árkot választva. :) A pontőrök Klastrompusztán készségesen megtöltik Repkény fémbögréjét, kétszer is. A táv felét kipipálhatjuk, most kevésbé szintes szakasz következik.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs több emelkedő, hiszen a ponttól a kolostorromok mellett felfelé kaptatva kell indulnunk. Széles szekérutat követünk, 120 kV-os távvezeték szegődik útitársul mellénk, hogy aztán mi otthagyjuk és magányosan zümmögjön tovább az éjszakában. Néhány helyen már előbukkannak a pilisi falvak fényei, mögöttük a láthatáron Hármashatár-hegy tömbje tornyosul, Budapest közvilágítása sárgásra festi az eget körülötte. A Csévi-nyeregben Repkény készít egy gyors videót, dokumentálandó áthaladásunkat. Nem sokkal odébb, az egynyomos ösvények környékén elbizonytalanodunk, amikor két sporttárssal futunk össze: Vasssalmosék érnek utol, majd lépnek el sietve. Aztán megint csődület támad, már egész sokan keressük a helyes utat, egy határozottan kirakott szalag jelezte útnak keressük a folytatását. Jó negyedóra kavargás után visszamegyünk az utolsó látott (de eddig meg nem figyelt) jelig, Repkény észreveszi, hogy a régi jelzés nyilat formáz, Vasssalmos rögtön el is kezd futni a jelölt irányban.

Mi ketten szorosan utána, keresésünk eredményesen zárul, kiáltunk a többieknek is, hogy megvan a jelzés. (Most haladok át itt negyedszer, égő kissé, hogy nem emlékeztem... :)) Aztán a futás folytatódik, elöl Vasssalmos diktálja a tempót, Kerek repkény utána, közvetlen mögötte én, kicsit később Vasssalmos társa is utolér. Az Iluska-forrásig töretlen a lendület, utána az emelkedőn Repkénnyel inkább tempós gyaloglásra váltunk. A Fehér-hegy nem viccel. A bekerített rész után párszor már meg kell állnunk felfelé, de így sem túl hosszú a fölfelé vezető út. Felértünket hatalmas orraeséssel ünneplem meg, társam ver lelket belém. :) A kanyargós ösvényen ezután figyelem a terepakadályokat, amikor hirtelen találkozunk a pontőrökkel, elmondják, hogy a gázvezetéknél majd figyelni kell. Rendben.

Nevezett gázvezeték meglehetősen sokkoló hatással bír mindkettőnkre ezen a hajnali órán, nem egészen ebben a volumenben gondolkodtunk. Hirtelen telemegy homokkal mindkét cipőm, még jó, hogy enyhén nedves a talaj. A sötétben óriásinak tűnő munkagépeket kerülgetünk, aztán a szalagokat követve hátrahagyjuk a létesítményt, reméljük rövedesen csak a megszokott oszlopok fognak emlékeztetni a vezeték nyomvonalára. Szinte észre sem vesszük, hogy a látottakon elmélkedve már be is érünk Pilisvörösvárra. A házak között kutyagolva meghalljuk az előzetesen kiszemelt vonat zakatolását, már régebben tudtuk, hogy erről lemondhatunk. A Kálvárián feltételes pontőrök, innen egészen a célig futunk, a buszt el kell érni jelszóval.

A számunkra célként szolgáló pilisvörösvári ponton már ott vannak Álmosék, Animanó42 és DJ_Rushboy, valamint még két sporttárs, mindnyájan a hosszútávon. Megkapjuk a díjazást (szép a kitűző), elköszönünk a többiektől, felmarkolunk néhány szem kekszet és a kiküldött csomagokat és elhúzunk a buszmegálló felé. (A déliben az utolsó pillanatban - de még teljesen szabályosan - sikerül még felpattanni a vonatra. :))
Hangulatos, vidám túra lett idén is a Sárga, köszönet mindenkinek érte, gratulálok minden távon minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
Tihanyi Gejzírit 33/20Túraév: 20082008.04.28 21:46:11
Tihanyi Gejzirit 20

Kora reggel van, a szombat délutáni vihar nyomait kerülgetjük Kerek repkénnyel Keszthelyen a buszállomás felé igyekezve. Pár perc után megérkezik a Lazavolán összkomfortos busza (ez számomra azt jelenti, hogy kicsit kevésbé amortizálja a térdemet), az egész úton nincs rajta 10-nél több utas. Aszófőn a parkolóban igen sok autót számolhatunk meg, sor viszont nincs a rajtban, szerencsére. Gyors adminisztráció, kétoldalas, nem túl komplikált, viszont átlátható itinert kapunk. Indulunk is gyorsan, hogy az elején a műutas szakaszon hamar túllegyünk. Kisétálunk Aszófőről, át a Tihanyi-félszigetre, jól látszik a ránk váró útvonal, legalábbis Repkény azt mondja, hogy azokra a huplikra mind fel fogunk majd menni. Helyes, gondolom.

Ahogy elhagyjuk a műutat, egy autóból dudálnak, integetnek az útról, visszaintegetünk, bár nem látjuk, ki lehetett az. :) Az Apáti templomromot viszont jól megnézzük kívülről, egyszerűségében is méltóságteljes kőépület. Innen erdőben megyünk, jellemzően egynyomos ösvényen, ahol elég nehéz előzni, sokan udvariasan kiállnak az útból, köszönöm nekik itt is. A Nyereg-hegy alatt van az első ellenőrzőpont, a pecséten valamilyen kristályszerkezet látható, igazolás után zúzunk tovább. A bucka (hegy) tetejére érve oldalt kilátópont vár ránk, ahonnan az egész félszigetet be lehet látni, a Külső-tó óriási lápként terül el az lábunk előtt. Fotózunk, sokat. Én most járok itt először, a látvány egyszerűen lenyűgöz. A lejtőn leérve szőlőtőkék közt talpalunk tovább, a jelzések festése elsőrangú, azon gondolkodom, valószínűleg azért, hogy a turisták ne térhessenek le a védett területek felé olyan egyszerűen.

A Szélmarta-szikláknál (is) jó sokat fotózunk, innen a Külső-tó más szögből látszik. Én inkább a tájat nézem, Kerek repkénynek viszont van szeme az apró dolgokhoz is, mutatja a nyíló virágokat, mindenféle növényeket, amelyek felett magamtól szégyen gyalázat könnyen elsiklana tekintetem. Az Óvár-hegy (domb) oldalából megint csak bámuljuk a panorámát, az eddigi enyhe emelkedőt felváltja a kicsit meredekebb lejtő, beérünk a Barátlakások erdejébe. Az út mentén bővizű forrás kínál vízvételi lehetőséget. Az első kőfülkénél felirat figyelmeztet az omlásveszélyre, azért bemegyünk megnézni közelebbről. Nem egy luxuslakosztály, de a célra annak idején biztos megfelelt. Később látunk még pár üreget a sziklafalban, a következő ep. is egy ilyennél várja a túrázókat. Nagyon kedvesek, igazolják ottjártunkat, beszélünk pár sort. Rögtön utána ránküvölt egy túratárs, hogy álljunk ki a képből. Lehetett volna kérni is, legalább egy "légyszi"-t hozzátéve.

Hagyjuk ellépni a párocskát, inkább lelassítunk egy ideig. Rövidesen így is kiérünk az országútra, a Balaton jó nagy hullámokkal üdvözöl. A hajóállomásnál még áll az élet, alig lézeng erre pár ember, az is jórészt a tt. résztvevője. A kanyargós kaptatón felfelé azt vesszük észre, hogy megfogyatkoztak az emberek, felérve az Apátsághoz viszont jó nagy tömeget látunk, rengeteg a turista. Megcsodáljuk a templomot, a kilátást, a szépen gondozott parkot és már úton is vagyunk. Mivel Tihany nem túl nagy település, hamar a Belső-tóhoz vezető útnál találjuk magunkat. Ahogy haladunk előre, az útmenti fák alatt egy fiú játszik furulyán, csak úgy, magának, csendben hallgatjuk az egyszerű kis dallamot.

Utunk a Gejzírmező felé vezet, a táblák és a jelzések itt is kiválóan követhetőek, megérkezünk az Aranyház gejzírkúphoz, különös kőképződmény, kis ösvény kapaszkodik ki a tetjére. Onnan más szögből, de még mindig hihetetlen szép látvány tárul elénk: a két tó, az Apátság és a Balaton-felvidék hegyei a távolban. Repkény elmeséli nekem az Aranyháznak, mint vallási kifejezésnek az értelmét. Alig lépünk néhányat, amikor ellenőrzőpontot találunk, itt pecsét nem jár, de a rajtszámot felírják, a szúróbélyegző kicsit odébb van az Átjáróbarlangnál. Mellette táblán olvashatjuk (mint még jó sok helyütt a félszigeten) a barlang kialakulásának körülményeit. Tantúra. Visszatérünk a "főútra", irány a panorámaút, feltűnik, hogy a levegő egészen megrekedt és kezd igazi tavaszi meleg lenni. Hiányzik egy fagylalt vagy valami jégkrém. Érintünk néhány gejzírmaradványt amire eljutunk a Hálóeresztő esőház pontig. Innen kezdődik a hullámvasutazás, majd a vártnál számomra korábban látjuk meg a frissítőpontot, a Nemzeti Park valamilyen helyi épülete mellett.

A fémbögrémbe töltünk teát, jó meleg, de iható és nagyságrendekkel veri a Bakony 50-en kapottat. :) Zsíroskenyérrel is kínálnak, feltűnik, hogy csak egy tálca van kitéve, de én még erre sem számítottam. (Pedig Kerek repkény mondta, hogy ezen a túrán adnak enni is, csak az én eszem rövid. :)) Elkezdünk felfelé menni, a szint jelentős része az innen a Nyereg-hegy újbóli érintéséig tartó szakaszra összpontosul. Ezáltal sikerül jól leizzadni, de a nádasban alant elrejtett kis kikötő, a távoli párában felbukkanó Tanúhegyek, a végtelennek tetsző Balaton és Somogyország dombjai délen mindenért kárpótolnak. Jó sokat megállunk a tájat bámulni és fényképészkedni. Utunkat különös sziklaalakzatok, meredek kaptatók, és a mindig felbukkanó panoráma kísérik. A távolban éppen, hogy kivehető a Kab-hegy két adótornya, közelebb pedig az aszófői vasútállomáson parkoló rengeteg autó. Kényelmesen megyünk, kiélvezzük az utat, hiszen a vonat csak tizenkét óra ötvenvalahány perckor jön. (Most már tudom, hogy 12:37-kor... :))

A Nyereg-hegy újbóli érintésekor még sajnálom is, hogy a túra vége felé közeledünk. Innentől jönnek szembe a 33-as táv résztvevői, rengetegen. Találkozunk Börcsök Andrásékkal még az erdőben, ahogy továbbmegyünk, egyre többen jönnek az ellenkező irányból, páran kicsit megviselt állapotban. A kerékpárút kicsit kevésbé élvezetes így déltájt, a fák most a műutra vetik árnyékukat, mi napfürdőt veszünk. Futó lépteket hallok mögülünk, mondom Repkénynek, hogy húzódjunk le, közben fordulunk hátra, megnézni az érkezőt. Aki nem más, mint Galadh Ereb, erélyesen tiltakozik lefotóztatása ellen, viszont csatlakozik hozzánk a hátralévő nem egészen két kilométerre. :) Ő is a rövid távon van, éppen két órával indult később utánunk, jól nyomja nagyon. A faluban találkozunk a hosszútávon induló Gudlukingékkal, elárulja, hogy ők integettek reggel az autóból. :) Megyünk tovább hármasban, már a vasút utcájára fordulva, amikor berongyol egy vonat az állomásra. Hümm, gondolom először. Arra gondolok, hogy keresztre vár, akkor viszont sietnünk kell. Kerek repkény is, Galadh Ereb is megpendíti, hogy talán futni kéne, hogy elérjük. Éppen tiltakoznék, hogy ötvenvalahánykor... amikor a forgalmista már meneszti is az amúgy tűpontos vonatot, felpörög a dízelmotor, a szerelvényt pedig lefotózni sincs időm.

Ha lekéstük, hát lekéstük (mekkora blama ez nekem...), az állomáson átvesszük a díjazást, kedvesen hívnak a következő túrájukra (valamikor decemberben lesz). Gratulálnak, a kitűző, oklevél duó mellé jár két ismeretető füzet és egy kedvezményfüzetke a Balaton-felvidéki Nemzeti Park néhány látogatóhelyére. Galadh Ereb némi szervezés után felajánl végül egy fuvart - nagy köszönet! - Balatonfüredre (ott megáll egy gyorsvonat), a Berzsenyi-forrásnál szállunk ki, iszunk az ott csobogó ásványvízből. Repkénnyel újra kettesben megcélzunk egy boltot, vásárlásunk eredménye egyebek közt egy 6-os csomag jégkrém, amelyet sikeresen felfalunk a belvárosban sétálva. :)
(Azt a sort, amit a gyorsvonat ablabából látunk Aszófőn, jó, hogy sikerült kikerülni...)
Nagyon köszönöm a társaságot mindenkinek, a túrát a rendezőségnek, jól éreztem magam a túrán, szép volt, jó volt, jövőre vissza kell térni.

-Kékdroid-
 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúraév: 20082008.04.22 20:33:06
Mátrabérc (eleje) 2008

Hétközben nézegetem a Mátra térképet, mintegy kikapcsolódásképp: ide majd fel kell menni, itt majd kapaszkodni kell, amott lesz egy meredek lejtő, hú, itt mi is van? - ja, tudom már, itt megy a Téli Mátra is, csak szemből, emitt meg ugyanúgy... szóval, legalább fejben készülök a Bércre. Szombat reggel pedig egész hamar ott vagyunk a rajtban, éppen látjuk a tömeget elindulni, ahogy Kerek repkénnyel és sétáLós bácsival igyekszünk a vasúti megállóhoz. Közben összefutunk Zsotyekkel, valamint Gudlukinggal is, nevezünk, majd ketten szépen elindulunk Repkénnyel. Kicsit hűvös van, párás a levegő. Bekanyarodunk az erdő felé, irány az első emelkedő, szerencsére nincs nagy sár, lehet haladni, így is teszünk, kilépünk, ahogy lehet. A terv a 12 óra környéki érkezés Szurdokpüspökire, még örülünk is annak, hogy nincs valami nagy meleg, legalább kevésbé izzadunk és az út sem poros.

Kapaszkodunk fölfelé, irány a Gazos-kő, az első konkrét kilátópont a túrán, most ellátunk egészen 10, talán 15 méterre is. Tavaly itt a Magas-Tátrában lehetett gyönyörködni, ködben sem csúnya, egész más a hangulata. Itt fényképezek útközben először, összehasonlítás végett. Megyünk tovább, egy kanyarban ismerős túratárs vár meg minket, Cam Mogó, együtt haladunk egy ideig, közben elkezd szitálni valami kis eső. Legyintek, "nem kell még a kabát, mert az emelkedőn csak beleizzadnék", ez az első hiba a mai nap során. Átmászunk pár kerítésen, Cam Mogót elhagyjuk egy időre (hogy utána a Cserepes-tető emelkedőjén vissza is előzzön). Irány a Jóidő-nyak, kerítés mentén talpalunk a sárban, itt sokan előznek, azért tartunk egy egyenletes tempót. A Szederjes-tetőre felfelé meg-megállunk párszor, lefelé pedig megállapítjuk, hogy sokkal kényelmesebb sárban, mint porban menni itt. Valahol errefelé találkozunk először Suvlajjal, vele is együtt haladunk egy ideig.

A Domoszlói-kapu felé közeledve egyre zordabbá válik az idő, a nyílt részeken erős szél fúj, az eső pedig váltakozó intenzitással jelenik meg, hol szelíden, már-már barátságosan csöpög, hol egyszerűen zuhog. Oroszlánvár tömbje pedig felhőbe burkolózik, így még nem láttam, fél percre meg is állok fényképezni, Kerek repkény közben elkezd kocogni lefelé. Utánaeredek és amire leérünk, pont összefutunk Nagyondinnye sporttárssal, sorbaállunk a frissítőponton egy-egy bögre vízért. Ezt az igen hangulatos kis pillanatot választja az eső, hogy komolyra forduljon, elkezdünk kapaszkodni felfelé, hogy addig se foglalkozzunk vele. Fönt az ellenőrzőhelyen megvan a szokásos kihelyezett toll, időt írni, jó vastagon fog a tinta az elázott itinerre. Megbeszéljük, hogy itt nem állunk meg, mert akkor csak elkezdenénk fázni, inkább megyünk tovább. A kabátot - hülye módon - még mindig nem veszem fel, tekintve, hogy emelkedőn úgyis satöbbi. Repkény mindenesetre felveszi a polárját. Helyesen.

Azt gondolom, hogy az Oroszlánvár inkább amolyan beijesztés, a távolról látszó nyílt, meredek emelkedőjével, a rákövetkező két hegy (a Cserepes-tető és a Nagy-Szár-hegy) nehezebb. Az első emelkedőn, miután az eső csak nem akar szűnni - hol vannak azok a kedves kis tavaszi záporok...? - felveszem a kabátot, valamint Kerek repkény kérésére megállunk egy pohár pezsgőtablettás vízre. Közben elhalad mellettünk a fél mezőny, legalábbis azok, akik eddig nem értek utol, köztük Vajonmerre, majd a Julianus céljában megismert K. Robi. Ahogy elfogy a víz, indulunk is tovább, de a lelkesedésem kezd egyre csökkenni. Sőt. Amikor a Nagy-Szár-hegyen az arcunkba kapjuk a jeges esőt a széllel, én pendítem meg Repkénynek a lehetőséget, hogy nem sok kedvem lesz továbbmenni Kékestetőről, legalábbis gyalog. A kilátás viszont elképesztő, a visontai erőmű körvonalai szürreális szürke tömbként dobják felénk a civilizáció jelenlétét, az erdők fölött párafoltok gomolyognak. Indulunk, szerencsére az erdőben kisebb a szél és az eső is mérséklődik.

Repkény verset szaval és még énekel is, visszajön az életkedvem, megbeszéljük, hogy ha az előírt kalauzidőre (4:25) fent vagyunk Kékesen, akkor akárhogy is, de végigmegyünk. (Most veszem észre, hogy ez a régi kalauzidő, az idei itinerben többet hagynak Kékesre.) Tehát fellelkesülten trappolunk a Markazi-kapu felé, lopva ránézek az órára, hogy lássam, a tervünk véghezvitelére egész sok esélyünk van. Aztán a Sas-kőre vezető emelkedőn Kerek repkény kezd elbizonytalanodni, de legalábbis erős fáziskéséssel válaszol a mondókámra. :-) Kicsit csöpög az eső, amit igazán akkor érzünk meg, amikor kiérünk a gerincre. Itt ez az imént még csak csöpögő eső nagy sebességgel süvítő széllel párosul és az eddig csak fel-felsejlő gondolat a kiszállásról elhatározássá növi ki magát. A Sas-kő kilátójára nem is kapaszkodunk ki, leszegett fejjel caplatunk fel a Sötét-lápa-nyeregbe. Itt beszéljük meg, hogy ha elállna teljesen az eső, kisütne a nap és hipp-hopp felszáradna a sár, na, akkor továbbmennénk.

Kékesre már úgy indulunk el, hogy ott számunkra véget ér a túra, és bár nem adtam fel tt-t a 2004-es Börzsöny Éjszakai óta, most egyáltalán nem bánt a gondolat. Egyszerűen se kedvem, se motivációm nincs még 7-8-9 órán át szívatni magamat a sárban, esőben. Utolér egy sporttárs, előreengednénk, mondjuk, hogy mi csak Kékesig megyünk, ő visszakérdez: "szerintetek én meddig?" Kicsit később utolér Beugró lány és társa, Beugró lány is bejelenti szándékát a feladásra, bőven 4 órán belül van, de neki sincs kedve továbbmenni. Az ellenőrzőponton szólunk, hogy kiszállunk, az igen kedves pontőrök kicsit mintha búsan vennék tudomásul ezt. Kint még összefutunk Suvlajjal, kínálgatjuk mindenfélével, ő továbbmegy, minden tiszteletem Neki és Mindenkinek, aki hasonlóan döntött. Megcélozzuk a Tető éttermet, bent Wehner Géza és Siményi Miki pihen a továbbindulás előtt, pár asztallal odébb Vasssalmos és Petami üldögél, előbbi enyhén lila szájjal, utóbbi pedig enyhén véres pólóval.

Veszünk egy-egy teát, némi sültkrumplit, az étterem telt házzal van, megérkezik egy népesebb TTB-s csapat, Lutak, -Aleszka-, Sancimanó. Sir Dannel nem találkozunk, de mondják, hogy továbbment. Közben igyekszem elérni az otthoniakat, nagy sokára Édesapám veszi fel a telefont, segélyt kérek fuvar vagy legalább egy menetrendkivonat formájában, egy óra múlvára ígéri magát. Üldögélünk, közben bekukkant Melák is, ő továbbmegy, valamit megérkezik Pít, ő a mentésben vesz részt. :-) Az egy óra még el sem telik, amikor csörög a telefon, elköszönünk a többiektől, kint futunk a ködben a parkolóba, de Édesapám a szanatóriumot találta meg elsőre, telefonon navigálom vissza. :-) Ahogy melegedünk a hátsó ülésen és suhanunk a Mátra szerpentinútjain, arra gondolok, hogy akik most kint vannak és dacolnak az elemekkel, azok az igazi hősök. Gratulálok minden indulónak, végigmenőnek és feladónak és nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint mindenkinek, akivel találkoztam!

-Kékdroid-
 
 
JulianusTúraév: 20082008.04.08 20:26:39
Julianus 20 helyett 50

Kora reggel a szokásos program fut le: ébredés, öltözés, cucc összehajigálása, nem feledkezve meg a menetrendkönyvről sem. :) Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok egy éjszakai járatra, amely egyenesen a Nyugati pályaudvarhoz repít. Itt az éjszakai élet néhány szánalmasan züllött figuráját ki kell kerülnöm, hogy bejussak a gyéren kivilágított csarnokba. Itt rögtön rég látott ismerőssel, Vakond87 sporttárssal futok össze, együtt utazunk Vácig, ő a Telekit tervezte mára. Nagymaros-Visegrád megállóhelyén először jól megreggelizem, közben kapok egy sms-t Suvlajtól, ő is a Telekire utazik. Én mára ekkor még csak egy laza, esetleg belekocogós 20 km-t tervezek, megtoldva egy Márianosztra-Szob privát sétával, erre a fő indíttatásom a valamivel egyszerűbb logisztika volt.

Fél hét környékén megjelenik a rendezőség, kapunk nevezési lapot, állítása szerint minden táv nevezési díja egységesen 400 Ft. Nevezek, megkapom a 2-es rajtszámot, rögtön ekkor gurul be egy újabb vonat. Leszálló utasai között üdvözlöm Vándor Csillagot és Sagabit, nemsokára mindenki nekivág a túrának, a templom harangozása közepette lehet útra kelni. Kilépek, hegynek felfelé, úgy érzem, jót tesz, ha sietek egy kicsit. A Templom-völgy a szokásos hangulatát hozza, ahogy a botokra támaszkodva igyekszem fölfelé. Néhol megállok egy-egy fotó erejéig, aztán talpalok tovább. Ezt a stratégiát követve gyorsan felérek a Julianus-toronyhoz, ahol a pontőr már jóval nyitás előtt ott ül. Igazolás után felmegyek a kilátóba, gyönyörködni a párás hajnali napkeltében, a Duna csillogó szalagjában és a Visegrádi-hegység völgyekkel szabdalt tömbjében. Hegyes-tetőről lefelé nem bírok ellenállni egy kis kocogásnak, egészen Köves-mezőig visz a lendület és a gravitáció. :) Innen gyaloglásra váltok vissza, telefonbeszélgetünk egyet Kerek repkénnyel, aki édesapjával a Thury emléktúrán vesz részt éppen.

Amikor leteszem a telefont, akkor döbbenek rá, hogy hosszú idő után először indultam el egyedül egy teljesítménytúrán. Gondolataim kísérnek, van belőlük elég, közben a lábak robotpilóta üzemmódban, maguktól vesznek fel egy alapsebességet, a tájékozódásra a prímán festett jeleknek köszönhetően nincs semmi gondom. Így jutok el Törökmezőre, ahol az általam eddig megismert nyüzsgés helyett síri csend fogad. Pontőrök sehol, ránézek az itinerre, csak 8:30-tól kell itt lenniük. De ha egyszer most sietnék... eszembe jut az OKT bélyegzője, de még nem vagyok biztos magamban. Kéktúrázó pár érkezik, beszélgetünk pár sort, majd utolér egy sporttárs, aki gyorsan igazol a Kék itteni pecsétével, majd továbbáll. Pár perc habozás után követem példáját, elvégre 8:35 van, nekem pedig nincs kedvem várakozni. Indulás előtt még körbefényképezem a tisztást és környékét. Utolérem fent említett túratársat, egészen Nagybörzsöny széléig együtt haladunk. Követjük a Kék országutat, egészen a Kóspallag előtti elágazásig, itt a pontőr csodálkozva hiányolja a törökmezei pecsétet, mutatjuk az általunk szerzett bélyegzőt.

Jelzetlen út felé irányít, mondja, hogy az majd becsatlakozik a piros sávba, rövidítést gyanítok, de a térképvázlaton bejelölt útvonal is kihagyja a falut. Megyünk tovább, több próbálkozás után sikerül beszélnem Kerek repkénnyel megint, azt mondja, hogy a pontok és a cél nyitása miatt felnevezett a 30-as távra, mert semmiképp sem érné el a korábbi vonatot. Ezzel nekem is ötletet ad az 50-es távra, elvégre miért ne mennék arra, tanulni úgyis tanultam péntek délután is. Közben érdekesen összetákolt deszkapallón kelünk át egy árok felett. Márianosztrán kocsma előtt vár a pont, itt jelentem be átnevezési szándékomat, a pontőr beleegyezően hümmög szakálla alatt. Kapunk finom kolbászzsíros kenyeret és zsebrevágok egy szem almát is. Kisétálunk a faluból, mellettünk a lassan átadandó kisvasút remélhetőleg ideiglenes végállomása (azért remélem, hogy ideiglenes, mert hátha meghosszabbítják :)).

Szép lassan kezdődik az emelkedő a Koppány-nyeregbe, komolyabb hegyek veszik körül utunkat, fent a pontőrök már ott ülnek, pedig csak visszafelé érkezőknek kell pecsétet adniuk. Azért kérünk odafelére is, a térképes részre. Megelőznek az első futók, mi pedig szép lassan utolérünk valakit, aki nem a túrán van, de jó gyorsan megy. Utunk kényelmesen kanyarog a hegy oldalában, egyre lentebb ereszkedünk, ahogy közeledünk Nagybörzsönyhöz. Elkattintok pár fényképet itt is, valamint lent a halastónál is. Ahogy pakolom el a gépet, meglátok az úton egy göröngyöt, kicsit furcsa alakja azzal magyarázható, hogy igazából nem is göröngy, hanem béka. :) Aztán még egy és még egy, méltatlankodva ugrálnak le az útról. Itt elköszönök útitársamtól, mondja, hogy nyugodtan menjek gyorsabban, ha úgy érzem. Én pedig kilépek, köszönöm társaságát, jót beszélgettünk. A főútra kiérve automatikusan kanyarodnék jobbra, a pontőr kiabál vissza a Szent István-templomhoz, kapok egy pecsétet, bemegyek körülnézni a kőkapun. Kisebb időutazásban volna részem, ha az útról nem szűrődnének be a motorizáció zajai. :) Roppant hangulatos hely.

Innen a 30-as táv céljául szolgáló következő pont pár percre van csak, itt megint kenyér és alma is jár, sőt, egy nagy pohár tea is. Nem ácsorgok sokáig, a falu szélső házainál pedig megszaporázom lépteimet, kíváncsi, barátságtalan szempárok figyelmének kereszttüzében. A tavaly nyári Börzsönyi Kék tt-ről ismerős már a táv egészen Szobig, a navigálással megint nem lesz gondom, ennek örülök. :) Egy darabig felfelé kaptatok, aztán kényelmes, kocogásra csábító, szintben haladó földút következik. A betonozott szakaszon újra gyaloglok, a völgyben van pár jó fotótéma. A műút elhagyása után emlékszem valami komolyabb emelkedőre, ezen emlékeim hamar frissülnek, főleg, amikor a bőrlégzéssel is próbálkozom már. Valahogy csak felzuhanok a megváltást jelentő gerincútra, az ellenőrzőpontra érve már alig zihálok. Itt szembesülök azzal a ténnyel, hogy nincs előttem senki, ezek szerint aki eddig ott volt, az a 30 km-s távon indult. Az ideúton felfelé megtett szakasz lefelé sokkal szimpatikusabb, jó sokan jönnek szembe, mindenkinek köszönök, jó utat kívánok, találkozom rég látott Tűzszerész sporttárssal is. A két jelzés szétválásától pedig egyáltalán nem találkozom a túra résztvevőivel a célig.

Hosszú lejtő után az utolsó komoly emelkedőn még felkaptatok, a Nagy-Galla tárt karokkal vár, lefelé sokkal könnyebb haladni, gurulós, de szerencsére nem csúszós az út. A borús idő viszont lassan kedvem szegi, eszembe jut, hogy tavaly júniusban itt már igencsak kimerült voltam, a mostani állapotom pedig kezd hasonlítani az akkorihoz. Hangulatomon sokat javít az, hogy eszembe jut, hogy a Márianosztrán kapott almát csak zsebre vágtam, ideje megenni. Ez kissé feldob. Közben kiérek a régi kisvasút töltésére, nagyhangú társaság jön szembe, kérdezik, hogy van-e barlang a környéken. Erre semmi választ nem tudok adni, finoman próbálom javasolni a térkép használatát (egyiküknél volt). Megyek tovább, a jelzésről viszont csak sejtésem van, egy elhagyatott ház mellett látok egy régi kék sávot egy villanyoszlopon - a patak túloldalán. A botok aktív használatával átlendülök a patak felett és kikapaszkodom az országútra. Itt már csak lesétálok az utolsó ellenőrzőponthoz, a pontőr egészen örül jöttömnek, mondja, hogy már több, mint másfél órája kinyitott, de még senki nem járt nála eddig.

Mondom neki, hogy rövidesen biztos jönnek majd futók, aztán elköszönök tőle. A következő szakasznak örülök, egész addig, amíg erdőben lehet haladni. Aztán már inkább annak örülök, hogy nincs nagyon meleg a teljesen nyílt földúton. A nyílt út egyetlen előnyét - szépen látszanak a környező hegyek - kihasználom, fényképezek párat. Elérem a szépen gondozott Sukola-keresztet, innen már közel van Szob, besétálok, kocogni már semmi kedvem. A vasútállomáson pedig szembesülök azzal a ténnyel, hogy a cél majd csak 4-kor nyit ki. (Ezzel semmi baj nem lenne, oda kellett volna figyelnem erre, de az előző pontőrt akkor miért kellett kizavarni 13:00-ra? A táv az utolsó ep. és a cél között nincs 6 km...) Körbejárom az állomást, óriási meglepetésemre bent áll a 424-247 pályaszámú gőzös egy nosztalgiavonat szerelvényével... gyönyörű :D. (A 424-334 pedig a rajtam levő pólón volt. :)) Jól megnézem magamnak, aztán kiülök az állomás elé, hogy szemmel tudjam tartani az esetleg érkező rendezőséget.

Várok, telefonálok, közben futók érkeznek, láthatóan nem zavartatja őket, hogy nincs még meg a cél. Megérkezik a busz Márianosztráról, a pontőrökkel együtt, udvariasan igyekszem megtudakolni, hogy mikorra várhatóak a rendezők. Választ nem nagyon kapok, csak némi hümmögést, azt hámozom ki, hogy várni kell türelemmel - de nekem vissza kellene érnem a fővárosba. Felhívom a főrendezőt, káromkodik pár sort, közben ismerős sporttárs érkezik, felajánlja, hogy ismerősei elvisznek kocsival, ő visszajön Nagymarosról a saját járművén és elintézi a díjazásomat. Ezer hála és köszönet érte, előre is! Köszönöm továbbá a kedves párnak, aki visszahozott Budapestre! A rendezőktől mondjuk annak azért örültem volna, ha megjelennek rendesen a célban a saját nyitási idejükre. Sebaj, ez van, túráztam egy jó nagyot, ez a lényeg.

-Kékdroid-
 
 
Bakony 50/25/10Túraév: 20082008.03.30 20:52:27
Bakony 50

Kora reggel van, süt már a nap és Kerek repkénnyel a 4-es buszon zötykölődünk Veszprém központtól távoli vasútállomása felé. A túra rajtját egy oldalsó váróteremben leljük meg, itt gyorsan kitöltjük a nevezési lapunkat, fizetünk. Még leadom a kettőnk váltóruháit és mindenféle cuccait tartalmazó utazózsákomat, kérünk rajtidőt és nekivágunk a távnak. Kiérve a forgalmas Házgyári útra Repkénynek hirtelen telefonhiánya támad, a táskájában nincs, a zsebében nincs, nálam nincs a készülék, tehát visszarohanunk a rajtba, hátha ottmaradt. A rendezők megértően néznek, de telefon, az sehol nincs, következtetésünk eredményeképp a buszon eshetett ki társam zsebéből. (Az eset jelenleg szerencsésen alakul, hála a becsületes megtalálónak és Galadh Ereb sporttársnak. :)) Lesz, ami lesz alapon, új rajtidővel megint kilépünk a vasútállomásról. Beszédtémánk egyelőre a telefon, aztán sikerül megnyugtatni a kedélyeket, közben érdekes kőfal mellett haladunk, tetején üvegcserép védelem. A Séd mellett sétálunk, elérjük a Szerelem-szigetet, majd a Margit-romokat, a vár impozáns dolomittömbje mellett. Szép város ez a Veszprém. A viadukton túl, de még az állatkerten innen megkapjuk az első pecsétet.

Meredek emelkedőn talpalunk fel a Gulya-dombra, mellettünk két darab kétpúpú teve rója köreit a karámban, kiérünk a kilátóhoz, de nem megyünk fel, pedig szép látvány tárulna elénk. Később egy - régebbről is ismerős :) - kilátóponton pótoljuk a nézelődést, itt veszem valahol le a kabátomat, felkerül a táskámra. A forrásnál Kerek repkényt továbbindítom, én iszom egy fél fémbögrényi vizet, egy bögrényivel pedig utánaszaladok. Alig lötyög ki valamennyi. :) Kicsit ingerszegény szakaszon megyünk, átkelünk a 8-as úton, pocsolyákat kerülgetünk, reménykedem, hogy nem lesz sok belőlük, meg sárból sem, mert a cipőm egy az egyben beenged mindennemű vizet. Az Ördögrágta-kő érdekes sziklaalakzatát megnézem magamnak, nem mászunk fel rá, sietünk (itt még úgy érezzük, van esély a korábbi vonatra). Egy nagyobb rétre kiérve sok túrázót látunk mindenfelé menni, a jelzés valóban ritkás, kevés helyre lehet festeni, mégis megtaláljuk. Elsétálunk a magasfeszültségű hálózat alatt, nemsokára messziről meglátjuk a következő ep-t, gyorsan pecsételnek, aztán lépünk tovább. Felfelé valahogy a szokásosnál nehezebb menni, nehéz, fojtogató a levegő. A kápolnánál meg is állunk egy kis pihenőre, visszanézünk Veszprém felé, ott süt a nap, felettünk viszont egyre borúsabb az ég.

A Séd mellé érkezünk a Csatár-hegyről, kellemes, kanyargós erdei úton gyaloglunk. Fahídnál kapjuk a következő igazolást, az út mellett komoly méretű, tujákkal szegélyezett kertű létesítmény. Ezután majdnem benézzük a jelzést, de még időben kapcsolunk, sokan elmennek egy egyértelműbbnek tűnő úton, emellett a domboldalon csorda legel. Én eleinte, messziről nézve kecskéknek mondanám a legelészőket, Repkény más véleményen van, szerinte birkák, igaza is van. Észreveszek két szamarat is, útitársam leint, hogy szamarat nem is lát, aztán irtózatos hangerővel megszólal az egyik, mégis igazam van ebben. :) Némi fatörmeléket felhasználva átkelünk a patakon, elkanyarodunk a tiszafák felé, a hegyoldalban nőnek, és a fantáziadús Szentgáli Tiszafás nevet viselik. A feléjük vezető piros háromszög jelzés vélhetően megszűnt, erre a két méter magas, kapu nélküli kerítésből és a rendkívül sűrű aljnövényzetből következtetek. Innen már látszanak Bánd házai - igen takaros falu ez a Bánd - és az Esseg-vár tornya. Herend vasútállomásáig két esemény válik megemlítendővé: az egyik, hogy elered az eső, megfelezzük a kabátomat, így megyünk tovább; a másik, hogy utolér b_feri, együtt érkezünk a pontra.

Herend vasútállomásán megállunk szusszanni, itt döntjük el, hogy az egy órával későbbi vonat is jó lesz, hiába kell hozzá kimenni a távolabb eső Városlőd-Kislőd állomásra. Eszünk pár szem kekszet, Repkénnyel kalciumos pezsgőtablettát itatok, aztán továbbállunk, ekkor érkezik az állomásra Sétálós Bácsi. Párszáz méter után találunk egy nyomóskutat, 1:1 arányban hígítjuk a hátizsákomban lévő gyömbérlöttyöt, amely már úgysem szénsavas. Furcsa íze van így, de megteszi. :) Amint elnyeli a hátizsákom a palackot, elered az eső megint, most egy kicsit hosszabban, mint az imént. A sárga sáv egy helyen hirtelen felindulásból átkel a vasúton, az előttünk masírozó párfős társaság után hiába kiabálok, nem figyelnek. Követjük a jelzést, még egy birkanyáj mellett megyünk el, majd egész frissen beszántott utat vizsgálhatunk meg közelebbről. Az elkövető száz méterre sincs, ott pöfög békésen. :) Nemsokára önkiszolgáló ellenőrzőpont, két kihelyezett szúróbélyegzővel, igazolunk, megyünk, itt nem sietünk. Két kanyarral odébb utolér Vándorköszörűs és Berzso, egy darabig megfelezik sebességüket, hogy tudják velünk tartani a lépést :), beszélgetünk. A sárga sáv emelkedőjén lépnek el, ott, ahol mi nekiállunk medvehagymát szedni (krémleves lett belőle :)).

A sűrű levegőben itt talán még nehezebb az emelkedő, fáradunk, álmosodunk. Aztán, éppen azért, hogy elterelje a gondolatainkat, elered az eső, pont, amikor megérkezünk a frissítőpont sátrához. Teázunk, aztán elkezdjük a sárdagasztós szakaszt, a lejtőn aktívan használva a túrabotokat. Érdekes látvány tárul elénk, valaki éppen ápolja túratársa térdét, ez messziről egészen félreérthető jelenetnek látszódott. Utolérjük a 25-ös táv mezőnyének egy jelentős hányadát, előzünk, ahol tudunk, és ahol biztonságos. A sár egyre nagyobb méreteket ölt, a hóolvadásban kell keresni az okát, ennyi esőtől nem lehetne ekkora. Egy nagyobb hófoltot le is fényképezek, aztán folytatjuk a tocsogást, egészen Bartinás hangulat kezd úrrá lenni rajtam. :) Annyira azért nem veszélyes a helyzet, csak néhány helyen merülünk bokáig a sárba, majd szerencsére kiérünk egy mezőre, ahol sokan mennek mindenfelé, megint. Elmegyünk a piros sáv derékszögű kanyarához, nagyon szépen látszanak a hegyek, eláll az eső, de a levegő páratartalma csak lassan kerül közelebb az optimálishoz. A következő komolyabb emelkedőn alig bírok felmenni, minden lépésnél visszacsúszok vagy tíz centit, a tetőn a pontőr viccelődésére így kevésbé vagyok fogékony, inkább megadóan tűröm.

A következő szakaszon, meredek árkok mellett talpalva érezhetővé válik, hogy a hosszútávon kevesebb induló van, sokkal kényelmesebben járható az út, még a sáros részeken is. Kis patakon kelünk át vagy háromszor, egyik alkalommal nem tudok rendesen kapaszkodni, majdnem hanyattesem a patakba, Repkény ment meg, ő másik utat választott. :) A következő ponthoz, Pápavár aljához még fel kell érni, sűrű, sötét fenyvesben haladva. Nagyon szép, és az OKT vonalának nem tudunk eléggé örülni, a szilárd burkolatú út most nagyon jólesik. Ezen jutunk el a pontra, itt nézünk rá az órára, gyors fejszámolás eredményeképp újra kitűzzük célnak a 16:12-es vonatot. Még van néhány emelkedő, ezeket legyűrjük, aztán Jáger-rétre valahogy eljutunk. Kicsit odébb Kerek repkény úgy dönt, hogy éhes és ezt orvoslandó leülünk az árokparton, egy hangulatos kis láp nézegetése közben eszünk kekszet. Közben megelőz Tibet és VadMalac, jó utat kívánnak, ők is igyekeznek a vonathoz. Még üldögélünk, erőt gyűjtünk egy ideig, aztán mi is nekivágunk. Sietős és szenvedős szakaszok váltják egymást, én a sár miatt vagyok mogorva (hol van ilyenkor a bakancsom?), Repkény az emelkedők miatt. Valahogy mégis egyenletes tempót tartunk, néhol muszáj megállnunk fényképezni is, a valaha volt kisvasút töltése csodaszép erdőn halad keresztül. A felhők is oszlanak az égről, a túra végét jellegezetes kora tavaszi napsütötte délutánban éljük meg. :)

Az utolsó ponton utolér megint Sétálós Bácsi és útitársa, nagyon sietnek. Még ülünk pár percet a ponton, a vonat elérésének 50% esélyt adva. Aztán Repkény megtáltosodik és kilépünk, még egy patakátkelés és még egy meredekebb (egész rövid) emelkedőt kell leküzdeni. Utána szántóföld szélén haladva, Városlőd és a környező erdők, hegyek látképével a szemünk előtt gyalogolunk egy ideig. A képet valami motorhang rontja kissé el, nem győzünk hátrafelé tekintgetni, hol lehet a zaj forrása. Szerencsére nem kerül elő, mi pedig egyre jobban eltávolodunk tőle. Kiérünk a csehbányai országútra, átkelünk a 20-as vasútvonal felett, nem futunk, de nagyon sietünk a célhoz, a vonat elérésének egyre biztosabb reményében. A 8-as főutat most aluljáróval keresztezzük, amint kiérünk, tehervonat előz jobbról. A sportpályához érve már nagyon vidámak vagyunk, átvesszük a díjazást: kisméretű, de takaros kitűző és egy összedobott oklevél. Valamint átvesszük a csomagként feladott táskát és kisétálunk a vasútállomásra, ahol a vonat egy kényelmes 12 perces késéssel fékez le mellettünk. :)

Minden résztvevőnek gratulálok a túrához, köszönöm Repkénynek a társaságot és a bíztatást! Valamint köszönöm a rendezőknek a túrát, az útvonal találó és jól követhető, a tea finom volt.

- Kékdroid -
 
 
Lepke (Vasas nagy 8-as)Túraév: 20082008.03.18 20:51:27
Lepke 40

" - Akkor most oda toronyiránt felsprintelünk.
- Muszáj, tanárnéni?
- Nem muszáj, de ha nem futsz, visszagurulsz!"
(Párbeszéd a Szent Mihály-domb előtti úton.)

Napsütés, enyhe szellő, hatalmas gyerekcsoport a keszthelyi vasútállomáson. Amíg Kerek repkény őrzi a felszerelést, gyorsan megveszem a reggel kiadott n-edik jegyet Vonyarcvashegyre, jön a Bz, felszállunk. Gyenesdiás után már bekészülünk az ajtóhoz, amint megálláskor hallom a zár oldását, már rántjuk is ki az ajtót, berontunk a váróba. Így csak 10 percet kell sorbanállni, már itinerrel a kezünkben üdvözölhetjük Vándorköszörűst és a kicsit hátrébb várakozó Laci069 és Gethe sporttársakat. Pár percig még keressük Kerek repkény édesapját, aki elméletileg velünk jön, gyakorlatilag viszont nem látjuk, tehát lesz, ami lesz alapon elindulunk. Vonyarcvashegy utcáin szaggatjuk az aszfaltot néhány km erejéig, a végén palotának beillő házak között. Az út mentén eladó telek, meg sem merjük tippelni az árát, remélhetőleg az erdő felé már nem akar terjeszkedni a villanegyed.

A fenyvesbe érve nem kis meglepetésemre tökéletesen járható, sármentes út fogad, Repkény szerint ez itt így szokott lenni. Kényelmesen emelkedünk jó sokáig, sűrűn előzünk, a korai indulásunk ellenére egész nagy a tömeg. Annak összetétele pedig igen vegyes, engem kissé zavar, hogy sok középiskolás korú "sporttárs" a telefonján kihangosítva üvöltet valami zenének szánt zajt. Szerencsére azért nem ez a jellemző. A sok előzés miatt megnövekedett sebességgel érjük el a Berzsenyi-kilátó szimpatikus faépületét, aljában a pontőrök sebesen osztják a pecsétet. Felsétálunk, elvégre én még nem jártam ezen a túrán, sot, a Keszthelyi-hegység ezen szegletében sem. Odafent először felvakarom az állam a padlóról, aztán nézelődök tovább, közben pedig bőszen fényképezek. A Tanúhegyek keletre, a Balaton dél felé mindenütt, Keszthely kicsit odébb, távolabbi falvak pedig a párába vesznek. Északon pedig hegyek mindenütt (tudom, földrajzilag dombok, de akkor is :)). Ez a látvány pedig minden útba ejtett kilátóra érvényes, különböző szögekből és távolságokkal. Hatalmas élmény, nem tudom, miért hagyták ki olyan sokan azt a pár létrafokot. (Igaz, így nem volt torlódás sehol. :))

Ledöcögünk a lépcsőkön és irány a következő pont, a útvonal alkotta nyolcas közepének számító Büdös-kút. Napsütötte erdőben, medvehagymát eszegetve haladunk előre, élvezem a számomra új tájat, beszélgetünk, haladunk. Ezen a szakaszon a tömeg is ritkább, a hangosan zenét hallgatók elmaradtak (illetve majd késobb lesznek). Kisebb-nagyobb kaptatók váltanak inkább meredek, mint hosszú lejtőket, egy irtás szélén járunk, amikor utolér Sz zsu, az elso futó, akivel van szerencsénk találkozni. Kicsit lelassít a tempónkra, váltunk pár szót a pontig, aztán nagy sebességgel elhúz. Az ellenőrzőponton nincsenek sokan, a tisztásról és a pihenőről készítünk pár képet, aztán mi is indulunk. Friss fakitermelésen át visz a jelzés, botladozunk, aztán kitisztul az út egy lejtőre. Medvehagymát rágcsálunk még mindig, sőt, teszünk el a táskámba is, hogy legyen majd a zsíroskenyérhez.

A műúton kilépünk egy kicsit, a Bélap-völgy aljában a pontőrök épp zenét hallgatnak az autó segítségével. Irány a Szerelemdomb, Ámor mutatja az utat. Valamint minden irányban el lehet jutni egy Kilátóba, a táblák szerint, van egy túrabotos jelzés is felfestve, ez tetszik :). Meredek emelkedő után jutunk a dombtetőre, kilátó nincs, viszont van egy kis pihenőhely és itt érjük utol Joeyline-t és társaságát. Lefelé menet teszünk egy kis kitérőt egy elhagyott bányához, érdekes domború sziklák állnak függőlegesen a hegyoldalban. Visszatérünk az útra, elmegyünk egy darabon a többiek után, de Kerek repkény máshogy emlékszik, másfelé vitt az út, és valóban, megkerül a piros sáv is. Igaz, benőtt, nehezen járható úton, de lejutunk a Szépkilátó nevű ponthoz. Innen kezdodnek a túra nehezebb kaptatói, rögtön az első a Batsányi kilátóhoz. Még az elején leveszem a kabátom, feleslegesen van rajtam már jó ideje.

Tényleg meredek ösvényen érünk fel, dolgoznak a túrabotok, egyet kölcsön is adok Repkénynek, a tető felé közeledve visszaadja. Fent valaki lepapagájozza a pecséten repülő sasmadarat :), a pontőr kicsit sértodötten magyaráz. A kilátóból körbefényképezzük a tájat, Joeyline-tól kérünk közös képet magunkról. Leérve egynyomos, kanyargós ösvényen haladunk tovább, mindenfelé virágok: ibolya, hérics, útitársam magyaráz, én pedig igyekszem megjegyezni :). Elérjük a Márványkőfejtő-hegy emelkedőjét, amelynek az első szakasza meredek, a második pedig függőleges. Őszintén szólva, nem számítottam ilyen kaliberű emelkedőre ezen a tájon. Ahogy talpalunk fel, összetorlódott sorban több túratárssal, hirtelen nesz hallatszik jobbról, majd szarvasbika vágtat el mellettünk, kb. 50 méterrel előrébb pedig átvág az úton. Még magunkhoz sem térünk a meglepetéstol, amikor még egy szarvas jön, ő többet habozik, de végül követi az elsőt, lefotózni persze nem sikerül. Megyünk tovább, érezzük a szagukat. Az élmény megbeszélése közben elérjük a Vékony-cseri putriromot, amit sikeresen nem veszek észre, később mondja Repkény, hogy ott volt jobbra a susnyásban. Amit helyette észlelünk, az a 25-ös táv becsatlakozása, csak úgy özönlenek ki a túrázók jobbról. Igazolás után egymásra nézünk, meg sem kell szólalnunk, egyszerre lódulunk meg, még mindig gyalogosan, de egy kicsit magasabb sebességfokozatban.

Az útvonal egész sok magaslest érint itt, éjszaka lehet, hogy nem szívesen járnék erre megfelelő kivilágítás (120 W-os lámpák :)) nélkül. Valamint sok a derékszögű kanyar, egyik ilyennél méreten felüli jelzés mutatja az utat, ennek ellenére az előttünk járó csipet csapat elhúz az ellenkező irányba, de mielőtt mi tudnánk szólni, szólnak nekik mögülünk. Valamint elkapunk egy mondatfoszlányt ("dehát ők mennyivel gyorsabbak már mint mi"), ezt a társaságot megelőztük már a Berzsenyi-kilátó előtt is :). A nyílt szakaszról mindenesetre szép körkilátásban mutatkoznak a Keszthelyi-havasok :). Az erdőben pedig a már megszokott medvehagyma-szőnyeg, meg is eszünk néhány levelet, ha már ilyen közel nőnek. A Szent Miklós-forrásnál amíg Repkény elintézi a pecséteket, töltök a Szurdokos bögrébe vizet, jéghideg, de ízletes vize van, iszunk mindketten és tovasietünk. Felérve az emelkedőn, kis fejfákra leszek figyelmes, ezek a kutyasírok, szolgálatteljesítés közben elhunyt rendőrkutyák nyugszanak itt békében, távol a világ zajától. Megható.

Kényelmes úton talpalunk tovább, egy úriember jön szembe, láthatóan több fényképet is készít rólunk, a célban is viszontlátjuk még. Pár kanyarral odébb "érdekes" látvány tárul elénk: 14-15 éves forma fiú csépel egy bokrot egy husánggal, miközben egy másik srác veszi telefonnal, a társaság leánytagja pedig ott vihog. A vérnyomásunk hirtelen nagyot ugrik. Közelebb érve, amikor már kiabálás nélkül is hallanak, csak annyit mondok, a lehető legkevesebb indulattal, hogy ezt nem kéne. A fiú abbahagyja, lesüti szemét, amikor elhaladunk, de amikor visszanézek, találkozik a tekintetünk, az övéből nyílt gyűlölet sugárzik. Minek jön ez az ember erdőbe? Meg egyáltalán, ártott neki az a bokor? Mindenesetre azért sem hagyjuk, hogy elrontsák a kedvünket. Nemsokára újra Büdös-kút ellenőrzőpontjának vendégszeretetét élvezhetjük, kedvesen zsíroskenyérrel, teával és almalével kínálnak. Valamint lehet venni mindenféle földi jót, reális árakon. Be is fizetünk egy pár Vadász szeletre, mert az finom :). Pihenünk vagy tíz percet, a forró teából leiszunk pár kortyot, úgy viszem tovább a bögrében a maradékot, szerencsére nem löttyen ki.

Energiával feltöltve könnyen vesszük az emelkedőt Pad-kőre, a pontőrök a szoborcsoport melletti pihenőnél várnak, még borral is megkínálnak, de nem kérünk. A kilátó szerény, egylétrás építmény, felsétálunk, nézelődünk, fényképezünk sokat. Innen hosszú, feltűnő emelkedő nélküli szakasz vezet a következő ellenőrzőhelyre, érdekes, ahogy egyre közeledünk a Balaton felé, úgy vált át az erdő fenyvesbe. A ponton teszünk egy kitérőt a volt kőbánya felé, nem merészkedünk közel a pereméhez, ezért van zoom a fényképezőgépen, majd az optika közelebb megy. Ezután nem sokkal friss jelzés hív a fiatal fenyves felé, a következő szakaszt pedig emlegetni fogom egy ideig. Csúszós, göröngyös lejtőn megyünk, tűlevél szurkálja a fejemet és végtagjaimat, de nem tart sokáig. Lent - Repkény szerint valaha ez is bánya volt - találunk egy csapást, kiderül, ez a jelzett ösvény, rajta kijutunk a 71-es főútra. Nem sokáig kell itt menni, elkanyarodunk a Szent Mihály-domb felé. A nyílegyenes aszfaltúton utolérjük azt a gyerekcsoportot, amelyet sportos tanárnénije a fent idézett módon igyekszik nagyobb tempóra (ezáltal a szintidő tartására) sarkallni. Szándékának komolyságát az mutatta, hogy tényleg futva(!) indul el a hegyre, ráadásul a jelzett részen (nem a könnyebb, szerpentinező úton). Ki is állunk előle, a csoportot is elengednénk szívesen, ha jönnének :). Azért igyekeznek szépen.

Fent körülnézünk, gyönyörű innen a kilátás a Balatonra, ezen a ponton lehet talán a legjobb pontőrködni (ezen a túrán). Lefelé megint sietünk, azért közben belefér egy megállás virágokat fényképezni (nem jut eszembe a neve, pedig mondta Repkény). Leérve megint átkelünk a 26-os vasútvonal sínpárján, megint műút következik a Vas-hegy aljáig. Kellemes falu Vonyarcvashegy, arról meggyőződünk. Az utolsó kaptató már nem esik olyan nagyon jól, ennek ellenére megállás nélkül felhúzunk rajta, az első, köves utas szakasz után már kényelmesebb, könnyebben járható a terep. Fent a két pontőr világosít fel arról, hogy azért nincsenek itt a rövid táv résztvevői, mert nekik ezt a plusz kanyart nem kell megtenniük :). Ezt a kilátót sem hagyhatjuk ki természetesen, fent kis társaság csücsül, mi pedig nem bírunk betelni a látvánnyal. Innen a célig már megállás nélkül lesietünk, az erdő aljában vezető úton égetnek valamit, nem tudom kitalálni, hogy éppen mit és miért. Haladunk, itt már néhol belekocogunk, mert kitaláltuk még a kápolnánál, hogy legyen szép kerek időnk.

Repkény javaslatára tehát az utolsó egyenesen kocogunk is vagy 100 métert, aztán visszaváltunk tempós gyaloglásra. A célban Sz zsu várja a TTB-s csapatot (Vándorköszörűs, Lükepék, Gethe, Laci069, valamint Zsolibéla), mi pedig belépünk diadalmasan a váróba. A rendezők visszaköszönni elfelejtenek, három-négy perc várakozás után észre is vesznek, az egyik néni komótosan elteszi a számológépét, kitöltenek nekünk egy-egy oklevelet (nem számítottak még 40-es résztvevőre), odaadják, megköszönjük. Összeszedem a reggel megőrzésre lerakott táskáinkat, kint pedig leülünk, a hátralevő időben Kerek repkény édesapjának érkezéséig (jóval később indult, mint mi, a 40-es távon) Sz zsuval beszélgetünk. Felbukkan Sétálós Bácsi, később megérkezik a TTB menetmény is, végül Repkény apukája. Köszönöm a fuvart! Ezalatt van szerencsénk a mezőny jelentős részének az érkezését végignézni :). Tanulságos. Ja, a Büdös-kúti pont visszaérkezésekor újra megkínáltak zsíroskenyérrel :).
Nagyon jól éreztem magam a Lepkén, jó volt a társaság :), tetszett, hogy ilyen sok kilátót felfűztek az útvonalra, eltévedni pedig nem lehetett, olyan jók a jelzések. Gratulálok minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
Bükki kilátásokTúraév: 20082008.03.04 19:32:30
Bükki kilátások

Rajtidő után jó sokkal érkezünk Szilvásvárad-Szalajkavölgy megállóhelyre, testvérem húz haza a kocsival, Kerek repkény felhőket néz, rendezőség profi módon dolgozik, az előnevezésnek köszönhetően elég egy-egy aláírást kanyarítanunk a lapokra. Imaro sporttárs ad rajtidőt, nekivágunk a Bükknek. Szürke massza hömpölyög a levegőben, esőre számítunk (előnevezést visszaigazoló levélben: "Esernyőt hozzatok." :)), nem is kell csalódnunk. Gyorsan elhagyjuk a falut, különös varázsa ennek a túrának, hogy innentől nem ejt útba lakott települést. A Bácsó-völgyben eleinte tartok némi sártól, de ez még nem mennyiség, sietünk felfelé. Távvezeték kíséri utunkat, majd elkanyarodik a hegygerinc felé, hogy energiát adjon az adótoronynak fent. Rövidesen mi is elkanyarodunk balra, az út jól jelzett, jól járható, az emlékek folyamatosan jönnek arról, hol lesz a következő kanyar, emelkedő, lejtő. Néha azért átver a memória, ilyenkor Repkény figyelmeztet, hogy a jelzés az orrom előtt van. :) Levesszük a kabátot, én a pulóvert is, van még rajtam két póló, hideg nincs, valami csapadék szemetel, elhanyagolható. A Kelemen-székén még aktuális a túra elnevezése. Csodaszép kilátás nyílik észak felé, délen a fákon túl a Fennsík tömbje óriás masszívumként tornyosul fölénk.

A hegytetőre felérve megleljük a bóját, szúróbélyegző van kirakva (mint végig a túrán, praktikusabb, mint régebben a pecsét, főleg, mert nem maszatolódik el :)). Háromfős diákcsoport előz a meredek lejtőn a Katonasírokig, onnan fölfelé mosolyogva előreengednek. Két túratársat előzünk valahol itt meg, egészen Ódorvárig kerülgetjük egymást, ahol végül ellépnek. De az még messze van. A Három Jelzés Emelkedője eleinte durva, aztán megszelídül, a piros sáv ezen párszáz méteréről pedig mindketten tudjuk, hogy nem tart sokáig feljutni rajta Őr-kő-rétre. Ahol is telibe kapjuk a felhőt, nem látni az erdőt, a kisebb-nagyobb víznyelőket, csak az utat. Azt is csak nagyjából. Őr-kőre felfelé szembetalálkozunk Sétálós Bácsival, odafent Kerek repkény lefotózza a sűrű páratömböt, ami kilátás helyett fogad. Közben igazolok, észreveszünk egy kék háromszög jelzést, ami vagy újra lett festve, vagy elfelejtették kiszürkíteni. A lejtmenetben félreállunk két futó elől, Summer Comfort szokásos "Hajrá, TTB!" kiáltással üdvözöl minket :). Nem sokkal később meg is előz, még bőven Cserepes-kő előtt. Mi pedig talpalunk a sziklás ösvényen, éppen megbeszéljük, hogy nem sietünk innen különösebben, amikor Repkény hirtelen elkezd kocogni. Következik Pes-kő ma már nem használt letérője, Pes-kő-kapu, majd a hupli fel a barlangszálláshoz, ahol szusszanunk egyet. Itt kapunk egy-egy szép piros almát, ropi is jár, ez pozitív újítás.

Elindulunk vissza a Kéktúra vonalára a zöld négyszögön, az utánunk érkezők először azt gondolják, visszamegyünk valahová. Pedig pontosan tudjuk, merre kell továbbmenni, menet közben elropogtatjuk az almákat. Következik az Őserdő széle, itt már mintha komolyabban foglalkozna az eső velünk, az emelkedők viszont lekötik a figyelmünket. Tar-kő most nem fogad semmiféle panorámával, emlékezetből sejtjük, hogy mit látnánk, azért egy kicsit itt tisztulhatott volna a felhő. Innen sokáig nincs komoly emelkedő, bekanyarodunk a fennsík felé, elhagyjuk a Kövek vonulatát. Egyre zordabbra vált az idő, sok látnivaló nincs, a jobb minőségű utakról többször letérünk a víznyelők felé, szorgalmasan követjük a jelet, néhány hófolt látványa a jutalom, hogy elmondhassuk, minden volt a túrán :). Nagy-Mező előtt ér utol Csanya, mi sem vagyunk túlöltözve, de ő is, meg a futók úgy általában, még durvábban nyomják. A réten, az oda-vissza szakasz elején bója kelleti magát, de még nem térünk ki hozzá. Utánunk is kiáltanak (köszi!), de mi tudjuk, hogy csak visszafelé kell lyukat applikálni a megfelelő négyzetbe. Üdvözöljük a már szemből kocogó Tibetet, kicsit később VadMalacot is, aztán leereszkedik a felhő, egyre jobban elkezd esni.

Már nincs messze a síház, kisebb tumultus fogad, amikor érkezünk. Ismerősöket is látunk szép számmal, Lükepék és Gethe úr teszik le az asztalra a sportszakmai zsíros/vajaskenyeret, résztvevői oldalról Sétálós Bácsi, Kata, Zsotyek és még jó sokan vannak jelen. Keresünk egy alkalmas padot, ahol megpihenhetünk, eszünk, iszunk kényelmesen. Valami húsz perc pihenőt tartunk, szükségünk is van rá, aztán alkalmasnak ítéljük az időjárási helyzetet arra, hogy innentől kabátban menjünk tovább. A síház kényelmes melegét elhagyjuk, természetesen esik, örömünket csak fokozza a szembeszél. Kerek repkény így is megáll fotózni, a hirtelen megnövekedett látási viszonyok közepette. Érintjük a bóját és nemsokára végre beérünk az erdőbe, némi emelkedő után megkezdjük a többé-kevésbé folyamatos lejtőzést. Az ebédre elfogyasztott jelentősebb mennyiségű kenyér annyira feldobott mindkettőnket, hogy egy idő után nem is zavar annyira az eső. Átsétálunk Kőkapun, a Keskeny-bükkön újra lyukasztó vár, majd hirtelen meredélyen pottyanunk le a Felnémet-Lillafüred közötti (2505-ös számú, ha valakit érdekel :)) országútra. Ahonnan hosszabb műutas fejezet vár, majdnem végig Pazsagig.

Itt malacokkal folytatunk rövid diskurzust, láthatóan ők sem élvezik az áldatlan időjárási viszonyokat. A ponttól kissé beljebb, az erdő felé hóvirágszőnyeg terül el, még sok ilyen van a túrán, de talán ez a leginkább összefüggő. Pazsagtól felfelé sáros úton talpalunk, elengedjük a Bükk kék jelzését, egy pillanatra kitisztul a levegő, ami annyit jelent, hogy pár messzebbi hegy is felsejlik a láthatáron. Egy lejtő végén hiába keressük többen is az egykori Hosszú-völgyi pontot, az elköltözött Ódorvár alá. Tehát kényelmesen lesétálunk a Hór-völgybe, aztán a patakot lefelé követjük a vár alatti elágazásig. Éppen befejezem annak az elmesélését, hogy tavaly itt ért utol minket az eső, amikor Kerek repkény felhajtja a kapucniját, szolidan utalva arra, hogy most is hasonló élményben lesz részünk :). S lőn, elkezd zuhogni, hogy Ódorvár inkább meredek, mint hosszú emelkedőjén végigkísérjen minket a víz, külsőleg is, ez komoly rombolást végez a lelkivilágomban.

Felérve az esőházhoz új jelenség tűnik fel: valami melegíti az arcomat. Nyugat felől a nap néhány bátortalan sugara tör át a felhőkön, kisietünk a vár szikláira, mégis vannak bükki kilátások, erős szél fúj, ami pillanatok alatt kitakarította a környéket és ennek a hatását érezhetjük fent állva. Csodálatos látvány, pedig már felkészültünk, hogy végig esőben kell menni Várkútra - és most mégsem. Eső helyett van azonban szél, ez annyiban előnyös, hogy valamennyire megszárítja a ruháinkat. Ódorvártól a maradék emelkedőn felzúzunk, sűrűn visszanézve a Hór-völgy hosszú vonala felé. Aztán szó szerint sikítós lejtőn kapaszkodunk a túrabotokba, inkább elkezdünk futni, így könnyebb lejutni. Völgyfő-háznál éppen valami rendezvény lehetett, jónéhány autó parkol bent. A pontőrök pavilonja a ház mellett áll szorosan, meleg teával és mindenféle jóval kínálnak. Megköszönjük, nekigyűrkőzünk az utolsó etapnak. A Tortúra után üdítő megint világosban járni a Török-utat, még akkor is, ha a nyílt részeken szó szerint el akar fújni a szél. A Mátra tömbjének, a Bükk köveinek, a távolabbi hegyeknek a látványa bőségesen kárpótol az időjárásért.

Végül Kövesdi-kilátónál még egyszer kigyönyörködjük magunkat és lesietünk a turistaházba. Megkapjuk a díjazást, kedvesen gratulálnak, Sz Zsu odaadja a vacsorához a jegyeket - nem volt rossz megérzés, hogy előre kértünk meleg ételt, nagyon jólesik. Összefutunk Nagyondinnyével is, kicsit beszélgetünk, majd leülünk, megesszük a paprikás krumplit, ami határozott fejlődésen ment keresztül tavaly óta. Amikor úgy érezzük, hogy már eleget melegített rajtunk a kályha - vagyis este hat körül -, nekivágunk az országútig tartó kis kiegészítő szakasznak, Imaro is felajánlja, hogy levisznek, valamint minden autó, amelyben van még hely, megáll mellettünk, hogy szívesen elvisznek, nagyon köszönjük ezúton is! (Úgy éreztük, miért ne sétálnánk még egy kicsit. :)) Végül még összeakadunk a Bükköt kalandos úton megkerülő Gethéékkel, nem sokkal, mielőtt megérkeznénk a buszmegállóba, ahol már vár testvérem, hogy hazavigyen. Gratulálok mindenkinek, aki eljött a nem épp barátságos körülmények ellenére is! Nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, végig nagyon vidám volt, még akkor is, amikor engem kezdett letörni az eső. Köszönöm a rendezőségnek, hogy megcsinálták nekünk ezt a túrát, amely elvitt a Bükk legszebb tájaira. Jövőre havat és szikrázó napsütést kérek szépen a túrára, köszönöm. :)

-Kékdroid-
 
 
ZöldTúraév: 20082008.02.25 15:33:14
Zöld 45

"Ebből bizony nem lesz rajtidő előtti érkezés" - gondolkodom hangosan, miközben szépen serceg a tojásrántotta a serpenyőben, hajnali valahány órakor. Viszont tisztességes reggelit eszünk, Kerek repkény prezentálásában. Némi városon belüli tömegközlekedés (jó is az) után a rajtnál nyomoroghatunk, kérek két nevezési lapot a 45-ös távra. Kapok is kettőt, a 30-asra, mert előttem a hölgy is ilyet kapott, és a rendező úr enyhe idegességében kártyapakliként cserélgette a két csomag papírt, így összekeverhette, hogy éppen melyikből ad. Pedig szépen, hangosan mondtam a 45-öt. Valószínű mások is így jártak (aki 45-re megy, biztosan nem kér 30-as lapot), kapunk egy meglehetősen mogorva le......t. Betudom a nagyszámú nevező okozta sokkhatásnak, bár, a tömegre ne mondja senki, hogy nem lehetett volna legalább fejben felkészülni, a körülmények figyelembe vételével. (Összesen kettő tt. volt szombatra meghirdetve.) Ennyivel abba is hagyom a negatívumok felsorolását, hiszen nem is volt több. Volt viszont szép útvonal, kedves pontőrök, jól elosztott szolgáltatás.

Az itiner (bőséges leírás, szintmetszet, táblázat a lényeges adatokról) birtokában nem várunk egy pillanatot sem az indulással, felbukkan Berzso és Zilaci, akik majd valahol az út során szépen el is futnak mellettünk. Alig haladunk valamennyit a házak között, máris indulhatunk az Ördög-orom felé, zsebre vágom az itinereket, mert úgyis sűrűn szükség lesz rájuk, sok ep. van az elején. Hirtelen kell sokat menni felfelé, meglepődöm, sosem jártam még ezen a kis szakaszán az útvonalnak. Most pótoljuk a hiányt, nagyon tetszik ez a kis hegyi jellegű ösvény, a tetejéről párás kilátás nyílik Dél-Budára és a Tétényi-fennsíkra. Valamint gyorsan megkapjuk az első bélyegzést. Húzunk tovább, még egy ideig kicsit fel, aztán többet le, erdei úton, gyalogösvényen érjük el a kis kápolnát, ami már ismerős kellene, hogy legyen a Gyermekvasút túráról. Régen voltam, na. Találkozunk egy nagyszámú ELTÉs csapattal - Joeyline, Petami az ismerősök, utóbbi "Hajrá, TTB!"-t is kiált. :) Aztán, pont, amikor kiérünk az adótorony melletti tisztásra, kivillan pár kósza napsugár a felhők közül, szép látvány. A kisvasút felvételi épületének ajtajánál kapunk gyorsan pecsétet megint, irány Normafa, kár, hogy még nincs ilyen korán vonatközlekedés (a gyerekvasutasok nagy örömére :)).

A következő pont környékén egy apuka böngészi az itinert a Budai-hegység egy részletét ábrázoló makett mellett, mi a kilátást lessük észak felé, meg a zöld papírokat, amelyek innét irányítják a ponthoz a mezőnyt. Bélyegzés, indulás. Innen megint van néhány ismerős részlet, emlékfoszlányok, megyünk lefelé, át a Libegő alatt, el a Tündér-szikla mellett. Tetszik. Kerek repkény is így van vele, gyakrabban is kattog a fényképezőgépe, mint az enyém. :) Lezúzunk valami forgalmas úthoz, átküzdjük magunkat rajta, könnyű dolgunk van, mert épp nem jön sehonnan semmi. Aztán megint kényelmes utakon sétálunk, elérjük a Ferenc-halom alját, itt kérés nélkül ír időt a pontőr. Ügyes. Fent meg kerítés és lakópark, mi más is lehetne. Kicsit felfelé megyünk, aztán kicsit többet lefelé, Fekete István emlékautó ep., jól besűrűsödtek a pontok itt. Alig száz méterrel odébb, a szalagozást éppen egy néni próbálja leapplikálni a kerítésről, igyekszünk nagyon tapintatosan szólni, hogy ez egy ilyen kirándulós rendezvény fontos kelléke, a végén majd jön egy ember, aki ezt leszedi és hazaviszi. Kicsit zsörtölődik, hogy sok a szemét, de látszik, hogy elfogadja a dolgot, még meg is kérdezi, hová lesz a séta. :)

A villamos aluljárója után indul a mókás része a túrának, Vajonmerre előz meg valahol itt, felsuhan a lépcsőkön és kikerül a látóterünkből. Kerek repkény éneklős kedve nem törik le az emelkedőn sem, kicsit sűrűbben szedi ugyan a levegőt, mint általában. Apáthy-szikla előtt kinézünk egy oromra, háromfős társaságot fényképezünk le, megadnak egy címet, hogy hová kérik a fotókat, cserébe rólunk is készül közös kép. A kilátás pedig elsőrangú, egyre tisztább az ég. Az erdőbe visszatérve hamarosan utolér Tibet is minket, majd VadMalac hagy le egy emelkedőn. Kaptatunk felfelé, megbeszéljük, hogy egyrészt régen jártunk már teljesítménytúrán, másrészt pedig, hogy milyen jól tettük, hogy nem öltöztünk túl, mert ugyancsak melegünk kezd lenni az emelkedőkön. Árpád-kilátónál csokit kapunk és engedélyezünk egy rövid fotómegállást, ekkor ér utol DJ_Rushboy. Kicsit odébb találunk egy kutat, gyorsan palackot töltünk, innen hamar feljutunk a Hármashatárhegyet keletről kerülő szakaszra, rengeteg a futó. Jobbra nézve pedig tetszetős a kilátás a faágak sűrűjén átnézve. Mivel végigbeszéljük a túrát, fel sem tűnik, hogy Virágos-nyeregben vagyunk, a Boróka büfében levő ellenőrzőhely viszont igen, most nem iszunk semmit, megyünk. Elsétálunk a Csúcs-hegy eddig számomra ismeretlen oldalán, megcélozzuk Solymárt. Amint leérünk a lejtőn, utolér egy népes TTB-s gyorsvonat, a 45-ös táv egyik menetvonalán haladva. Vándorköszörűs egy időre lelassít a mi tempónkra, aztán a többiek után siet.

Sétálunk tovább, kényelmesen, saját tempónkban. Kezdem érezni a jobb térdemet, amire két hete roppant ügyesen ráestem. Kiérünk az erdőből, jobbról motorosok zaja hallatszik, idegesítő, de legalább a saját kis pályájukat csapják szét és nem az erdőben randalíroznak. Előttünk pedig Solymár és a Szarkavár terül el, a vár most kimarad, lesz még alkalom meglátogatni. Solymáron egyetlen forgalmas út van, naná, hogy át kell kelni rajta, utána megérdemelt zsíroskenyerezést tartunk. Siményi Viliékkel itt találkozunk először, innen hosszas előzgetésbe fogunk velük. :) Még fene sokáig kell a faluban talpalni, emelkedőn. Viszont annál jobban sietünk, az erdőbe visszaérni élményszámba megy, pedig nem emlékszem többre, mint arra, hogy megyünk, szép az út, emelkedik és folyamatosan beszélgetünk. Aztán Kerek repkény pihenőt kér a Zsíros-hegyi romoknál, eszünk megint, saját készletből. Talán még többet ülünk itt, mint az előző frissítőponton. :) Nagykovácsi utcáin megtesszük az értelmetlen kerülőt, aztán teázunk a ponton, saját bögréből, öt kilométeren harmadszor pihenünk és még így is bőven időben vagyunk.

A község határában megcsodáljuk a Szabad Nagykovácsi Kavicsozó című intézményt, értetlenül állok a tábla előtt. Aztán lefényképezem. Haladunk tovább, utolérjük Xuhanát, majd hosszú, elvadult földek közötti földúton bizonytalanodunk el egy pillanatra, a térkép segítségét kell igénybevenni. (Sokan mennek mindenfelé.) Magabiztosabbá válva jutunk el az erdőszélig, ahol elhagyjuk a névadó sáv jelzést egy ugyanolyan színű háromszög kedvéért. A túra utolsó igazi emelkedőjét könnyen vesszük, nagyon szép erdőben, lankásan emelkedő úton túrázunk. A Nagy-Kopaszra mintha a múltkor máshonnan kellett volna felmenni, eléggé újnak tűnik a jelzés. A ponton kedvesen csokival kínálnak, annyival, amennyi jólesik, biztatnak, hogy van náluk elég. Ily módon feltankolva vizsgáljuk be a kilátót, gyorsan körbefényképezzük a tájat, aztán húzunk le, akkora a szél. A látvány viszont nagyon tetszetős, kár, hogy eléggé elmosódott már a láthatár. Továbbtalpalunk, fenyvesben visz az út a Tarnai-pihenőhöz, megörökítjük azt a helyet, ahol a Meteoron döglöttünk szeptemberben, most viszont nem pihenünk le.

Lentebb érdekes fenyőre hívom fel Repkény figyelmét, nem is fenyő, hanem adótorony, kiszúrja hamar a trükköt. Átkelünk egy országúton, sietősre vesszük a tempót, aztán annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy simán elhúzunk a jól szalagozott letérő mellett. Egy réten eszmélünk rá, hogy valahol errefelé kell új irányt venni és szépen visszamegyünk (később mindenki, aki az elágazás előtt mögöttünk volt, mondta, hogy kiabáltak utánunk :)). Kerek repkény még meg is jegyzi, hogy látta a szalagokat, el is raktározta az információt, hogy szép zöldek és lobognak a szélben, aztán jött velem tovább. :D Innen már nem bízzuk a véletlenre, újra utolérjük Vilit és útitársát, majdnem végig együtt megyünk a célba. Ami közelebb van, mint gondolnánk, még igazoljuk az áthaladásunkat a kőbányánál, aztán szemtanúi lehetünk két termetes kutya kerítésen való átjuttatásának. Szegényeknek nincs ínyükre a repülés, de jobb, mint bent maradni.

Végül átmegyünk még egy távvezeték randán kitakarított nyiladéka alatt, aztán bezúzunk Budakeszire. A célban gyorsan kiosztják a díjazást, nekem tetszik, összességében jó benyomást tett rám a túra, nem volt agyonszervezve, az útvonal pedig ötletes, változatos (vö. egy újszülöttnek minden vicc új :)). Nem is maradunk sokáig a Fülcsi söröző padjain, elhúzunk a 22-es buszhoz. Gratula mindenkinek minden távon, vidám túra volt, köszönöm Repkénynek és mindenkinek, akivel csak találkoztunk, a társaságot!

-Kékdroid-
 
 
Téli MátraTúraév: 20082008.01.26 23:06:54
Téli Mátra XL

Az eddigi 42 idén megkapta az XL nevet, valamint újramérték, így névleg kicsit kevesebb lett a táv, az eddigiekhez képest viszont csak az változott, hogy egy igen jó esemény (meghosszabbítják a Mátravasút lajosházi ágát) miatt más útvonalra terelték a túrát, nem éppen hátrányára. Ennyire ne szaladjunk (most) előre. Tehát megint reggel van és éppen Csanyát várom, aki négy utasát – Vándorköszörűs, Summer Comfort, -atros- és jómagam, ezúttal Kerek repkény hiányával - vállalta kocsijába, ezúton is köszönet a fuvarért. Hasítunk a hajnal felé, az autópályán ismerős lehajtók, helységnevek, Gyöngyöstől csökken a tempó, irány észak, a következő kép, hogy aránylag kevés autó parkol (még) a környéken. Irány az iskola, rengeteg ismerős és ismeretlen, hamisítatlan tömegtúra, ez viszont nem befolyásolja azt, hogy újra járhatjuk az erdőt, újra mehetünk egyet. Vándorköszörűssel megyünk ma, terv szerint néhol belekocogva, nevezünk, kapunk egy rajtidőt és hirtelen ott vagyunk rengeteg futó között, DJ_Rushboy köszönt, de nem futóként jöttem. A Terep Ultra kupa résztvevői elsuhannak, utánuk megindulunk mi is, előre a nagy körön. Elérjük a 24-es utat, átkelünk a parkerdőn, újra be a házak közé és megint az erdőbe, ahonnan hosszú időre nem is mozdulunk ki. Fák, bokrok kapnak hozzám az egynyomos ösvényen, köveket kerülgetek, hogy ne essek hasra bennük. Közben megyek Vándorköszörűs után, illetve néha előtte.

Utolérjük Siményi Vilit és lányát, majd Mikit is, őt nem egyszer a túra során. Kiérkezünk a bányához, lelátni az aljára, egész érdekes látvány, megnézzük, aztán továbbsietünk. Újra visszaérünk az erdőbe, hullámvasutazunk, forrás, lejtő, emelkedő, erdő. Lajosháza, első ellenőrzőpont. Innen az újabb emelkedő gyorsan visszavesz a sebességünkből, mellettünk kis vízmosást bámulok, aztán követem útitársam. Nemsokára felérünk az emelkedőn, kicsit kifújjuk magunkat, rövidesen széles dózerútról tévedünk le, a társaság egyik része egyenesen megy a gerincen (a helyes úton), a másik viszont lefut, a fene tudja, miért. Mi is utánuk megyünk, de valahogy nem stimmel, ennyit nem lejthetünk a távon. Térképről nézzük ki a helyes irányt, alig tíz percet sem kavartunk és visszatérünk a dózerútra. Hosszú emelkedő szakaszon mehetünk tovább, néha kicsit talán túl sok az avar az úton, mert időnként belerúgok egy-egy fadarabba. Aztán hirtelen fent vagyunk a műút magasságában, onnan már nem kell messzire menni, hogy beérjünk Mátraszentimrére. Innen sem jutottam még fel ebbe a faluba, a piros sávot követve hamar megérkezünk a régi útvonalra, egész közel az étteremhez, ahol hirtelen bedöntök vagy négy pohát teát, nagyon lelkesen töltik ki. Aztán nyomás tovább. Felfelé a Darázs-hegyre, majd lefelé róla, majd a túra szerintem legszebb szakasza következik, a Piszkés-tetőtől Galyatetőig, sőt, egészen Nyírjesig tartó rész. A hegygerincen szép fenyves, iskolás csoport tagjai erőltetik a szánkózást, de valahogy nem megy a kövek között nekik. Próbálom fotózni a kilátást (eddig készült vagy három fénykép), de a gép sztrájkba lép és új elemet követel. Mivel nincs nálam tartalék (meg amúgy is, csak fázik szegény), kénytelen vagyok eltenni a masinát.

Galyatetőhöz közeledve egyre nagyobb a szél északról, nehezen viselem, főleg, hogy csak egy vékony sapka van a fejemen. A kilátó aljában úgy döntünk, hogy ez most kimarad, a pont viszont nem, ez a lényeg, gyors pecsételés után elhúzunk, leérve a parkolóból át kell vészelni egy enyhén jeges szakaszt. A nyílt lejtőn sokáig bámulhatom a panorámát a Kékesre és a Csór-réti tározóra, néha azonban muszáj a lábam elé nézni, mert nem esne jól egy hasraesés a köveken. Nyírjestől újra emelkedik az út, az OKT bélyegzőhelye mellett csak elmegyünk, most nem bélyegzünk. Az erdő szép, bár hó nélkül eléggé kopár, különös hangulatú így a túra, se hó, se falevelek, tudom, hogy tél van, de nem érzem ezt. Az időjárás pedig rájátszik erre (aztán majd márciusban lesz olyan hó, hogy csak nézzük). A Csór-hegy oldalánál a jelzés a lehető legkényelmesebb feljárókhoz van festve szerencsére, fel is megyünk, a Vörösmarty-turistaház ellenőrzőhelyét ide helyezték át a hosszútávon már tavaly is. Megköszönjük a bélyegzőt és húzunk tovább, Mátra-nyereg felé, már itt nincs sok emelkedő, viszont már a műúton való átkelés után komoly sokaság jön szembe, amire kapcsolnék, hogy mondom, hogy vélhetően egyik távon sem kell arra menni, már messze járnak.

Amikor kibukkanunk a turistaházhoz vezető elágazásnál, elválnak egy időre útjaink, az én fantáziámat komolyan foglalkoztatja már egy ideje az ígért leves, Vándorköszörűs pedig megígéri, hogy addig egy centit sem fut, amíg én ezt a kitérőt megteszem, de ő nem jön. Kiruccanok a turistaházhoz, ahol a fémbögrémbe kérek levest, kétszer is, szerencsére a sűrűje is jár hozzá (az eddigiekhez képest nagyon jó leves van!). Gyorsan felhörpintem, aránylag legalábbis, mert a bögre az fél literes, majd eddigi útitársam utolérését tűzöm ki célul. A Kékes oldala most igazán különleges látványt nyújt menetelésem kísérőjeként, nézem, hová is kell majd felmenni. Ahogy kanyarog velem az út, utolérek sok sporttársat, mindenki visszaköszön ismeretlenül is, elengednek, ha látják, hogy gyorsabb vagyok. Utolérem Vándorköszörűst, kicsit kifújom magam, elhaladunk a befagyott, de látható (nem havas) víztükrű Kőris-mocsár mellett. Aztán újra nagyobb sebességre váltunk, amíg elérjük Pisztrángos-tó ellenőrzőpontját, itt zsíroskenyér a jutalom, én most nem élek vele, viszont iszom pár korty vizet. Majd irány Kékes, az emelkedőt fejben három részre osztom.

Az első, a S+ jelzéssel való keresztezésig egészen könnyen megy, szépen felsétálunk, a második a Sötét-lápa-nyeregre fel már kicsit nyögvenyelősebb, viszont csodálatos a kilátás északra, Parád felé, a messzebbi panorámát elhomályosítják a felhők. Az emelkedő utolsó, harmadik szakasza innen Kékesig tart, ez megint nem túl egyszerű, idén külön trükközésre kényszerít az utolsó, lankásabb szakaszon a jég, amelyen haladni nehéz, elesni viszont könnyű. A hegyen tea is jár a bélyegzőhöz, ebből csak másfél pohárral kérek, Vándorköszörűs így is vár rám egy kicsit, aztán suhanunk tovább, fel a csúcskőhöz, aztán le a lejtőn. A tömeg úgyis erre a részre koncentrálódik, a Kékestetőig tartó, hosszan kígyózó sorok most kimaradtak nekünk. A K+ lejtőjén viszont gyakorlatilag folyamatosan előzünk, el is esek a nagy igyekezetben és az utolsó csigolyámat oda is vágom így egy szolid kis kőhöz, a reakciómat a kimondása pillanatában már szégyellem is. A piros sáv kapcsolódásától már rengeteg ember van megint, néha jégfoltokon kell átcsúszkálni, néha sár nehezíti a haladást (hehe, már ez is sár? :-)). Kis fahíd, egyemberes ösvény, ahol hárman háromfelől mennek, idén nincsenek kihelyezett kötelek, szerencsére nincs olyan hely, ahol szükség volna rájuk.

Tarvágáson kelünk át, fantasztikus a táj, a hegyoldal, a következő ponttól pedig már egészen közel van a cél. Megyünk is, hadd ne várjon ránk senki, patakon kell átkelni, meg néhány dagonyás részen, ahol a cipőm annak rendje és módja szerint beázik. Még jó, hogy süt a nap és nagyon enyhe idő van. Hirtelen két ismerős igyekszik szembe, VadMalac és J a a t, hátha tesznek még egy kört. Mátrafüredre már várom az érkezést, a betonon kicsit kényelmetlenebb a menet, viszont gyorsabb is, mivel nincs sár. A végére utolérjük Börcsök Andrást, együtt jutunk be a célba, közben már kifelé jön Rush és utána régi szolnoki ismerősöm. Bent pillanatok alatt nyomtatják az oklevelet, adják a kitűzőt és egy darab poharat, nincs erőm tiltakozni, hát ebből iszom a teát. Találkozom Szolyka Péterrel, akit még a tavalyi Lemaradáson ismertem meg, futotta a távot, a csomagoknál, amikor átöltözöm, pedig Nagy Attila fogad. Még maradok a célban egy darabig sok ismerős társaságában, Varacskos Disznó csokis keksszel kínál, Vándorköszörűs bemutat Qvicnak, hallgatom a nagyok tapasztalatait a túráról. Aztán, mivel valahogy haza kellene még jutnom, elköszönök, akitől hirtelen el tudok és kimegyek az időszerű buszhoz. (Gyöngyösön meg fél órát kóválygok, hogy nekem megfelelő bankautomatát találjak, de nem sikerül.)

Köszönöm a túrát nem volt agyonszervezve, de mégis korrektül ment minden, gratulálok minden résztvevőnek! Köszönöm a társaságot és a sebesség alapjel beállítást Vándorköszörűsnek, örülök, hogy ennyi mindenkivel találkoztam.

-Kékdroid-
 
 
BartinaTúraév: 20082008.01.20 16:07:10
Bartina 30 – Sártenger Tolnában

Bluggy, placcs, bluggy, csobb, toccs, placcs, francba, bluggy, toccs, a jó francba, placcs, bluggy: nagyjából ez írná le a legjobban a túra egy jelentős szakaszát. :) Addig viszont sokminden történt. Például amikor még ránéztünk volna a topikra Kerek repkénnyel este, akkor hirtelen elment az áram a kollégiumban, a folyosóra kétségbeesett arcok tódultak ki, a világ összes fájdalmával („mikor lesz internet?”). :) Tehát az utolsó kapott információ alapján abban maradtunk, hogy reggel fél hatkor találkozunk Sancimanóval. Két és fél óra alvás után (szomszéd srác felébresztett hóttrészegen, hogy visszahozta a teafőzőmet :)) letámolyogtunk és alig vártunk pár percet Sancimanóra és táltos Nexijére, ezúton is köszönöm szépen a fuvart, enélkül a logisztika sokkal nehezebb lett volna. Útitársaink Olahtamas és G(Dzsí) voltak, vidáman telt az út, Pakstól a helyi érdekű rádió reggeli kívánságműsorán avatódtunk be a sosem hallott „slágerek” világába. :) Szekszárdon a GPS profi kezelői megtalálták a rajtot, felszerelkeztünk és búcsút is vettünk egymástól, mivel Repkénnyel megcéloztuk a 14:12-kor induló vonatot Székesfehérvárra. Akkor, ott ez egészen reális célkitűzés volt.

Külön asztalnál neveztünk a hosszútávra, másutt kaptuk meg az itinert/térképet, ott mondták, mikor és honnét indul a túra különbusza. Éppen elkaptunk egy induló járatot és szűk húsz perc alatt ki is értünk a Sötétvölgyi-tóhoz. Sikerült a tömeg előtt elrajtolni, kicsivel Beugró lány és Moiwa sporttársak után, akik olyan jó egyenletes tempóban haladtak, hogy megpróbáltuk őket követni, ez egészen Grábócig – hellyel-közzel – sikerült is. A rajthely környéke igen kellemes, fagyos vizű tó mentén sétálunk egy darabig, majd inkább meredek, mint hosszú emelkedőn suhantunk fel az első ellenőrzőponthoz. A Várhegy oldalában álló kilátóból szép panoráma bontakozott ki előttünk, sosem járt még egyikőnk sem ezen a vidéken. Kerek repkény el is kattint néhány fotót, miközben próbálok a szúróbélyegzővel a megfelelő rubrikába igazolást kreálni, miután ez nem sikerül, marad a lap teteje. Lebotladozva a lépcsőn újabb emelkedőn talpalunk fel, ez már majdnem a Várhegy. Kényelmes, nagyon jól járható utak következnek, sietünk, ahogy tudunk, végre újra járhatjuk az erdőt, beszélgetünk, ahogy leérünk a völgy oldalában futó egyszemélyes ösvényre. Örvendetes, hogy nem az erdészeti útra van felfestve a jelzés, mert van rajta néhány dagonyás rész, át is fut a fejemen, hogy mennyire nem szeretem a sarat.

Két lejtőn belekocogunk a távba, amúgy inkább sietve gyaloglunk, megbeszéljük, hogy addig sietünk, amíg van esély a vonatot elérni, ami még mindig nagyon teljesíthető célnak tűnik. Utolérjük Siményi Vilit és társát, majd lassan beérjük Beugró lányékat, valamint egy előzésnél beszólós, zajos társaságot. A Haramia-forrás ellenőrzőpontja kisebb találkozóhelyként szolgál, itt van Laci069, Budai-H.G. és Joeyline is. A pontőrök beköltöztek az esőházba, ennek csak az a hátránya a túrázók számára, hogy vagy kifelé vagy befelé lehet menni, de egyszerre a két irányban nem. Innen szép réten haladunk tovább, enyhén párás az idő, néha van egy kis ködszitálás, de lehet, hogy már itt is az eső csepereg. Eléggé emelkedik az út alattunk, de lehet haladni, itt már van némi sár, de ez még mindig nem veszélyes. A harmadik ponton hatalmas, édes almát és fejenként két szelet nápolyit kapunk, valamint a ponttól indulva találkozunk Zsotyekkel. Megint emelkedünk, most egy fokkal meredekebben, mint az imént, szőlők közé érünk be, majd újra erdő következik, nagyon tetszik a táj, nyugodt, békés.

A negyedik ponton gyorsan bélyegzünk, a pontőrök magyarázkodnak, hogy itt nem tudnak frissítést adni, mert nem tudták felhozni. Gondoljuk, semmi gond, majd lesz másutt, biztos valami technikai zűr volt. Nos, a technikai zűr oka az a sártenger lehetett, amiben a következő hét kilométert eltöltöttük. Haladni alig tudunk, eleinte próbálunk valamelyest járható részeket keresni az úton, viszont később a minden mindegy alapon Kerek repkény ötlete alapján belegázolunk az összes pocsolyába, mivel ott kevésbé csúszik a talaj. Utolér Borbély Kata, kicsit lelassul a tempónkra, fényképészeti szakbeszélgetést folytatunk, mit érdemes fotózni a Bartinán címmel. Például rögtön megjelenik egy szántóföldről a Mecsek vonulata, távoli, kékes hegyek látszanak, keresem a Misina TV-tornyát, de nem látom. Utolérünk egy ismerős hátizsákot, hordozója Nagyondinnye, egy ideig vele és Rafterrel dagasztjuk a sarat. Meglátjuk Szálka házait, messzebb a halastó is mutatja magát, mi viszont nem megyünk le a faluba. Inkább tapossuk még a sarat, olyan jó mulatság úgyis. :) A cipőknek már úgyis mindegy, a nadrágunknak szintén, nincs az a kamásli, ami kivédené ezt. Útelágazáshoz érkezünk, balra műút, jobbra ugyanaz a latyakos-sáros valami, amit eddig is követtünk, a szalag természetesen jobbra mutatja az irányt, ha arra, hát arra, megyünk.

Grábócra hirtelen jobbkanyar után futunk be, feltűnik, hogy eláll a szemerkélő eső, ami most egyáltalán nem volt zavaró, annyira lekötötte figyelmünket a sár. A ponton leülünk, szemlét tartunk, kapunk pecsétet és nápolyit, időt nézünk, de tudjuk, hogy a vonatnak körülbelül akkor inthettünk búcsút, amikor először merültünk bokáig a sárban. Mellesleg, a helyzetet néhol egy kis jég színesítette, ami legalább megmagyarázta, miért van ekkora dagonya. A faluból kifelé egy sereg libát sikerül magunkra haragítani, kicsit sajnáljuk az utánunk jövőket, akiket nyilván szét fognak tépni a vérszomjas baromfik. :) Az útnak ez az ága sokkal kényelmesebben járható, emelkedik kicsit az út, majd hirtelen lejtésbe kezd. Páran mindenféle alternatív útvonalakat próbálnak ki, páran pedig szembejönnek velünk. A szalagok romos vadászházhoz vezetnek, rövid technikai szünetet tartunk, közben utolér az időközben kissé lemaradt Nagyondinnye. Méreten felüli Kék sáv jelzés hív az emelkedő felé, fentebb kevésbé romos háznál iszunk pár kortyot és tovább emelkedünk. Repkény lába kezdi megmakacsolni magát, néha megállunk kicsit pihenni. Visszaérünk arra a szakaszra, amelyiken már Grábóc felé sem volt egyszerű menni, de azóta végigtrappolt az úton az összes résztvevő mögöttünk a 30-as távon.

Visszaérve a pontra két jó hír is fogad minket, az egyik, hogy közelre ígérik a frissítőpontot, a másik, hogy állítólag innét sokkal járhatóbb az út. Viszont ígérnek egy szurdokot is, amelyen eléggé nehéz lesz lemenni. Ezek után is nehéz? Hahaha, létezhetetlen. A forralt bor viszont határozottan csábítóan hangzik. Haladunk tovább, caplatunk a különböző fokozatú sárban, kilátóponton háromtagú kis társaságtól kérünk közös fotót magunkról, cserébe mi is készítünk egyet róluk. Odébb fenyves, Repkény megjegyez valamit a fenyőillatú illatosítókról, nem értem a célzást, de észreveszem én is a kis bódét a szőlőtábla végében. :) Utolérnek, majd meg is előznek Sétálós Bácsiék és nemsokára a nevezett szurdokba lépünk be, nem annyira túlzó a név, bár inkább mélyútról, mint szurdokról van szó. Az elnevezés lényegtelen, a sár az aljában lényegesebb, főleg, hogy nincs hol megkapaszkodni, nem győzök hálálkodni Kerek repkénynek, hogy mégis rábeszélt a túrabotokra, pedig úgy voltam, hogy minek vigyünk, alig vannak szintek a túrán. A sárlavina jellegű szakaszon így mégsem esünk el, az aljától pár lépésre pedig ott vár egy nagy bögre forralt bor. :) Nagyon jólesett, főleg, hogy az utóbbi pár kilométeren nem álltunk meg inni. Pecsétet itt nem adnak, megisszuk a bort és megyünk is tovább, eleinte kisebb, majd nagyobb hétvégi telkek között túrázunk, rövid lejtő után újra felfelé. Utunk mellett valahol furcsa betontorony magasodik, nem tudom, mi célt szolgálhat (lövegtorony talán?). A szőlők után már házak között túrázunk, csodaszép a kilátás kelet felé, Szekszárdon túl az Alföld terül el a párában.

A kilátó pedig közelebb van, mint gondolnánk, az emelkedő nem olyan meredek, mint amilyennek tűnik, a pontőröknél igazolunk és leülünk pár percre, nézzük a kilátást és Tolna megye székhelyét a lábunk előtt. Majd összeszedjük magunkat és lépcsősorokon sétálva lemegyünk a belvárosba. Szekszárd alapvetően jó benyomást tesz rám, kellemes sétálóutcán megyünk a cél felé, a DDK utolsó (vagy éppen első?) néhány száz métere csatlakozik utunk végénél. Platánokkal szegélyezett úton érkezünk meg a célhoz. Az iskolában kedves rendezők és nagy tömeg fogad, előbbiektől megkapjuk a díjazást (szép jelvény) és egy kérdőívet a túráról. Utóbbit kitöltjük, megeszünk egy-két szelet kenyeret, nézzük, ahogy sok ismerős érkezik, végül kisétálunk a vasútállomásra. A rendezéssel maximálisan elégedettek lehetünk, ahol nem volt véletlenül jelzés, ott mindig volt szalag vagy kirakott nyilak, eltévedni nem lehetett, a szolgáltatás tökéletes volt. Aki pedig eljött és nekivágott a dagonyának, annak pedig nagy gratula és minden elismerés, jobban elfáradtunk, mint máskor egy 50-60 km-s túrán. :)

Kékdroid
 
 
túraév: 2007
@Éves túraösszesítőTúraév: 20072008.01.02 02:18:45
2007 - távok és szintek nélkül

Január
Hosszú éjszaka a Budai-hegyekben, meredek hegyoldalban karácsonyfával. Minimális hó és maximális tömeg Kékestetőn. Kitalálom, hogy idén havonta két teljesítménytúrát jó lenne megtenni.

Február
Még hosszabb éjszaka a Börzsönyben, mégis végig lehet menni, pedig Csóványoson még el akarok dőlni a sáros hóban. Fel a geotoronyhoz a Gerecsére, mert éppen ehhez van kedvem, utána Kékezés. Kitalálom, hogy idén okosabban kellene felkészülni túrákra, például éjszakai túra előtt többet aludni.

Március
Eső elől sietni kell a hazai pályán, Tar-kő még minket igazol, de Ódorvárnál már elkezd szakadni. Biatorbágy térképről méltatlanul lefelejtett piros jelzését is végigjárjuk, tavasz van és napsütés. Kitalálom, hogy lehetne például futni néhány lejtőn.

Április
Isaszegről Isaszegre jutok, csak előtte jól megnézem a köztes dombokat, ezeken kel át a vonat, a busz és az autó velem évek óta amikor a fővárosba megyek, ideje már itt is túrázni. Annyira nem telek be velük, hogy Lemaradok egy hétre sem később, de Vajonmerre tudja az utat. Egészen magas hegy a Mátra, főleg, hogy ilyen sokat kell menni benne, de a még magasabb Tátra kelleti magát a távolból. Éjszaka szép a kilátás a Sárga sávon Fehér-hegytől. Kitalálom, hogy ezen a hosszú hétvégén már csak elmegyek túrázni és nem sikerül.

Május
Esőben is el kell indulni a furcsa, állítólag zergét ábrázoló jeleken, főleg, mert inkább járatlan, mint járt utakon haladok. Másnap pedig miért ne menjek fel a Naszályra a meredekebb oldalról, csak kicsit könnyebb, mint a K2. A tömegiszony miatt kicsit kilépek a nagy eseményen, alkonyatkor úgysem láttam még a Gerecsét. A Mátrában pedig mindig van Pünkösdkor valami csapadék, most villámok színesítik a műsort. Kitalálom, hogy legközelebb is viszek diákcsemegét a túrákra, innentől sorra otthonhagyom.

Június
Végre valaki megadja a kezdő lökést ahhoz, hogy megkerüljem a Börzsönyt egy kék jelzésen, ami nem az a kék jelzés. Másnap pedig a futók lábnyomát üthetjük bottal a Vértesben, de gyalog sem keseredünk el, főleg, amikor a kerékpárt előzgetjük minden emelkedőn. Még egy nagy kört teszünk a Budai-hegységben, megint néha kocogva, és végig beszélgetve. Sóúton pedig igenis megyek, mert sok a csillag az égen és nem kell lámpa. Kitalálom, hogy elmegyek a Szondira, mert ekkora szívatásból nem szabad kimaradni.

Július
Még gombócból is sok az öt, nem Szurdokból, viszont olyan szép a túra, hogy akkor sem szabad kihagyni, ha a célban a külvilágot már kissé elmosódottan érzékelem. Utána aszfalt és földút a dombok között, melegebb is lehetne, mert kihagyok egy nyomóskutat, amikor fürödhetnék. A következő héten Magosfára felfelé nem egészen őszinte a mosolyom, fent már igen, de a lejtőn megint az arcomra fagy. Egy túrán móka utolsó utániként indulni és majdnem minden kilátóra felmenni, de nem móka lábgörccsel lejönni a határról. Kitalálom, hogy beszámolókkal ölöm a fórum olvasóinak az idegeit.

Augusztus
A híres állandó legesleghosszabb túrán sikerül addig beszélnem, amíg mégis eltévedünk kissé, de így is finom a tea Kistolmácson és igenis jólesik az indiánszökdelés az út vége felé is. A nagy augusztusi vándorlást pedig az ország túlfelében kell befejezni különböző Kőrösök gátjain, eleinte tartok tőle, de mégis nagyon szép. Kitalálom, hogy legközelebb nem viszek túrabotot alföldi túrára, mert nagyon kényelmetlen cipelni.

Szeptember
Dobogókőn majdnem három, de lehet, hogy négy méterre is ellátunk, utána már azért is bemegyünk a célba, de a Lajosforrás-Hűvösvölgy távon valami időtorzító berendezés lehet, mert sosem akar véget érni. Mindenütt jó, de otthon sem rossz, finom a szőlő és nincs sok emelkedő. Megint a Budai-hegységben megyünk, kerítést is bandában mászunk és elképesztő arcok jönnek szembe a cél felől Hűvösvölgyben. Logisztikai fejvakarás után mégis elutazom Kanizsára, hogy Kerek repkénnyel lápokon tocsogjunk át, az úttól csak 50 méterre. Kitalálom, hogy fényképezni nem is olyan nehéz túrákon sem, legalábbis olyan minőségben, amilyenben én teszem.

Október
Gombák a ködben és gyönyörű erdők, fánk, mert éhesek vagyunk, a visszaúton alvás az autóban. Másnap pedig napsütés és ezerszínű őszi erdő, hajrá Vasas és méltatlanul szidott Dunapart, pedig micsoda körkilátás van onnan is. Elkaparnak a lábak Ódorvárra felfelé, később Tar-kőn már csak állunk és bámulunk, ülünk és bámulunk, fekszünk és bámulunk. Írottkőn minden lejtőt megfutunk, mert sietnem kell a vonathoz, az Alpok is mutatja magát a messzi távolban. Másnap újra a rengetegben Zalában, mert vissza kell térni, a rövidtávon is esik egy ideig. Kitalájuk, hogy lassan széteső bakancsommal valamit muszáj kezdeni, mert a cipő a Deákon megmutatta, hogy nem szereti a vizet.

November
Csak azért futom le a félmaratont, meg még egy kicsit, mert családi program van és elvisznek, különben még kaptak volna a rendezők tűzifát csokiért. Két nap múlva felhőtenger junior a Kevélyről, cukrászda a Pilisben, tönkremenő zseblámpa János-hegyen és stabil köd a Piros sáv végéhez érve. Kitaláljuk, hogy tartunk egy kis szünetet, mert tanulni kell.

December
Hajnali indulás és pontőrködés után is világosban érjük az egész Ördög-árkot, ami nehezebb, mint vártam, a Mikulás pedig még csak csomagol, amikor újra odaérünk. Ellátunk a végtelenbe és tovább Tar-kőről a homogén felhőmassza felett, visszük a hírt azoknak, akik lent vannak, hogy még létezik napsütés, az utolsó emelkedő mégis jobb a tetejéről nézve. Veresegyház reggel, jégtüskék, zúzmara és felhő az úton, sütemény féltáv előtt kicsivel és külön díjazás Alsógödön. Kitaláljuk, hogy jövőre vagy nagyon durva vagy nagyon laza túrákra fogunk elmenni, vagy mindkettőre vegyesen.

Szép év volt 2007, köszönöm mindenkinek, aki ilyenné tette.

-Kékdroid-
 
 
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túraév: 20072008.01.01 22:55:04
Fóti-Somlyó 30 - Búcsú az óévtől

Reggel hatalmas hőség fogad Kerek repkényt és jómagamat a közepesen szétvert állapotú motorvonaton, kompenzálandó a kinti hajnali fagyos időt. Még a vonaton rájövünk, hogy egy egész órával korábbi vonatot találtunk meg, mint amit eredetileg megcéloztunk, de így bőven a tömeg előtt érünk oda. Veresegyházon még ezen a korai órán is öten vagyunk már jelen, várva a rajtot. Kávélelőhelyet keresünk, de amit találunk, az már távolról sem túl bizalomgerjesztő. Visszatérve a vasútállomásra még beszélgetünk egy kicsit, amikor rendezői minőségben megjelenik Gethe úr, majd rövidesen Lükepék, Sz Zsu és Zsolibéla, mint rajtoltatók. Nevezési lap/díj, itiner, térkép, pillanatok alatt elintézzük az irodát. Idén is a pontok többségén kérdéseket kell megválaszolni, két helyen van pontőr a túrán, átnézzük az első néhányat. Még megvárjuk kettesben a fél nyolcas rajtidőpontot és kilépünk a veresegyházi télbe.

Menet közben olvassuk az itinert, nézzük a térképet és némi kanyargás után az utcák között, megtaláljuk az első ellenőrzőpontot, vagyis egy darabig még nézelődni kell, amíg az igazoló kérdésre adandó válasz harsány ugatásba kezd. Bekarikázzuk a megfelelő kutyafajtát a papírokon és ellépünk, kellemes fenyvesben sétálunk, még a szokásos homokkal borított utak is kényelmesen járhatóak fagyott állapotban. A különös formájú emlékművet gyorsan körbesétáljuk, megtaláljuk a választ, tovasietünk, ez most nem a megállós-nézelődős teljesítménytúrának van kinevezve, pláne, hogy ilyen hideg van. Elhagyjuk a település környékét, erdősáv, erdő, mező, teljesen befagyott csermely, megint erdő, motorospálya. Ellenőrzőhely, legalábbis van egy fa, amely teljesíti a kiírt követelményeket és már eléggé jó ideje megyünk ahhoz, hogy az legyen a kiszemelt fa.

Dupla távvezeték alatt sétálunk el, többször éles kanyart vesz utunk, majd újra erdősávot érintünk. Már hallani a közeli országút nem is olyan enyhe forgalmának a zaját (aztán rájövök, hogy az autópálya zaját hallom), amikor megelőznek az első futók, innentől ők haladnak legelöl a mezőnyből, eséllyel pályázva Gethe úr Tortúrán feladott barchobafeladványának a megfejtésének lenni (az első célbaérkező a Fóti-Somlyón). Még kicsit több, mint egy napunk van arra, hogy legálisan gyalogoljunk láthatósági mellény nélkül ezen a szakaszon, élünk is a lehetőséggel. Rövidesen lakóparkba érünk, láttunkra nem reagál a sorompó éber őrzője, egy kifelé érkező autóból pedig még mutatják is, hogy merre kell továbbmennünk, mert éppen az itinerbe nézek bele :). Következik az első komolyabb emelkedő, zúzmara és jégtűk szegélyezik ösvényünket, kiérünk a HÉV aluljárójához, ahol egyből sikerül a vízmű (?) valami állomását gázosnak nézni, persze, hogy az aluljáró utáni kerítésre van szükségünk. Sebaj, fénykép is készül mindkettőről. Innen megint emelkedő következik, majd 400 kV-os távvezeték, melynek épp a szélső kábelcsoportja alatt terperszkedik egy kis hétvégi telek. Azért megnézném, aki engedélyezte.

Eszembe jut, hogy éppen szembe megyünk most az április eleji Isaszegi csata emléktúrával, tehát nekem ez a környék ismerős kell, hogy legyen és néhol tényleg az. Ráadásul akkor is beteg voltam és most is van egy kényelmetlen megfázásom, ami miatt kicsit ritkásabban beszélek. Elérjük a mogyoródi állomást, karikázzuk a kérdésre a helyes választ, legközelebb hátha a jelzőket kell megszámolni, abba jól bele lehet zavarodni :). Még mielőtt továbbindulnánk, utolér sétáLós bácsi, aki közlekedésszakmai hazajutást tervez és elbeszéli a Tortúra és a Fóti-Somlyó közötti túráit (hiába, aki megy, az megy :)), így szinte észrevétlenül érünk fel a Gyertyános csúcsára, masszív ködben. Viszont helyrehozták a kilátó lépcsőit, ezek szerint vannak még örvendetes változások is. Lefelé nemzetközi díjszabásból okosodunk ki, majd annyira sikerül elbeszélgetni az időt, hogy se szalag, se jelzés, se út nincs már a környéken, viszont alig száz méterre járunk az autópályától távban és vagy húsz méterre szintben. Felülről. Gyanút fogunk, hogy valami esetleg nem stimmel és visszaballagunk a helyes útra, majdnem tíz percet, van szalag is.

Újra a túra útvonalán volnánk, nemsokára el is érjük a nevezetes felüljárót, majd lesuhanunk a falu központjába, azon belül is a frissítőpontnak helyet adó cukrászdába. Itt Berzso és RitaB pecséttel vár, valamit jegyet válthatunk sütire és teára, sőt, még a főrendezőséget is itt érjük. Kerek repkénnyel egy ideig elüldögélünk, sétáLós bácsi korai vonatot céloz meg és továbbindul. Moiwa és Jenő toppan be éppen amikor indulni készülünk, majd a túra névadó hegyén találkozunk velük legközelebb. Feltöltődve lépünk ki újra a télbe, feltalpalunk egy kisebb emelkedőn és hosszú, egyenes úton közelítjük meg a Fóti-Somlyót, sok futó előz. Oldalt pedig halovány kilátásban gyönyörködhetünk, Fót műemlék temploma éppen látszik. A présházhoz kitérőn érkezünk, lefelé kell menni egészen sokat, nyilván azért, hogy később lehessen még többet gyalogolni felfelé :). Itt Laci069 pecsétel és mi felsuhanunk a hegyre (288,2 m tszf., azért hegynek még gyerek).

A tetőn megbeszéljük, hogy nem a két rendezőről nevezték el a csúcskövet, viszont sikerül bekarikáznom a saját lapomon a rossz választ is, Repkényét már nem rontom el. Megint :). Nemsokára viszont meredek ösvényen kell enyhén oldalazva lejutnunk a hegyről, lent éppen vonat robog Vácrátót felé (BDV, megint), de nem jutok el odáig, hogy lefényképezzem. Az egyensúlyozási gyakorlat végén műúton kelünk át a szalagokat követve, majd újra erdőben túrázhatunk. A két évvel ezelőtti útvonalat járhatjuk újra, ez nagyon kellemes momentum, akkor is tetszett ez a táj. Egyszer csak Repkény megszólal: kocogunk? És kocogunk, nem először, de most síkon, sőt, néha egészen enyhe emelkedőn. Hűha. Alig bírom követni, komolyan. Azért a haldoklásom megenyhíti és néha gyaloglunk is. Eltalpalunk az iszaplerakó telep mellett, régóta nem jött el mellettünk sem senki és mi sem előztünk senkit, ezt ellensúlyozandó hirtelen néhányan felbukkannak majd elsuhannak. Rövidesen a túrán utoljára keresztezzük a 400 kV-os (Göd-Munkács) vezetéket, naná, hogy éppen futva. A következő ellenőrzőpontnál, a gázvezetéknél vesszük észre mögöttünk a Sz Zsu, B_feri, Zsolibéla triót, akik rövidesen meg is előznek.

Eszembe jut, hogy ez volt tavalyelőtt az a rész, ahol egy nyom volt kitaposva a hóban, de éppen kevésbé fújta a havat az arcunkba a szél. Most ehhez képest egészen konszolidált az időjárás, csak hideg van, annyira, hogy hátizsákjainkban jégkásássá vált a víz. Nyáron igencsak élveznénk, most valahogy nem esik olyan jól. Átsétálunk még a 2-es főút felett és még egy utolsó belesietünk, aztán kényelmesebbre vesszük a tempót. Göd (Alsógöd) első általunk érintett utcáján számomra oly kedves közvilágítási megfigyelést kell végeznünk. Végigkanyargunk még pár utcán és két elhaladó vonatot is megnézhetünk a célbaérés előtt. Végül a célban villámgyors ügyintézést láthatunk (borítékban kitűző, oklevél, rajtszám szerint rendezve), gratulál Gethe úr és kapunk üdítőhöz jegyet is. A plusz meglepetés számomra (nem is annyira meglepetés) az Útvonalak Követője 2007 megtisztelő cím :), amit a négy UKK-s túra valamely résztávjának megtételével lehetett kiérdemelni. Még egy darabig melegedünk a jó meleg cserépkályha mellett ülve, majd újra motorvonattal utazva visszatérhetünk a fővárosba, majd Vándorköszörűshöz, akinél vendégeskedtünk előző este is. Köszönöm szépen a társaságot Kerek repkénynek megint :), aki végigvontatott betegen is, köszönöm a szokásos príma rendezést az UKK-nak. Szép volt, hideg volt, tetszett.

-Kékdroid-
 
 
Tortúra 65 téli napfordulóTúraév: 20072007.12.24 00:01:22
Tortúra 65 - Hazaséta az év végéhez közeledve

Szerencsénkre a kettes villamos nem hagyott cserben, amikor szimpatikusabbnak találva a régi szerelvényt, hagytuk elmenni az előbb induló 1-est és így is elérhettük a buszt Miskolctapolcára. A végállomáson megkérdezek egy szimpatikus anyukát az iskola hollétéről, de elég lenne megfordulnom, a "Tortúra 65" egy kb két négyzetméteres lepedőre van csak felírva. Kerek repkénnyel így elfoglaljuk szállásunkat, birtokba veszünk még egy-egy matracot később érkező társainknak, valamint nagy számtani bonyodalmak árán elintézzük a papírmunkát. Ülünk egy darabig még a tornateremben, sorra érkeznek ismerősök: Gethe úr, Lutak, Sir Dan és Gudluking, sőt, amikor már majdnem alszunk, befut Vándorköszörűs is. Majd alszunk, mint akit agyonütöttek, egészen 5:12-ig. Mivel nevezéssel már nem kell tölteni az időt, hamar elkészülünk, elbúcsúzunk csomagjainktól, nekik időben biztosan rövidebb lesz az utazás Egerbe.

Az itiner tanulmányozásával nem kell sok időt tölteni, azt is megtettük még az este folyamán Repkénnyel, hosszú várakozásunk közepette. Van összesen öt ellenőrzőpont, azok között pedig egyértelműek többnyire a jelzések. (Vagy sem. :-)) Pontban reggel hatkor ki is lépünk az iskola melegéből és az utcai lámpák fényénél elkezdünk emelkedni az úton kifelé Tapolcáról. Eszembe jut, hogy jó lenne felvenni a kesztyűmet, ami egészen jól érezheti magát otthon a szekrényben. Erről ennyit. (Nem mintha nem ajánlanának fel kesztyűt, de ha már hülye voltam, hát viseljem. A következményeit. :-)) Emelkedőn így sem fáznak a kezeim, annyira. A hajnali erdőben haladva inkább álmosít a hideg és a nagyon lassan szűnő sötétség. Sikerül nem eltévesztenünk egy trükkös jobbkanyart egy fémbódénál, így az időközben magasabb sebességre kapcsolt TTB-sek elé kerülünk újra :-). Hosszú emelkedőt követő szakasz után már kezd kivilágosodni, amikor elhagyjuk a jelzést és megcélozzuk Bükkszentlászlón a Cimbora presszót. Egész sokat haladunk a túra elején műúton, a faluban pedig eredeti disznóvágást, eredeti miskolci helyijáratot és eredeti füstös kiskocsmát találunk. Ez utóbbiban gyorsan fordulunk, begyűjtve az első pecsétet.

Hamarosan megtaláljuk az első igazán komoly emelkedő alját, Kerek repkénnyel kissé lemaradunk fotózni, majd a többiek után sietünk. Szépen, nyugodtan. A fák ágai fehérek a zúzmarától, egyre téliesebb a völgy hangulata. Beszélgetés közben észre sem vesszük szinte, hogy megérkezünk a lokális maximumra, ahonnan már csak lefelé vezet az út, Bükkszentkeresztre. Kerek repkény és Vándorköszörűs éveket őszülnek a Tortúrán, mindkettejük haja fehérbe hajlik :-). A következő ellenőrzőpontig legalábbis, ahol szépen felengednek, valamint teát is kapunk, sőt, feltűnik, hogy a pontőr nevet és rajtszámot is ír a saját papírjára, ezzel kreál némi plusz várakozási időt. De legalább közben meleg van, tehát szinte mindegy. Még a faluban Vándorköszörűs és Gethe is meglátogatja a helyi nagyáruházat, utóbbi pedig feléli a teljes készlet péksüteményt. Ily módon megerősödve továbbhaladunk a műúton, mivel egyikőnk sem óhajt hajtóvadászaton részt venni, főleg nem a vad szerepében. Erről az itiner mellett a kihelyezett, érdekes helyesírással megfogalmazott papírtáblák is értesítenek.

Hollóstetőig, sőt még kicsivel utána is országúton túrázunk, négyes kis csapatban, néha mélán az út kellős közepén. Szarvas-kútnál, miután szerencsésen túléltük a műutas szakaszt, hirtelen véget ér a kényelmes világ, elkezdődik a hosszú, monoton emelkedés a szürkeségben. Egyre több a hó a zúzmara mellett, varázserdőben járunk, kristályos havon, ki kell nyitni egy csomag diákcsemegét, hogy el lehessen viselni. Aztán hirtelen előttünk egyre fényesebb lesz az ég a fák csupasz lombján túl, Gethe egészen fellelkesül a napsütés reményére. Nem csalódunk, a felhőhatár felett szinte tisztán kék ég és napsütés kísér végig a fennsíkon, ahol a déli fekvésű domboldalakon, víznyelőkön kívül mindenhol van még hó. Hihetetlen, valószínűtlen, hogy itt, a masszív szürkeség felett ilyen szép látványban van részünk. Néha megállunk fotózni, reménykedünk, hátha visszaadják a képek ezt a hangulatot. Hátha. Még Nagymező előtt benézünk egy elágazást, némi plusz szintemelkedés a jutalmunk, de ez bizonyul az egyetlen navigációs bakinak az egész út során. Nagymezőn magán kissé égeti már a nap a retinánkat, nem bánom, hogy észak felé kell továbbmenni. Messziről megcsodáljuk a Bálvány tetején álló Petőfi-kilátót és a mellette tornyosuló adótornyot, korábban még messzebbről úgyis láthattuk a bánkúti katonai objektum tetejét.

Elérjük az OKT-t, majd Bánkutat, ahol impozáns kőépület melléképületében kapott helyet az ellenőrző-/frissítőpont, zsíros és vajas kenyér, hagyma, tea az ellátmány, valamint sorban ülünk pár percet mindannyian. Sorra vesszük, ki, hogyan áll fáradtság terén. Aztán továbblépünk, épp érkezik Sétálós Bácsi és Petami, kicsit odébb Zsotyekék, majd Jámbor. A fennsík hóborította útjain, erdein keresztül végigsuhanunk, gondosan figyelve minden töbör mellékútjára való letérésre. Észreveszem, hogy alig használom a túrabotokat (khm, síbotokat és most valóban), főleg, mivel rájuk fagynának a kezeim, így többnyire a hónom alá szorítva cipelem. Folyamatosan tesztelem továbbá a hóálló tulajdonságát a bakancsom új varrásának, elégedett lehetek vele. (Mint az már a Bakonyi Mikuláson kiderült, a sarat bírja.) Az Országos Kék útja szépen kanyarog végig velünk a Bükk magas fennsíkján, mi pedig már kisgyerek módjára várjuk Tar-kőt, ahol kilátásba helyezzük azt a csokit is, amelyet Vándorköszörűs már Bánkúton szeretett volna megenni. Mellesleg, Kerek repkénnyel közösen valami kilogrammnyi csokoládét hordoztunk végig a túrán :-).

Tar-kőre való kiérésünk előtt már készülünk a látványra, tavaly ütemesen vertem a fejem a falba, amikor láttam a fényképeket a kilátásról (és nem voltam ott). Idén remélni sem mertem, hogy hasonlóban lehet részünk, és mégis. Kilépve a sziklapárkányra, dél felé nézve látszik a végtelen. Nyugat felé Kékestető és Galyatető, mint két távoli sziget bukkan fel a felhőtengerből, kelet felé Három-kő alatt hullámzik a pára. Messze, két felhőcsúcs jelenik meg, egyik a Mátrai Erőmű, másik a Tiszai Erőmű hatására. Mi pedig ott állunk és bámulunk. Gyorsan kapcsolunk és össze-vissza fotózzuk a tájat, egymást, mindent, az időközben megérkező, nálunk aig három órával később rajtoló DJ_Rushboyt is bevonva az általános fényképezkedésbe. Még elfogyasztunk némi csokoládét, mert az jót tesz a léleknek, valamint némi teát a Kerek repkény által idáig kihasználatlanul hurcolt termoszból, aztán búcsút intünk a hegynek. A kék háromszög becsatlakozásánál a lábnyomokból észrevenni, hogy van, akinek lerágott csont Tar-kő, ő tudja.

Lassan (gyorsan) visszaereszkedünk a felhőbe, sőt, a felhőhatár alá. Közben végre komoly hasznát veszem a két botnak, ugyanis egész nagyot tudnék esni néhány helyen, ha nem lennének a kezem ügyében. A Toldi-kaput elhagyjuk, impozánsan kanyargó úton túrázhatunk Hereg-rétig, ahol utoljára kelünk át a Lillafüred-Felsőtárkány-Felnémet országúton, persze, miután eljutottunk rajta Tamás-kútjáig. Szerencsére itt megint kapunk teát, sőt, enni is, Beugró lány és Moiwa érnek utol minket, majd továbbindulásunk után le is előznek. A házat követő emelkedő szerencsére egészen rövid, de ennyire éppen szükségünk van ahhoz, hogy bemelegedjünk. Vajonmerre is itt száguld el valahol. Eljön a szürkület, verset mondunk, Gethe barchobafeladvánnyal köti le figyelmünket, Kerek repkény és Vándorköszörűs pedig énekel :-). Közben, szépen lassan leszáll újra a sötétség, de majdnem Völgyfő-házig várunk a lámpák használatával, tartunk egy étkezési szünetet is, a végtelen hosszú Török úton szükség van erre. A társaság minden tagja járt már legalább egyszer az innentől következő útszakaszon, a rutin megvan, de az emelkedők már kezdenek feltűnni, hiába tudom, hogy nincs már sok.

A jellegzetes tarvágás kanyarában visszapillantunk és mögöttünk néhány lámpást veszünk észre, amint egyenletes tempóban haladnak mögöttünk. Mindenfelé tekintve a fények megcsillannak a havon, ha nem lennénk ilyen fáradtak, kicsit jobban élveznénk. Kövesdi-kilátóban még úgysem jártam éjszaka, így ködben nem valami nagy élmény, a Bükk szirtjei mozgalomhoz a kódot meg sem próbáljuk keresni. (Pedig nem kellene sokáig.) Várkút turistaházánál mondja Vándorköszörűs, hogy őt innen bizony másnap délig ki sem rángatjuk, aztán mégis rááll arra, hogy ne itt töltse az éjszakát. Odabent felengedünk kissé, enni már nem eszem, de a tea nagyon jólesik. Repkénnyel összenézünk, megbeszéljük Vándorköszörűssel és Gethével, hogy úgyis utolérnek minket, de el kell indulnunk, mert ha tovább állunk, akkor tényleg ott alszunk. Énekelve, dudorászva talpalunk tovább a jégkristályos fák között, néhány laminált piros sáv jelzés kelti fel néha érdeklődésünket. Nagy-Egedet jobb tempóban érjük el, mint valaha gondoltam volna, de kihagyjuk a hegycsúcsot, hiszen masszívan benne vagyunk a felhőben, ilyenkor semmi nem látszana.

A szőlők közötti szakasz fölfelé sem túl kényelmes, most megvizsgáljuk és megállapítjuk, hogy lefelé sem az, pláne, hogy Kerek repkénynek elkezdett fájni az Achilles-ínja, ennek ellenére szó nélkül jön. Utána a szerpentinen már ismerős hangokat hallunk a fejünk felett, majd leérve bevárjuk (kb. 30 mp) Vándorköszörűst, Gethét és a meglepetésszerűen felbukkanó Sétálós Bácsit, nem sokkal odébb Zsotyekék jönnek. Még felkapaszkodunk valahogy az utolsó huplira, majd onnan már csak a kényelmetlenül hosszú aszfaltutat kell kibírnunk a célig. Közben rövid helytörténeti bemutató, vár, minaret, mindet láttunk :-). Végül megérkezünk, 14 és fél órával azután, hogy elindultunk Miskolctapolcáról. Megkapjuk a díjazást, jár mellé egy pohár forralt bor és egy pár virsli, szép komótosan leülünk és megesszük.
Nagyon köszönöm ezt a túrát minden útitársamnak, a rendezőknek a rendezést, a hangulat és a csodálatos tájak miatt bekerült a kedvencek közé.

-Kékdroid-
 
 
Bakonyi MikulásTúraév: 20072007.12.10 02:42:23
Bakonyi Mikulás 50, pontőrködéssel

Hajnalok hajnala, sötét, nyirkos idő. Caplatunk felfelé az első emelkedőn Zircről kiérve. A páradús levegőben hármónk két lámpája közül a működőképesebb próbál legalább a legközelebbi jelzett fáig elvilágítani, vegyes sikerrel. Kerek repkény és Csicskenye, mint rutinos (Repkény, mint abszolút rutinos) ismerői a túrának szerencsére emlékből is navigálnak, ettől függetlenül is követhető az útvonal. Az emelkedőn felfelé érzem az előző esti pizza súlyát (van pizzéria is Zircen! :)), valamint a komoly három óra alvás, vagyis inkább a nem alvás hatását. Bükkerdőben talpalunk, néhol mélynek is mondható sárban, ez azonban csak a bemelegítés. Túl sok minden nem is történik a Borzavár széléig tartó szakaszon, ha eltekintek attól, hogy Csicskenye egy csúszást követően nemes egyszerűséggel elfekszik a sárban valamelyik emelkedőn. Borzavárnál beleteszünk egy kis pluszt a távba, hiába, a ködben és a sötétben nem lehet annyira kivenni a szalagozást. A Csárda-völgyön lefelé haladva egyre világosabbá válik az égbolt, patak folyik utunk mellett, szépen, diszkréten, zajt alig csapva igyekszik a Cuha völgye felé.

Útitársaim tavalyi pontőrségének színhelyén megállunk rövid italozást tartani készletünkből, felmérjük a biztonságos továbbhaladás esélyeit, majd hosszabb eseménytelen szakasz után elérjük Porva-Csesznek állomásának vidékét (a vendégház állítólag két éve üresen áll, kihasználatlanul...). Ez már bőven a Cuha-völgy, rövidesen belépünk a Cuha-szurdokba is, miután a rövidebb távok számára letérést jelentő jelzések elválnak tőlünk. Rögtön az első patakátkelésnél bebizonyosodik a Kerek repkény által kitalált gázlótechnika (nejlonszatyor, Csicskenyénél nejlonzacskó) előnye :), szabadalmaztatni is lehetne. Az utat szerencsére jó sokszor keresztezi a patak, mindnyájónk nagy örömére, sokkal kevésbé egyhangú. Mellettünk pedig műszakilag figyelemre méltó létesítmény: a 11-es számú vasútvonal, amelyre csapnivaló menetrendet sikerült szerkeszteni 2008-ra... A haladás amúgy nem könnyű, főleg, mivel nézelődésre, fotózásra csábít a rengeteg szikla, a rohanó patak völgye. Nem mellesleg az átkeléseknél nem árt odafigyelni, nem lenne jó úgy pontőrködni, hogy szép lassan felázik a talpunk.

Az utolsó néhány gázlót már rutinosan vesszük, közben elhaladunk két piros barlang jelzés mellett is, az egyiknél látni a barlangot az út mellett, a másiknál meg látni a hegyoldalt, meg a közepén valahol megint a jelzést, szép emelkedő, de most kihagyjuk. Rövidesen kis fémhíd és pihenő tűnik fel, közeledünk a Kőpince-forráshoz. Maga a Kőpince-barlang az útról jól látható kőüreg, a végében kürtővel (megnéztük!). 8:25-kor nemhivatalosan megnyitjuk a pontot, ünnepélyes szalagátvágás, hordógurítás, miegymás :). A forrásnál a Repkény által cipelt pokróc kerül az éppen szolgálatos pecsételős ember alá, kikötjük a pontőrzászlót (zászló? egyszerűbb leírni, mint azt, hogy transzparens), valamint elsietek megnézni a közeli Pokol-csárda nyitvatartását. Ide végül nem térünk be, viszont visszafelé jövet meglátom az első futókat. Nem is olyan nagy meglepetésemre ismerősök is vannak köztük: az általam utoljára a R130-on látott Szolyka Péter és még a Bükki Kilátásokon megismert Nagy Attila sporttársak. Kapnak időt, utánuk majdnem egész pontzárásig majdnem folyamatosan érkeznek a túrázók, számunkra egész kényelmes ritmusban. A lányok váltva bélyegeznek, én ikszelem a rajtszámokat és aki kér, annak igyekszem időt is írni, van, akinek kéretlenül is jut. A Szurdokos bögrét Kerek repkény ötletére kitesszük a forrás foglalatára, hadd igyon belőle, aki szeretne, kényelmesen.

Az idő haladtával egész sok ismerős áthalad nálunk, van, aki éppen csak elsuhan, a menetszél majdnem kitépi a kezemből az ikszelős lapot, van, aki marad kicsit beszélgetni: sorban Vasssalmos és Petami duója, a Vándorköszörűs (aki mégis eljutott a túrára :)), RitaB, Siményi Vili és Cejas alkotta négyes és még igen sokan, mindenki lelkes (vége a patakátkeléseknek, egy időre), Jámbor egy pillanatra Mikulássá változik. Van néhány átnevező 30-as és 40-es távon induló, kapnak ők is pecsétet és időt, a rajtszámot felírjuk, ha kedvük van és erejük, nyugodtan átnevezhetnek így (főleg, hogy az 50-es távnak ez az egy plusz ep-je van, visszamenni értelmetlen, a következő pontot pedig úgyis érinti a két középtáv is). A végefelé érkezik Wehner Géza, 7 éves fiával, ők majd még a Cuha-völgy ep.-nél előznek meg újra, véglegesen, szép teljesítmény! A pontzárást kitoljuk vagy tíz perccel, mivel azonban végig szeretnénk menni mi is, nem ártana a többi ep-t is még a helyén érni. Tehát elcsomagolunk, összeszedjük a szemetet, a zászlót, a bögrét és a holminkat. Nekivágunk Zörög-hegynek, éppen világosabb kicsit az idő, ahogy felfelé haladunk, úgy válik egyre érdekesebbé a táj, az erdő. Egy hete megtanultam, hogy a Bakonyra igen jellemző a bükkös, most ezt a gyakorlatban is láthatom. (Itt be kell ismerenem, hogy a hegységben eddig még teljesítménytúrán nem jártam.) Meredek és kevésbé meredek kaptatók váltják egymást, míg felérünk a fennsíkszerű tetőre, ahol az út menti fenyőkről lehullott tűlevélszőnyeg fogad. Valamint az ellenőrzőpont, akikkel gyorsan egyeztetünk, hány ember lehet még mögöttünk. Ők később zárnak, innen együtt halad három táv is.

Lefelé príma ösvényeken, szép sziklák között indulhatunk el, néhol átlátunk a fák ágai között Csesznek várára. A falut egész hirtelen érjük el először, nem is maradunk sokáig, elfordulunk a Kőmosó-völgy felé. Ahol is leesik az állam. Óriási sziklahasadék szélén kapaszkodunk fel, néhol visszacsúszom, de csak azért, mert inkább a tájat figyelem, nem az utat. Laci069 fogad a ponton, bélyegzünk és tovasietünk az alig egy kilométernyire lévő frissítőpontig. Ahol is saját bögréinkbe kérünk teát (nem várt sikert aratva) és elfogyasztjuk a káposztás-felvágottas-vajas szendvicseinket, dupla adag káposztát kapok (nem, nem a rendezőktől) :). Innen egész vérszemet kapunk, hogy még sötétedés előtt odaérhetünk a Gizella-átjáróhoz. Tehát növeljük kicsit a tempót, műúton talpalunk egy érdekes szabadtéri színpad mellett, visszanézve a vár komoran magasodik a táj fölé. A Zörög-hegy pontőrei járnak erre kocsival épp, mondják, megvan néhány induló, akik később érkeztek meg. Nyugtázzuk, majd lesétálunk a Kő-árok aljába, amelyen viszont felfelé kell sétálnunk. Járható, néhol alig észrevehetően sáros és igen szép völgyet jelent ez az árok, mi pedig sietünk (sötétedés!) az ide-oda kanyargó ösvényen a völgy aljában. Szerencsére víz, patak éppen nem lelhető fel a mederben, ezzel jócskán megkönnyítve dolgunkat.

A Mikulás-pont közeledésére (nem is ő közeledik, mi közeledünk hozzá :P) külön papír figyelmeztet, itt tesz egy hurkot az utunk, kétszer kell érintenünk ezt a helyet, Zsotyekék a második érintést abszolválták, éppen találkozunk. A Mikulásnak és két segítőjének előadjuk a Hull a pelyhes kezdetű klasszikust, alig néhányszor hibázok :D. Jutalmul egy-egy marék szaloncukor jár, valamint a jelenlévő Mikulás csokiból való kiadása, több példányban. Innen szép, hullámzó út visz Töbör-hegy felé, Kerek repkény szerint itt már egész régen is volt ellenőrzőpont, most nincs, viszont a lejtőket valami különös sugallatra megfutjuk. (Hogy utolérjük Csicskenyét. :)) A piros sávon kanyargós, fel-le-fel-le szakasz következik, az erdő külső szélén, de még pont annyira a fák között, hogy ne a mezőn érezzük magunkat. A legnagyobb ívű kanyar tetején, ha nem lenne ekkora a növényzet, egész magashegységi is lehetne a hangulat. Magasfeszültségű távvezeték alatt kelünk át, alig hallhatóan zúg, örömömre. Majd elérjük az Ördög-árok bejáratát, erre készültem fejben végig, szerencsére nincs (sok) víz az alján, viszont a kisebb-nagyobb kövekben folyton megbotlok, mert tekergetem a fejem, hogy minél többet lássak. Útitársaim szerint nincs egyértelmű út az árokban, mert úgyis változik minden évben. Mindenesetre egy helyen felmászunk valami hat méter magasra a medertől, hogy át tudjunk menni. Közben persze igyekszem fényképezni is. A Gizella-átjáróhoz egész jó időben érkezünk, sziklák között kell felkapaszkodni egy létra, egy kifeszített kötél és a pontőr hathatós segítségével.

Amint felzuhanunk a pontra, egészen örülünk magunknak, még sötétedés előtt itt vagyunk, a teljes sötétség beálltára megcélozzuk a Mikulás-pontot megint (Gézaháza 2). Azért nem hagyunk ki egy kis pihenést, kölcsönösen megkínáljuk egymást csokival a pontőrökkel. Elmondják, hogy még nincs vége a vidámságnak, ami a völgyet illeti, lesz pár trükkös szakasz. Sebaj, idővel jók vagyunk (Repkénnyel papírunk is van a tereprutinról :D) és különben is, mindkét útitársam járt már itt nem egyszer. Valóban trükkös szakaszok jönnek el, többet haladunk a meder felett, mint lent, ha lent vagyunk, akkor pedig egész érdekes pályagörbét írunk le. Kalandos, és még szép is az út, kár, hogy itt már semmi értelme fényképezni. (Szerencsére mások is megtették ezt előttünk.) Rövidesen búcsút intünk az ároknak, sietünk a Mikuláshoz újra, oda ígérünk magunknak némi pihenőt. Majdnem egyenesen, kevés kanyarral haladunk a szürkületben, ez a napszak számomra a holtpont, gyorsan át kell esni rajta. Végre meglátjuk a fényeket, kis tábortűz ég, a pontőrök már pakolásznak, pecsét azért még jár, valamint megkínálnak némi teával is. Elfoglalom magam a magnéziumos pezsgőtabletta megkeresésével, az elemcserével és a bakancsom kavicsmentesítésével.

Mire mindezzel végzek, alig marad időm felkapni a láthatósági mellényt :), indulunk is tovább, lehetőség szerint egymás mellett, mert a lámpáink száma időközben egyre apadt (honnan ismerős a helyzet... :)). Ja, Repkénynek kéznél volt a telefonja, világítani, Csicskenye lámpájába viszont nem találtunk laposelemet. Igaz, nem is nagyon kerestünk. Kiérünk a műúthoz, átkelünk, üdvözöljük a szembeszelet és meg-megállunk. Ezt az utóbbit csak azért, hogy kikapcsoljuk a lámpát és felnézzünk a csillagokkal borított égre. Nincs fényszennyezés, nincsenek felhők, varázslatos látvány... Átérünk a fasor mentén vezető úton, észrevesszük a jelzésváltást, majd a szalagozást. A pont viszont sehogy sem akar közeledni, a térkép és az itiner szerint már el kellett volna érni. A lányok vesznek észre egy érdekesen néha felvillanó lámpát a messzeségben, ami szerintük nem a főúton haladó autó, hanem az ep.. Eleinte nem akarok hinni nekik, aztán amikor elkezd újra villogni, visszavillogok neki, hogy jelezzem, jövünk. Még éppen ott érjük őket, ha nem fordulnak vissza körülnézni, elmentek volna. Szerencsére még jár pecsét is nekünk, aztán búcsúznak, mennek a kocsijukhoz, mi pedig derékszögű kanyarral az erdőbe.

Eleinte jól haladunk a nyílegyenes úton, viszont az első négyes elágazáson lendületből túl is megyünk, nem vesszük észre a szalagozást, viszont még aránylag időben vissza is megyünk. A szalag pedig meglesz, sőt. Viszont ebben a sötétben nem látszik messziről, inkább óvatosak lettünk innentől a tájékozódással. Lefelé sietünk tovább az úton, megállni nem nagyon lehet, sőt. Kerek repkény sapkájának a villogós fényei mutatják az irányt, az első helyen bevár, ahol fizikailag meg lehet állni egy helyben. A csúszós, nyálkás sár különös útvonalat járat be velünk a mélyúton, majd utána is, megkönnyebbülés leérni az ep-re. Itt a pontőrök javasolják a síneket, az út nehéz járhatósága miatt és mi ezt most el is fogadjuk. Elhúz egy, a vonalra oly jellemző Bz motorvonat, még sikerül lefotózni. Innen majdnem a célig énekelünk (ezzel jelentősen javítva a morált), belerúgok néhány síncsavarba, majd bokáig merülünk a sárba. A vidámságot viszont már nem lehet letörölni az arcunkról, végre újra Zircen vagyunk, sötétben indultunk, sötétben érkezünk, legalább már nincs köd. Betrappolunk az iskolához, először rossz helyen keressük a célt (elölről kellett volna), megkerüljük az iskolát és bezuhanunk. Oklevél még igen, kitűző már nem jut, annyian voltak résztvevők (megjegyzem, szerencsére!), majd küldik postán. Kapunk teát és szendvicset is, jó sok káposzta van benne. Begyűjthetjük az első két ep. pecsétjét is, még ülünk egy kicsit, majd indulás előtt megkérdezik, hová megyünk vissza. Veszprémet hallva az egyik kedves rendező felajánlja, hogy elvisz kocsival, akár indulhatunk is, az autóban pedig sikerül nem elaludni... :)
Köszönöm a túrát a rendezőségnek, élmény volt pontőrködni, és megtenni a távot is, köszönöm Kerek repkénynek és Csicskenyének, hogy elviselték társaságomat :), a fuvart a célból, örülök, hogy újra sok kedves ismerőssel találkozhattam.

-Kékdroid-
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúraév: 20072007.11.05 17:32:35
Piros 85

Kis csapatunk vidáman haladt fel a hegyekre, majd le a völgyekbe, közben sokat nevettünk, beszélgettünk, majd végül célba értünk, ahol a kedves rendezők... na, itt azért még nem tartunk.

Kora hajnali ébresztő utáni HÉVezés (még mindig khm, furcsa a pálya állapota), az ajtó becsukására figyelmeztető sípoló hang távozásának ugyancsak örülök. A rajthelyül szolgáló Rómaifürdő mh. két fedett teraszának két különböző funkciója van, a déli teraszon nevezhetünk, az északin itinert és rajtbélyegzőt kapunk, így vélhetően csökkent a tumultus. Azért írom a vélhetőent, mert nem láttunk túl nagy tömeget. Előttem nevez Kerek repkény és Vándorköszörűs, majd megérkezik RitaB és kicsivel később Gethe úr, sőt Vagdalthús sporttárs is. Így, hatosban indulunk el a helyiérdekű pályája mentén, gyorsan elérve a névadó piros sávot, Csillaghegyen. A meredeken emelkedő utcákon Kerek repkénnyel előre száműzzük magunkat, közben a táska fogantyújára száműzöm a pulóvert. Ismerős fenyves, majd ismerős, "csendélet magasfeszültségű távvezetékkel és a Kevélyekkel" című látkép következik. Keresztezzük a műutat, majd hirtelen felindulást követünk el a hegy irányában, közben előz: Sétálós bácsi, Feri és Álmos. Az eligazító táblától válik igazán érdekessé a szakasz, kényelmesen emelkedik és nem mellesleg szép is.

A nyílt részre kiérve Kerek repkény elkezd ipari mennyiségű fényképet készíteni, elég elnézni dél felé, hogy rájöjjek, miért. A Budai-hegység tömbjének a hegycsúcsai bukkannak fel csak a ködből, majdhogynem magashegységi a hangulat. A hegytető előtt további általános, nyíltvonali fotómegállást tartunk, kicsit megállunk kigyönyörködni magunkat, megérkeznek a többiek is, aztán tovalépünk az első ellenőrzőpontra, ahol Petami és Cr_lupin adnak bélyegzést. Innen enyhén barátságtalan lejtőn kocogunk lefelé, azért a jelző, mert itt menet közben nem tudom a tájat figyelni, viszont kiosztok magamnak egy ügyességi pirospontot, mert nem vágódok orra. A Kevély-nyeregben hirtelen szembe megyünk magunkkal, Kerek repkénnyel és RitaB-vel nosztalgiázunk egy sort a Beacról, nem sírjuk annyira vissza az akkori állapotunkat. Gyorsan eljutunk a műútig, ott Gethe terel minket a szabályos oldalára az útnak, valamint kinyit egy csomag hobbit-kekszet.

Rövidesen forgalmasabb országútra térünk át, ahol is a szembejövők közt Olahtamas-t és Annamáriát véljük messziről felfedezni, akik Depo Expert Superiorként segítik utunkat minden létező földi jóval, valamint mennek leitatni Petamit a Kevélyre. A biztonságosabb útpadkáról, ahol megálltunk a kevésbé barátságos, viszont nagyon forgalmas úton még megyünk 364 métert a Csikóvár alatti turistaház bekötő útjáig. Lidérces emlékeinket itt hátrahagyjuk, Kiskovácsi felett talpalunk eleinte egynyomos ösvényen, alapfokú patakátkeléssel egybekötve. Az őszi erdő fái lassan kezdik elveszíteni leveleik maradékát is, az avar pedig több helyen a múltkori tiritarka helyett egységes rozsdabarnává alakul. Útközben párszor bevillan egy-egy kép a Szurdok túráról, akkor mintha melegebb lett volna, de most sincs okom a panaszra az időjárás felé, süt a nap és egyelőre a felhőket közvetlenül a főváros felett hagytuk.

Tölgyikrek egyfajta fordulópont, idáig nem esett jól az emelkedő, talán mert fejben sosem készülök rá fel. Itt Budai-H.G. sporttárs adja körbe a bélyegzőt, valamint feljegyzi a rajtszámokat, szolgáltatásként T...O-s cukorkával kínál, ami nem túlságosan finom :), viszont folyamatossá teszi az ellátást, ugyanitt futunk össze Cejasszal. Továbbmenve kiérünk Bükkipuszta mellé, nem először idén, a réten túli erdő már kevésbé színes, a környező hegyek viszont még mindig gyönyörűek. Erdei szakasz következik megint, a Szőke-forrás völgyével, amelyről még mindig nem tudok épkézláb fényképet készíteni. (Érdekes, minél hosszabb egy túra, fajlagosan és abszolút értékben is kevesebbet fotózom rajta.) Egy műút elágazásánál hölgyek jobbra, urak balra, én most maradok középen, addig is eltüntetek egy csokit, ami valahogy csütörtökről felejtődött nálam. Megérkezik Krysta, akivel párszor már előzgettük egymást az úton. Avarrugdosós, elbújt köves utakon, ösvényeken jutunk el Dömösre (megint). A Rám-szakadék felé pedig rengeteg kiránduló megy a műúton (megint) és a turistaúton (megint), egy kisgyerek olyan keserves hangokat ad ki, hogy akármi is legyen a baja, már nekem fáj.

A faluba érkezve megtaláljuk az első komoly frissítőpontot, Larzen pecsétel, Pygmea pedig a zsíroskenyéren túl gumicukorral kínál minket. Itt elég szerencsétlenül viselkedem, először Kerek repkénynek adom át úgy a kenyeret, hogy a parizer a földön köt ki, majd régi ismerős sporttárs kezéből rázom ki a csalamádét. Ejnye. Rövid pihenőt iktatunk be, delet harangoznak indulásunk előtt, valamint Aleszka tart rövid tájékoztatót, temetőről, ravatalozóról és egy kerítésről. Kintebb érve megvilágosodunk, a piros átvezet ugyan a temető szélén, de az új kerítés fölé még nem épült létra, vissza kell menni. Ezt csak részlegesen bánom, fantasztikus kilátás kárpótol azért a plusz egy-kétszáz méterért, a Börzsöny és a Dunakanyar felé. Most kezdődik a tánc, mondja Kerek repkény és belehúz az emelkedőbe, úgy kapkodom utána a lábaimat. Aztán kicsit alábbhagy a lendületünk, így egy kicsit a többiek mögött érünk fel Szakó-nyeregbe, ahonnan gyors igazolás után már együtt sétálunk fel Dobogókőre.

Fent szokásos kép, óriási tömeg, motorosok a turistaúton, giccsparádé, ilyesmi, a kilátót azért sem hagyjuk ki. A turistaháznál Moiwa és pontőr társa pecsétel és banánt ad nekünk, tavaly alma volt, nálam (is) a banán kap magasabb pontszámot. A Matyi-büféhez Vándorköszörűs előremegy, amíg mi vizet töltünk, de alig halad a sorral, így Gethe javaslatára Pilisszentkereszt cukrászdáját tesszük meg a következő egyéni frissítőpontnak. RitaB közben utolér minket, Vagdalthús viszont megáll még a hegytetőn, ennyit változik a társaság. A lefelé vezető út kényelmessége néhol vitatható, nem kocogunk, inkább kényelmes tempóban gyaloglunk. Beérünk a faluba, majd a cukrászdához, itt jelentős mennyiségű szénhidrátot fogyasztunk, kávéval és kólával leöblítve. Tovább. Magas, hosszúhajú sporttárs csatlakozik egy ideig, nem mond semmit, csak jön mellettünk egy ideig, aztán valahol ellép. Pilisszántó felett Gethe pecsétel a nagy égi bélyegzővel, ez jelzi előre a következő ep.-t, ahol Csanya igazolja ottjártunkat, valamint megajándékoz némi csokoládéval is sötétedésre :).

Újra ismerős szakasz következik, csak itt nincs túl sok jellegzetes pont. Haladunk az erdőben, közben szép lassan beszürkül az ég, az eddigi néhány kósza felhő is egyre inkább besűrűsödik. Eljutunk Iluska-forrásig, ahol annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy valamilyen módon engedünk egy fenyves csábításának és beleteszünk oda-vissza max. 500 métert az útvonalba, csak gyakorlásképpen. Előkerül az éjszakai felszerelés: lámpa, mellény (már nem csak én hordok jólláthatóságit, kérem szépen :)) A helyes útra való visszajutásban (vissza az utolsó látott jelzésig) sincs sok vigasz, mert a Fehér-hegy emelkedője nem kis mértékben veszi ki az erőmet, főleg, hogy észreveszem, a két túrabotom közül egyik sincs nálam :). Kerek repkénnyel becélozzuk Gethe irányfényét, ő a csúcskövön gubbasztva vár ránk. Rövid tanácskozás után megyünk tovább Kopár csárda felé, már messziről hallva a 10-es út forgalmának zaját.

Levonatozunk a csárdához, elhaladunk mellette a sátorral fedett etetőponthoz, gulyás vár minket és különféle szörpök. RitaB bejelenti, hogy kiszáll, Siményi Vili pedig beszáll, legalábbis csatlakozik hozzánk, ahogy továbbindulunk. Megérkezik Vagdalthús is, neki itt van a cél, most még nem irigylem őket, ahogy Ritával eszik a levest, amikor mi elbúcsúzunk. Átkelünk az úton (szabályos "Megállj!" jelzést kéne leadni, hátha bedőlnének az autósok), majd felsétálunk a Kakukk-hegyre, a pereméről itt-ott szép kilátás nyílik, viszont innentől kissé ingerszegény úton túrázunk. Pilisszentiván szélén ballagunk, el a helyi focipálya mellett, fel a Hosszú-árokhoz, nincs különösebb látnivaló, inkább csendben vagyunk, ki-ki a maga módján készül a hátralevő szakaszra. Az ellenőrzőpont most nem a völgy közvetlen bejáratánál vár, hanem kicsit kintebb, ez legyen a legkisebb gond. Végre iszunk egy kis teát, a filter hajnal óta ázik a vízben, mert elfelejtettem kivenni, így elég erős mellékíze lesz a löttynek. Hosszú-árok bejáratánál "ahol vidám történetekkel szórakoztatjuk útitársainkat" megint benézünk egy elágazást, rövidesen korrigálunk (alig mentünk előre 200 métert, szerintem), viszont a vidám történetekről lemondunk.

Ez az emelkedő eléggé kényelmetlen fejezete a túrának. Inkább hosszú, mint meredek, mégis, pont nem esik jól, főleg a gulyás súlyát is cipelve :). Viszont felérni az emlékfalhoz nagy öröm, kedves pontőrök fogadnak, leülünk Repkénnyel pihenni. Vándorköszörűs, Gethe és Vili továbbindulnak Nagykovácsiba, ahol reményeink szerint Lükepék vár palacsintával. Nem várjuk meg a teát, pedig nagyon kedvesen kínálnak, próbálom lebeszélni útitársamat a kiszállásról, tudhatnám pedig, hogy csak hülyéskedik. Induláskor még van egy kicsi emelkedő, majd a hosszú, szaladós lejtő a falu felé (most nem futunk, inkább tempósan gyaloglunk). A hegység szemközti magaslatai látszanak, viszont az ég a korábbi csillagos helyett már inkább borult. Lent a plébánián általános megálló, pecsét, bodzaszörp, magán-palacsinta (köszi, Lükepék!) és magán-kávé (köszi, Pygmea!). Gethe vidáman bejelenti, hogy ő itt most bizony kiszáll, apelláta nincs, pont jól érzi magát, de nem lenne kedve továbbmenni. Őt már kicsit irigylem, de végig akarok menni. Kerek repkény is hasonlóképp érezhet, de ő is a "tovább" gombot nyomja meg, indulunk gyorsan, megújult lelkesedéssel.

Tehát négyesben tovább, Vándorköszörűs és Vili, Kerek repkény és jómagam, nagyjából ilyen bontásban, majdnem végig innen a túrán. Vörös-pocsolya emelkedőjén aránylag hamar túlesünk, itt már inkább haladunk, mint akármit is nézegetünk, sietünk a cél felé. Közben ismerős érzés fog el. Ez a ködszitálásnak köszönhető, tavalyi horrorisztikus emlékek törnek fel, amikor csontig fagytam a János-hegyen. Nem kellemes érzés, de hamar rájövünk, hogy ez nem hó, még csak nem is eső. Pedig Repkény direkt havat kért. Kiérve Petneházy-réthez, próbálunk találgatni, hogy melyik lehet a János-hegy, nem látni a kilátó jellegzetes alakját, viszont az egyik tetőt fénygömb veszi körül. Köd van fent, dekódolom az üzenetet. Ha köd, akkor legyen köd, nekünk olyan mindegy, megyünk tovább. Fekete-fejre felfele nem is tűnik annyira veszedelmesnek az emelkedő, a tetőn zoknicsere, megvárjuk Vándorköszörűséket, aztán letalpalunk. Majd a műutat elhagyva, fel, egészen a Hárs-hegyi körútig, útközben Kerek repkényre rábízom a pótlámpám megszerelését :).

Fent kis nosztalgia a Monoton Maratonról, akkor még igen frissen róttam a köröket, most kissé kevésbé vagyok lelkes, de azért nekivágunk a szerpentinsorozatnak János-hegy felé. Nem tévedtünk semmit, valóban köd van fent, leülünk pár pillanatra, közben egy úriember lép hozzánk és tétován kérdezi: "Valami... valami éjszakai túra?" A válasz láthatóan meglepi, csendben eloldalog. Kis éji jelzéskeresést hajtunk végre, majd lebotorkálunk Makkosmáriához, két csoportban, a fent írt felállás szerint. A helyzeten már nem ront sokat, hogy közben kettőnk három lámpájából csak egy maradt életképes. (Érdekes, de elfelejtünk kérni mind útitársainktól, mind a pontőröktől.) A templomnál megint Larzen pecsétel, de ezt már úgy tudom meg később, csak egy autót érzékelek, ahonnan egy kéz beveszi az itinereket, valamint kiadja őket két tábla csoki társaságában. Kerek repkény egy padnál vár, leülünk és alszunk, közben Vándorköszörűsék is áthaladnak a ponton, kérem, hogy ne várjanak, majd megyünk.

Valami tíz perc elteltével kezdek fázni és kis itinerolvasás után rávetjük magunkat a piros maradék hat-hét kilométerére. Rögtön párszáz méter után el is bizonytalanodunk, a fiatalosban már régen láttunk jelzést, vissza az utolsóig, ellenőrzés, majd újra előre. Ha továbbmentünk volna húsz métert, ott lett volna a táblán a jel, legyintünk, inkább ez, mint egy esetleges eltévedés. A Végvári-sziklát megbámuljuk (sziklaaaaaa......), majd felgyalogolunk a ködbe, ahol a látótávolság néha tíz, néha három méter, de az utóbbi a jellemző. Hirtelen felébredünk, a helyzet nem hagyja lankadni a figyelmet, nem hagyhatjuk el magunkat. Néha a lábunk elé nézünk, de inkább botladozunk és figyeljük a fákon a jelet. Megváltás, amikor pár elágazás után végre elkezdünk ereszkedni és kitisztul a levegő. Már látjuk a város fényeit és hegyeit, de még előttünk van a meredek, csúszós, nyirkos vízmosás, esés nélkül megússzuk, de az adott helyzetre nem mondjuk, hogy élvezetes. Elérve az első igazi utcát, megállunk, összeadjuk, hány méter még a cél, fellelkesülünk és elindulunk.

A főúton, éppen a cél előtt Álmosék jönnek szembe, mutatják, hol keressük a célt, és valóban, ott is van, nem vízió. Megérkezünk. Útitársaink gratulálnak, mi is nekik, Moiwa adja át a díjazást (jelvény, oklevél és egy 85 (!) grammos Piros mogyorós, áá, semmi nyílt utalással), Vándor Csillag ad teát és virslit, ott találjuk DJ_Rushboyt és Petamit is. Vili pedig felajánlja, hogy elvisz minket Pomázra (indulás után vissza kell menni egy táskáért, találkozunk Sancimanóval és az épp beérkező Aleszkával és Krystával), nagy köszönet neki!

A túráról a magam részéről igen pozitívan tudok nyilatkozni, nagyon szép útvonalon jártunk, segítőkész rendezőkkel és pontőrökkel. Köszönöm a társaságot mindenkinek, aki csak velem túrázott, a bónusz depókat, amelyekről nem is tudtam :), és természetesen a rendezést! Gratulálok mindenkinek, aki nekivágott bármely távnak!!

-Kékdroid-
 
 
Monoton Maraton, FélmaratonTúraév: 20072007.11.05 09:59:21
Monoton (9/14-ed) Maraton

Tiszta ég fogad hajnalban, valamint az a tény, hogy kis híján odafagyok a villamosmegállóba, amíg végre jön egy olyan járat, amely hajlandó a Moszkva térig elröpíteni. Itt a rajt megközelítését ideális módon lehetővé tevő buszon máris ismerős sporttársakba botlok, Vajonmerre és Cejas vár ugyanezen busz indulására, ők most a rendezőségi oldalon vannak. A rajthelyre érkezve még több régen vagy kevésbé régen látott túrázót látok, hirtelen nem is tudnék mindenkit felsorolni, mert egyrészt borzalmas a memóriám, másrészt nem akarok kihagyni senkit. A pavilon elkészültét mégsem fotózom le, inkább nevezek Gethe úrnál, itinert (leírás, szintmetszet, térkép) kapok és pontban hét órakor ellépek a kiszalagozott úton Budaszentlőrinc kolostorromjának tisztásáról. Van okom a sietségre, hiszen egyéb program miatt 10-11 óra között jönnek majd értem, addig annyi kört tervezek megtenni, amennyire csak képes vagyok.

Csodaszép napfelkeltével köszönt minket az erdő, az úton Petamival kerülgetjük egymást egy darabig, átkelünk a kisvasút pályáján és hegynek fel elhúzok. Egészen a dombtetőig, ahol a sárga sáv jelzésről nem veszem észre a prímán jelzett letérést és kissé továbbhaladok a nevezett úton. Aztán vissza :), a kezdés már semmiképp sem monoton. Lefelé kocogok tovább, kényelmes ösvényen, a fű még éppen harmatos egy kissé, de nem zavar, viszont kezdem érezni, hogy lassan elérem az üzemi hőfokot, a kabátot ki lehet gombolni. Szintútra érek ki, ez már a Hárs-hegyi körút nyomvonala, szép erdő jobbra, ellenőrzőpont a piros sáv betérése előtt, Vajonmerre és Csanya is adhat bélyegzőt, még néhányszor felbukkannak a délelőtt folyamán. Vagy inkább én bukkanok fel náluk :). Eztán lépés tovább, rövidesen becsatlakozik a várt piros sáv, ezen még van némi emelkedő és egy suhanósabb lejtő is. Az erdőt nézem menet közben, kikapcsol az agyam, egyszerűen élvezem a kora reggeli csípős időt, az őszi tájat és a kényelmesen járható utat. Megint a kisvasút, balra az állomás és a szalagok segítségével elérem a 2k+2-ik ellenőrzőpontot, ez esetben k=0.

Sok sporttárs nevez most a túrára, én az asztal pecsételős végében kapok lapomra igazolást és máris indulok tovább. Eredeti tervem szerint két kör kocogást/futást vált egy kör gyaloglás, ez végül nem teljesül, egyáltalán nem bánom meg. Tehát futogatok tovább, az emelkedőn gyalogolva, a lejtőn jobban sietve. Elhatározom, hogy a következő körben már legalább úgy teszek, mintha fényképeznék, egészen tetszik az útvonal. Emelkedő, kisvasút kanyargós gyalogátkelője, emelkedő, tető, lejtő. Aztán megint pont, Csanya ad pecsétet, előttem ismerős fizimiskájú túrázó, közelebbről nézve kiderül, hogy Sétálós bácsi. Csatlakozom hozzá, beszélgetést imitálunk (csak imitáljuk, mert beszélgetni a kiírás szerint tilos :)), aztán hogy, hogy nem, futunk együtt, hogy jobban teljen az idő. Elérjük újra a rajt-ep.-cél helyet, RitaB innivalóval kínál, a megőrzésre lerakott táskámban van a Szurdokon kapott bögre, ideje használni, otthagyom az asztalon, jó helye lesz ott. (Este aztán észreveszem, hogy olyan jó helye volt, hogy ott is maradt, remélem, nem tetszett meg senkinek napközben. A Piros 85-ön vissza is kapom, köszönet érte Ritának.)

Továbbindulva, immár kettesben, még hallunk egy olyan hírt, hogy aki hoz rőzsét a tűzre, annak plusz szolgáltatás jár. Ez szöget üt a fejünkbe... megtéve az újabb kört, termetesnek szánt fadarabbal érkezünk a pontra, megdolgozva a jutalomért. Útközben feltűnik több ismerős, akik később vagy máskor neveztek, komoly előnye ennek a túrának, hogy gyakorlatilag szinte minden indulóval találkozik az ember előbb-utóbb. Ezen elgondolkodom egy kicsit, majd telefonálok egy kicsit, aztán sietünk egy kicsit. Nem is lehet megunni, pedig ugyanazt a kört tesszük meg újra és újra, futásra, de legalábbis kocogásra csábít az út, a 2k+1-es pont előtt lassítunk, sormintában kérem a pecsétet, pont egy kör hiányzott ahhoz, hogy kijöjjön, sebaj :). Újra és újra elhaladunk ismerősök mellett és ismerősök haladnak el mellettünk, szánom-bánom, de nem tudnék mindenkit felsorolni. Még egy alkalommal teszünk fát a tűzre, cipelés közben mit ad Isten, pont jön egy vonat és pont nem elérhető a fényképezőgép :). Tesztelem a kínált müzliszeleteket, ikszeltetek a lapra, amikor egy darab kipróbálásra kerül, ropi és innivaló viszont korlátlanul jár (bögre, el ne felejtsem...).

Az utolsónak bizonyuló szakasz vége előtt csörög a telefonom, eltévedtek szüleim, sebaj, kicsit több időnk van így. Legalább be tudjuk várni a kisvonatot, hallunk valamit a felcsendülő MÁV szignál után, de nem értjük, viszont sejtjük, hogy vonat jön, Sétálós bácsi szerint ráadásul jó eséllyel fogunk ki egy vonatkeresztezést. Xuhana sporttárs is fényképezésre készül, útitársam tippje pedig beválik, mindkét irányból jön szerelvény, végül nem is sikerül olyan rosszul a kép, mint gondolom. Innen még stílszerűen besuhanunk a célba, elköszönünk egymástól, futótársam végigmegy a teljes maratonon, nekem kilenc kör fért bele az időmbe, ennek is nagyon örülök. Megkapom a félmaraton kitűzőjét, az oklevélre pedig a megtett körök száma kerül :). Átveszem a maradék szolgáltatást, sietve átöltözök "civilbe", majd kisétálok szüleimhez, akik már várnak rám.

Nagyon jó ötletnek tartom a túrát, szép kört választott az UKK, köszönet érte és a jó szervezésért, valamint köszönet Sétálós bácsinak a társaságért. Nagyon jól éreztem magam, pláne, hogy belegondolok, hogy az út jelentős részén valami rejtélyes oknál fogva futottam, először egy túrán :). Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette bármely résztávot!

-Kékdroid-
 
 
DeákTúraév: 20072007.10.24 01:05:16
Deák 20

Esik. Nem túl meglepő tény, annak fényében, hogy egész éjjel esett és az időjósok szerint ez így is kell, hogy maradjon. Így Kerek repkénnyel és a túrán hirtelen ötlettől vezérelve induló édesapjával a 20-as távon nevezünk, ez pont elég ilyen időben. Söjtörre autós logisztikát alkalmazunk (itt is köszönet a fuvarért!), nevezünk Joeyline-nál, átvesszük az itinert (leírás, térkép, táblázat), majd az éppen enyhe szemerkélést megvalósító esőben elindulunk a Deák-ház felé. A túrán párszor elfog az "én már jártam itt valamikor" érzés, Kerek repkény világosít fel, hogy a Rockenbauer Pál emléktúrán éppen szembejöttünk néhány szakaszon. Most viszont őszi színekben játszanak az erdők, valamint változó intenzitással esik az eső. Az első emelkedő a Deák-forrás előtt még könnyen járható, a lejtőkkel több a probléma, főleg cipőben, mégis sikerül nem elesni egyikőnknek sem. A Deák-forrásnál az első ponton szép tüzet raktak a pontőrök, gyorsan pecsételnek, kevés esőt kívánunk nekik (a fák tompítják valamelyest) és tovasietünk.

Rövidesen elérjük a Vas-völgy köves útját, amelyen a sárhoz képest nagyon jól lehet haladni, igyekszünk is ezt kihasználni. Sejtelmes erdő van a völgy két oldalán, néha fenyves keveredik a többi fa közé, kisebb-nagyobb foltokban. Kis házra figyelmeztet útitársam már messziről (nem hiába, a rutin :)), az egyetlen szoba kényelmesen befűtve, kedves pontőrök kínálnak meleg teával, elkortyoljuk, majd mielőtt kimelegednénk, elbúcsúzunk és továbbhaladunk. Megteszünk néhány éles kanyart, újra nosztalgiázunk egy kicsit, örülünk, hogy éppen nincs eső. Pusztaszentlászló előtt, az Újhegyen pincében vár a frissítőpont, Csicskenye sporttárs kínál zalai borral és teával, valamint zsíroskenyérrel. Itt elidőzünk majdnem fél órát, a fényképezőgép lencséje viszont végig párás, így a képek olyanok, mintha valami szaunában volnánk. Elhagyva a jól befűtött pontot (jó sokáig nyitva kell lenniük), lesétálunk a faluba, majd kifelé tértünkben megcsodálhatjuk a majd egyszer elkészülő strandot a különös stabilitású villanyoszlopokkal az előtérben (ez utóbbi érthetetlen számomra...:)).

Hamarost újra ismerős úton haladunk Söjtör felé tovább, komfortérzetünket kissé rontja a jeges esődarabokat az arcunkba fújó oldalszél a földeken. A nyáron még igen romos állapotú kis fahídnak már csak a nyomai vannak meg, szerencsére ez példás minőségű felújítást jelent, nem a híd eltűnését. A faluba kissé sárosan, az esőtől kissé csapzottan érünk vissza, végigsétálunk a főúton és meg is érkezünk a rajtot/célt jelentő Vöröskő vendéglőbe. Átvesszük a díjazást (diplomata jellegű fotózással :)), kapunk meglepetés-csokit, beszélgetünk Joeyline-nal egy darabig, amíg megérkezik Kerek repkény édesapja is, utána indulunk.

Kellemes, szép túra a Deák rövidtávja, kíváncsivá tett a hosszabb táv iránt, most az eső miatt viszont fenntartom, hogy ennyi pont elég volt :). A rendezőség, a pontőrök kedvesek, a szolgáltatás bőséges, köszönet a túráért. Gratulálok mindenkinek, aki ebben az időben vállalta bármely távon a részvételt!

-Kékdroid-
 
 
ÍrottkőTúraév: 20072007.10.24 00:34:41
Írottkő 50

Suhanunk az autópályán, Suvlaj kocsijában kényelmes helyem van a jobb első ülésen, hátul Vándorköszörűs és Petami ülnek. Beszélgetés közben lassan lemegy a nap a tiszta égbolton, sötétség borítja a tájat, ahogy átutazunk a Kisalföldön. Kőszegen metsző hideg fogad minket a Jurisich Miklós Gimnázium kapuja előtt kiszállva, besietünk a tornaterembe. Itt a tömeg nem éppen jelentéktelen, legalábbis a terem méreteihez viszonyítva, nekünk már csak a középső folyosón marad hely, itt terítünk meg éjszakára. Kivéve Vándorköszörűst, aki szerencséjére még kap helyet az egyetlen nagy matracon. Petami tavalyi emlékeire hagyatkozva még felkeressük étkezési céllal a Bécsi kapu éttermet, emberes méretű adagot raknak elénk, de azért győzzük szusszal :). Visszatérve szálláshelyünkre igyekszünk minél hamarabb lefeküdni, az elalvásban két társaság próbál gátolni, együttes erővel - az egyik hülyéskedik, a másik visszaszólogat az egyiknek, ezzel természetesen pont a kívánttal ellenkező hatást elérve.

Reggel öt órakor egyszerre ébreszt több telefon is, a sajátomat ebben bízva be sem állítottam. Ahogy az ajtó felé botorkálok, nevezni, felbukkan DJ_Rushboy is. A kinti viszonyokat látva Suvlajnak sajnálattal kell közölnöm, hogy nem fogok tudni vele tartani a 70-es távon, nem tartom biztosítottnak, hogy sikerülne elcsípnem a kinézett vonatot - így egy korábbi járat elérése lett a cél. Nevezünk, megvárjuk a tömegrajtot és a főrendező rövid útbaigazító beszéde után nekivágunk a túrának. Suvlaj, DJ_Rushboy és a többi, hosszútávon induló sporttárs útvonala rövid közös szakasz után elválik a miénktől, mi hárman - Vándorköszörűs, Petami és én - Óház-tetőt célozzuk meg, első ellenőrzőpontként. Még szükség van a lámpára itt-ott, benézünk egy elágazást, majd egy másikat, ezt már a tornapályán kaptatva felfelé. Visszapillantva néhány helyen tiszta rálátásunk van Kőszeg fényeire, nem pirkad és szerencsére köd sincs - még. Rövidke eltévelyedéseink korrigálása után suhanhatunk újra hegynek fel a zöld sáv jelzés kényelmes útján, nem bánom meg, hogy az utolsó pillanatban a cipőt választottam.

A hegytető előtti utolsó nyeregbe felérve már világos az ég, viszont éppen egy kisebb felhőfoszlány vendégeskedik fent, a kilátóba nincs sok értelme felmenni, a látótávolság száz méter körüli. A pontőr közli, hogy szívesen ír nekem időt, ha megmondom neki, mit írjon, így lemondok arról, hogy megtudjam, mikorra értünk fel. Lefelé magasabb fokozatba kapcsolunk, elkocogunk néhány lejtőn, elérjük és megnézzük a Vörös-keresztet, innen a sors iróniájaként a piros (vörös) kereszt jelzést követjük egész sokáig, sietősen. Közben ugyan a hűvös idő megmarad, de legalább kivilágosodik némiképp, mindjárt barátságosabb arcát mutatja az erdő. Velemre meglepetésszerűen hamar eljutunk, itt Petami közli, hogy megvár egy mögöttünk haladó társaságot, Vándorköszörűssel együtt igyekszünk tovább Bozsok felé, tartva az eddigi tempót. Még Velemen, a falu elhagyása előtt iszom egy fél bögre vizet a nyomóskútból, el is kezd kaparni a torkom hamar.

Rövid életű napsütésben, egészen felszakazodott felhőréteg alatt érintjük Bozsokot, a pontőrök jó fejek, a falut pedig tényleg csak súroljuk, megkezdődik a hosszú emelkedő, az itiner (egy lapon táv-/szintadatok, térképvázlat, bélyegzésnek helyek) szerint 6,6 kilométeren van 710 méter emelkedő. Sebaj, ide nekünk azokat a hegyeket! Felfelé haladva azért elkattintok néhány fotót, nagyon hangulatos az őszi erdő a felhők alatt, visszanézve egy nyiladékból pedig igen messzire ellátni a Kemeneshát felé. Hosszan kapaszkodva jutunk el Kalapos-kőhöz, ahol néhány vidám sporttársat közös fényképhez segítünk hozzá, valamint én is megnézem, mit hagytam ki, amikor nem tettem meg a kitérőt ide tavaly nyáron, amikor erre jártam. Impozáns méretű és alakú sziklacsoport, valamint egy ellenőrzőszám, amit lefotózok és megjegyzünk, azzal a jeligével, hogy majd később felírjuk. Elérjük a határsáv közelében haladó Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalát, amelyen fel kell jutni Írott-kőre. Ez az útszakasz számomra az egész túra fénypontja, még elég jó idő van, csodálatos színek vannak az erdőben, kényelmesen járható az út és még az emelkedés szöge sem olyan veszedelmes egy darabig.

Ahogy egyre fentebb jutunk, úgy válik egyre vizesebbé az avar, valamint a víznemálló cipőm szokása szerint beázik az első cseppektől, ehhez szoktatni kell magam. Rövidesen DJ_Rushboy igyekszik velünk szemben lefelé a túra egyik oda-vissza részén, mondja, odafent már hó van, és valóban, 2007 őszén most látok először havat. A fenyves már a tető közelségét jelenti, megcsodáljuk a Kéktúra bélyegzőjét, majd a kilátótornyot, alulról és belülről, a köd miatt nem megyünk fel, majd máskor. Dianás cukorral kínálnak a pontőrök, pár lépés erejéig átsétálunk a határon (a határőrök bódéja lelakatolva ácsorog), megnézzük Írott-követ (vagy legalábbis azt a követ, amiről nekem azt mondták :). Visszatérve hazánkba - milyen furcsa, csak így, lazán átléptük az államhatárt és vissza... - elkezdünk kocogni újra a lejtőkön, ezt egészen Velemig műveljük, most a piros sáv jelzésen, vízmosások, meredek és kevésbé meredek lejtők és színes avarszőnyeg teszi változatossá az elrohanó tájat. A faluban az alkotóház (mit alkothat egy ház?) udvarán teával és zsíroskenyérrel várnak a rendezők, a bögrémnek nagyon örül a teatöltő úr.

Itt sem pihenünk túl sokáig (egy repeta a gyógynövény alapú teából azért belefér), elindulunk a soron következő komolyabb emelkedő felé. Még a pontról látszik is a Szent Vid-kápolna, amelyet egész rövid, de annál meredekebb úton érünk el, útközben néhány kirándulót látunk, akik a nem túl fényes időjárás ellenére kijöttek a szabadba. A kápolna példás állapotban van, mögötte az ösvénytől rövid kitérőt teszünk a Kéktúra emlékműhöz, amely a vasfüggöny megszűntéig az OKT nyugati végpontját jelölte. Még mindig fölfelé kell talpalnunk, megint meredeknek mondható ösvényeken, közben az idő szomorúbbra változik. A Hörmann-forrás vizét megkóstoljuk, egy futó sporttárs még a palackját is megtölti a jéghideg vízből. Innen Stájerházakhoz sietünk le, egy idő után elérve a műútnak az államhatárral nagyjából párhuzamosan haladó szakaszát. Az erdő színorgiáját az időközben eleredő eső szürkesége tompítja némileg, az esőbeállóban várnak a kissé odaégett kolbászt majszoló pontőrök. Minket inkább almával kínálnak, örömmel elfogadjuk, jólesik az édes gyümölcs.

Kicsit odébb a túra saját, fehér pont jellegű jelzésein baktatunk először lefelé egy név nélküli patak völgyében, majd felfelé a Tábor-hegyre. Maga a hegytető nem szolgál különösebb élménnyel, nincs kilátás, az utat benőtte valami tüskés kúszónövény, viszont Vándorköszörűs csokival kínál, a hegy gerincén pedig szép panoráma van az egy pillanatra kitisztuló időben az Alpok vonulatai felé. Rendkívül szép utunkat rendkívül meredeken letörő, sípályaként inkább elképzelhető csapás (inkább nyiladék) zárja a Paradicsomos nevű ellenőrzőpontig, ahol paradicsom egy darab sincs, viszont kaphatnánk vizet, ha nem lenne még bőségesen a saját készletből. A műutat nemsokára újra megtalálja a túra, nem is engedi el majdnem öt kilométeren keresztül, viszont ahol tisztás kíséri utunkat, lenyűgöző a kép a színes erdővel borított hegyekkel és az alattunk elnyúló völggyel. A Hét vezér-forrásnál a barátságos pontőrök valami finomat sütnek, mi az egyik forrás vizét teszteljük, kis megállót tartva.

Itt egy kilométeren belül 183 m emelkedő jön az itiner táblázata alapján, ez nem biztat sok jóval, a botok segítsége nagyon sokat jelent. Óház-tetőt kell újra megmászni, a botok jelentette időtöbblet pont elég arra, hogy felsiessek a kilátóba, készítsek néhány felejthető képet a környékről :), a kilátás fantasztikus kelet és észak felé, visszafordulva Írott-kő irányába azonban csak a felhő mutatja magát, ahogy ráült a hegyre. Visszafelé megnézzük az idevezető útvonal érdekességeit, lévén most világos van, reggel pedig még sötét volt. Már a város utcáit tapossuk, amikor ránézek az órára és rájövök, hogy nem árt egy kicsit sietni. Ennélfogva a célt futva érjük el, gratulálunk egymásnak, gratulálnak a rendezők, színes jellegű üdítővel és téliszalámis zsömlével kínálnak. Hamar átöltözöm, kipakolom Petami zsömléit a zsákból és elrohanok a vasút felé, pont elérve a Bz-t, mint Szombathelyen kiderül, hiába...

Nagyszerű őszi túra az Írottkő, tisztább időben még jobb lehet, de erről igazán nem tehet a rendezőség. Gratulálok minden sporttársnak minden távon, köszönöm a társaságot Vándorköszörűsnek, Suvlajnak (neki külön a fuvart is!) és Petaminak.

-Kékdroid-
 
 
НУ ПОГОДИ!, Less Nándor emléktúraTúraév: 20072007.10.16 11:47:30
НУ ПОГОДИ! Less Nándor emléktúra 60

Sötét hajnali égbolt, telepettyezve csillagokkal, a láthatáron pedig a Bükk kontúrja. Ilyen látvány mellett jutunk el Cserépfaluba Kerek repkénnyel, ahol már rajtoláskor találkozunk ismerősökkel: RitaB, Suvlaj, Nagyondinnye, valamint a majdnem meglepetésszerűen felbukkanó Vándorköszörűs. Sorállás nélkül tudunk nevezni, ami nem azt jelenti, hogy protekciónk van, hanem egyszerűen nem volt előttünk senki :). Igényes itinert kapunk, térképvázlat, szintmetszet, táblázat, valamint rengeteg ismertető olvasható benne, igazán hasznosnak a táblázatot és a szintmetszetet tartom. Szalagozott úton kelünk át Cserépváraljára, egy kisebb emelkedőn való feltalpalással. Kicsit sajnálkozunk, hogy nem tér ide vissza a túra, mert akkor biztosan vennénk néhány mutatósabb ruhadarabot :). Érdekes modern kori "templomrom" mellett hagyjuk el a falut az emelkedőn, amely egészen a Cserépvár dombjának a gerincéig. A vár felé nem térünk ki, az igen gyéren felfestett, szintén szalagozással megerősített piros háromszög jelet követjük a Dél-Bükkre igen jellemző kaptárkőnél lévő ellenőrzőpontig. Maga a kő impozáns méretű, magányos szikla, hasonlót találhat az ember bőven Szomolya, Bogács, Noszvaj környékén.

Itt a pontőrök két irányt is mutatnak, ahol fel lehet kaptatni, mi a szalagozott utat választjuk, az kevésbé tűnik meredeknek, kiérve az útra bizonytalankodunk egy sort, mivel a többiek a fenti iránnyal ellentétesen indultak el, végül úgy döntünk, hogy legkésőbb a következő ellenőrzőponton bevárjuk őket, ha nem érnek utol addig. Legkorábban ezt Suvlaj teszi meg, nekivágunk a Felső-szoros sziklarengetegének, még előtte ér utol a terepfutó táv mezőnyének jelentős része, köztük Csanya és SC, valamint sok más ismerős sporttárs. Kis réten átkelve, a jelzést mégsem annyira eltévesztve érjük el a szoros bejáratát. A szurdokvölgy nem olyan nehezen járható, mint amennyire emlékeimben élt, csak néhány, az ösvényre merőleges fa segíti tereprutinunk fejlődését. Valamint az egynyomos ösvényen néhol félreállunk a gyorsabb lábú futók elől. Enyhe emelkedő után kiérünk a szurdok végét jelző völgyből, feltűnik az egyre felhősebb ég, hirtelen erősen remélni kezdem, hogy nem kezd el esni az eső. A Dobi-rétre érve pedig a névadó rajzfilmből ismerős farkas jelzi előre az ellenőrzőpontot, ahol kis étkezési szünetet tartva bevárjuk a társaság hátramaradt tagjait.

Rövidesen elkanyarodunk nyugat felé, néhol feltűnik egy-egy régi sárga sáv jelzés, erdőben, mezőn gyaloglunk, az egyik emelkedő tetején a táskába száműzöm a pulóvert, még én is kezdem kimelegedve érezni magam. Ez részben az emelkedőnek, részben pedig a tempónak köszönhető, lévén a fent említett második ponton némi időzavarba kerültünk, amit feltétlen korrigálni kellett :). Az egyik réten megmutatom Ódorvárat, hogy a Hór-völgyből hová kell majd felkapaszkodni, nem úgy tűnik, hogy osztatlan a lelkesedés. Oszlát az eddigiekhez képest igen hamar elérjük, ez az összes táv számára frissítőpontnak számít, rengeteg a túrázó és ennek megfelelően rengeteg a szolgáltatásként kirakott zsíros-/vajas-/lekváros kenyér, valamint a gyümölcslé. Gyorsan vételez mindenki ízlésének megfelelő mennyiségű és fajtájú ellátmányt, majd nekivágunk a várnak. Ez az emelkedő a túra egyik fénypontja, de csak miután elhagyjuk a kényelmesen kanyargó földutat és rátérünk a szalagozott kaptatóra. Itt mindenki körülbelül egy tempóban próbál feljutni a csúszós, nagyon meredek csapáson, nehezítésképpen néhol le kell térnem az útról, hogy ne huppanjon rám az előttem feljutni igyekvő úriember.

Fent lelkes gyerekek és kevésbé lelkes szülők fújják ki magukat, a gyerekek már indulnának is tovább. Mi megvárjuk a sorrendben Vándorköszörűs - Kerek repkény duót, majd átsétálunk Ódorvárra, ahol Suvlaj már épp befejezte a romok meglátogatását. Repkénnyel körbefotózzuk a panorámát, éppen tisztul az ég, előttünk az egész Dél-Bükk, észak felé pedig kicsit kapaszkodva még látszik Tar-kő, valamint Három-kő és a fennsík attól keletre elnyúló kiemelkedései. Hihetetlen látvány mindig, pedig nem először járok itt (teljesítménytúra keretében először:)). Sietve elindulunk a várról lefelé, érintjük a forrást, amelynek a térkép sem ír nevet, viszont szépen csorog a víz belőle. A következő lejtőt pedig óvatos kocogással vesszük, a hajtűkanyarnál pedig igyekszünk nem kisodródni és már vissza is térünk a völgybe, amelyből majdnem másfél kilométerrel délre másztunk ki. A teljesen száraz patakmeder mentén kapaszkodik az út - egykori országút, állítólag még menetrend szerinti busz is járt erre - a völgyben, hangulatos őszi erdőben.

A Pazsag-völgy bejáratánál a ponton megkínálnak csokival, pár kockát elfogadok, azt mondják, eddig összesen hat futó járt ott, ami eléggé meglepő annak fényében, hogy mennyien suhantak el mellettünk. Nem morfondírozunk sokáig, indulunk fel a (jelzetlen, tehát szalagozott) völgyben, hátrahagyva a sziesztát tartó Nagyondinnyét. Többnyire járatlan völgyben talpalunk felfelé, avarral, faágakkal befedett úton, ösvényen. A Pokol-völgybe való letéréskor (feltérés, lévén emelkedik :)) pedig egy gyér vizű patak is néhol az ösvényt választja lejutásra. Répáshuta szélét érjük el, itt Kerek repkény és Vándorköszörűs jobban képben vannak helyismeretlieg, errefelé valahogy sosem jutottam el. Jelzett úton érjük el a hegységet gyönyörű vonalvezetéssel átszelő főutat, szerencsére nincs túl nagy forgalom, ezt kell követni egészen a Bánya-hegy alatti parkolóig, ahol megint frissítőponttal, kész lakomával vár a rendezőség. Készül egy közös kép is, amelyen Kerek repkény kivételével mindenki kissé nekibúsult arccal néz az optikába :), a pontőr bácsi pedig nem egészen veszi a lapot ;).

A kövek vonulatára kényelmes úton, szép erdőben lehet feljutni innen, egyetlen komolyabb kaptatóval találkozunk útközben, valamint érdekes sziklaalakzatokkal. A hely minden útitársam számára teljesen ismerős, kicsit igyekszünk kilépni, hogy Tar-kőn legyen némi időnk megpihenni és a kilátásban gyönyörködni. Közben elhatározzuk, hogy mégsem lesz szükség az "Itt pihent meg Vándorköszörűs" emléktábla avatására. Először azonban még útbaesik Három-kő fennsíkszerű teteje, ahol a szél miatt csak néhány fotó erejéig állunk meg, továbbsietünk a magasabb hegyre, ahol az ellenőrzőpont mellett csodálatos kilátás vár. Nem lehet se leírni, se lefényképezni, nagyon hatásvadász hely ez a Tar-kő, állunk (ülünk, fekszünk :)) is itt majd' húsz percet, de megéri. Alattunk az eddigi és a további útvonal részletei, egy festői jellegű tisztás (Vándorköszörűs szúrja ki, később éppen ennek a szélén megyünk majd lefelé), továbbá a Nagy-Eged - Várhegy gerinc, az Egerbaktai-tó, a Mátra tömbje, a Visontai erőmű... a pára mögött Eger, kicsit közelebb Felsőtárkány. Elképesztő. (Ja, és ez a háromezer-kilencszázhuszonötödik alkalom, hogy itt vagyok. :))

Lefelé nem is olyan szaladós az út, mint amilyennek tűnik ugyanitt felfelé, elhagyjuk az Országos Kék jelzés útját, többszöri jelzésváltással igyekszünk eljutni az Imó-kő pontja felé. Az erdő ősszel szerintem ilyenkor, kora délután a legszebb (természetesen napsütésben), hangulatos fények, színek kísérik az utazót. Csak lefelé kell mennünk nagyon sokáig, igyekszünk is ennek megfelelően belehúzni egy kicsit és csak néha állunk meg fényképezni. A ponton forralt borral kínálnak, egy faágra ülve elkortyoljuk, éppen észrevéve, hogy ez a faág pontosan a továbbhaladók útját is jelenti. Nemsokára vége szakad egy időre a kényelmes lejtős suhanásnak, "rövid, de velős" emelkedő veszi kezdetét a Lök-bércig, ahol újra beállhatunk üzemi sebességre. Itt még majdnem utol tudjuk érni az időközben utazásügyileg ellépett Vándorköszörűs-Suvlaj kettőst, de muszáj tartani egy technikai szünet jellegű megállást. Bujdosó-kő felett megint pontőrök várnak, gyorsan pecsételnek és itt is kérés nélkül írnak áthaladási időt - mint eddig mindenhol.

A köveknél most meg sem próbálok fényképezni, az Eger csillagán itt bemozdult a kép, most pedig már túl sötét van egy rendes fotó elkészítéséhez. Nem mellesleg még sietünk is, közben azért megmutatjuk RitaB-nek a köveket (nem mintha nem lennének eléggé feltűnőek). Leérünk az országúthoz, majd nekivágunk az emelkedőnek az Oldal-völgyi halastó mellett. Nagy kedvencnek mondható út nekem ez, főleg, miután letérünk a betonról és az erdőben talpalunk fel Völgyfő-ház felé. Eme háznál meg kell állnunk egy pillanatra egyéni frissítőpontként szőlőcukrot vételezni, majd mehetünk is tovább, Ódorvár újbóli érintéséhez. Ebből az irányból ez egy rövidebb emelkedőt és egy hosszabb lejtőt jelent, közben muszáj megállni, az általunk éppen megmászott hegy vet árnyékot a szemközti hegyre, de annak a tetején az erdőt még éppen, hogy süti a nap, elképesztő módon kiszínezve a tájat. Ódorvárnál a kissé átfagyott pontőrökkel beszélgetünk pár sort, megtudjuk, hogy kb. 1600 indulónak kellett pecsétet nyomni az igazoló lapra - ebből a hosszútávosoknak kétszer is. A vár fokára most nem megyünk ki, lassan kezd besötétedni, erre a gondolatra - és persze a hideg miatt is belehúzunk, igyekszünk még a teljes sötétedés előtt leérni legalább a bükkzsérci műútra.

Ez többé-kevésbé sikerül is, nagyjából tíz perccel az út elérése előtt kell feltenni a fejlámpákat. Szerencsére az aszfaltkoptatás nem tart sokáig és a Nyomó-hegyre felfelé sem tévesztjük el az utat. Ez a hegy viszont még egy utolsó meredek emelkedővel vár minket, de legalább távban rövidnek bizonyul. Fent az adótorony tövében sütkéreznek a "sugárzásban" a pontőrök. Pecsételünk, majd haladunk tovább, csak egyszer bizonytalanodunk el lefelé menet, útközben pedig újra a csillagos ég és a Bükk vonulata kísér minket a cél felé. A faluba leérve rosszfelé fordulunk el, hamar korrigálunk, a célban Vándorköszörűs levele (és "Kajajegy"-e (sic!)), valamint a kedves rendezőség vár, gratulálnak és mutatják, merre kell megközelíteni a babgulyás lelőhelyét. Itt vacsora közben pontosan öt perces követési időkkel megérkezik RitaB, majd Nagyondinnye is, a vacsora után még befut az időközben két sporttársat Mezőkövesdig elfuvarozó Suvlaj is. Eger felé minket pedig szinte ugyanaz a kép kísér, de már jó alaposan elfáradva figyeljük csak az utat...

Remek túrán vehettem részt, köszönöm útitársaimnak a szórakoztató társaságot és a rendezőknek a profi, de mégis kedves és figyelmes rendezést, jövőre remélem újra erre járhatunk.
 
 
KozmaTúraév: 20072007.10.08 23:54:12
Kozma 40

A Lükepék vezette autó fényszórói hasítják ketté a hajnali sötétséget, ahogy kanyargunk Csákvár felé letérve az 1-es útról, az utasokat Sz_Zsu, Kerek repkény, Gethe és jómagam jelentettük. Sz_Zsu kivételével, aki a 60-as távra indult – futva – mindnyájan a 40 km-es távot céloztuk meg. Az álom kiűzését a szemeimből segíti a hideg, harapható levegő a csákvári iskola udvarán, ahol a parkolást láthatósági mellényes rendezők irányítják nagy létszámban. Az iskolában gyorsan nevezhetünk is, látunk pár ismerőst, illetve ismeretlent, bemutatkozom Rafternek. Indulás 6:25-kor, irány Gánt, illetve először a Barácházi-barlang.

Lükepék és Gethe sokadszorra járják már ezt a túrát, mi Kerek repkénnyel elsőbálozók vagyunk rajta, sőt, a Vértes ezen részén is. A kelő nap sejtelmes színeket fest az égre, látszik, hogy nem lesz meleg napközben, már csak azt remélem, hogy esőt sem hoznak a felhők. Egyelőre azonban szép sziklák, dombok, hegyek sorakoznak a láthatáron, még a nap is süti őket néhol. A város peremén gyaloglunk, a jelzések jól láthatóak és követhetők, végig a túrán, hiába, elkényelmesedünk tájékozódásilag :). A barlangot jól megnézzük magunknak, főleg a kimerítő kaptató után, ami felvezetett. A pontőröktől csokit is kapunk, hozzáragad a szájpadlásomhoz, úgy kell lekaparnom, de a gesztus kedves. Nemsokára elérjük a zöld sáv jelzést, ahol kerékpáros teljesítők jönnek – szemből, mert eltévesztették az irányt. Mellesleg MTB-s sporttársból rengeteg volt, viszont nem volt zavaró a két táv gyakori együtt haladása.

A Gém-hegy fennsíkján, ligetes, erdős utakon talpalva b_feri ér utol minket valahol, majd rövidesen tovafut. Gánt apró falujának házai is feltűnnek, mögötte a Vértes egybefüggő tömbjét egybefüggő pára borítja, a kilátás gyönyörű, de nem látunk nagyon messzire. Gyorsan legurulunk Gántra (hiányoznak a túrabotok, de valahogy csak kibírom:)), ahol a Vértes Csárdában (itt már mintha jártam volna egyszer rég) ellenőrzőpont működik, elsőrangú fánkkal szolgáltatásként. Itt robban be Vándorköszörűs, fénysebességgel, reggeli közben üdvözöljük egymást, majd együtt folytatjuk az utat. A faluból a kivezető úton nem a K+ útját kell járni, viszont a villanypásztor alatt a kiírás szerint “úgy” kell átbújni. Ezzel értelmezési problémáink támadnak, lévén nem tudjuk, hogyan is van az “úgy”. A réten antiszociális tehenek legelésznek, Kerek repkény hiába próbálja őket szóra bírni, csak néhány méla pillantásra méltatják. A következő villanydrótos kapunál Lükepék és Vándorköszörűs még átmásznak, de Gethe rájön a titok nyitjára és szakszerűen kitárja, majd visszazárja a kaput. Becsatlakozunk a K+ korábban meditálósnak nevezett pályájára, nem is olyan veszélyes, ráadásul valóságos gombarengeteg nőtt az eső és a kedvező időjárás hatására.

Kőhányáspusztát távvezeték nyiladéka jelzi előre, beérve a kis településre megcsodálhatom az egyetlen nevezetesség kápolnát, valamint a falu elején a turistaút felől érkezőknek is kitett üdvözlő táblát. A ponton nem maradunk sokáig, indulunk tovább az egyre ködösebb, párásabb erdőben. Gethe teljesen váratlanul óriásit ugrik, bizony, nem kellene fogdosnia a 120 kV-os bokrokat :). Nemsokára ipari méretű gombatelep teszi érdekessé az utat, hozzá nem értőként csak bámulom, hogy lehet ennyire átlátni korra, fajtára a különböző fajokat. Nemsokára Gesztes vára tornyosul előttünk, az aszfalt még jól járható, de a köves úton kissé botladozom. Fent leülünk, pihenőt tartunk, Vándorköszörűs ropival kínál, elfogadunk pár szálat. Éppen jókor járunk a várban, rengeteg biciklis sporttárs tolja fel a meredek úton kerékpárját indulásunkkor. Megjegyzendő, hogy a várban működött a vendéglátóegység és a turistaszálló is, igen helyesen.

Várgesztesen megbámuljuk a napi néhány pár busz egyikét, felfelé és lefelé menőben is, valamint a már a Lowe Alpine Maraton idején sem működő díszkút hűlt helyét. Majd a Zsigmond-kő emelkedője lassít kissé tempónkon, de nem tart valami sokáig és gyorsan megérkezünk Mátyás-kúthoz, ahol fél liter ásványvízzel leszünk gazdagabbak, valamint pár perc pihenőtől frissebbek. Leválunk a hosszabb távok útvonaláról, majd nemsokára csodaszép völgyben kerülgetjük rövid ideig a sártócsákat, nem ázik be a cipőm, aminek igencsak örvendek. A köd kezd felszállni, több látszik az erdőből, de az ég eléggé sötét marad, a nap nem mutatja magát. Mi pedig köves úton, majd szántóföldek közt érjük el Vérteskozma inkább hosszú, mint nagy üdülőfaluját. Takaros házak, fák mögé bújt templom és egy megfordulni igyekvő busz a fő látnivalók, majd a rengeteg túrázó a Meteor kulcsosháznál. Itt van a fő etetőpont, zsíros kenyér ecetes hagymával az ellátmány. Lükepék talál magának elfoglaltságot egy hagymaszeletelő formájában :), besegít a rendezőknek. A teát saját bögrémbe kérem, ebben ugyanis nem égeti meg az ujjaimat a forró ital.

Innen parkerdőben visz utunk, szelíd tájon, a szintemelkedéssel tarkított útszakaszokat magunk mögött hagyjuk, nem emelkedik és nem is lejt a követendő ösvény/földút. Vándorköszörűs óriási sárga sáv jelzést lát meg a horizonton, lefotózom, közben remélem lesz olyan kép is, amelyik nem mozdult be. Sportpályák mellett érjük el Csákvárt újra, nem kell sokáig menni az iskolához, ahol külön asztalnál intézik az érkező túrázók idejének a rögzítését és a díjazás átadását. Szép emléklap és kitűző a díjazás, nem mellesleg itt említeném meg, hogy színes térképmelléklet járt az itiner mellé, valamint két táblázat is a táv/szintadatokkal, de már nem emlékszem, melyik volt a helyes :). A célban nem kell sokat várni Sz_zsu befutására, találkozunk Attilával – Bükki kilátások óta ismerős - is, már beért a célba érkezésünkkor. Négy órakor pedig már úton vagyunk visszafelé, azt veszem észre, hogy elfáradhattam, hiszen egyik pillanatban még a régi 1-es úton gurulunk, a következőben pedig már az M1-M7 bevezető útján, nem teleportáltunk, én aludtam el :).

Köszönöm a társaságot útitársaimnak, külön a lejutás lehetőségét is, valamint a túrát a rendezőknek. Jövőre meg kellene nézni a hosszútávot, kíváncsi vagyok rá. Gratulálok minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
Vasas MaratonTúraév: 20072007.10.08 14:39:37
Vasas Maraton

“Akkor itt most a zöld csíkon megyünk.”

Pomáz, vasárnap hajnal. Vándorköszörűs vendégszeretetét élvezve mégsem kellett annyira korán felkelni, így rajtidő eleje+negyed óra elteltével már indulhatunk is – Kerek repkény, Vándorköszörűs, RitaB, Kékdroid, valamivel utánunk rajtol Anita és Sétálós Bácsi is. A város szinte üres utcáit koptatjuk kellemesen gyors tempóban, mire elérjük a hétvégi telkeket, már egyáltalán nem zavar a hűvös idő. Közben megtekintem, hogy a Szurdokon meddig jutottam el félkómásan a rossz irányban – pedig az utcanévtábla jól olvasható. Közben figyelmeztetnek, hogy inkább meredek, mint hosszú emelkedőn kell majd felkaptatni a Kő-hegyre, de most nyomatékrásegítőkkel (túrabot) keltem útra, készülve a hegyekre. János-forrás előtt Kerek repkény ismerőst vél felfedezni előttünk, jobban megnézve valóban Petamit érjük utol, éppen a János-forrás vizét kóstolja meg. A forrástól komolyabb szinteket kell leküzdeni, szerencsére nem túl hosszan. A Petőfi-pihenőnél Vándorköszörűs mutatja, merre mi látható, szorgosan fényképezünk is. Nem kell sokat talpalni a Czibulka János-menedékházig, amely az első ellenőrzőpontnak ad helyet, teát kapunk a pecséthez.

Innen kicsit belekocogunk, Kerek repénynek logisztikai természetű létszükséglete, hogy elérjük legkésőbb a három órakor induló buszt Dobogókőn, nem ácsorgunk sokáig sehol sem. A sárga barlang jelzés oda-vissza szakaszán mi az oda ágon haladva találkozunk a szembejövő Krystával, Tzhval, Sancimanóval, valamint több ismerős sporttárssal. A Vasas-szakadéknál sosem jártam még, lenyűgözően szép képződmény, az itinerben található leírás is megemlékezik róla. (Melyik fénykép mozdult be a legjobban? Naná, hogy a szakadékos.) A pontőrökön túl, de a túra keretein innen Vagdalthús éppen dobozkát keres, rövidesen elköszönünk viszont tőle, sietnünk kell. Lajos-forrásig utolérjük a fent említett topikos társaságot, együtt érjük el a pontot, itt szőlőcukor jár, valamint belémhasít a felismerés, hogy a pezsgőtablettás dobozomat bizony kitettem a hét elején a táskámból. Innen Kerek repkénnyel ellépünk a többiektől, sietősre vesszük a tempót. Meredek lejtőkön kocogunk itt-ott az őszi erdőben, lassan kitisztul az égbolt és a nap bevilágít a fák tarka lombján át. Utolérjük Siményi Vilmos sporttársat, egészen Dömösig előzgetjük ide-oda egymást, majdnem Kárpát-forrásig együtt is haladunk. Néhol kilátás nyílik a letörés tetején oldalazó útról a szemközti hegyoldalra és az alattunk elterülő völgyre. Közben a Dömör-kapunál ellenőrzik áthaladásunkat, a pontőr hölgyek Hajrá Vasassal búcsúznak tőlünk :).

A Bükkös-patak völgyében sietünk tovább, rövidesen letérve a műútról (végre:)), majd szerencsésen száraz lábbal átkelve magán a patakon. Az erdő olyan szép itt, hogy az önmagában megér egy-egy gyors fotómegállást, nem tudom, mennyire adja vissza ugyan a hangulatot, de emléknek mindenképpen érdemes fényképezni. (Főleg ha még értenék is hozzá.:)) Rácsatlakozunk az Országos Kék útra, suhanunk a fák között, néhol nem értem, miért nem találtam meg a világosban teljesen egyértelmű ösvényt pár hete a Beacon. A Lenkó-emlékműnél Pygmea pecsétel és kis ajándékot is kapunk tőle, de nem időzhetünk nála sem sokáig. Útitársamnak nem is rémlik a Sikárosi-vadászház, igaz, a múltkor éjszaka nem is láthattunk sokat belőle. A réten követjük a Kék szépen jelzett útját, Bükkipusztánál megint ep. vár minket. Innen rákészülhetünk kicsit a rövidesen megrendezendő Piros tt-re, hiszen a piros sávon kell ballagnunk egészen Dömösig. Újra bemegyünk az erdőbe, irány a Király-kúti-nyereg, egészen emberi mértékű szintemelkedés van a túrának ezen felében. A pihenőhelyen Csanya és pontőr társa vár igazolással, most nem kérünk levest :), megállapítjuk, hogy Dömösig eléggé bele kell húzni még a mostanihoz képest is.

A Szőke-forrás völgye azonban nem engedi el csak úgy az embert, gyönyörű hely, szakítani kell kis időt a körülnézésre is, aztán lehet megint zúzni. Egy ponton a jelzés vagy öt méterrel magasabban folytatódik, nyíl mutatja a letérőt (feltérőt :)), felmegyünk, hogy aztán lemehessünk. A szurdokszerű völgyben kidőlt fák, óriási kövek színesítik a tájat, az ösvény azonban jól járható, sőt, kocogható. Patakátkelés után hirtelen, lesből bekapcsolódik a zöld sáv jelzés is Rám-szakadék felől, ez nagyobb mennyiségű kirándulót jelez előre, kis megkönnyebbülésünkre nincs nagy tömeg, elfér mindenki a turistaúton. Kisgyerekes család jön szembe, elhaladva mellettük még hallom, hogy a fiúgyermek kéri édesanyjától a botját :). Kiérve a jelzésen a műútra elénk tornyosul a Hegyes-tető tömbje, már a Duna túlsó partján, kár, hogy a távvezeték oszlopa pont belelóg a képbe. Dömösön végigsuhanunk egészen a szalagozott letérőn megközelíthető frissítőpontig, itt sütemény, zsíros kenyér, hagyma, különféle pezsgőtabletták és persze víz a kínálat a rendezőség részéről, hibátlan minőségben. Éppen indulóban van az egy bottal túrázó sporttárs (amilyen hülye vagyok, elfelejtettem a nevét, pedig a Lemaradáson bemutatkozott) is, Vilmos is rövidesen útra kel, nem érjük utol később.

Még várunk, pihenünk, majd Kerek repkény üzenetet hagy a pontőrnél Vándorköszörűsnek, hogy negyed 12-kor továbbindulunk, majd előbb-utóbb utolér, tudjuk, hogy minket a Pilismaróton kezdődő emelkedő eléggé le fog lassítani. Duna-parton talpalunk tova, jobbra a Börzsöny pereme, a folyón uszály tolja nem kis terhét felfelé, vonatot pont nem látunk, pedig teljes lenne az összkép :). Mi v=vmax sebességgel igyekszünk haladni Pilismarót felé, a szalagozás jókor van jó helyen, a kukoricás pedig sok sporttársnak kínálja magát technikai jellegű szünet beiktatására. A faluban a főút járdáján elhullott kandelábert kerülünk ki kegyelettel, fogalmam sincs, mi teríthette le. Emlékművet látunk fentebb, a pontőrök itt adják a túrán a cél előtti utolsó igazolást. Itt hangzik el továbbá a címsorban említett mondat is egy futóöltözetű sporttársnőtől. Eleinte műúton bandukolunk, majd a zöld sáv egy trükkös, de nem észrevehetetlen kanyarral nekivág a hegyeknek, mi pedig követjük. Napsütésben, szép erdőben, néhol kissé lelassulva haladunk felfelé, Pilismaróttól Dobogókőig jó sok emelkedés zsúfolódik össze, de szerintem a hegyi befutó teszi a túrát külön érdekessé.

A Szakó-hegyhez való közeledésünket a kirándulók, túrázók számának kissé megnövekedő száma jelzi, föntről nem nyílik kilátás, viszont a fölvezető út az óriási fákkal és a meredek hegyoldallal elsőrangú vizuális élménynek számít. Szakó-nyeregbe még le kell gurulni, majd innen még Dobogókőre felmenni. Itt már (viszonylag) sok ember jön szembe, kirándulók, futók, túrázók vegyesen. A hegyre – fennsíkra – már sebesen feljutunk, nem állunk meg pihenni. A célban Cejas és rendezőtársa gratulál nekünk, találkozunk Moiwával, megismerem Nagyondinnyét, majd sorban érkeznek Vándorköszörűs, Anita, Sétálós Bácsi és még sokan mások. A buszra kalandos körülmények között sikerül felszállnunk, ülőhely még jut, a sofőr pedig Pomázra érve megkapja az Év Buszsofőrje kitüntető címet, sikerült ugyanis lejutni a hegyről többszörösen túltelített járművével :).

Nagyon örülök, hogy mégis megrendezésre került a Vasas túra, kár lett volna érte, szép – számomra - sok helyütt ismeretlen tájakon vezet, profi rendezéssel, remélem jövőre jöhetünk a második teljesítés díjazásáért is:). Köszönöm minden útitársamnak a közös utazást, Vándorköszörűsnek a szálláslehetőséget, kiemelten köszönöm Kerek repkénynek, hogy siettetett és nem hagyta, hogy andalogjak :).

-Kékdroid-
 
 
Kanizsa 50/30/20/10Túraév: 20072007.10.01 13:26:42
Kanizsa 50

(Éjszaka. Vörös kijárati jelzők minden irányban, alszik a vasúti határállomás, amely nem is abban a faluban van, amelynek a nevét viseli. Meglepetésemre nem egyedüli utasként szállok le az alig tíz percet késő személyvonatról, ismeretlen utastársam hazafelé veszi az irányt. Tiszta, holdsütötte éjszaka áll előttem, valamint néhány kilométer gyaloglás a mai teljesítménytúra rajtjába. Kutyák ugatnak, fák lombja zúg az alkalmanként felerősödő szélben. Néha elhúz egy-egy autó, a szembejövők példásan félrehúzódnak, általában még a reflektort is lekapcsolják. Élvezem az éji menetet, hiába a térdnek, bokának eléggé kellemetlen aszfalt, az óriási fák az útszélen, a holdsütötte dombvidék magával ragad. Zákány, Zákányfalu, Surd, Miklósfa. Végül hosszú, nem túl barátságos érkezés Nagykanizsára, átkelek a vasútállomás aluljárója alatt, innen ismerős a környék. A buszmegállóban bóbiskolás, pihengetés, végül egy kávé...)

...amelyet elkortyolva és a poharat visszatéve éppen felbukkan Kerek repkény, ő sincs alulöltözve, eléggé hűvös a hajnal. Megint a Dr. Mező Ferenc Gimnázium ad helyet a rajtnak, sőt, ezúttal rendező intézményként is jeleskedik. Alig néhányan állunk sorba nevezési lapjainkkal, előttünk ismerős sporttársak, rendezőségi fényképezőgép kattog sűrűn, majd felírják nevünket a menetlapra. Ennek hátulján térképvázlatot, az előlapon pedig távadatokat találunk, valamint a pontok nyitvatartási idejét.

Aránylag kései indulás, irányunk kifelé vezet a városból, megcsodálhatunk egy érdekes, henger alakú építményt - talán víztorony. Rövidesen pedig a Csónakázó-tó vizében nézhetjük a felhőket az égen, tisztán tükröződik alakjuk a vízen. Az első ponton kapott pecsét a szemközti dombon álló kilátót ábrázolja, itt leveszem a kabátot, de már nem fér be a táskámba, kézben kell hordoznom. Átkelünk a forgalmas 61-es főúton, amely ott éri el Nagykanizsát, ahol mi éppen elhagyni készüljük. A nap első komolyabb emelkedőjén jellegzetes zalai szőlőhegy gerincére jutunk, kicsit visszanézve tisztán látszik a szinte alattunk elterülő város. Bagolán útkereszteződésben kapunk újabb pecsétet lapunkra, immár a P+ jelzést kell követnünk. Hosszan sétálunk a dombos tájon, többnyire erdős, ligetes úton, az út néhol nincs feljavítva, itt eléggé komoly sárfoltokat kell kerülgetnünk.

Szigecskei-réten kapunk egy cukorkát, repeta azonban nem jár belőle. Kérdezik a jelzések láthatóságát, követhetőségét, nincs panasz rájuk. Indulás után átkelünk egy kissé rozoga hídon, majd észrevesszük szemben a jelzést. El is indulunk a csapáson felé, látva, hogy az erdősávot elérve majd balra kell tartanunk. Azonban komoly akadályba ütközünk, ugyanis a lápossá vált úton nem tudunk tovahaladni. Kerüljük meg jobbról, arra tisztábbnak látszik - nem nyert. Balról kerülve az ingoványt még rosszabb a helyzet, a jel pedig ott van, arra kell tehát menni. Kerek repkény javaslatára lekapunk cipőt, zoknit és elkezdünk átgázolni a pocsolyarengetegen. A Gyűrűk ura Holt-lápja jár a fejünkben, miközben néhol térdig/lábszárközépig merülünk a hideg vízben :). A vicces viszont az, hogy 50 méterre tökéletesen járható földúton mehettünk volna párhuzamosan a jelekkel :D. Ezen nevetünk majdnem végig Liszóig, viszont az időveszteséget behozandó, társam pattogósan gyors tempót diktál. A faluban megdicsérjük az igényes bélyegzőket, mint kiderül a pontőr hölgy tervezésének gyümölcsét. A kocsmában pedig szénsavas cukros vizet veszünk, ismertebb nevén kólát.

Amikor rátérünk a sárga sávra, néhány, az elágazásban pihenő sporttárs somolyog magában, nem értjük, de nem is érdekel. Műúton, később köves, hamar száradó erdészeti úton túrázunk az erdőben, egy-egy irtott domboldalon szép kilátás nyílik a környékre. Rengetegen jönnek ki gombászni, másutt éppen favágás zajlik, reméljük, legálisan. Már megyünk egy ideje, Kerek repkény közben palacsintával kínál tízóraira, pillanat alatt eltüntetem :). Egy helyen a zöld sáv érdekes trükkel letér az addigi irányról, de nem hagyjuk átverni magunkat, valahol itt húz el két futó mellettünk. Nemespátró házai közé érve nemsokára feltűnik a következő kocsma... vagyis az ellenőrző pont helye. Azért csak a helye, mert vagy hat perccel pontnyitás előtt érkezünk, pedig nem vittük túlzásba a száguldást, sőt. Ami még érdekes, az a Liszóban somolygó sporttársak jelenléte, akiknél hamarabb indultunk és nem előztek meg sehol. Sebaj. Az ep. pontosan nyit ki, éppen akkor, amikor elfogy az újabb kóla, tehát indulhatunk. Surdra főleg szántóföldek között kell átballagni, néhol erdősávok között. Éppen a falu felett azonban valóságos szelídgesztenye-óriás áll őrt az úton, legalább három ember kellene, hogy átérjék a törzsét. Útitársam gyűjt némi gesztenyét is, egészen konkrét utalásokkal egy serpenyőre :).

Surdon a Süsü névre hallgató műintézmény teraszán vár a pontőr, akit még nyitás előtt érünk a helyén. Pedig ide még talán kényelmesebben sétáltunk át. A kocsmában kérdezgetik, kik a pontőrök, tanít-e még X és Y, tanácstalanul tárom szét karjaimat :). Innen kényelmesen, vidáman lépkedünk tova, jó sokáig egy faiskola kerítése mellett, odabent szép rendben sorakoznak tuják, gyümölcsfák. Megint beérjük a somolygó sporttársakat egy kis erdei tónál, ideális horgászhelynek tűnik, de ez még nem a Halastó nevű ellenőrzőhely, mint kiderül. Szép erdei utakon haladunk előre, meg-megállva, fényképezgetve. A ponton észrevesszük, hogy a kitűzött vonat elérése kissé veszélybe került, tehát erősen kilépünk a műúton, de a következő, tökéletesen nyílt szakaszon megcsappan a lelkesedés, hiszen voltaképpen ráérünk :). Főleg, hogy ez az útszakasz a "nem túl jellegzetes 3 kilométer" címmel büszkélkedhet. Jobbra-balra szántóföld, kicsit bentebb erdő, nem értjük, miért nem arra visz a túra. Mellesleg sár is van néhol. Odébb azonban kis tó nyújt felüdítő látványt, majd fenyvesbe érünk. Itt leesik az állam, ennyi légyölő galócát még biztos nem láttam egyszerre, az egész erdőalj gombákkal van tarkítva, mindez sejtelmes fenyvesben, a délutáni nap átszűrődő fényében.

Innen kiérve pillantjuk meg a parkerdő szélén álló pontot, itt üdítővel és ropival kínálnak, kicsit megállunk, kérdezősködünk az indulók létszáma felől. Miklósfán ismerőst említünk meg ;), de csak a település szélén húzunk át. Innen szőlők, hétvégi telkek között vezet utunk egészen Nagykanizsa széléig, Romlottvárnál begyűjtve az utolsó bélyegzőt. A városban pedig egészen hangulatos utcákon érünk vissza az iskolába, ahol nagyon kedves rendezők gratulálnak, kapunk cukorkát (korlátlanul :)), sőt, Kerek repkény strandlabdát nyer, én pedig láthatósági karkötőt :). Még pihenünk egy kicsit, majd elköszönünk és irány a pályaudvar.

Nagyon pozitív benyomást tett rám a túra, jó rendezés, jól követhető, ráadásul szép útvonal - kivéve a szántóföldes szakaszt. Köszönöm a társaságot :) és a rendezést, gratulálok minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
MeteorTúraév: 20072007.09.23 20:56:52
Meteor 50

Megint egy túra, amelynek kedvéért nem kell gyarapítani a különböző távolsági tömegközlekedéssel foglalkozó vállalatok bevételét. Ez lefordítva annyit tesz, hogy nem túl korai felkeléssel, átszállás nélkül sikerül kijutnunk Kerek repkénnyel a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásához, mindenféle furmányos (bár sokszor igen hangulatos, sőt, kalandos) vonat és/vagy busz kombináció igénybevétele nélkül. Nincs rettenetesen sok induló, így nem nehéz megtalálni a jelen lévő TTB-s sporttársakat, Krysta, Tzh, Cejas, majd a röviddel utánunk befutó - éppen 9 éves jubileumát ünneplő - Gethe (valamint mi ketten, persze) vannak jelen ismerősök. Pillanat alatt nevezünk mi is, majd négyesben vágunk neki a túrának, Kerek repkény, Gethe úr és jómagam az 50-es, Cejas a 21-es távon, rövid ideig Krystával és Tzh-val. A kora reggeli hűvösben jól jön az első emelkedő, rá is csomózom a kabátot a táskámra, nem akarok beleizzadni. Idén már gyakran járt úton kell felsétálni a kelő nap sugaraitól vidám hangulatú erdőben a Nagy-Hárs-hegyre. A kilátót nem hagyjuk ki, közben rövid eszmefuttatást tartunk arról, ki hányadszorra, melyik túrák keretében járhat fent :-). Körkilátásunkat nem zavarja a sűrű pára, amely a Duna pesti oldalát borítja, valamint a Budai-hegység nyugatra elterülő tömbjét. Szépjuhászné felé haladva történelmi esemény keretében keresztezzük a Monoton Maraton útvonalát, kicsit odébb meglátjuk a Falasok(k) és a Budai tt-k rajtját, majd elindulunk felfelé a Piros ösvényén János-hegyre. Néha megpróbálok előreszaladni, hogy lefényképezzem a többieket érkezőben, felfelé azért még ezt gyakorolni kell.

A János-hegyen megint kilátót mászunk, tiszta időben látszana a Mátra tömbje, a Dunai Vasmű (meg Írott-kő, meg a Lomnici-csúcs, meg... :-)), a kilátás kicsivel teljesebb, mint a Kaán Károly-kilátóból az előző tetőn. A Gellért-hegy zátonyként emelkedik ki a párából, kicsit magashegység-utánérzésem van, de azért ez mégsem az. Viszont szép. Lesuhanunk, Kerek repkényt rávesszük, hogy próbálja meg kitörni a bokáját a játszótéren, de nem tesz ekkora szívességet. Erdő, erdő és erdő, ez az oldala nagyon szimpatikus a hegynek, kis fantáziával az ember jóval messzebbre képzelheti magát a civilizációtól, mint amilyen messze fizikailag van. A Csacsi-rét ellenőrzőpontján pillanat alatt kapunk pecsétet, itt közbeszúrnám, hogy a pontőrök végig korrektek voltak, a túrán a szolgáltatás viszont kimerült a célban kapott dobozos narancslében. Erre készültünk, ez ilyen, legalább nem teljesen hiába csücsült a hátizsákomban a három és fél liter víz, ez alkalommal szépen fogyott a mennyiség, nem mellesleg köszönhetően a tiszta egű, napos időnek. A Piktortégla-üregek egyikének bemutatnak a tapasztaltabbak, érdekes objektum, magamtól lehet, hogy szó nélkül elhúztam volna mellette. A táj itt egészen megváltozik, cserjék, alacsonyabb fenyők, köves ösvények a jellemzőek. Valamint egy széles, poros út, ennek mentén csupa szürke minden levél, ág és fűszál. Szürreális. Itt ér utol valahol Prince és barátnője, szépen el is lépnek tőlünk. Kicsit később a Sorrentót láthatjuk, Gethe mester megjegyzése révén teljesen új megvilágításba kerül a környék. Kellemes tempóban haladunk, követve a túrát kijelölő M jelzéseket, miután megcélozzuk a Mária-/Meteor-szurdokot. Még megállapítjuk egy érdekesen viselkedő társaságról, hogy ők bizony nem ezen a túrán vesznek részt. Eleinte nem kapcsolok, hogy eme természeti jelenség valószínűleg nem viccből kapta a szurdok nevet. Elnézést kérek. Tényleg szurdok :-). A Mária-szikla viszont impozáns, az egész völgy pedig jól járható. Itt suhan el mellettünk Summer Comfort és egy sporttársnő, hangos Hajrá, TTB! kiáltással :-). Enjoy-t mondanék, de már csak egy távolodó pont látszik belőle.

Budakeszire egy nem túl jellegzetes, de eléggé forgalmas úton battyoghatunk be, Cejasnak innen már alig pár lépés a cél, de nem orrol meg nagyon azért, mert kisbevásárlást tartunk a zöldségesnél. Kerek repkény ráveti magát egy gigantikus őszibarackra, nem a barack áll nyerésre. Épp a 22-es busz járatsűrűségén kezdenénk morfondírozni, amikor a nevezett buszról Varacskos Disznó és -ethka- száll le, mindenféle teljesítménytúrázós szándékkal. Ily módon rövid ideig ötfőssé bővül a társaság, a Mamutfenyőknél (2 db) Cejas (akinek a feje köré Kerek repkény glóriát szerkesztett fényképezőgéppel) teljesíti a távot, újsütetű útitársaink pedig neveznek és a ketyegő szintidő ellenére türelmesen megvárják, amíg végzünk a pihenőnkkel. Innen nemsokára (van közben magasfeszültségű távvezeték, ugyanaz, kétszer is, mint amit a cél előtt is keresztezünk) újra erdőben túrázhatunk. Alig van aljnövényzet és a jelzett utak (a túra amúgy korrektül felfestett saját jelzései nincsenek rajta a térképen) hiánya miatt zavartalan nyugalmú a táj. A Hosszúhajtási kőbányánál elmorzsolunk néhány könnycseppet a gyönyörű látványtól megrendülten. (Olyan szép, hogy most billentyűzetet kell cserélnem, az emlékektől is elsírtam magam és a könnyektől zárlatos lett a régi. :-))

Az emelkedő a következő útszakaszon egészen barátságosnak tűnik, viszont elég hosszú is ahhoz, hogy kellemesen megmozgasson. A Tarnai-pihenőnél a quados dal meghallgatása után (írta Gethe L. Verse :-)) mégis megleljük az ellenőrzőpontot és csúcscsokit is kapunk Kerek repkény elemózsiáskészletéből. Fantasztikus kilátást fotózhatunk a pihenőről, a láthatárt a Tétényi-fennsík zárja le. Az elfekvés után utunk emelkedővel folytatódik, ezt a piros háromszög elérése után nem sokkal végre szintben haladó széles csapás követi. Megcsodálhatjuk Varacskos Disznót is természetes közegében. Majd a következő nagy csomópontban Emgergo sporttársat találjuk egy kis csoporttal, a mai nap soron következő meglepetéseként :-). Itt válik el utunk Varacskos Disznótól és -ethká-tól, akiknek a 21B útvonala a Maraton nevű távéval közösen halad. Immár hárman innen nemsokára leereszkedünk Nagykovácsi túrák által frekventált szép községébe. Kerek repkény talál egy optikailag leülős helyet egy nyomóskút közelében. Ezt a leülést kollektív tonik-gyömbér-gyümölcslé fogyasztással folytatjuk a jubileumra való tekintettel :-). A kocsma jellegzetessége a megörökített plüssállaton kívül a megrakott könyvespolc. Érdekes. Eztán megtekintjük a helyes útvonal abszolút értelmetlen kanyarát, majd felkaptatunk a fantáziadúsan Zsíros-hegyi út nevű aszfaltcsíkon a Zsíros-hegyi turistaház nyomaihoz, ahol a pontőr békésen ül a kőkerítés (kőfal?) maradékán.

A délutáni nap fényében sétálunk immár az Országos Kék jelzésen Máriaremete felé, hamar elhagyva Nagykovácsi üdülőtelepét, majd elérve a Remete-szurdokba levezető meredek ösvényrendszert. Innen (megint) látszik útvonalunk néhány fontosabb állomása, valamint a Hosszú-Erdő-hegy meredek gerincútja, amelyen így látva az utat, lehet, hogy legközelebb nem akarok majd felmenni (és le is jönni). Nemsokára búcsút inthetünk a nem túl bokabarát lejtőnek és végigballaghatunk a Remete-szurdokon, amelyben már érezhetjük a közelgő ősz hűvösét. Máriaremete kegytemplománál most (az elmúlt évek gyakorlatával útitársaim szerint ellentétesen) éppen nincs esküvő. A templomtól már csak végig kell érni a szintén Zsíroshegyinek nevezett úton, a Nagyrét felé. Itt éppen a Schönherz qpa résztvevői melegítenek, erre utalnak legalábbis a szembejövő egyenpólós társaságok, az enyhén becsípettől a masszívan részeg, de még járni tudó kategóriáig. A pontot az i-re a céltól úgy 50 méterre teszi fel egy figura, aki arcunkba röffenti a költői kérdést: "Vége a bulinak, vazze?".
Nevezett célban Kerek repkénnyel egy-egy első teljesítős jelvényt kapunk, Gethe úr pedig egy hatszorost, ha nem tévedtem. Valamint jár szolgáltatás címén 2 dl narancslé, de ezt már úgyis említettem.

Köszönet jár minden útitársamnak a társaságért, ennyit túrán régen nevettem :-), a rendezőknek pedig köszönöm a túrát. Gratulálok minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
Eger csillagaTúraév: 20072007.09.15 23:24:08
Eger csillaga 50

Reggel van. Ezt vagy tíz percig kell tudatosítani magamban, mielőtt fölkelek. Sikerül, gyorsan össze is kapom magam, eszek pár falatot és indulok is a rajt helyszínére. Hiszen alig háromnegyed óra, még nagyon sietni sem kell. Gyalog, természetesen :-). Ahogy megyek, nézem a felkelő nap világította Nagy-Eged-Várhegy tömböt, éveken át ez a látvány fogadott iskolába menet. Hamar elhagyom a patak menti utat, majd a tervezett idő alatt oda is érek a rajthelyre. Itt a rendezők már készülnek, megjelennek az első sporttársak, ismerősök mondják, el ne tévedjek :-). Nemsokára befut a Vándorköszörűs, OT Szilvia, Sancimanó, OT Miklós és OT András alkotta csapat, csatlakoztam, többé-kevésbé végig együtt haladt a társaság. Rövid nevezés után indulunk is, el a Kálvin-ház, a kórház, a Minaret mellett, fel a Várállomáshoz (Egervár mh.). Rövidesen kiérünk a városból, megkezdjük utunkat a Kis-Eged labirintusszerű útjai közt. Ez rövidesen csúnyán benézett kanyarba torkollik, rögtön itt az elején, eljutunk a régi kőfejtőhöz legalább. Aztán vissza. Ejnye-ejnye, ezt nem lett volna szabad, mérges vagyok magamra. Viszont következik a szerpentinút a fenyők között, majd a köves út a szőlők mellett. Előbbiről Egerre, utóbbiról a Bükkalja falvaira, távolabb az Alföldre nyílik hangulatos kilátás. Majd beérünk az erdőbe, ahol az elágazásról kis kitérő a Nagy-Eged csúcsa.

Indulóban elfogyasztjuk a rummal ízesített, darált bohócot tartalmazó csokit ((C) Sancimanó), végigtalpalunk a tölgyerdőben futó gerincúton. Mint általában, most sem tűnik hosszúnak az út Várkútig, így nemsokára már ott ihatjuk a rendezők által biztosított vizet, a kapott pezsgőtablettával. Kövesdi-kilátónál jó ellenfényes kép születik Síkfőkútról és a környező dombokról-hegyekről, majd a többiek után sietek. Az irtásoknál tökéletes kilátás nyílik a Bükk-fennsík déli oldalára, a Kövek vonulatával és az alattuk elterülő kisebb gerincekkel. Ilyen úton jó tempóban érjük el Völgyfő-házat, ahol a szúróbélyegzőn innen, de már a pontőrön túl sok-sok édes feketeszőlő várja a túrázókat. Letérünk a P+ jelre, ezt követjük sok-sok kilométeren át. Kis patakvölgy felett, majd átkelve rajta, újra műúton haladva jutunk ki Oldal-völgyből, a halastó mellett. Átkelünk a miskolci országúton, majd a túra egyik igen impozáns szakaszán (előresietek, fényképezni, aztán a többiek után sietek, ezt még bizony gyakorolni kell) kaptatunk át a felsőtárkányi kisvasút Egeresvölgy-Varróház megállójához. Az úton lefelé érdekes közjáték egy érdekes párocskával :-D aki ott volt, tudja, mi volt. Annyi a tanulság, hogy figyelni kell mindenkinek a turistajelzéseket, mert sosem tudni, mikor bukkan fel egy tt. mezőnye. Akár. :-D

A ponton vizet kérhetünk, élek az alkalommal (bögre :-)), majd nyílt, köves úton követjük a jelzést. Ez rövidesen erdőre, majd erdőben lévő emelkedőre vált, most jobbra - észak felé - nyílik néhol panoráma. A P+ jelet egy műutas szakasz után elengedjük a Berva felé, mi a P sáv lejtőjén hagyjuk magunkat kis kocogásra késztetni. A völgy aljában megint műút, amelyet rövid hosszantolás után a Les-rétre vezető ösvényen hagyunk el, majd a nevezett réten - még mindig az egyik legkellemesebb kirándulóhely a környéken - át is vágunk, egészen a Les-házig, amelyet a rendező Kárpát Egyesület Eger gondoz. Itt jelentős zsíroskenyér-készlet várja lelkes elfogyasztóit, a rendezők rendületlenül készítik az utánpótlást, szükség is van rá, én egyedül eltüntetek vagy hatot, úgy, hogy nem is voltam igazán éhes. Rövidesen búcsút veszünk a pontszemélyzettől, megcélozzuk Szarvaskőt, rövid, lejtős úton hamar oda is érünk. Kis ücsörgés a kocsmában, ki-ki ízlése szerintiben ízlése szerint fogyaszt, jómagam kólával próbálom ébren tartatni magamat. Felrobogunk a várba, a pont ugyan a lentebbi tisztáson várja látogatóit, végül én is kimegyek a bástya maradványára, ha másért nem, a fényképezésért. Szarvaskő, mint egy terepasztal terül el alattunk, vonat azonban éppen nem jön, de a kilátás így is nagyszerű.

Visszasuhanunk a faluba, innen jön az utolsó komoly emelkedő az Országos Kék úton, de ez sem nevezhető nagyon meredeknek, inkább hosszúnak mondanám. Itt hármasban megyünk Vándorköszörűssel és Sancimanóval, mindenféle történetekkel vidítjuk egymást, fáradtság ellen jót tesz. A Kék egy helyen - már alaposan kijelezve - tér le az aszfaltútról, kis susnyásban kell feltalpalni, de nem okoz különösebb gondot. Az Egerlátó tetejétől pedig már emelkedő sincs igazán. Ez nekem teljesen hazai pályának számít, ha szabad ilyet mondanom, erre jöttem ki sétálni, gyalogolni, amikor még a jelzésekről is csak azt tudtam, hogy vannak olyanok. Nyugat felé az őszi délután fényeit nézhetjük, néhol erdőben, néhol ligetes utakon jutunk el Agyagos-tetőig (itt még tavaly állt a volt kilátó/katonai torony, idén már nyoma sincs). Megint kaphatunk vizet, majd haladunk tovább, hiszen már közel a cél. Elmellőzzük a volt Gyerekvárost, a még létező mentőállomást, majd leereszkedünk újra a belvárosba, be a célba. Itt bőséges ellátás (bor (!), kenyér, ilyesmi), kedvesen gratuláló rendezők, kitűző és sapkára varrható jelvény + oklevél.

Egyik kedvenc túrám marad, mert bár kihagyja a legmerészebb hegyeket, sziklákat, mégis vannak szép kilátások, hangulatos erdők, jól járható utak. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak és a korrekt, készséges rendezést. Gratulálok minden teljesítőnek!

-Kékdroid-
 
 
BEAC MaxiTúraév: 20072007.09.10 13:04:27
BEAC Maxi 110

Nem tudom, voltam-e valaha ennyire felkészületlen fejben egy teljesítménytúra előtt. Az viszont biztos, hogy először péntek este gondolok igazán bele abba, hogy nem egy könnyed séta következik, hanem valami igazán fárasztó, nagy kihívást jelentő esemény. A fejbéli felkészülés ilyen elhanyagolása mellett ráadásul fizikailag sem mondható, hogy nagyon friss vagyok. Ennek ellenére szombat reggel azon kapom magam, hogy ott állok egy vonatjeggyel a számomra szokatlanul zajos formáját mutató Nyugati pályaudvaron. Rövidesen megjelenik Kerek repkény és Vándorköszörűs, felszállunk a túrázókkal igencsak telített vonatra. Sok ismerős - és még több ismeretlen - sporttárs tűnik fel, amíg elérjük egy átszállással és némi sétával a rajthelyet. Érezni némi bizonytalanságot, várakozást, esetleg egy kis feszültséget a levegőben, nálam főleg a várható sár és a megjósolhatatlan időjárás számít mumusnak, természetesen a megmászandó hegyek, emelkedők után. A főrendező tart némi beszédet, amelynek csak foszlányait hallom, de feltűnik, hogy megvárnak mindenkit, aki másnap délután kettőig beér. (Figyelem, ennek az információnak a későbbiekben még lesz jelentősége!)

Fél kilenc előtt nem sokkal el is rajtolunk, a kissé zavaros nevezés miatt a mezőny vége környékén. Kerek repkénnyel nemsokára előrébb sietünk, az "addig kell gyorsan menni, amíg tudunk" elvet követve. Sáros, eléggé vendégmarasztaló úton érjük el az Országos Kék jelzést, amelyet Dobogókőig kell követni, ezzel igencsak megkönnyítve a tájékozódást, hiszen a nemrég történt felújítás miatt szinte tévesztés nélkül követhető. Jelzésünk a Nagy-Kő-hegyre vezet először fel, nem túl nehéz emelkedőn, a fákon túl szép kilátás vár. Most azonban pár fotó elkattintása után tovasietünk, lefelé szinte futunk, most még azért, mert jólesik. Kis árok feletti, majdan elkészülő híd már meglévő szerkezete okoz némi torlódást, itt ér utol valahol Petami, aki a későbbiekben egy-két szakaszt leszámítva szintén útitársunk lesz. Nógrádra ugyancsak hirtelen jutunk el, tekintve, hogy az egész túra legsárosabb szakasza a tapadós, ragadós emelkedő volt a vasút völgyéből felfelé. A várat csak messziről csodáljuk most meg, visszanézve az első ellenőrzőpont utáni rétről, nagyon megkapó látvány tárul elénk (mögénk).

Tovasietünk, előzgetve, mások által megelőzve vegyesen, kellemes úton, néhol szintben, néhol emelkedőn érjük el az első meglepetés-pontot, Saj-kút környékén valahol. Itt reggelivel várnak, zsíroskenyérrel, kávéval, ez utóbbiból Kerek repkény fémbögréjét felhasználva szép adagot iszunk. A pontot elhagyva kezdjük meg a kapaszkodást Csóványosra, eleinte Foltán-keresztig, majd onnan tovább, szerintem az első szakasz a nehezebb. Kerékpáros teljesítők küszködnek mellettünk részint az emelkedővel, részint a nekik jóval nagyobb gondot okozó sáros utakkal, le a kalappal előttük. Foltán-keresztnél megállunk, újságot adnak ajándékba, el is teszek egy napilapot és egy régi Magyar Turistát, legalább nem fog csörögni a porcelán étkészlet :). Kerek repkény érmet is kap, a hátoldalon lévő írás szerint valamiféle síversenyről származik. A Börzsöny talán legszebb erdős gerincútján haladunk tovább Csóványos felé, óriási fák között, tőlünk balra alig eltakart gyönyörű kilátással. Megunhatatlan látvány. Csóványos most jóval barátságosabb hegynek tűnik, mint az idei eddigi túráimon :). A hegytetőn Petami vállalja a táskáink őrzését, amíg mi a tájat fényképezzük a geodéziai torony tetejéről, köszönet érte! Fent régen látott fantasztikus panoráma, a létrafokok viszont szép mintássá tették tenyereinket. Találkozunk a létrákat számoló Budai-H.G. sporttárssal is, váltjuk egymást a kilátó tetején.

Nagy-Hideg-hegyre igen hamar átérünk, az úton tartott sok fotómegállás ellenére is jó tempóban halad a társaság. Pedig van miért megállni fényképezni, kezdem bánni, hogy régebben nem volt nálam gép. Átérve a turistaházhoz, tartunk egy hosszabb töltekezős szünetet, eszünk-iszunk és közben megérkezik pár TTB-s csapat is: Zsotyek és csapata, Vándorköszörűs, -Aleszka-, - akivel most mutatkoztunk be egymásnak, és még jópáran. Két pezsgőtablettányi idő után továbbindulunk, innen nincsenek nagy emelkedők, sőt, egészen Törökmezőig nagyon jó tempóban tudunk haladni. Az Inóci-vágás lejtője sem bizonyul sártengernek, sőt, a kissé vizes talajon sokkal kényelmesebb a haladás. A hosszú lejtőn talán csak egy rövid fotómegállást tartunk. Kóspallagon ellenőrzőpont, rövid futóműigazítást kell tartanom, mielőtt feltörné valamelyik kis kavics a talpam. Még a faluban megállunk Kerek repkénnyel egy kólára, megint ketten gyaloglunk tovább. Ennek a szakasznak a legjobb jelzője, hogy hangulatos. A környező hegyek vonulatai, az erdők, a rétek a délutáni fényben. Elsőrangú látvány. Így sétálva jutunk Törökmezőre, ahol a gulyásban pont kissé keményebb a krumpli, de az összhatás kiváló, jóízűen megebédelhetünk. Budai-H.G. csatlakozik rövid időre, via ferratás élményeket hallhatunk tőle a kényelmes szekérúton bandukolva.

Néhány meredek emelkedő következik, visszanézve a kilátás szépségét nem is lehetne elmondani, a fénykép is csak részben adja vissza (főleg, hogy még nem tudtam feltölteni). Hegyes-tető mindenesetre nem adja könnyen magát, Köves-mezőtől az emelkedőn Zsotyekék vissza is előznek. A hegyre felérve először dinnyével kínálnak, ezután még kapunk egy kis dinnyét is, külön öröm, hogy hibátlan szeleteket kapunk, nem esett össze a gyümölcs közepe. A kilátó pedig nem maradhat ki, számomra a bükki Tar-kő után talán a leglenyűgözőbb körpanorámát jelenti, el is időzünk itt egy kicsit a fotózással, később úgysem nagyon lehet a sötétben. Leérve, a nagyon kedves pontőrtől búcsúzóul kérünk még egy szeletke dinnyét, majd megcélozzuk a háromnegyed nyolcas kompot. Budai-H.G. a hegy nyergében ellép, Kerek repkény némi futóműigazítást tart, én pedig fényképezem a szép, precíz eligazító táblát. A kellemes meglepetésnek számító, oldalazó ösvényen odafigyelve haladunk, de a völgybe leérve már ugyancsak sietős sebességre állunk át, főleg, miután hallunk egy irdatlan reccsenést az erdőből. Így száguldunk át Nagymaroson is a révhez, ahol rengeteg sporttárs pihen, eszik, várja a kompot és pont elfogy a zsíroskenyér. A "Zala" nevű tolóhajó pedig rövidesen befut, mi az ellenőrző lap felmutatásával ingyen kelhetünk át a Dunán.

Átkelés közben éjszakásítom felszerelésem, közben nézelődöm, amott a Fellegvár, a Visegrádi-hegység, mögöttünk a Börzsöny, lábunkban pedig már 50 kilométer. Kikötés után elbúcsúzunk Vándorköszörűséktől, még kell egy kis pihenés, a túlparton csak egy pillanatra volt időnk megállni. Petaminak úgyis meg kell keresnie a polár felsőjét, amit a depókocsi áthozott a túlpartra. A Fellegvár emelkedőjéről, illetve annak meredekségéről eléggé negatív emlékeim voltak, most sem bizonyult könnyű menetnek, de legalább nem volt olyan hosszú. A vár alatti parkolóban rövid szünetet tartunk, majd átsétálunk a Nagy-Villám alatti ellenőrzőponthoz, ahol egy autó motorháztetőjén kapjuk a pecsétet lapjainkra. Következik a hosszú emelkedőkkel tarkított szakasz, amelyen hol siettünk, hol nem az egyre erősödő szélben. Egy ideje már gyalogolunk, amikor egyszeriben felbukkan előttünk néhány lámpa, Csanya házi készítésű ellenőrzőpontja, falevél alakú bélyegzővel ("A becsületes játék az egyetlen út.", szabad fordításban). Ezen a helyen is köszönök mindent, főleg a teát! Itt csatlakozik társaságunkhoz RitaB, akinek az igazolólapját két sporttárs felhozta utána. Immáron négyesben talpalunk tovább a még igencsak távoli cél felé, nappal nagyon szép erdei úton, most viszont nagyon szép éjszakai erdei úton, a különbség csak az, hogy ilyenkor az összes kilátás a falvak fényeit jelenti. Pap-rét után érünk utol két lámpás alakot, akiket még megkérdezünk, hogy ők-e az ellenőrzőpont, pedig ha elolvassuk az itinert, kiderül, hogy semmiféle pont nincs Pap-réten :). Kis jelzéskeresés után megleljük a Kék és piros sávval jelzett utat, amelyen szépen leereszkedünk Pilisszentlászlóra.

A falu központjában zajló élénk társasági élet (az úri közönség táncol) helyett a Kisrigóban kapott levesre szavazunk, bent még találkozva a 70-es távot teljesítő Vándorköszörűssel. Bekanalazzuk a levest, valamint ki-ki ízlésének megfelelő módon és mennyiségben fogyaszt koffein tartalmú italokat. Hajnali egy óra után pár perccel nekivágunk az éjszakának, a hátralevő 40 kilométernek. Alig hagyjuk el a műutat, feltűnik egy kialudt mécses az ösvényen. Vállat vonok. Alig száz méter múlva egy másik. Felvonom a szemöldököm, de nem erőltetem a dolgot. Amott elöl úgyis fényeket látok, biztos pihen néhány sporttárs - de itt, a Kisrigó után alig valamivel? Ekkor vesszük észre, hogy az utat mécsesek, töklámpások sora kíséri, fantasztikus hangulatot ad, ahogy ott vigyorog egy kifaragott sütőtök egy 110-es túrán az erdő közepén :). Kis fahídon is végig mécsessor jelzi az utat, a híd alól pedig a frászt hozzák rám a rendezők, amikor megkérdezik, hogy mi már a 20:45-ös komppal mentünk-e. Nem a kérdés ijesztett meg, hanem az, hogy egy vadidegen hang kiált ránk lentről :). A Kéket követjük továbbra is, egy helyen elvétem az utat, igyekszem gyorsan javítani, bekerül vagy 20 méter táv és 2 méter szint plusz a túrába. A Kárpát-forrásnál túramozgalmat reklámozok, miközben várjuk a két bögrében a pezsgőtabletták oldódását. A pihenő után alig több, mint negyedórával már a Sikáros-réten bámulhatjuk az eget, még néhány csillag is felbukkan a felhők között, csalóka reménnyel tölt el a gondolat, hogy Dobogókőről micsoda kilátásban lesz majd részünk.

A réten való hosszú átkelés után érjük el az elterelt - és így ide, a P sáv/P háromszög jelek mellé is felfestett Kéket, így a Piros teljesítménytúra útvonalával közös szakaszon haladhatunk Király-kútig. Itt megint rövid pihenőt tartunk, a Dobogókőre való meredek kapaszkodás előtt. Eleinte nincs is semmi gond, szépen feljutunk a hegygerincre, kanyarogva, a jelet el nem vétve. Fent viszont leszáll a köd, már a műúton vagyunk, tehát a közvilágítás miatt nem annyira zavaró tényező. A turistaháznál három sporttárs mondja, hogy éppen kicsúsztunk a pont nyitvatartásából, ők pedig kiszállnak, sérülés miatt :(. Mi ülünk egy kicsit a buszmegállóban, Kerek repkény vidáman, RitaB és Petami kissé fáradtan, de minden különösebb gond nélkül, én egy kicsit egykedvűen. Eszegetünk, nézzük a nagy semmit, amelyet az utcai lámpák fénye próbál több-kevesebb sikerrel elűzni. Aztán elindulunk, hogy a következő pontot még elérjük Lajosforrásnál. Az elindulásból rögtön egy kis körséta lesz, hiszen lámpa nélkül semmit nem látni, lámpával pedig még annyit sem. Valahogy csak eljutunk a helyes, jól követhető útra, amelyen minden megtalált jelzésnek örülök, mint valami kisgyerek. Nagyjából egy órán át haladunk ebben a trutymóban, amikor kezd kitisztulni, a sárga trükkös betéréseit Tölgyikrek felé már gond nélkül vesszük. (A Szurdok tt. emlékei jól jönnek.) Tölgyikreknél pihenő, majd nem sokkal ezután, továbbindulva Kerek repkénnyel megbeszéljük, hogy ő előresiet, hogy szóljon a ponton. Petami saját tempóban követi, én bevárom RitaB-t, de öt-hét perc hátránnyal, jó tempóban megérkezünk az éppen csomagoló ep-re.

Itt Kerek repkénynek van egy kis holtpontja, Petami mp3-lejátszóval működve továbbmegy, hogy Csobánkán valahol tudjon kólát tankolni. Hárman indulunk tovább, a pontőr útmutatása szerint figyelve a jelzésváltásokra. Figyelni is kell, mert nem éppen főjelzéseken haladunk, de valahogy mégsem tévesztünk, mindig megvan a helyes útvonal. RitaB úgy tűnik, túlvan a holtponton, elég vidáman bandukol, Gyopár-forrásnál Kerek repkénnyel megállunk egy időre, próbálom biztatni, egyen-igyon, majd jobban lesz. Nekem érdekes módon nincs különösebb bajom, ha nem számítok ide egy éppen cseperedő vízhólyagot. Éppen az indulást tervezzük be, amikor egy nagyobb csoporttal együtt haladva érkeznek Olahtamas-ék, teljesen meglepődünk egymáson. Egészen felvidulva megyünk tovább Csikóváraljáig (9:00-kor, ha valakit érdekel), ott RitaB vár ránk, nagyon rendes tőle, pedig mondtuk, nyugodtan menjen, haladjon. A műúton szerencsére hamar túljutunk, már nem fog meg annyira a táj, csak menni kell, ez a fő gondolatom. Csobánkánál elkezdődik az emelkedő, Repkény nagyon siet felfelé, RitaB-nek mondjuk, hogy legkésőbb a Kevély-nyeregben megvárjuk. Valahol már a nyereg alatt érjük utol a bóbiskoló Petamit, majd nemsokára felérünk a tetőre, ezzel letudva az utolsó előtti nagy emelkedőt. Itt már esélyünk sem volt az ep. elérésére, az OKT pecsétet használjuk bélyegzésre.

Lefelé köves, kényelmetlen úton baktatunk a cél felé, megbeszélve, hogy itt már nem lehet kiszállni. Erős szél fúj, nyugat felé pedig alig tíz kilométerre esik az eső is. Nem hiányzik, de szerencsére elkerül minket a felhő, éppen a széléből kapunk egy kicsit. A Bécsi útra levezető lejtő előtt kis pihenőt tartunk még, majd lebotorkálunk. Kezd nálam is beütni valamiféle holtpont, de nem szabad hagyni eluralkodni, inkább csak úgy megyek, nem szólok semmit. Átkelünk az országúton, a patakon, később a vasúton. Itt kezdődik a Kék hosszú szerpentine a Csúcs-hegy nyergéig, itt néhány megállással felvágtatunk az úton, a lassabb haladás itt fárasztóbb lenne. Végül csak elérjük a 120 kV-os vezetéket tartó oszlopot, innen legalább egyenes az út a Virágos-nyeregbe. Petami megvár, majd RitaB-t is megvárjuk. A kirándulók némelyike csak néz ránk, nem tud hová tenni :). A sárgát követjük, majd a számtalan kis ösvény közül az erdőhöz legközelebbit a Határ-nyeregig, ahol megint benézem a jelzést, elnézést érte, végül megtaláljuk. Éppen mindenféle átköltésekkel, teljesen vidáman szórakoztatnak, amikor feltűnik Vándorköszörűs, innen bekísér a célba. Rövidesen oda is érünk, röpke 30 és fél órányi gyaloglás után. A rendezőségtől nagyon kedves, hogy megvártak, pedig bőven az eltörölt szintidőn túli időn értünk be. Megkapjuk a díjazást, valamint kenyeret és Vándorköszörűstől egy-egy pohár levest. Vége van. Teljesen. Még eldöcögünk a villamoshoz, aztán ki-ki amerre lát...

Szeretném megköszönni minden útitársamnak a társaságot, nagyon jó volt együtt gyalogolni, a rendezőknek a türelmet a célban és a sok-sok szolgáltatást, Vándorköszörűsnek a levest és a bíztatást, Csanyának a bónusz ep-t. Jövőre... ááá... legfeljebb egy 70-es...

-Kékdroid-
 
 
Mályvád / SzanazugTúraév: 20072007.08.27 00:12:06
Mályvád 55

Békéscsaba, este kilenc óra. A kalauz szerint eddig minden csatlakozás megvárta a Keletiből is erős késéssel induló vonatot, ezek szerint Békéscsaba az első kivétel. Itt ugyanis a Kerek Repkény, Vándorköszörüs, Szucsati és jómagam által alkotott kis társaság nem találja a Gyula felé induló kis vicinálist, ez nem túl meglepő annak fényében, hogy csatlakozó vonatunk már jó régen elment. Sebaj, célba véve a buszpályaudvart, sikerül újabb késéssel induló járművel eljutni Gyula szép városába, ahol hangulatos tereken, utakon közelíthetjük meg a szállás és rajt céljául szolgáló Implom József Általános Iskolát. Közben szerencsére belefér némi élelem tankolása mindenféle hamburgerek formájában, ez örvendetes esemény. Előkerül DJ_Rushboy sporttárs is, és némi beszélgetés után ki-ki nyugovóra tér, a hálózsákok most majdnem szükségtelennek bizonyulnak a fülledt melegben (az ablakok természetesen nyitva voltak).

Szombat reggelén gyors készülődés után útra kész a csapat, pillanatok alatt nevezünk, egy lapot kapunk, amely tartalmazza a pecsétek helyének való táblázatot, illetve egy két részletből álló térképet, amelyre igen öteletesen kis feliratok formájában kerültek fel az útvonal jellegzetességei, nevezetességek, valamint néhány fontosabb vízvételi hely. Részletesebben nem tanulmányozom, inkább követem a többieket, indulunk, hogy minél több jusson a hajnali, nem olyan iszonyúan meleg időből. Gyula több fotótémát is kínál, a téglavár fog meg igazán, két oldalról csodálhatjuk meg, kitűnő állapotban van. Észreveszünk továbbá egy rendkívül furcsa piros sáv jelzést (dupla piros sáv). Kissé odébb magán-frissítőpont következik, némi innivalót kell fogyasztanunk. Eléggé álmosan követem az utat át a Parkerdőn az első gátig, nevezetesen a Fehér-Köröséig, itt igen érdekes duzzasztómű fotóztatja magát, háttérben a gyulavári híddal. A faluban éppen, amikor Vándorköszörüs pedzegetni kezdi, hogy ideje lenne elérni az első pontot, kívánsága szerint felbukkan a ep. árnyékolásának szerepét betöltő buszmegálló. Gyulaváriból a kút tesztelése után (működik) szép, hosszú egyenes műút vezet ki minket a túra útvonalán, ezen kissé kilépve jutunk a második pontra, talán itt kapunk müzliszeletet, a kedves pontőr szerint a marcipános fogy jobban, meg is értem :). Vízvétel is történik, megint jól jön a két hónapon belül elmaradhatatlanná váló kék bögre, majd indulunk tovább, kicsit a gáton és többet az erdőben.

Néhány töréssel változatosabb az irány, az erdő viszont nagyon szép így is, kis csatorna halad mellettünk, néhol még egy-egy tócsa is van az aljában, amúgy teljesen száraz a vidék. Egy nyiladéknál őzeket/szarvasokat veszünk észre, nagyjából 200 méterre, sikerül néhány fényképet készíteni róluk, mielőtt nekiiramodnának a bozótnak, amely ápol és eltakar. Mi a közeledő pontnak iramodunk neki, ez itt a nevezetes Mályvádi Őstölgyes, amely mindenképpen megéri a pár perces kitérőt. A pár perces kissé nyúlik, Vándorköszörüs elkíséri Szucsatit egy geoláda (geobefőttesüveg, ha jól emlékszem) irányában, Kerek Repkény pedig az egész heti nagyzsákcipelés révén kissé fáradt bokáját ápolja. Én pedig egyszerűen álmos vagyok, főleg a meleg miatt. A geoláda sikeres megtalálása után újabb hosszú egyenes út következik, ez viszont nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, részben a társaság miatt, részben a táj miatt. Az Alföldről biztos, hogy nem ez a kép élt bennem, az ország ezen szegletében ráadásul még alig jártam, most mindenesetre pozitív csalódás ér. Vándorköszörüs felajánl megevésre egy kis pilótakekszet, köszönettel elfogadjuk, kell némi tuning. A Fekete-Köröst lassan elérjük, egyre nagyobb hőségben. A ponton nem állunk sokat, éppen iszunk egy kis vizet és veszünk némi rendezőségi pogácsát, ez utóbbi szintén nagyon jól jön.

A folyó lustán hömpölyög a két gát között, néha feltűnik egy horgász, egy strandoló társaság. Szucsati megméri a távot két szelvénykő között GPS-szel, majdnem száz méter. A kerékpáros mezőny utolsó néhány résztvevője talán itt hagy le minket, nagyon sokan indultak biciklivel, szerintem mégsem volt zavaró a jelenlétük, való igaz viszont, hogy a széles utakon jól elfér egymás mellett a két műfaj közönsége. A gát egy ponton érdekes módon változik, megbontási pontot figyelhetünk meg, szükségtározót lehet itt nyitni. Lefényképezem. (Csak zárójelesen: vittem fotómasinát, ritkaság ez nálam, de úgy tűnik, érdemes.) Őszinte örömünkre a Városerdő szélén lévő ponton kapunk zsíroskenyeret is és vizet is, pedig Szanazugra készültünk fel. Só, paprika, hagyma jár a kenyérhez, Kerek Repkény vize pedig felforr a túlhevült fémbögrében ;). A príma ebéd után elhagyjuk a pontot, nem jutunk messzire, ugyanis Robi kocsmája bukkan fel a gát tövében az itiner szerint, ez így igaz, sőt, az is, hogy szeretik a túrázókat. Természetesen meg kell futni a lejtőt, a kocsmában viszont zsenge koromra való tekintettel csak kólát kapok, :) az legalább felébreszt. Kicsit odébb átkelünk a gáton, a táskámba kerül az üres sörösüveg, mert abban fér el, az esőkabát, a tizenhét térkép és a porcelán étkészlet mellett. A folyóban strandolókat figyelhetünk meg, Kerek Repkényt lebeszéljük a feladással egybekötött fürdés gondolatáról is és gyönyörködünk a jobbra elterülő Madárfoki-erdőben. Ez utóbbi el van zárva a halandó turisták elől, az itiner alapján ráadásul felháborító okok miatt. Szomorú, mert igen szép fák között lehetne haladni.

Sok-sok kanyar után, néhány motorcsónakkal később, legalább 40°C hőmérséklet mellett jutunk Szanazug kellemesen árnyas, mondhatni, hűs településére. Itt valahol van egy személykomp is, ha jól emlékszem, de a túra nem ejti útba a folyó azon szakaszát, sebaj, az ellenőrzőpont melletti kútnál jólesik a hideg víz fürdésre és mosdásra is. Megint alkalmazom a júliusi túrákon már bevált pólómosást, egy órán át tart majdnem a hatása. A csapat állapota a meleg és a megtett táv viszonylatában átlag feletti, főleg, hogy kiderül, mennyi idő van még az esti vonatig. Ez intenzív tempónövelést jelent, de az időbe belefér Sámson várának - legalábbis a szépen rekonstruált kaputoronynak a megnézése, jó lesz majd utánanézni a várnak. (Itt szúrnám közbe, hogy az itineren is van egy kis leírás az útbaeső lényeges nevezetességekről.) A vártól pillanatok alatt elérjük Dobozt, Kerek Repkény halad többnyire elöl, néha Vándorköszörüs. A faluban lecsapunk az első kék kútra, sőt, néhány szem szilva is kelleti még magát egy-egy fán. A ponton almával kínálnak, ülünk is pár percig, pihengetünk, majd a főút mentén kiballagunk immár a Kettős-Körös hídja felé. Még feltűnik a P+R rendszer helyi alkalmazása: kerékpárral a buszmegállóig, busszal dolgozni, majd este kerékpárral haza. Az egészben a csodálatos az, hogy a kerékpárok ottmaradnak, ez az ország sok részén lehet, kevésbé működne.

A híd után le is térünk az országútról az erdő felé, az út járható, de kicsit olyan, mintha be lett volna nemrég szántva, utána pedig kijártak volna rajta két nyomot. Az erdő viszont hangulatos és a levegő itt végre hűvösebb, mint eddig bármelyik szakaszon. Eltalpalunk a tapasztaltabb társaink által már említett fácános mellett, először azt hittem, ez csak afféle tájnév, "errefelé gyakori a fácán" jelentéssel, de egészen igazi fácánok rohangálnak fel-alá az úton, különösebben nem zavartatva magukat a túrázóktól. Kicsit később nem hagyjuk magunkat a régi nyíl által a régi úton tartani magunkat, hiszen az új jelek észrevehetően mutatják az új utat. Több kanyart teszünk ezen úton, egészen felgyorult a tempónk a dobozi pihenő után. Feltűnik az egykori kastély egykori kapujának a maradványa, majd a borostyánnal benőtt törzsű faóriások. A pósteleki pihenőnél enyhén szólva is zajos esemény zajlik, az ep. a jelzésváltás helyén vár minket, lehet vizet venni, sőt, megint van müzliszelet is. Innen megint a gyorsabb tempó mellett szavaz a társaság, kertek, földek, erdőrészletek váltják egymást. Egy magaslesnél előreszaladok fényképezni. A trükkös kanyarokat igyekszünk hasonlóan trükkösen bevenni, egy villanyoszlop betonfoglalatán óriási méretű "zöld sáv iránymutató nyíllal" típusú jelzést fotózunk hárman, én pedig fotózom a fotózókat is :).

Itt már hallani a vasút közelségét, tudni tehát, hogy rövidesen visszaérünk Gyulára. Ez meg is történik, sőt, Kerek Repkény feszegetni kezd valamiféle futást is a cél előtti szakaszra, de lehet, hogy Vándorköszörüs mondja. A Béke sugárút általam eddig ismeretlen szakaszára fordulunk rá és tényleg bekocogunk - mit kocogunk, besuhanunk a célba, videó is készül a jeles eseményről. Itt nagyon kedvesen díjazást (szép jelvény), gulyást, jégkrémet, egyszóval minden földi jót kínálnak. Kapunk továbbá fejenként egy jegyet a közeli edzőterem zuhanyzójába, itt kedvesen fogadtak később (két és fél tányér gulyással később :)). Még itt értük Rush-t, aki röviden beszámolt a táv futva való megtételéről. Éjjel a tornateremben pedig várt a pihentető, kiütésszerű alvás. Nagyon köszönöm a társaságot mindhárom társamnak és a profi, korrekt rendezést a rendezőknek, valamint természetesen gratulálok minden táv minden teljesítőjének!

- Kékdroid -
 
 
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40Túraév: 20072007.08.08 00:26:10
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130

Kora délután van és nézem a haragos Balaton hullámait, ahogy kellemesen alacsonyan telített vonatom utat hasít magának az egyre kövérebb esőcseppek között. Nagykanizsán már ennek az esőnek csak a kistestvére fogad, nem veszem fel a kabátot, pólóban vágok neki a városnak. A városnak, amelyről viszont nem tudom, hol találom meg benne a rajthelyként - és szállásként szolgáló Dr. Mező Ferenc Gimnáziumot, viszont a főtér környékén kedves helybéliek segítenek (nézd, a srác síbottal van!). Aránylag hamar érem el az iskolát, közben szépen elzsibbad a nagyobbik táskát hurcoló karom. A rendezőség jelen lévő képviselője megnyugtat, hogy nem ott kell megvárnom az adminisztrációért felelős személyt, hanem elfoglalhatok egy számomra szimpatikus zugot az egyik tanteremben. Az iskola állapota a várthoz képest kellemes meglepetést jelent, egy teremben ismerőst fedezek fel, Ferit, aki mondja, menjek egy teremmel tovább. Az egy teremmel továbbként jellemzett szoba mindenféle ismerőst rejt, alig győzöm üdvözölni őket, nagyon jólesik, hogy találkozunk. A teljesség igénye nélkül (elnézést, ha kihagyok valakit): Kerek Repkény, Vándorköszörüs, RitaB, Vándor Csillag, Zsotyek, Sétálós Bácsi, Petami, valamint Suvlaj, aki hirtelen másodszor is bemutatkozik, pedig a Kinizsin mintha már láttuk volna egymást :))). Becserkészünk egy pizzériát, ahol a pincérnő vélhetően maga süti a pizzát és személyesen intézi a házhozszállítást is, végül mindenki kap valamiféle étket, az én tésztakorongomon mozzarella helyett szalámi kínálja magát, annyira azért nem nagy hiba.

Az iskolában még megjelenik DJ_Rushboy és még jópár ismerős (Péter sporttársat is mintha láttam volna). Előkerül némi erősen koncentrált szénhidrát, sütemények formájában, ha jók az emlékeim, volt kókuszos sütemény Kerek Repkénytől, kexalámi RitaB-től és marcipános muffin á la Zsotyek. Mértékletesebb fogyasztás után rövidesen mindenki próbál aludni, én próbálok nem gondolni a holnap várható eseményekre, a melegre vagy esőre, a jelzésekre, illetve hiányukra, most csak az alvás és a nyugalom kell, hogy betöltse gondolataimat. Ezzel el is szundítok, egy pillanaton belül azonban ébresztőórák (telefonok, már az óra fogalma lassan, de biztosan átlényegül) különféle dallamai hasítják szét el sem kezdődött álmomat, reggel van. Pillanatok alatt összedobálom az útiholmit, nem kihagyva a vasalót és a hajszárítót sem, valamint keverek egy kis izolöttyöt másfél liter eredeti kanizsai csapvízből. Ily módon felkészülve minden létező megpróbáltatásra, csatlakozom a fent már írt tagokból (kiv. Sétálós Bácsi, Feri és egy idő után Suvlaj) álló, reggel Galadh Erebbel kiegészülő kis csapathoz, megtiszteltetés volt, hogy velük túrázhattam, most is köszönöm, hogy elviselték néha mogorvába átlépő hangulatomat. Az este már végrehajtott nevezés révén csak egy rajtbélyegzőt kell kérni a feltűnően méretes igazolólapra, amelyen a rajtidő mindenkinek azonos, reggel 6 óra. A bélyegzőlapon kívül mindenkinek jár egy szintmetszet, résztáv adatokkal, valamint egy A3-as méretű térképvázlat, amely az itiner szerepét is betölti. Az itiner szerepében Zsotyeket tisztelhette testületileg társaságunk, néha Vándorköszörüs asszisztenciájával. Immár lebélyegzett papírokkal nekivágunk a hosszútávnak, kissé szétszóródva, mindig más és más felállásban, de sosem nagyon eltávolodva egymástól.

Nagykanizsa ezen városrésze nem teljesen ismeretlen számomra, de autóból mintha rövidebbnek tűnt volna. Még Palin előtt áthaladhatunk az épülő autópálya alatt, a mellettünk futó 74-es főút forgalma éppen csak éledezik, azonban már így is várom, hogy eltávolodjunk tőle. Palinon majdnem teljesen végigtalpalunk, amire elérjük a Kék sáv jelzést. Átkelve a zalaszentiváni vasútvonalon és a nem túl bővizű Principális-csatorna vashídján eszembe jut, holnap már remélem várni fogom, hogy ezt a két jellegzetes pontot elérjük. Homokkal borított földutakon, eleinte nyílt területen, majd erdőbe érve jutunk el Hosszúvölgyre, végig beszélgetve (ez utób